Abban is lehet valami kéjes érzés, ha valamit megtehet az ember, de nem teszi meg. Csak úgy nem teszi, tisztességből. és ezt most nem valami politikai izéként mondom, hanem mert minden hátvégén várom a botrány kitörését a Lukács uszodában, de nem tör ki. Talán szólni nem mer senki, mert akkor nem engedik be, vagy úgyis mindegy, mindjárt itt a tél, nem tudom. De amit jelenleg 3.800 forintért adnak, az nem szolgáltatás. Állandó a tumultus a pénztáraknál, állni kell, sokszor nagyon hosszan, aztán odabent kiderül, hogy bizonyos részek le vannak zárva, vagy a szauna egy része, vagy a napozó bizonyos területei. Az egyik lépcsőnél piros-fehér szalagok jelzik, hogy itt meg ne próbálj elindulni. Ha süt a nap, kevés az ágy, ember embernek farkasa, nézik; hol egy szabad fekvőszék, és egyszerre indulnak el, aztán az okosabb enged. Vagy a gyengébb. Két hete  tökéletesen elromlott a beléptető rendszer, viszont megszólalt egy riasztó, és idegtépően vijjogott, tegnap kilépni nem lehetett, mert az automata elnyelte a jegyet jelképező órát, bár közben jelezte, hogy visszaadná, és akkor lehet kérelmezni a 400 Ft letétet. Nem összeg, de ha jár, senki sem lép mosolyogva tovább, az alkalmazott meg készségesen felnyúlkált a gépbe, keresi az elakadt műanyagot, csak hát az is időigényes.

Közben meg annyira szép a víz, a sárga fal, a fent szétnyíló fakoronák, hogy az ember nem szívesen mondana le róla. Meg hát a múltról nem mond le, mindig bámulom a falon a táblát, a márványba vésett neveket, ki az, akit én is láttam itt. 

Nehrut nyilván nem, de Dr. v. Molnár Károlyt nagy valószínűséggel igen, csak nem tudtam, hogy őt látom, mert csak korlátozottan volt közszereplő, egy másik tábláról derül ki, hogy ő volt az utolsó magyar király utolsó katonája, akkor (mármint a másik tábla felszerelésének idején) száz éves. Kállai Ferencet, persze, Némethy Ferencet is, Szántó Piroska is dereng, és sokan vannak még, akiket, szerencsére, még nem illik márványba vésni, hiszen élnek. Becsapós a tábla, mert ábécé-sorrendben vannak a nevek, amitől lezártnak látszik a névsor, közben valóban ritkulnak az ismert emberek a fürdőben, minek mutogatnák a hasukat, ha otthon is kivethetik a szép verőfénynek. Az ember lépked hát megilletődötten (vagy csak úgy) Kodály régen fölszáradt lába nyomában, és tudja, hogy ez az érzés tényleg megfizethetetlen. Azért szép az üzemeltetőktől, hogy mégis megpróbálják megfizettetni.  

Emlékszem, Sinkovits Imre halálakor mennyire értetlenül olvastam, hogy a nekrológokban rendre feltűnt, hogy ő volt Törpapa hangja. Megbolondult a világ? Ezt emlegetik annál a színésznél, aki az Úr hangja, vagy Mózes volt, vagy legyen kis forma, ha ez számít, aki úgy szavalta el az Ágnes asszonyt, hogy minden "Oh! irgalom atyja, ne hagyj el" más volt, és mindegyik illett a szituációhoz és a teljes vers dinamikájába egyaránt? És akkor Törpapa? Gratulálok. 

Nem mintha mindig igaza volna annak, aki háborog. Mert Márkus-hétvégét tartanak az M3-on, tegnap A doktor úr ment, mondjuk negyven éve láttam a Balatonnál, Mini Vidin, vagy hogy hívták azt a levelezőlap méretű képernyőt, amit akkor a modernitás csúcsának éreztünk. Azóta is eszembe jut néha, nyilván azért, mert a betörőt Puzsérnak hívják, de tegnap láttam, és persze, fenomenális, de veszélyesen az. Márkus egész pályás ripacsériája a teljes szereposztást bűnbe vitte, mintha óriási lökdösődés volna valami dobogó tetején, most én jövök, most én, most én. Aztán ketten maradnak Haumann-nal, ez az előadás róluk szól, de ami Márkust illeti, mikor a nagy hadarást megállítja, és úgy elkerekített ajakkal nevet, hogy hó-hó-hó, akkor azért nagyon közel kerül a Kukori-alakításához. 

