Hol jár az eszünk

Hol jár az eszünk

capri.jpeg

Van egy nem nagyon kidolgozott, de talán használható elméletem a máshollétről. Mintha embervoltunk egyik legfontosabb és legáltalánosabb feladatának tartanánk, hogy ne ott, ne csak ott legyünk, ahol éppen vagyunk. Ez sok mindent megmagyarázna, nemcsak a telefonok állandó nyomogatását, nemcsak azt, hogy nyár közepén miért vágyunk a havas tájra, télen meg arra, amikor majd egy szál pólóban lehet sétálgatni, de a legtöbb kulturális tevékenységünket is. Filmet nézünk, ülünk a színházban, és ugyanolyan figyelemmel követjük teljesen idegen emberek kalandjait, mint a saját családunkban történő eseményeket. Elutazunk egy csodálatos nyaralóhelyre, ülünk a homokban, hallgatjuk a tenger mormolását, és közben feszült figyelemmel követjük a sztálingrádi csata eseményeit. (Velem most épp ez történik.) Csak ne az történjen, ami történik, vagy ne csak az történjen, éljünk legalább két életet, még ha így az egyikről, elvben a fontosabbikról le is kell részben mondanunk.

Az egész csak arról jutott eszembe, mert tényleg nyaralok, és nézem a hotelok nevét. Mintha ők is ezzel játszanának. Van persze olyan is, amely a tulajdonos nevét viseli, de körülbelül a fele más országokra, vagy az országon belül más tájakra utal. Capri, Boston, Bali, Madagascar, Peru, Paraguay, Hawaii és így tovább. Lehet, hogy van Budapest is, bár olyat pont nem láttam.

Zene, szó

Zene, szó

beethoven.jpeg

Az ember hajlamos azt képzelni, hogy erre a szöveg vagy zene elsőbbségét firtató kérdésre a válasz alapjában véve minőségfüggő. Schubert verseket zenésített meg, egy popdal meg többnyire úgy születik, hogy a zeneszerző fölnanázza a dallamot, és ezeket a nanákat helyettesítik aztán azzal, hogy fogd a két kezem, meg karolj át. Néha jobb sorokkal. És vannak a jelentős kivételek, amikor a Nemzeti dal szolgál szövegként egy, a szöveget még csak illusztrálni sem tudó dallamhoz, vagy a Hej tulipánt cserélik arra, hogy Nincsen apám, se anyám.

Igazából nem is ez foglalkoztat, hanem a komponista fejében lévő fontossági sorrend. Lehet, hogy tévedek, de mintha ez különböztetné meg alapvetően Mozartot és Beethovent. Mozart azt érzi, hogy ha valamit nagyon ki kell fejezni, akkor hangszert kell tenni az ének mellé is. A nagy áriákban, amikor elfogynak nemcsak a szavak, de az énekelt szavak is, megszólal még egy hangszer. Egy kürt, zongora, hegedű, klarinét vagy oboa, valami, ami a kimondhatatlant kimondja, éppen azért, mert nem szavakkal dolgozik. Beethovennél meg nemcsak arról van szó, hogy amikor már az egész zenekar zeng, akkor állj, állj, jöjjön az énekes, és mondja ki, hogy miről is akarok beszélni, lángolj fel a lelkünkben szép égi szikra. Sokszor azt érzem, hogy Beethoven a szavakból indul. Aztán persze, a zene szabályaival és a zenei szabályszegésekkel dolgozik, de a kiindulásnál ott a szöveg. Akár az F-dúr vonósnégyesnél, ahol bele is írja a kottába, hogy Muss es sein? Akár a Hammerklavier szonátában, ahol nem lehet pontosan tudni, mi járt a fejében, de mintha volna valami felkiáltás a darab indulásakor, valami konkrét szó vagy mondat.

Nem jelent az egész minőségi különbséget, így is, úgy is lehet nagy zenéket írni, akár Mozartról, akár Beethovenről van szó, akár a folytatásokról, mondjuk Brahmsról és Wagnerről. Mahlerról és Richard Straussról. De mintha ez a kettősség megmaradt volna a zenetörténetben, vagy akár a zenehallgatásban is, hogy nem tudni, van-e az egésznek valami értelme is, vagy épp az a csodálatos benne, hogy nincs.

