Valami új kellene. Ami, persze, régi. Úgy értem, hogy jó korán kezdődött idén a passió-időszak, már az elmúlt héten Máté-passió ment a Zeneakadémián, és meghallgattam közben lemezről a Jánost is, és van a Parsifal is, de most ezekből az idény-remekművekből nem lehetne valami mást, újat is hallani? (Persze a Parsifal nem idénymű, nyáron éppen olyan aktuális, mint nagypénteken, de ne vesszünk el a részletekben. Ha jobban utánagondolok, a passiókra sincs ráírva, hogy húsvétkor lejárna a szavatosságuk.)

Haydn Stabat matere lett az idei választás, persze jön a következő döntés: melyik felvétel. Olyan nagyon sok nincs belőle, és alapvetően a Pinnock-változatot szokták győztesnek kihozni, joggal, ahogy ott a kórus énekel, tisztán, finoman, pontosan és rengeteg árnyalattal, azt más nem tudja.

Jaj, az élet annyi nehéz döntés elé állít bennünket.

Végül Harnoncourtnál maradtam, nem is csak miatta, hanem Barbara Bonney kedvéért, mert amilyen tisztán, finoman, pontosan, rengeteg árnyalattal, azt meg a többiek nem tudják.

Az a furcsa, hogy a mű annyira nem kínálja magát. Nincs is nagyon sok lemez belőle, pedig valaha a leghíresebb Haydn-darabok közé tartozott, rendszeresen együtt játszották Pergolesivel Párizsban. Ezt már Vashegyi György tavalyi koncertjének ajánlójából tudom. A koncertet kihagytam, fejem csapdosom az ajtófélfához, bár ki tudja. Ha elmentem volna, lehet, hogy akkor is a fejem csapdosnám.  

Nem adja magát könnyen a mű. Elég hosszú, körülbelül egy óra. Nem a leghosszabb Stabat mater, mert közben jött Dvořák, de elkér egy darabot az életünkből, pláne, ha valaki úgy csinálja, hogy újra és újra meghallgatja – mert a mű nem adja magát. Lassú tételek sora, érthető okból, bár már a kezdete is zseniális. Hiába van kórus, mégis tenorária a kezdet. Ez az alaphelyzet, a magány, Szűz Mária fájdalmával, a szemlélő az együttérzésével, félelmével és reményével.

Na de hogyan tovább? Mert mégis idényzene, most elteszem, és akkor jövőre már egy kicsit közelebbről indul neki az ember? És mi lesz Dvořákkal?

Ha már nagycsütörtöki musical-bemutató, akkor logikusabb lett volna a Jézus Krisztus Szupersztár, de végül is a Hairben is emlegetik Jézust: My hair like Jesus wore it, hallelujah, I adore it, hallelujah, Mary loved her son, why don't my mother love me?

Nem ez a baj. A baj az, hogy ez nem musical-bemutató, csak szcenírozott musical-koncert, a Hair dalai, nem is az összes, álhippi álruhába öltöztetett, rövid hajú fiúk, a hippizmus érdekében sokan kapnak fejpántot. Nem csalás, ez is van kiírva, koncert és tánc show. Mondjuk a show elemet annyira nem érzékeltem, ugrabugra.

Nem, még ez sem baj. Angolul énekelnek, na, ez már baj, mert megváltozik az összehasonlítási alap, az ember fülében még ott vannak a Hair-felvételek, filmzene, original Broadway, vagy a későbbi Broadway, és akkor tényleg az az alapkérdés, hogy az előadók ennyire bátrak, vagy ennyire nincs fogalmuk a saját képességeikről. Mert kevés kivételtől eltekintve, ez haj, de gyenge.

Vagy ez valami nagy, nyilvános gyónás? Ennyit tudunk, legyen ez ide elég. Bereczki Zoltán, akiről szívesen meghallgatom, hogy mennyire gondos, megszállott, maximalista, de ennyi hanggal mi volna, ha nem volna maximalista? Fekete Giorgio, mint a korszak másik nagy, közös mozgókép-élményéből ideverődött Rózsa Sándor. A lányok, a lányok. De hamis, de harmatos, aki a Frank Millst énekli, de csúnya énekhangja van Schoblocher Barbarának. Hogy volt ez az egész elképzelve? Majd úgyis elviszi a darab, az emlékek, meg valami közös, téves tudat, hogy fiatalok voltunk, és szabadok?

Nem vitte el. Öregek vagyunk és rabok, autóval járunk, és még a parkolási díjat sem érte meg ez az egész.