De hogy ez mennyire jó. Mennyire egy anyagúak ezek a színészetek, Sinkovits is, aki ezt az ősz bölcsességet hozza, akár Törp- akár Barbapapa, akár Magyarország nagyura, Márkus is, aki a széttett karú széllelbéleltséget jelenti, ezt a hogyan is tudnátok ellenállni nekem attitűdöt. Nyilván ők azt mondták volna, színész vagyok, minden feladat érdekel, és egyformán fontos. Ma meg látjuk, hogy nem színészek voltak, de társbérlők, lakótársak, rokonok. Barátok. Szerencsés esetben.  

Eredetileg csak arról akartam írni, hogy mennyire csodálatos dolog az utcatábla, egyáltalán, hogy az utcák időnként emberek nevét viselik, és nem engedik teljesen elfelejteni a nevek eredeti tulajdonosait. De ha már így van, érdemes volna ezt jobban kihasználni, és ha gyanús, hogy nem mindenki számára világos, kire kell emlékezni, akkor legalább egy-egy szóval, évszámokkal tisztázni a helyzetet. Mert a Vitkovics Mihály utcán áthaladóknak szerintem 10 százaléka sem tudja, kiről is nevezték el az utcát. Párizsnál és a Radnóti által emlegetett Rue Cujas-nál maradva, aki arra jár, látja a táblát, jogász a 16. században, akit érdekel, otthon elolvassa, amit még tudni lehet vagy érdemes róla. 

Itthon elolvastam, és nagy meglepetésemre az angol nyelvű Wikipédia forrásként Hamza Gábor írásait adja meg, amennyire látom, ugyanazt az írást, franciául, németül és olaszul. Igaz, a franciák és a németek a wikin már nem rá hivatkoznak, de akkor is: tanít a jogi egyetemen valaki, aki nemzetközi tekintély. Akkor is az volt, amikor nála tanultam, ha nem is nagy szorgalommal, de nagy tisztelettel, egyszerűen élveztem, hogy van ez a magyar John Malkovich, legalább egy olyan tanár, aki nyilvánvalóan sokkal okosabb, tudósabb, műveltebb, mint a tanítványok. Ami azt illeti, gyaníthatóan többet tudott a professzornál is, mintha lettek is volna ebből enyhe feszültségek, emlékszem a latin tanárnő kérdésére: magát a professzor úr tanítja, vagy a Hamza? Amiből azért lehetett sejteni, hogy ő maga melyiket szereti jobban. 

A lényeg az, hogy a példa házhoz jött, mert egyszer majd illik utcát elnevezni a római jog nemzetközileg ismert és számon tartott tanáráról, valaki majd tiltakozik az önkormányzatnál, mondván, hogy senki nem tudja, kiről van szó, valaki meg majd ellentmond: épp ez az egésznek az értelme. 

Nem mintha szívesen vágnék föl a műveletlenségemmel, de nincs jobb ötletem: nekem Trier nem sokat jelentett. Ami a történelemkönyvből maradt, hogy a hét választófejedelem egyike a trieri érsek. Meg a kölni és a mainzi. Meg a cseh király, és a többit már meg kellett néznem: a rajnai palotagróf, a szász-wittenbergi herceg és a brandenburgi őrgróf. Sejtelmem sem volt róla, hogy Marx ott született. Ha tippelni kellett volna, akkor valószínűleg Chemnitz-et mondom, mégis abból lett Karl-Marx-Stadt, de lehet, hogy Marx életében nem járt Chemnitz-ben. 