Grófea

Grófea

screenshot_2023-07-27_at_20_51_21.png

Valószínűleg végignézem a salzburgi Figaro házasságát akkor is, ha nem Kálmán Péter énekli benne Bartolót, de azért így könnyebb volt. A közönség kicsit fütyülte Martin Kusej rendezését, nyilván azért, mert nem selyem térdnadrágban játszották a darabot. Ha selymekben játsszák, akkor meg azért fütyültek volna. Talán, mert lehet, hogy alulbecsülöm a fesztiválozókat, és ők is azt nem értették, amit lehet, hogy én sem. A gróf és Susanna kettőse amolyan pillow-talknak tűnik, szex utáni beszélgetésnek, a gróf gatyában, Susanna megbontott ruhában, és épp a következő randevút beszélik meg. Nem nagyon bírja ki a történet ezt a megoldást, a gróf sem épp tartós kapcsolatra vágyik, Susanna meg miért pattog a továbbiakban, de lehet, hogy nem is ez van, hanem ez csak a főúri képzelet. Mert aztán elsötétül a színpad, és az ária alatt a grófot egy bugyis nő öltözteti, majd kéri a pénzt, szóval talán ez a gazdag(abb) férfiak megoldása a sikertelen ostrom idején. De hát minden nézői bizonytalanság kellemetlen, és ilyenkor a rendezőt szoktuk szidni, azért van ott, hogy rend legyen, ne a bizonytalanságot növelje.

Amúgy meg szép is, jó is, Susannát Sabine Deveilhe énekli, az árokban meg a férje, Raphael Pichon vezényel, és egyiküknél sem lehet azt érezni, hogy azért van ott, mert a másik ott van. Az egész történet egy nagy vadászjelenetben végződik, kerti szavannában vagyunk, ahol trófeákat visznek a bennszülött osztrákok vagy spanyolok vagy bárkik (Bartolo áriájában megváltoztatták a szöveget, tutta Siviglia helyett azt kell énekelni, hogy tutta la terra, hátha valaki nem érti, hogy ez általános érvényű), a nagy szentivánéji idill helyett elkomorul a történet, nem ott van vége, hogy hej, de megbántam, hanem hogy hej, de lebuktam. Holnap újra megpróbálom.   

T betű

T betű

Az a kellemetlenség, ha jól tudom, még nem esett meg velem, hogy valakire külföldön fennhangon megjegyzéseket tettem, bízva a mások számára érthetetlen és kikövetkeztethetetlen szavakból álló anyanyelvemben, és aztán kiderült volna, hogy annak a másiknak is ez a követhetetlen és kikövetkeztethetetlen az anyanyelve. (Leszámítva most a kritikusi munkámat.) Egyszer közel voltam hozzá, az Edinburgh-ba tartó repülőgépen, ahol nyelvemen volt, hogy jaj, ezek a csúnyácska, skót lányok, de aztán nem mondtam. Pár perc múlva jött a turbulencia, és a skótnak vélt lány elkapta a kezemet, és magyarázatként annyit mondott: én is magyar vagyok.

Még most is meghatódok rajta. Ugyanazon a gépen ültünk, mindkettőnkkel zuhant volna, de még így is könnyebb, ha fogjuk egymás kezét, és mindketten magyarok vagyunk.

Az egyetlen holtbiztos megoldás, ha az ember senkire nem tesz fennhangon megjegyzéseket, különben is: milyen alapon. De ha mégsem lehet enélkül kibírni, akkor a jelenlegi globalizált világban és globalizált öltözködés mellett az egyetlen biztosnak látszó tipp a Tisza cipő. Amennyire látom és tapasztalom, ezt a ruhadarabot kizárólag magyarok viselik, nem tudom, hogy poénból vagy menőségből, vagy poénnak indult és menőség lett belőle, de a cipőn viselt T betű épp olyan figyelmeztetés, mint az autón. Bírd ki. Légy jó.

tisza.png

Honfibú

Honfibú

bajusz.jpeg

Amikor utazni kezdtem, még felhőtlen boldogság volt a nagyvilágban magyarokkal találkozni. Emlékszem, amikor a Karntner Strassén egy ezüstfogú ember mosolyogva jött oda hozzánk: szintén magyarnak tetszik lenni? Akkoriban, de még a nyolcvanas évek elején is az európai országutakon a magyar kocsik villantottak egymásnak, szevasz, mi is magyarok vagyunk. Mázlista magyarok, akik kijutottak, akik egyáltalán kijuthattak. Egy jobb hotelben laktunk a tengerparton (nagybátyám állta a költségeket), miénk volt a legnyomorúságosabb autó a parkolóban, a húgom azt mondta, miközben a medencében úszkáltunk, hogy azért olyan ciki magyarnak lenni. Víz alá nyomtam érte.