Könnyen lehet, hogy erről már volt szó, de most újra aktuális lett, hogy mindjárt véget ér a Hunyadi-sorozat. Nem sikerült rácsatlakoznom, az embernek sokszor van dolga esténként, meg valahogy az egész nekem olyan volt a tévében, mintha valami számítógépes játékot nézegetnék, rajzolt fejek a sötétében szövik a cselt. Közben így is eszembe jutott a régi felismerés, nyilván mert most a műfaj is hasonló, mozgóképi, hogy ez a történet, mármint a Hunyadiaké meglepően hasonlít egy másikra, a Corleone-család kalandjaira. A Keresztapában is ugyanez játszódik. Jön a semmiből don Vito, létrehozza a szervezetet, megalapítja és sikerre viszi a családot, aztán nem tudja átadni a bizniszt az idősebbik fiának, mert azt elkapják és megölik, de az alacsony termetű fiatalabbikról kiderül, hogy igazi tehetség, és még följebb viszi a családot, törvényesíti a hatalmát. Mindkettőnek M-mel kezdődik a neve: Michael és Mátyás. Aztán egyik sem tudja továbbadni a hatalmát, Mátyásnak nincs törvényes fia, Michaelé meg operaénekesnek áll. Ha kicsit népszerűbb a világban a Hunyadi László, a Keresztapa harmadik részében azt is énekelhette volna a tenor Anthony.

Bocsánat, ha túl nyilvánvaló dolgot mesélek, de úgy vettem észre, hogy a mindennapokban gyakran összekevernek két embert, Frankensteint és Frankenstein fiát. Úgy értem, ha valakinek kockafeje van, vagy nagy öltések az arcán, akkor azt mondják rá, hogy tiszta Frankenstein, pedig Frankenstein nem ő a történetben, hanem a tudós, aki mesterséges módon hoz létre életet, összevarrogatja a szerveket, áramot vezet a testbe isteni szikra helyett. Aztán viseli a következményeket, sok szempontból ugyanazokat, amelyeket istennek is el kell viselnie. Az öntudatos lény társra vágyik, és egyéb követelései is vannak, boldog akar lenni.

2011 óta látható az Urániában a londoni előadás, két változatban, hiszen két változatban ment az Olivier Theatre-ben is, vagy Benedict Cumberbatch Frankenstein, és Jonny Lee Miller a teremtmény, vagy fordítva. Tegnap végre láttam, Benedict volt összeeszkábálva, teljes csoda, ráadásul veszélyes csoda. Nem azzal játszanak, hogy van két híres, filmekben is szereplő színészünk (egyébként több is van), hanem kockázatvállalós színház. Hosszú-hosszú néma jelenettel indul, a lény születésével, áttöri a test a burkot, és aztán csúszik, mászik, kapaszkodik, megpróbál fölállni, esik, kel, a végén csak két lábra áll, és elindul. Nagyon kell tudni hozzá, hogy se unalmas, se nevetséges ne legyen, de nagyon tudnak is. A rendező Danny Boyle.

Akit csak egy kicsit is érdekel a színház, a film (mert ebben a formájában film is), a saját vagy a mások élete, annak látnia kell. Pedig ez az előadás még a mesterséges intelligencia kora előtt készült. (Érdekes fölfedezni egyébként, hogy a Kincsem című film alkotóit is érdekli a színház meg az élet, mert gond nélkül merítettek az előadásból.)

Nem is ezt akartam elmesélni, hanem hogy az előadás után hazamentem, a tévében épp a Paris Saint-Germain játszott az Aston Villával, a kapuban Gianluigi Donnarumma, akinek decemberben beletalpaltak az arcába. Így néz ki. Tiszta Frankenstein.

A Fantasztikus szimfóniát játszotta tegnap a Fesztiválzenekar nagy sikerrel és nagy hatással, ami arra utal, hogy jó kellett legyen az előadás. Mert a Fantasztikus szimfónia a hatás kedvéért komponálódott, zeneszerzőkkel ez előfordul: olyan darabot kell írni, hogy beléjük szeressen a kiválasztott nő.

Hiszen ez fordítva is így volt, Berlioz látta a színpadon Harriet Smithsont, és beleszeretett. Én azt gondolnám, hogy veszélyes a terep, a színésznő nem azonos a szerepével, de Berlioz ezen túl tudott lépni. Inkább megnézte Smithson kisasszonyt más szerepekben is. Előbb Oféliaként, aztán Júliaként meg Desdemonaként. És közben írta a leveleket, találkozzunk.

Nem találkoztak.

