Nem tudom mire vélni a sok embert az Érkezésen, igazán döglött film. Döglött bölcsésznőt hívnak, hogy társalogjon a földönkívüliekkel, olyat, akinek az órájára sem járnak, pedig nagy ász. De hiába nagy ász valaki, ha olyan Magritte-szerű sziklákon megjöttek az űrből a póklábúak. Lehet, hogy a sztori valami kulturális revans akar lenni, hová jutnátok, ti világ nagyjai, nélkülünk, okosok nélkül. De jó, legyen. Csak közben a film maga kicsit sem intellektuális, minden, ami jó gondolat benne, azt Vonneguttól lopták, a kommunikáció nehézségeit, a kanárit a kalitkában, az időben való kiszámíthatatlan ugrándozást. Figyeljetek csak: Billy Pilgrim kiesett az időből. Ez Vonneguttól van, ilyen jó mondatot itt nem mond szegény Amy Adams, aki mintha amerikai Liv Ullmannként kísértene a vásznon. 

De jó, rendben van, végül is csak egy film. A zenéje egészen jó, Max Richter megint a mennybe megy, ezzel az ugye, hogy lehet normális kortárs zenét írni hozzáállással. Csak közben mégis az jut eszembe, hogy biztos jó dolog így érzékelni az időt, mint olyan dimenziót, amelyben ugyanúgy lehet több irányba mozogni, mint a térben, felváltva érezzük a múltat, jelent és jövendőt. Csak az a baj, hogy ez az érzékelés pont abban akadályozna meg, ami a film büszkesége: a zene értelmezésében, hallgatásában, befogadásában. Nincs értelme egy zeneműnek, ha kiszámíthatatlanul hallhatjuk az elejét, közepét, végét. 

Olyan így ez a történet, mint A láthatatlan ember. Nagyon klassz, ha a testünk nem töri meg a fényt, és nem látszunk. De ha nem látszunk, akkor nem is látunk, hiszen a szemlencse sem töri a fényt, nincs információ, amit földolgozhatna az agy. A láthatatlan ember nyilvánvalóan nem látó ember is, nem épp életbiztosítás. 

Csak azt kellene még eldönteni, hogy az időérzékelésben megérné-e a csere. Mindig volnánk, vagy sohasem, de az biztos, hogy zenét nem hallgathatnánk. Néma és süket halhatatlanság. Hello, Mr Beethoven. 

Induljunk el, te meg én, kedves olvasó, nem is tudom, mit ajánlhatnék. Például, hogy nem adok fel rejtvényeket, olyasmit, hogy na, tudod-e honnét is való az első félmondat. Különben is micsoda rejtvény az, amit csak be kell írni a keresőbe, és megjön a válasz. Inkább egy ilyen kérdést: ki van a képen? Induljunk el, nem is tudom, hogy hova. Ha tegnap volt a nulladik nap, akkor legyen ma ez az első, és kérjünk áldást a fejünkre Kocsis Zoltántól. Egyszerűen azért, mert elég sok dolog van itt miatta, és eléggé elkeserít, hogy most már tényleg elveszett valamilyen pont. Mondjuk, ha valaki bénán vagy félbénán játszott Rachmaninovot, lehetett mondani, hogy de ott van Kocsis, miért hallgatnék egy félbénát, ha hallgathatnám a jót is. Mostantól végképp maradunk az emlékeinknél, annál meg tényleg kevés szánalmasabb dolog van, mint arról beszélni, hogy bezzeg a mi időnkben még tudták, amit tudtak.  Rendes gránátos ilyenkor szépen eldobja a fegyverét, köszönöm, de meghaltak a hőseim, meghaltak, megöregedtek, visszavonultak vagy mindjárt vissza fognak vonulni. Csak a vérontás kedvéért nem harcolok. 

És akkor volt a tévében az a Kocsis-portré, az utolsó, ahol megint elmesélte a Beethoven-verseny történetét, hogy vissza akart lépni, annyira rosszul ment a selejtezőben, de akkor átlapozta a Jeux című Debussy-balett partitúráját, és rájött, hogy mennyivel fontosabb dolog a zene annál, hogy ő most sértettségből vagy elkeseredésből visszalépjen. És bár semmiképpen sem hasonlítanám magamat hozzá, de az alap mégis ugyanaz: a zene, vagy maga művészet fontosabb annál, hogy ne lelkesedjek érte. Vagy ne üssön a guta miatta. Kocsis nyilván megszállott zenész volt, úgy értem, hogy az ő világképe szilárd alapokon állt, volt a zene maga, mint mozdulatlan mozgató, és volt a világ, amely körülötte forgott. Ki mennyire volt közel ehhez a mozdulatlan mozgatóhoz, annál fontosabb helye volt a világban. Ha valaki se nem megszállott, se nem zenész, akkor ezt nyilván nem tudja elfogadni, és, mondjuk, azt mondja, hogy a zene nem cél, csak eszköz, a jó ég tudja, hogy mire való eszköz, de talán vele és általa el lehet jutni valahová. A másik lehetőség, hogy itt ülünk ebben a jeges világűrben, szédítjük magunkat a különböző rezgésszámokkal, és észre sem vesszük, hogy lejár az időnk. Mondjuk, nekem ez is tetszik, de a másik lehetőség egy kicsit jobban. 

Induljunk el, te meg én, és meglátjuk, hová jutunk. 

Ja, a képen, persze, Kocsis Zoltán van. 

Ahogy a Biblia írja: senki sem szolgálhat két urat. Vagy gyűlöli az egyiket, és a másikat szereti, vagy ragaszkodik az egyikhez, a másikat pedig megveti. Valahogy ezt éreztem a három tenor idején is. Azt nyilván senki nem gondolta, hogy Jose Carreras a világ legjobb énekese, de azon már lehetett feszülni, hogy akkor most Pavarotti vagy Domingo. Az egyik hangja, a másik intelligenciája. Az egyik magasságai. A másik mélységei. És így tovább, a végtelenségig. 

Most, mintha kicsiben, ezt újra lehetne játszani. Nem tenorokkal, csak mezzókkal. De ki a legnagyobb? Cecilia Bartoli? Vagy Joyce DiDonato? Az egyik eksztatikussága. A másik eleganciája. Az egyik hisztériája. A másik okossága. Őrület vagy szabálykövetés? És így tovább és így tovább. A mázlista bécsieknek mindkettőben volt részük egy héten belül. A majdnem ugyanolyan mázlista pestieknek egy Cecilia jut. Hajrá egyik. Ne hagyd magad másik.