Mikor változott meg minden? Vagyis azt még tudom. Néhány éven belül jött ez a hirtelen elhallgatás, ha magyar szót hallottunk. A Vatikáni Múzeumban egy magát nagyon nyugatinak érző asszony hatalmas kalapban pózolt Caravaggio előtt, és közben kiabált: gyere, Gyuri, fényképezz le. Ijedten néztünk egymásra, és némán, némán, nagyon némán haladtunk tovább. Nem tudom, miért változott meg az öntudat, de ez a hallgatás maradt. Tegnap is, míg a tengerparti vendéglőben a kopaszra nyírt honfitársak duhajkodtak a személyzettel, vaskos hangon társalogtak, és minden mondatot úgy kezdtek, hogy „hallod”, mély hallgatásban ettük a pizzát.

Nem tudom, mi a baj. Vagy hogy baj-e egyáltalán. Mert ez nem hazafiatlanság, épp az ellentéte. Valami régi program, hogy minden magyar a teljes nemzetet képviseli, hogy az úszóbajnok nem magáért úszik a döntőben, hanem a hazáért, és a besörözött duhaj sem magának duhaj, hanem tízmillióért. Nem értem, fordítva miért nincs így, ha egy kacsának öltözött angol tántorog a bulinegyedben, miért nincs meg a véleményem Károly királyról. Vagy megvan? Vagy hogy van? Csak a szokásos? Könnyebb a hazát szeretni, mint a haza lakóit?

Mozart-kérdés

Mozart-kérdés

jessye4.jpg

Furcsa lemezt hallgattam valamelyik nap, szerintem CD formátumban nem is létezik. Egy koncert, Mozart 222. születésnapján, vagyis 1978 január 27-én Strasbourgban. Természetesen Mozart-műveket játszanak, zongoraverseny, szimfónia, St.Martin-in-the Fields kamarazenekar, Alfred Brendel a szólista. És Jessye Norman elénekli mindkét Non temer amato bene áriát.

Ez a furcsa. Egyrészt nem emlékszem arra, hogy koncerten hallottam volna mindkettőt, de talán még lemezen sem, vagy az egyiket, vagy a másikat. A két ária ugyanabban az évben született, a szöveg is ugyanaz, az Idomeneóból van, még a szerkezet is nagyon hasonló, az énekhang mellett van egy szólóhangszer is. Az első változatban hegedű, a másodikban zongora, ez talán érthetővé teszi, hogy egy koncertre miért is nem szerződtetnek az énekes mellé még két szólistát. ezen a hangversenyen azért nem számított, mert jótékonysági volt, zenészeket támogattak vele.

Másrészt a jelenség azért furcsa, mert azt képzelné az ember, hogy ha egy szöveg megkapta a komponistától a dallamot, akkor neki már így tartozik össze a kettő, ha meghallja a szavakat, ez a dallam szól a fejében. Mintha az egykori ihlet kiütné a helyéből az összes többit. A jelek szerint Mozartnál (meg néha Schubertnél) nem így van, eltelik pár hét, ott egy énekes, Nancy Storace, akinek szeretne írni valamit, mert elutazik Bécsből, és nagyrabecsülését úgy akarja kifejezni, hogy maga is odaül az áriában a zongorához. És ennyi elég. Még csak az sincs, hogy megtagadná a régi változatot, mert az a dallam is megjelenik az új áriában egy pillanatra, de az agy, vagy az elme kreatív része rendületlenül dolgozik, átdolgozik, újraalkot. És miközben tökéletes az első változat, a második talán még tökéletesebb, formailag vagy a hangzás tekintetében meglepőbb, hiszen egybe van dolgozva egy ária és egy zongoraverseny.