Mit csinál ilyenkor egy felhevült szerelmes? Öngyilkossággal fenyeget. Berlioz a kérdést kreatívabban oldotta meg, szimfonikus öngyilkossággal fenyegetőzött, megírta a Fantasztikus szimfóniát, amelyben beveszi a főhős az ópiumot, előbb csak visszaemlékezik a régi időkre, bálokra, meg hajnali kószálásokra a mezőn, aztán jön a vérpad és a boszorkányszombat.

Mindhiába. Mire Berlioz elvezényelhette a szimfóniát, Smithson kisasszony már nem is volt Párizsban.

Két évnek kellett eltelnie, hogy Harriet Smithson visszatérjen, és végre meghallgassa a Fantasztikus szimfóniát (és a folytatását, a Léliót). Csodák csodájára a mű hatására beleegyezett a randevúba, egy évre rá össze is házasodtak, fiuk is született. Aztán ők is rájöttek, hogy nemcsak a színésznő nem azonos a szerepeivel, de a zeneszerző sem azonos a műveivel, elhidegültek, elváltak. Éljenek a normálisok.  

Liszt Ferenc, aki az esküvői tanú is volt, Harriet Smithson halála után azt írta Berlioznak, hogy megihletett téged, te megénekelted őt, és ezzel munkája elvégeztetett. Ferenc, Ferenc, ilyet ma már nem illik mondani.

Egészen jó kém-krimi (krém-kimi) a Fekete táska, elegáns emberek mentik meg benne a világot, vagy nem is biztos, hogy megmentik, nem árulom el. Lehet, hogy már rég nem élünk. Első osztályú filmszínész csapat, Michael Fassbender, mint családbarát James Bond, a neje meg szinte felismerhetetlen a barna parókában, Cate Blanchett.

Az a baj, hogy nemcsak a barna paróka miatt szinte felismerhetetlen Blanchett, hanem mert őt is utolérték a plasztikai sebészek, utolérték, leteperték, kisimították az arcát, és mindenféle kispárnákat tettek a járomcsontjára, a bőre alá.

Nyilván korom gyermeke vagy felnőttje vagyok, de nekem ez szörnyű. És azt hittem, hogy a mostaniak közül Blanchett biztosan nem esik áldozatul, ő igazi színésznő, aki tudja, hogy az arca a munkaeszköze, azt nem szabad kaszabolni, mert hullafejjel nem lehet kifejezni semmit. Legfeljebb azt, hogy hullafeje van.

Szörnyülködök. Biztosan eljön majd az idő, amikor nem látni majd kövér embert, kopasz férfit, ráncos nőt az utcán, ezek a szem és szájplasztikák olyanok lesznek, mint ma az epilálás, ápolatlanságnak számít majd, ha valaki különbözik a nagy átlagtól, mindenki huszonöt évesnek akar majd látszani, a tinédzserek idősebbre operáltatják magukat, az idősebbek meg fiatalabbra, de nekem ez egyelőre rémes. Cate elveszett. Blanchett elesett.

Nem jöttem rá, miért pont ezt játsszák a Katonában. Goldoni: Egy nyár. Illetve, azt hiszem, azért, mert szép, hosszú a szereplők névsora, vannak bőven pármondatos szerepek, lehetőség a színháznak hogy színpadra küldjön mindenféle korú színészt, pályakezdőt és pályavégzőt egyaránt. Meg a pályaközepieket is. Az idősebb színészek persze nincsenek meghatva attól, hogy dolgozhatnak, hogy kímélendő, idősebb színészként tekintenek rájuk, legalábbis erre utal, hogy nem készülték agyon magukat, ketten is elrontják még csak nem is a szöveget, hanem a nevet, amit mondani kellene. Pedig a kettőből csak az egyik név nehéz, Pancrazio. Az se nagyon.

Nem nagy ügy, de azért érdekes. Ámbár ez az egész előadásról is elmondható.  

Bartók 1. hegedűversenyét játszotta a Zeneakadémián Pusker Júlia és a Kammerorchester Basel, aztán a társaság el- illetve hazautazott Svájcba, és ott tegnap egy még érdekesebb műsort adtak, Bartók fiatalkori műve mellé eljátszották Othmar Schoeck Hegedűversenyét is.  Azt utóbit nem Pusker Júliával.

Az izgalmat az okozza, hogy a két művet ugyanannak a hegedűsnek írták, Geyer Stefinek, ráadásul mindkét komponista bele volt szeretve a művésznőbe, azért is írtak neki műveket. Ha Baselig nem is mentem utánuk, azért otthon meghallgattam Schoeck művét, Geyer Stefi előadásában – azért nem acélos.

