Volt egy jó másfél perc, amikor az ember megnyugodva vette tudomásul: semmi baj. Csak a szokásos varázslás a szavakkal, hogy akkor most az Opera a Don Carlos ötfelvonásos változatát adja elő. Minek, amikor a négyfelvonásos, vagy a háromfelvonásos sem megy, nincsenek hozzá megfelelő saját erők, és vendégként is csak ezt a nyekeri tenort sikerült ideszervezni. Hosszú lesz, három és fél óra, mert rosszból, ugye, sokat adnak.

Aztán elmúlt a másfél perc, a tenor sem annyira rossz, amint bemelegedett, és itt ez a kislány, Ádám Zsuzsanna, hát ő meg nagyon jó.

Nem azért kislányozom, hogy nyugodtabban veregessem a vállát, hanem mert tényleg az. Fiatal, és fiatalt játszik, mert ez a Don Carlos egyik lehetséges megoldása: nemzedéki tragédia. Az apák nem tudnak mit kezdeni a fiúkkal, a fiúk féltékenyek az apjukra, és teljes joggal, ha már az feleségül vette a szerelmüket, átnyúlnak a fölöttük lévő nemzedék feje fölött, és nem kell arra gondolniuk, hogy V. Károlynak épp oly kevéssé tetszett volna unokadruszája mesterkedése a flamandokkal, mint II. Fülöpnek. Károly bácsi már túl van ezen, nagy szakállú Sziszifuszként görgeti a könyveket maga előtt föl a dombra, hogy azok szépen visszaguruljanak, kezdheti elölről.

A többiek nincsenek túl az ifjúságon. Szexuális ajzottság van az udvaron, az apródnak lecibálják a gatyáját az udvarhölgyek, Carlos ráheveredik Erzsébetre, igaz, közben kényszeresen bámulja a karmestert, szép dolog a szerelem, de még szebb dolog pontosan lépni be. Posa majd kiugrik a bőréből, amikor meglátja Carlos cimborát, aztán együtt kitalálják, hogy szublimálni kell ezeket a szexuális energiákat, csináljunk valami nagyot, történelmit, hogy ne szidalmazzon az utókor.  

Ez jó, jó, tényleg jó, még akkor is, ha ebbe a hebrencsségbe sajnos a karmester is beszáll, Kocsár Balázs tempóit nem igazolja a megvalósítás, a Posát éneklő Szegedi Csabával sem értik meg mindig egymást, de hát ez a premier, belefér.

Az semmi, hogy jó, jó, de szép, szép is, a nagy, fehér lépcsősor, ami az Operaház rendelkezésére álló kamerákkal vagy operatőrökkel egyelőre megoldhatatlan feladattá teszi a közvetítést, ahány kamera, annyi színe van, és a legtöbbnél a fehér díszlet és a fekete ruhák meg a fekete bőrkutyák nem is hozhatóak fényben össze, de hát induljunk ki abból, hogy ez egy Operaház, nem tévéstúdió. Ha tényleg olyan jó, amilyennek látom, akkor majd felveszik újra, és megmarad a fejjel lefelé éneklő tenor, megmarad Ádám Zsuzsanna. És megmarad Bretz Gábor is, aki olyan Fülöp, hogy ihajja-csuhajja. Tőle féltem előzetesen a legjobban, hogy bele kell bújnia ezekbe a nagy márványköpenyegekbe, nagy elődök ruháiba. De hát ez a lényeg: nem bújik ő bele, csak a bőrdzsekijébe. Megtört, de nem öreg, nem is gyenge, nem is szörnyeteg, csak kimarad az életből, szerelem helyett Eboli jut neki, akitől csak még nyomorultabbul és még magányosabban érzi magát, hatalom helyett a főinkvizítor kutyái cibálják, a szó szoros értelmében. A boldogság mindig máshol van, mintha ez volna Frank Hilbrich rendezésének a lényege. Ezt, persze, csak úgy lehet jól elmondani, ha a boldogság épp nincs máshol, ott van a nézőtéren, vagyis a számítógépek előtt.