Talán ez válasz arra, hogy mi lett volna ha. Mert ez mindig zavarba hoz, hogy mi lett volna, ha Mozart nyolcvan évig él. A Figaro házassága ifjúkori zsengének számított volna, amit néha-néha nagy tisztelettel előadnak, mint ma Az álruhás kertészlányt, de a mű mélységeiben meg sem közelítette volna a későbbieket? Esetleg újraírta volna a régi librettóra, kijavítva a nem létező hibákat és egyenetlenségeket, amelyekről csak ő tudott?

Maradós koncert

Maradós koncert

Koncertek jönnek, koncertek mennek. Néha az ember elcsodálkozik: ezen ott voltam? Biztos? De hát ott kellett lennem, ha itt van a jegy, a koncertjáró nadrág zsebében. Szóval jönnek és mennek. De ez marad, ezt nem felejti el az ember, hogy éjfél előtt Kelemen Barnabásék a Brahms Klarinétötöst játszották. Meg ahogy játszották, az is maradandó.

Amikor tíz órakor nevezett Kelemen Barnabás, alkalmi showman bejelentette, hogy ismét egy zenetörténeti pillanat tanúi lehetünk, akkor már lehetett sejteni, hogy a szervezéskor egy kicsit elszámították magukat. Ha ez egyáltalán szervezési kérdés, van egy meghirdetett program, aztán van egy kinyomtatott változat, és van, amit el is játszanak. Ami most úgy kezdődött, hogy hat olyan csellistánk van, akik miatt nem tudtunk ellenállni, hogy eljátsszuk Popper Requiemjét. A leghíresebb darabja, teszi hozzá Barnabás, szerintem nem én voltam az egyetlen, aki nemhogy a darabot, de a hírét sem hallotta. Azért Popper leghíresebb darabja valószínűleg az Elfentanz. Mindegy, az ezüst is szépen csillog.

Én mindenképpen hálás vagyok, nemcsak a meghirdetettekért, de a meglepetésekért is, és hogy végre élőben is hallottam Hosszú Legocky Gézát, a nevetségesen nehéz Waxman Carmen-fantáziát játszotta nevetségesen könnyen. És utána még volt Roby Lakatos, és amikor azt hitte az ember, hogy innét nincs sehová se visszaút, akkor Szalóki Ági hallgatott, hülye vicc, hallgatókat énekelt, és amikor ez is lezártnak látszott, akkor jött az újabb zenetörténeti pillanat. Annyira talán nem zenetörténeti, de a Parno Graszt játszott ifjabb Sárközi Lajossal, autentikus cigányzene és a vendéglői stíl talált egymásra. Azért a Zeneakadémián tényleg nem gyakori, itt csak a poént szokás mondani, hogy „asztalnál meghalna”.  

Kicsit úgy érezte magát az ember, mintha shuffle módban hagyta volna a zenejátszóját, teljesen kiszámíthatatlan stílusú és hangulatú zenék jöttek egymás után. Ifjabb Sárközy után a Söndörgő.

Az utolsó szünetet szinte mindenki utolsó lehetőségnek fogta föl, hogy még éjfél előtt ágyba kerüljön, negyedház maradt a Klarinétötösre, csak mondom azoknak, akik megléptek: elszúrták. Így és ilyenkor és ilyen klarinétossal, egyhamar aligha. Arra gondoltam, hogy szívesen hallgatnám csak a brácsaszólamot magában, olyan intenzív Kokas Katalin jelenléte, de persze képtelenség, hiszen azért intenzív a jelenléte, mert folyton együttműködik a többiekkel, együtt és külön-külön. Vannak a szerencsének fiai és lányai. Például azok, akik maradtak.

p7230043_2.JPG

Álmomban nyolc fúvós voltam

Álmomban nyolc fúvós voltam

És játszottam egymással.

Ez az egyik kedvenc Stravinsky-történetem, az Oktett keletkezése. „Egy álommal kezdődött. Kis szobában láttam magam, körülöttem hangszerek csoportja valami nagyon kellemes zenét játszott. Nem ismertem föl a zenét, pedig feszülten figyeltem, és semmit sem tudtam felidézni belőle másnap, de emlékeztem álombéli kíváncsiságomra: hányan vannak a zenészek. Arra emlékszem, hogy nyolcnak számoltam őket, és hogy fagotton, harsonákon, trombitán, fuvolán és klarinéton játszanak. Másnap belefogtam az Oktett komponálásába.”

