Azt csinálom, amit minden rendes turista Párizsban: megnézem a Notre-Dame-ot, legfeljebb annyi különbséggel, hogy mint rendes magyar turista, eggyel előbb szállok le a metróról, hogy Szent Mihály útján ballaghassak a Szajna felé. De aztán ott vagyok, először az újranyitás óta, és persze, hogy elkap az örvény. Szó szerint örvény, ott a kapu, ott várnak az emberek, nem is olyan sokan... Dehogynem. A sornak valahogy nincs is meg a vége, bekanyarodik, és megy körbe és körbe a téren, többszörösen tekeredik, beálltam egy ponton, de nem vagyok biztos benne, hogy az volt a vége. Haladni lehet, mert kellemes meglepetésre nincs belépti díj, csak biztonsági ellenőrzés, tudják, hogy majd úgyis leadózzuk. És tényleg, én sem álltam ellen, vettem egy újranyitási emlékérmét, majdnem pontosan olyan, mint a nem újranyitási emlékérme, csak drágább.  ...

Temető mellett lakom. Nem állandóan, csak itt és most, Párizsban, és nem a híres Pére-Lachaise közelében, hanem a Montparnasse-nál. De hát ez jeles személyekben és holtakban gazdag város, ide is jutott, egyet kiválasztottam, Baudelaire-t.

Neki mindjárt két síremléke is van ugyanabban a temetőben, az egyikben vannak a csontjai (vagy hamvai), de csak azért, hogy a család még holtában is kiszúrhasson vele, egy helyre temették az anyjával és hőn utált mostohaapjával. Az utókor aztán huszonöt évvel a halála után kitalálta, hogy ez nem állapot, és pályázatot hirdettek egy másik síremlékre, egy kenotáfiumra. A kenotáfium alapesetben olyan sír, amelyben nincs benne a holttest, mert vagy föl nem...

Újra kell majd menni, az biztos. Mert az első benyomás az finoman szólva is vegyes. M.S. mester a Szépművészetiben, illetve nemcsak ő, hanem a kora is, Jagellók és Selmecbánya, ami összeszedhető volt a szárnyasoltárról, még Lille-ből is a Háromkirályok. Fontos dolgok, és a csodálatos ötévszázados átívelés, ők is ott éltek, ahol mi, ezek az atmoszférikus nyomás alatt meghajló lábszárcsontok, ezek a girbe-görbe-gurba ujjak, a préselt növények a kertben, a kemény és merev köpenyek és drapériák.

Hogy tud ez a végére így ellapulni. Talán mert valami eredményt is föl kellett mutatni? Megválaszolni a kérdést, hogy ki is M.S. mester...

Volt időnk megszokni, nem először, nem másodszor, nem tizedszer volt itt Grigorij Szokolov, tudtuk, mi lesz, sötétség éjjel, úgy értem, a lehetséges minimumára világított Müpa. Még azt is el tudom képzelni, hogy egyszer majd alvós szemkötőket osztanak ki, ne egymást, ne is a művészt tessék bámulni, sőt, semmit se tessék bámulni, a fülekhez szólnak.

Amikor az ember azt sem tudja, hogy minden éppen így igaz, vagy mindenben van még egy csavar, annyira és úgy közönségbarát, hogy úgy tesz, mintha egyáltalán nem volna közönségbarát...

Lékai-Kiss Ramóna könnyeit nyelve énekelte Presser dalát A nagy duett című műsorban, a közönség és a zsűri eléggé vevő volt a pillanatra (megjegyzem, én is), Hajós András kevésbé. Erről pedig az jutott eszembe, hogy valaha a Csillag születik című műsorban Tabáni István is nyelte a könnyeit, nem akkora sikerrel, mint Ramóna asszony, mert ő el is akadt az énekléssel. Furcsa módon az is egy Presser-dal volt, a Fényév távolság, én arra is eléggé vevő voltam, de emlékszem, hogy Hernádi Judit valósággal ingerült lett a pillanattól, egy másodpercre sem hitt az őszinteségében, ne tessék itt a könnyzacskóknak játszani.

Ezek a profik ilyenek. Olyanok, mint Moszkva, nem hisznek a könnyeknek.  Érdekes, mert ha az előadók  nevetnének, nem idegesítenének vele senkit, azt...

Tulajdonképpen Peter Seiffertről akartam írni, nem is most, hanem már napok óta, német tenor, aki meghalt 71 évesen április közepén. Nem volt ismeretlen errefelé, a Wagner-napokon többször és több szerepben is előfordult. Én valamikor elég rejtélyes körülmények között is láttam, beszöktem a zürichi operaházba egy délelőtt, és a színpadon épp Seiffert próbálta Luciana d’Intinóval a Parasztbecsület kettősét.

Néha sajnálom, hogy az ilyen kalandokból már kiöregedtem.  

Persze, most nem ez a lényeg, hanem ha visszatekint az ember egy énekes pályafutására, hogy indult, miért indult, Seiffert esetében jött egy nagy hátszél...

Valaha nagyon csodálkoztam és csodáltam Erkelt és Egressy Bénit a Hunyadi László kezdetéért. Ennyire nyíltan Habsburg-ellenesek voltak? Rögtön azzal kezdenek, hogy a magyar vitézek azt éneklik: nem leszünk mi hű kutyái Árva László fajzatának. Árva László, az, ugye, V. László, aki Habsburg uralkodó volt, de a fajzata az a Habsburg-ház. És ezt így lehetett akkoriban, 1844-ben világgá kiabálni?

Aztán megjelent az opera eredeti (körülbelül eredeti) változata, és rögtön mást énekelnek, szóval ez csak a Nádasdy-Oláh-Radnai változatban volt így. 1935-ben. Mindegy, ha későn is, de jól megmondtuk a magunkét...