Van az a kicsi ház a Batthyány téren, szemben a Dunával, csak beljebb, voltaképpen már a Fő utcán. Eleve kicsi, de még kisebbnek látszik, mert a mai utcaszint alatt kezdődik, úgyhogy alaposan megmelengeti az ember szívét. Nyilván ez valami gyerekkori alapélmény, a kuckózás, mennyire jó annak, aki egész nap kuckózik – bár erről őket is meg kellene kérdezni. Nem is ez a lényeg, hanem a ház falán a domborművek, mindenféle bukolika, idomtalan gyerek pucéran rendetlenkedik a réten, látszik, hogy nem volt a szobrász szakma ifjú mestere, aki odaálmodta a jeleneteket a falra.

De mi maga a jelenet? Az idomtalan gyerek egy dobozból lepkét ereszt a világba. Vagy nem is biztos, hogy lepkét, denevérszárnyú kukacot, kölyöksárkányt, aki majd jól megnő, és minden évben egy ártatlan leányt kell neki feláldozni. Milyen jó is, ha valaki rossz szobrász, és kétségek között tudja hagyni a nézőt: ártatlan jelen vagy komor jövő?

Vagy ez már a megfejtés? Az idomtalan mi vagyunk, s az élet olyan, mit egy dombormű a Batthyány téren?

Amikor nagyon ifjú korában először vagy másodszor járt Pesten Maxim Vengerov, a  sajtóbeszélgetésen elmondta a jól begyakorolt történetét arról, hogy a nagypapája azt akarta volna, hogy súlyemelő váljék a kis unokájából. Nevettünk és hüledeztünk: ebből a kis angyali tehetségű legényből?

A mai Vengerovon azért látszik, hogy mire is gondolt a kedves nagypapa, van benne némi masszivitás. Mintha ennek megfelelően változott volna a hegedűhangja is, erőteljesebb, súlyosabb, földibb lett, de ez egyáltalán nem hátrány, kényszerből vagy egyszerűen az idővel változva Maxim Vengerov ma nem ugyanaz a hegedűs, mint az ezredfordulón volt. Nem baj, az ember nem versenyezhet egy életen át a régi önmagával. Elsőre meghökkentő, ahogy a Mendelssohn Hegedűverseny nyitódallama megszólal, aztán megszokja az ember és megszereti ezt a játékot, ezt az egyéni és eredeti értelmezést. Kísérni mindezt nyilván nehéz, nem idomulhat egy egész zenekar a szólistához, vagy csak bizonyos fokig, így maradt ez a kettős élmény, főleg a mű harmadik tételében, ezt írta Mendelssohn (ez a zenekar), és ezt így értelmezi Vengerov. Nem is kell dönteni a kettő között, megférnek egymás mellett.

A zenekar a MÁV szimfonikusok, rááll a kezem a hülye viccre, hogy MÁV szimpatikusok, mert tényleg azok, odaadással, figyelemmel, mégis mosollyal a szájukon muzsikálnak, már akinek látszik a szája, mert a vonósok maszkban vannak. A mosoly pedig elsősorban nem a szólistának, hanem a karmester Takács-Nagy Gábornak szól, aki szokása szerint tíz centivel a föld fölött lebeg, amikor szól a zene. Amikor nem szól, akkor is, Mozart Haffner szimfóniája és a Beethoven Első előtt kis beszédeket rögtönöz energiáról, robbanásokról, Beethovennél elővesz a belső zsebéből egy levelet, Beethoven írta, és az az utolsó mondata, hogy mily szép ezerszeresen élni az életet.  

A lényeg persze az, amikor a szóból tett lesz, hogy tényleg így játsszák a két szimfóniát, feszes tempókkal, odapörkölnek a világnak. Talán a közönség hiánya miatt van, hogy a karmester a szokottnál is jobban belefeledkezik a zenélésbe, topog, dúdol, nyög. Látom a Müpa oldalán megjelenő kommentekből, hogy van, akit ez zavar. Mivel én is így hallgatom most őket, topogva, nyögve, néha dúdolva, legalább sejtem, mennyire türelmes velem a környezetem.  

