Ez még a régi típusú operarajongás, szerintem ez nálunk már nincs is meg, ez a tömeges ácsorgás a művészbejáró előtt, előadás utáni csevegések, és ahogy jönnek egymás után a szereplők. Előbb a statiszták, aztán a kóristák, a végén a főhősök. A legvégén Anna Netrebko, neki az utcán is fölcsattan a taps. Pedig hát nem volt olyan nagy dolog, ahogy énekelt, ami bocsánatos, azt sem lehet mondani, hogy apait-anyait beleadott volna, öreg profiként megnyomta az utolsó öt percet, és mindenki ezzel az élménnyel mehet haza. De hát mindegy, akkor is ő Anna Netrebko, az utolsó díva. Nem vagyok meggyőződve róla, hogy tényleg ő az utolsó díva, de nincs  kizárva. Mindenesetre egyszerre tud régi típusú lenni, és teljesen mai. Anélkül, hogy nagyon figyeltem volna, szerintem el tudnék tájékozódni a bécsi otthonában, tudom, hol vette ezt a ruhát, ami rajta van, és kikkel csónakázott a Lago di Comón. A lényeget persze nem értem. Azelőtt a primadonna maga volt a titok, ha az ember elindult a Mennyországba, félúton találkozhatott Maria Callasszal, Tebaldival vagy Tokody Ilonával. Most meg minden nyilvános, minden nap új posztok jelennek meg a megfelelő oldalakon, itt vagyok, itt voltam, itt leszek. Tudom, hogy a minden egyáltalán nem minden, de sok, mégsem válik érdektelenné.

Benne van a menekülés, amíg az ő életüket nézzük, nem kell élnünk a sajátunkat, mert az bezzeg unalmas és titoktalan, de képtelen vagyok az operát a valóságtól való menekülésnek felfogni. Nem azért megyünk el az előadásra, mert nincs életünk, hanem mert ez az életünk, ezek a fontos pillanatai, ezek a nagy kérdései.

Az egy kicsit kellemetlen kérdés, hogy vajon meddig

Mind úgy gondoljuk, hogy a portréfotós első feladata az, hogy az alany jól érezze magát. Mert hogy többnyire a kamerának a rossz oldalán állunk, azok vagyunk, akik rosszul érzik magukat, ha ránk mered a cső, szenvedünk, hogy a végén olyan kép készüljön rólunk, mi nem is tetszik. Akkor legalább a szenvedés ne legyen végtelen, feledtessék el velünk, hogy mi vagyunk a modellek.

Erre mondja azt Annie Leibovitz, hogy már miért kellene a modellnek jól éreznie magát? Amiben van igazság, mert melyik képen van az igazibb arcunk, amikor otthon pöffeszkedünk a kényelmes karosszékben, vagy amikor kidobnak egy repülőgépről akaratunk ellenére, és épp földet érünk ejtőernyővel a dzsungel közepén? Talán mindkettő igaz.

Helmut Newton mindenesetre az első változat híve volt, legalábbis úgy tűnik. Egy filmet néztem róla, a film maga is szerencsés dolog, amikor bejöttek a videókamerák, Newton felesége, akit igazából June-nak hívtak, de Alice Springs néven maga is fotográfus volt, elvitte a férjét egy boltba, válasszanak kamerát. Nem megy, mondta Newton, én fotós vagyok, nem filmes. Mire June mégis megvette a kamerát, de magának, ezzel fogja dokumentálni a férje munkáit. Mikor a milánói Helmut Newton kiállításon a vetítéshez értem, épp Pavarotti énekelte az Una furtiva lagrimát. És a mozgóképen épp Pavarottit fényképezte Helmut Newton. Szenvedtek mindketten. Pavarotti frakkban, gyere be, tárd ki a karod, de közben legyen zord az arcod, mégis ez valami operai jelenet. Jó lett, de Pavarotti nem érezte kényelmesen magán. A következő képsorokon már saját ruhában volt, az azt követőn már nála volt a fényképezőgép, látszik, hogy dolgozik Newton, oldja a hangulatot, beszél, kérdez, válaszol. A végén aztán vesz egy nagy levegőt, és leveszi az ingét. Ha ez kell, hát legyen.

Mit meg nem tesz az ember egy jó képért. Ámbár ezt a képet már nem is Helmut Newton készítette.  

Csak jövő heti filmbemutató lesz a Caravaggio árnyéka, így talán korán kezdem a lebeszélést, de valószínűleg nem is lesz akkora roham a pénztáraknál. Tulajdonképpen furcsa, mert a történetekre volna igény, és Caravaggiónak elég regényes volt az élete, nem is először viszik filmre. Derek Jarman persze filmebb változat volt, még ha elég különös, hogy Caravaggio a saját nevét sem tudta rendesen kimondani, és mindig karavádzsiónak nevezte magát.

Legalább a kiejtéssel nincs most baj, hiszen olasz a film. Igaz, én szinkronizálva láttam, de annyira szinkronizálták, hogy még a Santa Maria del Popolót is a nép Szűz Mária templomának mondták benne.