Ez hát a kreatív elme. Ha nem emlékszik, hogy mi az a „nagyon kellemes” zene, amit álmában játszik a zenekar, akkor megírja.

Abba most ne menjünk bele, hogy mennyire lett "nagyon kellemes", és hogy van az Oktett keletkezésének egy másik szerzői változata, amely szerint eleinte csak írta a zenét, és nem tudta, milyen hangszerekre. Az egy másik kedvenc Stravinsky-történet.

stravinsky2.jpg

Tony Bennett

Tony Bennett

bennettgaga.jpg

Azt csinálom, amit tegnap óta mindenki. Tony Bennettet hallgatom. Néha a régit, néha az újat, időben elég nagy különbségek vannak, az első lemeze 1950-ben jelent meg, az utolsó 2021-ben. Hangban is vannak különbségek, fiatalemberből öreg hanggá vált, de vénen is tudott, Lady Gagával is nagyon meggyőző. Igaz, az a lemez nem is róla szól elsősorban, Lady Gaga bizonygatja rajta, hogy igenis tud énekelni, hogy van stílusérzéke. Egyébként tud és van, de jó, hogy mellette van Tony Bennett, mert ő azért többet tud ezekről a dalokról. Pedig néha szinte csak mondja a szöveget.

Tényleg, talán a szövegértés, mondás, értetés a jó daléneklés titka, és akkor Tony Bennett a swing (egyik) Dietrich Fischer-Dieskauja. Ahogy ezeket a hülyeségeket mondja, ahogy röhögtetik az embert a You Are The Top című számban. You are the melody from a symphony by Strauss. Melyik Straussra tetszettek gondolni, mint híres szimfóniaszerzőre? You are the tower of Pisa. Lady Gaga persze úgy énekli, hogy pizza, szerintem nem viccből. Ahogy máskor és máshol Bennett azt szomorkodja, hogy I left my heart in San Francisco. A fél világ azt hitte róla, hogy valóban San Franciscóban született, pedig igazi New York-i. Mindig így képzeltem a jövőt: elrepülök New Yorkba, és vasárnap reggel kimegyek a Central Parkba, hiszen köztudomású, hogy minden vasárnap reggel ott van Tony Bennett, és festeget. De hát ez a legtöbbünk élete: valamire készülünk, készülünk, aztán egy nap fölébredünk, hogy jaj, most már késő.

Hogy élték túl?

Hogy élték túl?

oppenheimer.png

Van egy jelenet vagy inkább filmes csúcspont az Oppenheimer című filmben, amikor felrobbantják az első atombombát. Nem a hiroshimait, hanem a Szentháromság (?) nevűt, a kísérleti példányt. Mindenki készül, megállítják az időt, úgy értem, a visszaszámlálás fokozatosan lassul, nem egy másodperc az egy másodperc. Mindenki izgul, mekkora lesz a hatás, egyáltalán robban-e. Robban, és alábecsülik a következményeket, leviszi mindenki kalapját a robbanás szele.

Igazából azt nem értem, hogy élhették ezt egyáltalán túl. Ma is vizsgálják a Trinity utóhatásait, mert akkor nem tudták, mit cselekszenek. Úgy értem, azóta már felrobbant a csernobili atomerőmű, tudjuk, hogy ezer kilométerrel arrébb sem lett volna szabad salátát enni hetekig, de ott, New Mexicóban szándékosan robbantottak, megfigyeltek, a legtöbben mindössze 16 kilométernyi távolságról. Hogyhogy nem haltak meg hetek-hónapok múlva mindannyian? Oppenheimer fiatalon halt meg, nem volt még hatvanhárom éves sem, de erős dohányos volt, valószínűleg annak több köze volt a halálához, mint az atombombának. A Matt Damon által játszott Leslie Groves 1970-ben halt meg, szív és nem rák. Azt, persze, nem tudom, hogy ez egy színészi hőstett volt-e Matt Damontól, hogy ilyen pufi lett, vagy csak szereti a hasát, és most már a dagibb szerepek találják meg. Teller Ede meg, tudjuk, megérte a 95-öt. Igaz, ő a robbanás előtt fókazsírral vagy mivel kente be az arcát.

süti beállítások módosítása