Köztudomású, hogy a szobrász Amerigo Tot alakította a Keresztapa második részében Michael Corleone néma, vagy legalábbis a filmben meg sem szólaló testőrét, de az számomra csak Nemes Péter Amerigo című könyvéből derült ki, hogy eredetileg nem erre a szerepre kérték föl Totot, hanem még az első részben kellett volna alakítania egy másik testőrt, Vito Corleone emberét, Luca Brasit. Ha hihetünk a történetnek, Coppola egy kiállítási katalógusban látta meg Tot arcképét, és pont ezt a típust kereste a szerepre. Vette a telefont, fölhívta Rómát, Tot meg mondta, hogy köszi, köszi, de nem, rengeteg a dolgom, épp faragok vagy öntök, itt kell maradnom.

Végül is jobban járt, Luca Brasi kisebb szerep volt, és a vásznon töltött idő nagy részében fojtogatják. Vagy egy kést szúrnak a kézfejébe.

A kérdés csak az, hogy miért is egy fehérvárcsurgói pasasból lesz az ideális olasz maffiózó. Tot arcvonásai tényleg olaszosak, határozott kézzel megrajzolt, nagy vonalakból áll, és az ember nem tudja eldönteni, hogy végül vajon azért élt Rómában, azért pont Rómában élt, mert lélekben mindig is olasz volt, vagy az arca igazodott a környezetéhez. Van erről egy elméletem, nem nagyon kidolgozott, de talán nem is légből kapott, hogy az emberek arcvonásait a környezetük határozza meg. Pontosabban a nyelvi környezetük. Aki nagyon sokat beszél angolul, annak angolos feje lesz, aki a németnek ezt az osztrák változatát beszéli, az elosztrákosodik. De lehet, hogy a világ nem ennyire laposan megmagyarázható, tényleg vannak eltévedt születésű emberek, akik idővel korrigálják a természetet.

Biztosan sokan ismerik, én nem is hallottam róla tegnapig, amíg nem láttam az arte tévé honlapján a dokumentumfilmet a sucevitai kolostorról. Ortodox szerzetes nővérek lakják, de, persze nem erről híres, hanem a falfestményeiről. Meg arról, hogy ezek a festmények nem csak a kolostorban bent találhatóak, de a külső részeken is, a falakon. Az egészben van valami meglepően pogány, mintha maori tetoválások volnának az épületen, miközben mi lehetne jobban emelkedett, mint amikor valaki a bőrére, vagy a bőre alá festi az Istennek való elköteleződést. Hogy jól lássa mindenki, én oda tartozom. Már most, életemben.

Ha egyszer ennek vége lesz, így kezdődnek mostanában a tervezések, ha majd újra lehet utazni… Nem is tudom. Sucevita igazán nincs felfoghatatlanul messze, Bukovina, Románia észak-keleti része. De oda szabad-e vajon menni, csináljunk-e magunkból turistát, belőlük látványosságot? Mert, persze, mi nem olyanok vagyunk, minket csak a szépség és a lelkiség foglalkoztat. Aztán mégis azok leszünk, nem lehet tenni ellene. Vagy pont erre való a telekommunikáció, megtudni, hogy ez van, és aztán nem megnézni?

Zeffirelli-hét van a Metropolitanben, talán nem is az első a járvány kitörése és a színház bezárása óta. A honlapon egész héten Zeffirelli-rendezéseket lehet látni, ma Falstaffot, csütörtökön a Toscát. Igazából erről akartam beszélni, mert Zeffirelli eredeti helyszínes változatot rendezett és díszlettervezett, a Sant’Andrea della Valle aranyszínű templombelsőjét építtette föl a színházban, hogy jöjjön Domingo, és fesse meg a bűnbánó Magdolnát. Amikor először jártam a templomban, őszinte döbbenettel láttam, hogy az egyik kápolnában tényleg fest valaki. Nem az Attavanti-kápolna volt az, olyan nincs is, sőt, egy idő után az is kiderült, hogy nem festenek, hanem restaurálnak, ami látványra még inkább az operai élményt idézte föl, száraz ecsettel simogatták a vásznat, a színház már csak ilyen.