Legalább informatív vagy valamennyire az, körülbelül lehet látni, hogy nem volt könnyű Caravaggio élete, ha ez valami. A rendező Michele Placido, kicsit úgy dolgozott, mint a Jókai-filmekben Várkonyi Zoltán, fenntartott magának egy finom mellékszerepet, amellyel megmutathatta színészi kvalitásait, de ő még felléptette fiúgyermekét, ő Ranuccio Tomassoni, akit megöl Caravaggio. (A fiú anyja, nem a filmben, hanem az életben az az Apollonia, akit felrobbantanak A keresztapa első részében.)

Meg nem nézném még egyszer, de ki lehet bírni. Aki nem szereti Caravaggiót, ettől sem fogja megszeretni, aki szereti, ettől sem fogja megutálni. És biztosan vannak néhányan a két véglet között.

Már bezárt a milánói Bill Viola-kiállítás, amúgy sem volt könnyű feladat, meleg, levegőtlen, sötét szobákban nézegette az ember a videókat, sokan voltunk, csöndben voltunk, nem nagyon lepődtem volna meg, ha valamelyik sarokban ájult vendéget találok. De csak képletes volt az ájuldozás. Igaz, nem néztem végig mindent alaposan. Csak ezt a képet, ahol két nő beszélget. Vagyis három. Eleinte kettőnek látszott, szépen komponált, finoman világított társalgás. Szuperlassítás, így tényleg képnek látszott, és csak egy idő után derült ki róla, hogy mozgókép, meglibbent egy ruha, nagyon lassan elváltozott a jobb oldali nő arca, és aztán érkezett a piros ruhás, egymás nyakába borultak, és hárman beszélgettek tovább. A beállítás, a lassítás és a fények miatt mintha mégsem egy mozdulatsort, egy videót néztünk volna, hanem sok-sok egyenértékű kép egymásutánját, ja, hogy így is lehet érteni ezt a műfajt, ezerszeres (csak mondtam egy számot) sokszorozás, bármikor megállítható lenne a sorozat, de ha nem állítjuk meg, akkor egy kép helyett ezret kapunk.

Közben végig Piero della Francesca járt az eszemben, az urbinói Jézus megostorozása, három tudós, aki részvétlenül társalog a világ dolgairól, miközben mellettük-mögöttük zajlik a világ dolga. De rögtön helyesbítettem magam, semmi ok az asszociációra, nem úgy vannak öltözve, nem ugyanaz a póz, nem fiúk, hanem lányok, csak azért, mert Itália, nem kell mindig reneszánszra gondolni.

Hanem a szomszéd szobában két asszony kuporgott egy márvány kút mellett. Ugyanaz a szuperlassítás, ugyanaz a megkomponáltság, a minden pillanat érvényessége, de itt az akció látványosabb. A kútból egy meztelen férfi bukkan föl, ömlik a víz, a férfi egy pillanatra megáll, majd eldől oldalra, a két asszony lepellel borítja be a testet, megcsókolja a kezet, és siratja a férfit. Megint Piero della Francesca, a sansepolcrói Feltámadás, csak mintha minden fordítva történne, Krisztus feltámad, és rögtön meg is hal. Lehet, hogy jó irány ez is, de mégsem, őrök sincsenek sehol, az ihlet az Empoliban látható Masolino-kép. Persze, ott a sír sír, nem kút, nincs benne víz, nem tör ki belőle Jézus. Ebből kitör. és rögtön meg is hal. El kellene dönteni, melyikben van több remény.

Leandro Erlich művei láthatóak Milánóban, meg se néztem, kidöglésre hivatkozva (önmagam előtt), de egy alkotás szinte elkerülhetetlen. Egyrészt mert akkora, másrészt mert annyira népszerű, az emberek sorban állnak, és részesei lehetnek a művészetnek.

A trükk viszonylag egyszerű, az épület maga, vagyis a homlokzat a földön van megépítve, azon lehet viccesen és ijesztően elhelyezkedni. A homlokzat fölött 45 fokban egy hatalmas tükör van, a néző azt látja, és nevet vagy ijedezik, hogy miket csinálnak. Nyilván agyon lehet magyarázni, mert tényleg készül közönség, sorban áll, amikor letelik az előző csoport három perce, megszólal a síp, akkor nagy rohanást rendeznek az előre kiválasztott helyért. Amennyire meg tudtam ítélni, a legnépszerűbb a ház középső erkélye, de mindenféle módon el lehet viccesen helyezkedni. Igazi csapatmunka, ha valaki elrontja a pózt, a többiekkel is kiszúr, leleplezi a trükköt, szóval nem hülyeség ez a kollektív alkotás. Az emberek viszik a mobiltelefonjaikat, és szelfiznek, de ez önzetlen művészet, jobb nézni, mint csinálni, könnyű ottfeledkezni a bámulásban, csoportok jönnek, az idő múlik, és szinte észre sem vettem, mennyivel jobb ember lettem fél óra elteltével.  