Viszont Trierben született, mint azt az idei, kétszázadik évforduló hangsúlyozta is. Mit tehet a város? Van egy híres, de népszerűtlen szülöttje,akinek a nevében sok szörnyűséget követtek el, de arról ő tényleg nem sokat tehet. Esetleg el lehet felejteni. Vagy sajnálkozni. Trierben mindenesetre szobrot állítottak neki, de ez így még kínosabb, mert az öt és fél méter magas bronz Kínából érkezett. Hivatalosan, ajándékként. A város vezetése megszavazta, hogy elfogadják a két tonna fémet, el is helyezték Marxék háza közelében, le is leplezték május 5-én, a kétszázadik születésnapon. Mindenféle érveket mondtak, hogy nem lehet a múltat letagadni (ezt, persze, mi jobban tudjuk), hogy mennyi kínai jár évente a városban, akiket nem illik megbántani, mindenesetre a szobor áll, amennyire tudom, nem dől össze tőle a világ, és nem kell külön őrizni, nehogy a feldühödöttek ledöntsék. 

De ez nem Trier saját akciója, ők csak elfogadták a szobrot. Saját erőből idén a közlekedési lámpákat változtatták meg, pontosabban a gyalogosoknak szánt lámpákat, ilyenre: 

És akkor lehet szidni Marxot, de egy dologban biztosan igaza volt: az emberiség nevetve vesz búcsút a múltjától. 

Most fájt, de nem baj, fájjon csak. Újabb nagy hal a klasszikus zenéből, akit zaklatással vádolnak, és könnyen lehet, hogy nem csak vádolják Daniele Gattit, mert az amszterdami Concertgebouw már felbontotta a szerződést vele, a Mahler Chamber Orchestra meg vizsgálatot rendelt el, és mindenkit kér, hogy jelentkezzen, ha valaha is nem helyénvaló közeledést tapasztalt a karmester részéről. Közben meg Gatti mégis nagyszerű karmester, valahányszor itt volt, mindig jó koncertet vezényelt. Ezt most a bőrünkön vagy fülünkön tapasztaljuk, hogy esetleg elveszítünk egy jelentős karmestert, amikor épp nincsenek is valami sokan. Kettőt már elbuktunk, de Levine-t látni úgysem volt esélyünk, Dutoit egy kicsit mindig túlértékelt volt, mindkettő mögött nagy életmű van, de Gatti még hatvan sincs, jó volna, ha tévedésnek bizonyulna. 

Önzés, tudom, és az is önzés, ha eddig nem jutott eszembe, most meg hirtelen igen, hogy azért ilyen botrányok máskor is voltak. A nagy Caruso például 1906-ban keveredett botrányba (a Majomház-botrányba), egy nő fenekét csipkedte meg a Central Parkban, letartóztatták, és végül tíz dollárra büntették, bár a tárgyaláson a megcsipkedett asszony nem bukkant föl, de jelentkezett más, hogy őt is csipkedte a tenorista. Akkor az emberek legyintettek, hülye olasz, nem tudja, hogy kell viselkedni Amerikában. 

Eszemben sincs visszasírni azt az időt, csak azon gondolkodom, hogy ha ma történne, vajon egy Caruso nyakát is kitörnék, vagy ahhoz mégis nagyobb érdekek fűződnek, elég és kifizetődőbb a botrány a büntetésnél. 

Nem akarnék beszállni a manginénizésbe, de mi mást csinálhatnék. Nem én tehetek róla, hanem a Zsiga bácsi, na, ebbe meg végképp nem szállnék be. Szóval, akit Mangi néninek hívnak, az Széchenyi Zsigmond felesége, az utóbbi pedig gyermekkori hősöm, illetve, akkor azt hittem, gyermekkori marad, Csui!..., Afrikai tábortüzek, és mind, mind, amit akkor olvastam, ha nem olvastam, akkor a képeket nézegettem. A szerzőt különféle trófeákkal, jóképű, mint egy színész, de nem mint egy magyar színész, hanem mint egy angol vagy amerikai sztár. Volt neki egy angol felesége, akit a Naharban csak F.-nek nevez, ebből azért lehet következtetéseket levonni a kapcsolatukra. El is váltak, és jött egy másik szereplő, akit Manginak nevez, és két könyvben is benne van, az Ünnepnapokban és a Denaturált Afrikában. 