Zeffirelli nem tudhatta, hogy a technika túl fogja haladni az ő képzeletét is, lesz majd Tosca az eredeti helyszíneken, eredeti időpontokban, televíziós világközvetítésben. Annak is az első felvonása rögzül majd leginkább a nézőkben, mert Domingo hatalmasat esett a Sant’Andreában, de akkorát, hogy föl is jajdult. Aztán fölállt, és kissé sántikálva, de rendületlenül folytatta az éneklést.

Ami a Metropolitan Toscáját illeti, huszonnégy évig játszották, azóta meg visszasírják. Luc Bondy eléggé csúf rendezése váltotta le, ami rögtön meg is bukott, azért még húzta két évig, míg jött egy új változat, David McVicar munkája, azon nincs mit utálni, de nincs mit szeretni sem.  

Az ember agybajt kap ezektől az operai „régen minden jobb volt” sóhajtásoktól, de mit lehet tenni, ha tényleg?

Titkos szépség Budapesten, és lehet, hogy nem is annyira titkos, csak nekem nem tűnt föl sokáig a Batthyány térnél a Szent Ferenc sebei templom oltár fölötti ablaka. A templom maga is szép, felújított, vidáman világoskék színű a piros épülettömb mellett, az ablak pedig a Dunára néz. A trükk, a rejtőzködés meg attól van, hogy elég nehéz nyitott ajtókat találni, ettől aztán azt hiszi az ember, hogy igazából bentről kell nézni az ablakot. Ha aztán nyitva vannak a kapuk, kiderül, hogy olyan sokat nem mutat bentről az üveg, fénysugarak, amelyek harmóniában vannak a belső, fafaragott, aranyozott fénynyalábokkal, de nagyon szerényen meg is húzzák magukat mögöttük. 

Jó, hát nyilván ki kell menni, megkerülni a templomot, de akkor meg a fény csillog rajta. Ismerős érzés: amikor mindig azt hiszi az ember, hogy épp máshol kell lennie, mint ahol van. Aztán besötétedik, odabent felgyújtják a fényeket, és megvan. Ez az. 

Az üveg vagy kristály rajzolta sugarak, és a középpontban a galamb, a Szentlélek. Egyáltalán nem idevágó sorok jutnak az eszembe, Kosztolányi játéka az első szemüvegével. Ablak, mutasd nekem, hol az a boldogabb lak.  

Gondolom, az természetes, hogy a hősök keverednek az emberben, mármint a képzelet hősei és azoknak megjelenítői. A gyerekek még azt mondják Bud Spencerre, hogy ott megy a Piedone, aztán egy idő múlva megtanuljuk, hogy szét kell választani a kettőt, Bud nem pofoz, Rizzo felügyelő meg nem ad interjút. Emlékszem még, amikor valaki úgy mesélte el a Lammermoori Lucia cselekményét, hogy és akkor a végén a Carreras énekel egy szép áriát, és utána szíven szúrja magát. Mindenesetre amikor először hallottam a Lee van Cleef című dalt, még nem tudtam, kiről is van szó, hogy ez egy létező színész nem pedig egy létező pisztolyhős a vadnyugatról. Nem láttam a Hé, barátom, itt van Sabata című filmet (azóta sem), csak ámulva hallgattam a szomszéd fiú élménybeszámolóját, hogy a pisztoly agyában van egy másik pisztoly, meg derékszögű a puska csöve, hogy a sarokról is lehessen lőni vele. Aztán jött a nyolcvanas évek elején a Műcsarnok című Cseh Tamás-lemez a Lee van Cleeffel, amelyben pont ezzel játszik Bereményi Géza, a színészt azonosítja a szerepével, Lee-t megölik, de hiába, csinos zakóban járja a világot. Ez is halhatatlanság.  

