Hirtelen megszaporodtak a Mona Lisák, pedig van, akinek az az egy is sok, annak a léte is annyira intenzív, hogy képtelen festményként tekinteni az eredetire, a Leonardóra. Pedig nem lehetetlen, én legalábbis nagyon jól emlékszem, amikor először jártam a Louvre-ban, már akkor is hatalmas volt az érdeklődés, az idegenvezető éppen egy amerikai csoportot látott el a szükséges és szükségtelen információkkal, hogy került a kép Franciaországba, és hogyan ölelte át a király Leonardót a halálos ágyán. A húsz perces monológ végén jött a szokásos befejezés, van-e valakinek kérdése. Az egyik idős úr föltette a kezét: ő csak azt szeretné tudni, ki festette ezt a képet.
Lehet rá friss szemmel nézni, csak addig behunyt szemmel kell járni a világban.
De a lényeg, hogy Magyarországon hirtelen két új Mona Lisa aspiráns is feltűnt. Előbb a Kieselbach Galéria vezette be a decemberi árverése sztárját, Rippl-Rónai Kalitkás nő című képének első változatát azzal, hogy ez volna a magyar Mona Lisa. Nyilván ehhez azért kell némi fantázia, ez profilban van, fehér bőrű, madárleső nő, nekem nem jutna eszembe a Mona Lisához hasonlítani, nem is azért teszik, mert valóban emlékeztet rá, hanem hogy egy kicsit hecceljék vele a pénzes embereket, potom áron tiéd lehet a világ legismertebb festménye. Már ahhoz képest potom, amennyire ismert.
Nehéz volna eldönteni, hogy a Virág Judit Galéria embereinek véletlenül jutott eszébe ugyanez a gondolat, vagy csak a szomszéd üzletét akarják rontani, mindenesetre ők is a magyar Mona Lisával álltak elő. A festő Gulácsy Lajos, és az elnevezés talán indokoltabb, olasz donna hárfával, és ha szörnyű idétlenül, de azért mosolyog, meg a kezét is úgy tartja, mint az eredeti, mégis összeszorul az ember szíve tőle. Tényleg ennyire béna helyre születtünk, hogy ezt nevezik nálunk Mona Lisának?
Valamikor a nyolcvanas években még hosszan vitatkoztak a szakemberek arról, hogy áru-e a kultúra. Úgy tűnik, a kérdés eldőlt.