Megható férfivirtus, azt képzelni, hogy egy művel meg lehet hódítani valakit. Nyilván József Attila is ezt képzelte, amikor az Ódát írta, hogy az alkotás valahogy mindent megváltoztat, igaz, hogy értem nincs oda, nyüzüge kis ember vagyok, de ha meglátja, mekkora művert írtam neki (és ez csak a kezdet), biztosan belátja, hogy vagy én, vagy senki.

Ami Geyer Stefit illeti: nem látta be. Sőt, nemcsak Bartók érzelmeit nem viszonozta, de Othmar Schoeckét sem. Helyettük hozzáment egy derék svájci jogászhoz, aki aztán a spanyolnátha áldozata lett. Nem tudom, Bartók ismerte-e Geyer Stefi első férjét, ha igen, akkor A fából faragott királyfi alapján nem volt nagy véleménnyel róla. Persze ebben a kérdésben aligha lehetett elfogulatlan. És ha azt hinnénk, hogy talán Geyer Stefit az anyagi biztonság izgatta a párválasztásban, hát még az sem, a második férje szintén zeneszerző volt, Walter Schultheiss.

Vannak ilyen nők, jöhet nekik Bach, Mozart vagy Beethoven, mégis ahhoz mennek feleségül, akit szeretnek.

Alig több, mint egy hónapja vezényelte a Müpában Zubin Mehta a Nyugat-keleti Dívány Zenekarát. Mondhatni, hogy zeneileg nem épp mindhalálig emlékezetes hangversenyen, de hát mit is várt az ember. A zenekar maga inkább szellemi, politikai alakulat, semmint zenei, fiatal arab és zsidó muzsikusok játszanak együtt, hátha jó példával járnak elöl a világ számára: nem kell egyetértenünk, de kell együtt élnünk. Daniel Barenboim ötlete volt, ő is tartja életben az egész vállalkozást, miatta telnek meg a nézőterek. De amikor a zenekar nagy kelet-nyugati turnéra indult, Barenboim nem tudott velük menni, beteg lett, ma már tudni lehet, hogy Parkinson-kórral diagnosztizálták. Megkérte hát a barátját, hogy vegye át a feladatot. Mert Mehta miatt is megtelnek a nézőterek, bár ő sincs a legjobban, nem is aranyifjú, 89 éves lesz nemsokára.  

Mehta pedig ment, mert ez az ügy és ez a barátság, a turné Kínáig lendült, onnét jöttek ide, megtartották a koncertet, láthattuk a karmester fizikai állapotát. De végigcsinálta, szívességből, barátságból, ügyszeretetből.

Azóta egymás után mondja le a koncerteket, előbb a Berlini Filharmonikusokat, most a Bajor Állami Operában a Don Giovannit, reméli, hogy decemberben visszatérhet. Reméljük. A jó hír: Barenboim azóta újra vezényelt. Csak egy nyitányt, de az is valami. 

Vannak fontosabb dolgok is, mint a zene. Vagy nincsenek?

Március legvégén meghalt John Nelson, szerintem a legtöbben úgy vagyunk vele, hogy ismerős a név, de mit is csinált? Vezényelt? Mit is vezényelt?

A legmaradandóbb valószínűleg egy Handel-opera, a Semele. Hogy hogyan került oda, azt elképzelni sem tudom, John Nelson amolyan megbízható, de nem osztályon felüli karmesternek számított, akinek a szakterülete Berlioz. És akkor megjelent a lemez, szupersztár szereposztással, és nem tudta az ember, hogy ki az, aki vezényel. Miért ő? Biztos valami régizenei szakember. De nem az, nem is régi hangszereken játszanak a lemezen, ami egyébként nagyon jó. A zenekar is, a kórus is első osztályú, a szereposztáson legfeljebb annyit lehet kifogásolni, hogy annyira jó mindenki, Marilyn Horne, Michael Chance, Samuel Ramey, Sylvia McNair, hogy a Jupitert éneklő John Aler nem tud kiemelkedni. Nem érezni, hogy ő volna a főisten, mert mindenféle istennők és halandók árnyékba borítják.   

És Kathleen Battle. Pont az a naiv és ostoba hangi szépség és varázs, amire szükség van.

Annyira ostoba, hogy maga a lemez is nehéz sorsú kiadvány lett, másfél évig nem tudták piacra dobni, mert Ms Battle nem volt megelégedve az őt ábrázoló borítófotóval. Persze, az is lehet, hogy igaza volt, mit számít az a másfél év az örökkévalósághoz képest. Vagy hogy John  Nelsonról akartam beszélni, és mégis Kathleen Battle a téma.