Ha jól tudom, egy dal vagy egy zenés darab jogdíján egyenlő arányban osztozik zeneszerző és szövegíró, amit pontosan soha nem értettem, az ember mindig azt képzeli, hogy körülbelül mindegy, mit énekelnek, ha jó a szám. „Hideg hajnalon annyit mondhatnál, mit kezdj magaddal, szívem érted fáj még”. Ennek vajon mi lehet az értelme? Aztán mégis mekkora sláger volt. Persze, vannak látványos ellenpéldák is, a húszas években volt egy Eisemann-dal, Kicsikém, ma ne várjon címmel és kezdősorral, nem nagyon izgatott senkit. Aztán az új szöveggel az lett belőle, hogy Köszönöm, hogy imádott.

Azért az alaptételt, már hogy úgyis mindegy, mit énekelnek, elég könnyű bizonyítani. Hogy elhagyjuk a könnyű műfajt, ott van a Bánk bán híres duettje Bánk és Gertrúd között. Bánk bán, te itt? Mire Bánk azt feleli, hogy én vagyok. Csakhogy a kérdés nem az volt, hogy Bánk bán, te vagy, hanem hogy ő ott, mármint a királyné szobájában. És folytatódik ez az egymás mellett beszélgetés: a sértő vagy sértett van itt? Igen vagy nem, egyre megy. De arra, hogy a sértő vagy sértett nem válasz, hogy igen vagy nem. Meg lehet érteni, de azért nem illik össze a párbeszéd két fele.

Amennyire tudom, ez rajtam kívül senkit nem zavar. Sőt, engem se nagyon.

Ha sikerre áhítozó zeneszerző volnék, valószínűleg mást sem csinálnék, mint csellódarabokat és -versenyműveket írnék, egyszerűen azért, mert itt a legnagyobb a hiány. Úgy értem, a koncertipar kitermelt egy adag csellistacsillagot, akiknek kevés a lehetőség a nagy szimfonikus zenekarral való közös játékra. Dvořák és Csajkovszkij, a Brahms kettősverseny, Sosztakovics, és ezzel körülbelül készen is volnánk. Mihály Andrást nyilván nem ez vezérelte 1953-ban, amikor megírta a Gordonkaversenyt, hanem inkább az, hogy ezt a hangszert ismerte a legjobban, ezen játszott, ezzel diplomázott. A többi szerencsés egybeesés.

Vagy talán nem csak szerencse, hogy az utóbbi tíz-tizenöt évben újra előkerül a mű, játszotta Várdai István és Somodari Péter, tegnap meg újra eljátszotta a Zeneakadémián Perényi Miklós, ami azért sokunk számára pecsét: érdemes. Tényleg az, még ha valamit folyton érez is az ember, valami birizgálja. Lehet-e ilyen zenét írni 1953-ban? Nyilván lehet, mert itt van, és mivel mi nem élünk 1953-ban, azt is mondhatjuk, hogy bár Mihály András nagyon erősen a közelmúltjából dolgozott, és miközben igazolta őt a távoli jövő (már Mihály András halála óta is eltelt huszonnyolc év) mintha épp a pillanatról, a saját jelenéről nem vett volna tudomást. 1953 nem volt épp idilli év, és lehet ugyan azt mondani, hogy miért ne zenével meneküljünk, vagy miért ne a zenébe meneküljünk, a napi szörnyűség hiányzik a darabból.

Miközben a Gordonkaverseny igazán jól megírt mű, amolyan „Bartók, ha élne”-alapon, hol a Zene szólal meg benne, hol még konkrétabb utalásként a cseleszta, az ember azt is tudja, hogy Bartók, ha élt volna, nem ezt írta volna. Amire nyilván teljesen helyes válasz az, hogy Mihály András meg ezt írta.