Történt egyszer, valamikor a kilencvenes években, hogy épp a Bank Centerben támasztottam a korlátot, amikor bejött egy asszony, már várták, nyilván valamelyik bankban, szép és derűs arcú asszony volt, kalapban, és ahogy ment elé a banki alkalmazott, hallottam, hogy bemutatkozik: Széchenyi Zsigmondné. Nyilván hülyeség, de ez nekem olyan volt, mintha azt mondta volna, hogy Old Shatterhandné. Harminc évvel a Denaturált Afrika megjelenése után egyszer csak ott az egyik főszereplő. A másik nem lehet,hiszen ő már a megjelenést sem érte meg. Ámultam. Aztán cselekedtem. 

Tényleg ritkán szoktam visszaélni az újságírói helyzettel, emberekkel ismerkedni azon az alapon, hogy ez a foglalkozásom, de itt nemsokára eljött az idő. A tévében csináltunk kulturális műsort, és akkor legyen a nyáreleji (mint kiderült: utolsó) adás témája a magyar felfedezők és utazók. Beszéljünk Széchenyi Zsigmondnéval. 

Beszéljünk. A Természettudományi Múzeumban találkoztunk, autóval jött, ő vezette, bájos volt, klasszikus, jó szagú néni. Nem volt épp életem legnagyszerűbb interjúja, kimondtam az első kérdést, mikor és hogyan ismerkedtek meg Széchenyi Zsigmonddal, ő meg, hogy ne haragudjon, de ezt már annyiszor elmondtam, kérdezzen valami mást. Kérdeztem mást, végül is minden csak ajándék, a lényeg, hogy itt  ülök Old Shatterhandnéval szemben. 

A műsor lement és megszűnt, nem emiatt. Azért jut mindez most az eszembe, mert forgatnak Széchenyi Zsigmondról, volt az ügyben tájékoztatás, olvasom, olvasom, és el vagyok készülve a legrosszabbra, Mangi néni nincs ott, megszólal mindenki, aki lehet, bankelnök, aki a pénzt adja, rendező és ötletgazda, producer, csak ő nem. Rendben, nyilván nem is lehet, de azért dobog a szívem, kicsit olyan fájósra hangolódva, és amikor már nem is várom, kimondják: Hertelendy Margit, Széchenyi Zsigmond özvegye 94 éves kora ellenére jó egészségben van, és segíti a munkánkat.

Jaj, de jó. Jaj, de nagyon jó.    

Nemzetközi Leonard Cohen-rajongás volt a hétvégén Budapesten. Nyilván nem ez a hivatalos elnevezés, de a legvégét láttam, Cohen-dalokat énekelt Falusi Mariann és játszott a Sárik Péter-trió a Budapest Jazz Clubban, sikerrel, tényleg nagy sikerrel. Ami már csak azért is jó, mert tényleg olyanok előtt léptek föl, akiknek nem mondott sokat a nevük, sem a múltjuk, nem azért szerették őket, mert Pa-dö-dő vagy bármi. Odamentek, figyeltek, ha kellett énekeltek, ha kellett csöndben maradtak, tapsoltak, lelkesedtek, és az utolsó dal után úgy pattantak föl standing ovációra, mint a parancsolat. 

Nem is ez most az érdekes, hanem maga Cohen. Két évvel vagyunk a halála után, a népszerűsége nem csökken, azt nem tudom, hogy növekszik-e, mert eléggé nagy volt az utolsó időben, nem a legkézenfekvőbb utakon, de filmeken vagy X-faktoron át újabb és újabb generációk ismerték meg, miközben a régebbi és régebbi generációk is zavarban vannak vele. Micsoda dalok ezek? Zenének túl egyszerűek, szövegnek túl bonyolultak, de a túl egyszerű mögött is mindig ott van a fülbemászási képesség, zümmögi az ember a dallamot, próbálja kibogozni a szöveget. Nyilván ezért is bír el annyi feldolgozást, csiszolatlan gyémántocskák ezek a dalok, akinek van tehetsége hozzá, csiszolhat egyet rajta. Versnél kevesebbek, egyszerű dalszövegnél többek, a dallam nem korlátozza, mint a nagy verseket, hanem emeli. Nem jut jobb analógia az eszembe, mint Tinódi Lantos Sebestyén, nem a magyar költészet gyöngyszeme, egy olyan négysoros strófa, amelyikben minden rím az, hogy vala - vala, mégis olyan ereje van, hogy nem tud szabadulni az ember tőle. Meg miért is akarna? Losonczi Istvántól, aki rájön, hogy a megállapodás ellenére nem kap szabad elvonulást a töröktől. Vagy Battyáni Farkastól, akinek térdből levágták mindkét lábát, és hasztalan könyörög, hogy lőjék már át, hagyják estig kínlódni, és csak akkor veszik a fejét. 

Bár, ami azt illeti, nehezen tudom elképzelni, hogy a Sárik Péter-trió a közeljövőben históriás énekeket dolgozna föl.  

Rendes ember azért elmegy Párizsban a Branly Múzeumba. Szép is, kívülről különösen az, a nagy, hajlított üvegtáblákkal, falra futó növényekkel a rakparton. Bent meg a gyarmati múlt, valami jóvátételi szándék a kellemes félhomályban, hogy nagynak, fejlettnek éreztük magunkat, és kiraboltunk benneteket. Visszacsinálni már nem lehet semmit, de köszönjük. Megőrizzük, amit elhoztunk, némi lelkiismeret-furdalással. 

Most épp az időszaki kiállítás címe valami olyasmi, hogy képek a távolból, európai festmények, amelyeken, mondjuk, brazíliai indiánok csolnakáznak a tavon, és jól érzik magukat. Hamar elkezdték a meghasonlást, hogy mégis ott az igazi élet, mi itt csak rohanunk és nem látunk, nem értünk semmit. Egy kisebb szobában a Paul et Virginie különféle kiadásai és illusztrációi láthatóak, még festmények is a mezítlábas, de egyébként jól öltözött gyerekhősökről.  

Paul et Virginie? De mi is itt a sztori? Valami Kosztolányi jut eszembe, unokatestvérek, akikről kiderül, hogy nem unokatestvérek, mert az egyikük mamája félrelépett, így aztán elhárul az akadály a házasságuk elől. Pál és Virginia. Itthon jövök csak rá, hogy nem Kosztolányi, hogy is lehetne, hanem Csáth Géza, és Csáth csak gúnyolódik a címmel. Mert megtalálom az eredetit is a könyvespolcon, el nem tudom képzelni, hogy miért vettem meg, de talán már Csáth miatt. A szerző Bernardin de Saint-Pierre, a történet Madagaszkárhoz közel játszódik 1738-ban. 

A szerző egy évvel korábban született, és a Robinsonon nevelkedett, a messzi dél vonzásában. Botanikával foglalkozott, amikor nem regényeket írt, a Paul et Virginie a főműve, a természet közelségéről és az ártatlanságról. Mai szemmel olvasva jópofa hülyeségek vannak benne, imádnak minden kis mütyür bogárkát, de azért rabszolgákat tartanak (igaz, emberségesen), úgy táplálkoznak, hogy életet ne kelljen elvenni az állatoktól, de aztán ez menet közben elfelejtődik, és jóízűen bekagylóznak. 

A fordítás  nem túl régi, 1993-as, Kováts Miklós munkája, ennek ellenére Virginie-t a Citrancsok templomában helyezik örök nyugalomra (jaj, spoiler), milyen furcsa, hogy erre a gyümölcsre megnyugtató nevet azóta sem találtunk, nyilván már nem is fogunk. Azt mégsem lehetett leírni, hogy szegény lány a Grépfrútok templomában alussza örök álmát. 

Meghalt, megölte magát a Zombie Boyként ismert Rick Genest, néhány nappal a 33. születésnapja előtt. Többnyire Lady Gaga klipjét emlegetik, mint a legismertebb föllépését, én Velencében láttam először, a szobrász Marc Quinn kiállításán. Nem tudtam akkor, hogy a modell közismert lény, a kiállítás maga bővelkedett a horrorisztikus műtárgyakban, az első teremben a szobrász önnön feje volt kiöntve és lefagyasztva önnön véréből, talán a füléből hiányzott egy kicsi darab, mert semmi sem tökéletes. A második teremben volt a tetovált figura, és mivel a bronz változatban nem lehetett pontosan meghatározni, mi az emberábrázolás és mi a tetoválásábrázolás, a modell szándékai talán még pontosabban lettek kivitelezve. Egyszerre láttuk a bőrt és ami a bőr alatt van, a csontokat, csigolyákat, fogakat. A leemelt felső részét a koponyának, az agyon mászkáló legyeket vagy inkább dögbogarakat. Mert hát ez volt az üzenet, az élet a halál előszobája, átmeneti állapot a bomlás előtt. Volt ideje és oka gondolkodni ezen, Zombie Boy akkor kezdte el tetováltatni magát, amikor agydaganatot diagnosztizáltak nála. Aztán életben maradt, átmenetileg, nemzetközi hírű elborzadás lett belőle. Meg reklámhős, ezen a videón például egy alapozót hirdetnek vele. 

Az üzenet, persze, egészen más lesz, a néző előítéleteit célozza, ostoba ember, honnét tudhatnád, mi van valakiben, amikor egy flakon alapozótól még azt sem látod, ami rajta van. Az üzenet kézbesítve, Zombie Boy pedig beköltözött a múzeumba, ha esetleg elfelejtenénk, ott megtaláljuk. 

Van egy viszonylag közkeletű vélekedés Mozartról és a nemek viszonyáról.  Nem tökéletesen igaz, sajnos, pedig jó volna. Eszerint Mozart nagyon kegyetlen a nőkkel szemben, ha operaáriát ír, magasságok, mélységek, fürgeségek, minden, ami nehéz, amitől ki lehet borulni, a férfiakhoz viszont kegyes, kellemes áriákat ír nekik, gyógyítja a torkot, pihenteti a hangszálakat, tökéletesíti a technikát. 

Ami az állítás első felét illeti, könnyű rá bizonyítékot találni, és nem csak az Éj királynője sikoltozásait. Itt van például A Titus kegyelméből Vitellia áriája, Non piu di fiori. Életem egyik nagy énekesi élménye volt, amikor Susan Graham adta elő a Zeneakadémián. Életem egyik kis énekesi élménye most, az új lemezen, ugyanez az ária a lett szopránnal, Marina Rebekával, amikor az ember nem tudja, hogy tényleg, miért énekli, ha nem tudja. Nem szégyen, igazán jól csak nagyon kevesen tudják, bár a szereposztók helyében persze megkerestem volna a nagyon kevesek egyikét.  

Persze az egész valahogy sokkal bonyolultabb. Akció, Rolando Villazón főszereplésével, ő találta ki, hogy a karrierje végén (vagy azon is túl) elénekli a nagy Mozart-szerepeket. Volt mostanában nálunk, és elég meggyőző volt abban a kérdésben, hogy vajon lehet-e hang nélkül énekelni, lehet-e rozzant orgánummal kifejezőnek lenni, élményt adni. Neki sikerült. De lemezen mégis minden más, nincs varázs, játék, súly, személyiség, csak a hang van. Vagy épp nincs. Érzékelem a koncepciót, a boldogtalan császárt, aki mindenkihez rendes, csak hozzá nem rendes senki, az egyik választottja mást szeret, a másik meg akarja öletni, de vele nem csellózik ki az élet, mindenkinek megbocsát. Nyilván az volna a korrekt hallgatói hozzáállás, ha az ember neki is megbocsátana, de ezen a szörnyű, orron át vezérelt nyekergésen nem tudom túltenni magam. Vele búsulok, ha az elég. Általa vonom le a tanulságot, hogy Mozart nem gyógyít. A lelket persze, de a hangot nem. 

Megjegyzem, Villazón is levonta a tanulságot, a Mozart-sorozat utolsó darabjában, A varázsfuvolában már bariton lesz, Papagenót énekli. Még az is lehet, hogy jó lesz.