Miért is mennek az emberek Milánóba? A Scaláért, a dómért, az Utolsó vacsoráért. Meg, persze meccset nézni, de az idénynek már vége. A Scala még tartja magát. A dóm már többé-kevésbé elesett, hosszú sort kell végigállni a belépésért, az Utolsó vacsora reménytelen. Előre kell foglalni jegyet, de július végéig minden lehetséges időpont betelt. Viszont a Santa Maria della Graziával szemben van egy épület, ahová szerény belépti díj ellenében... Némi probléma, hogy önmagában egy kissé erőtlen az ajánlat: megtekinthető az a szőlő, amely valaha Leonardóé volt.

Úgy tíz éve hasonló alapon volt nagy Leonardo-kiállítás Debrecenben, de ott legalább volt egy rajz, egyetlen papírlap, amelyet valóban érintett Leonardo keze.

A szőlő tehát Leonardóé volt, itt dolgozott Leonardo hírhedt szolgája, inasa, segédje, tanítványa, szeretője, Salai apja, és utóbb a szőlő felét maga Salai örökölte. Sokáig nem örülhetett neki, öt év múlva követte mesterét a másvilágra, de addig akár karriertörténet is lehetett volna: apám itt volt melós, én meg már tulajdonos.

Turista lehúzás, vagy turista vigasztalás, ahogy tetszik (ha bármelyik tetszik), de nem kidobott pénz, egy kertet látni, egy szobát, a néhai tulajdonos (nem Leonardo, hanem egy bizonyos Conti) 20. századi bútorait. Szobrok, amelyeket Leonardo sosem látott. A felső szinteket ma is lakják, a kertben pedig nemcsak szőlő van, de egy kosárpalánk is, itt harminchármazott a mester, amikor nem a Mona Lisát festette.

Milánó azért egynapi járóföld, ha az ember megérkezik, másra már nem nagyon futja, mint hogy bambán leül a dóm elé, és csöndesen dalra fakad, miszerint „inkább nézem az abonyi kettőt, mint Majlandban azt a harminckettőt”. Akkor minek jöttél ide. De mit csináljak, az nem jön ki, hogy inkább nézem a majlandi harminckettőt. De azért ez az igazság, és biztos vagyok benne, hogy az az abonyi baka nem is az összes milánói toronyra gondolt, csak a dómra, annak is van hozzávetőlegesen nyolcszor annyi tornya, mint az abonyi teljes felhozatal.

Azért vannak trükkök is, ha jól tudom, a dallamot és a szöveget igazából Kodály párosította, volt egy begyűjtött zenéje szöveg nélkül volt egy Arany László által gyűjtött szövege zene nélkül, a kettőt egyberakta, és ebben a formában illesztette bele a Háry Jánosba. Azonkívül (megint csak: ha jól tudom) nem is teljesen egyértelmű, hogy valóban Nagyabonyról van-e szó a dalban, vagy inkább csak Abonyról. Ha perdöntő lehetne, hogy melyik az, amelyikben csak két torony látszik, akkor ebben sincs könnyű dolgunk, mert mindkettőben csak egy torony látszik. Azt hiszem. Csak jussak haza, elmegyek mindkettőbe.

Nincs ma ember Budapesten, aki ne tudná, hogy Harley-Davidson találkozó van a városban, napok óta mást sem hallani, csak ezt a dübörgést, pöfögést, pruttyogást, alvilági hörgést, kinek mi tetszik. Nem találtam rá megfelelő szót, nemcsak a hangszín számít, hanem a ritmus is, nyilván van műszaki oka, hogy a gázok ezzel a hanggal hagyják el a hengereket.

Egy ideig azt hittem, hogy van valami trükk, a motoros maga nem ül ebben a pokoli zajban, mindig elmotorozik a hang elől, hiszen a kipufogó mögötte van, de valaha volt nekem is egy jó kis robogóm, amelynek kilyukadt a kipufogódobja. Olyan szörnyű hang jött belőle, hogy az alagúton csak úgy tudtam átmenni, ha torkaszakadtamból ordítottam, mert a kiabálás valahogy lecsökkenti a fül zajérzékelő képességét. Szóval nem volt elég a pufogás, még ordítottam is. Nehéz idők voltak, de nem tartottak sokáig, egy idő után megadta magát a gépezet. De az tényleg csak egy robogó volt, nem jelentette a dübörgése sem az erőt, ha a Harley-Davidsonnál valóban azt jelenti. A jármű maga az ember, Brünnhilde is azt mondja Siegfriednek, hogy vidd a lovam, mintha így mindig vele volna. Valaki azt mondta, hogy azért olyan hangosak ezek a motorok, mert az amerikai rendőrség volt az első nagyobb megrendelő, és azt akarták, hogy az emberek már messziről hallják, jön a rendőr, vagy itt van a rendőr, nem vagytok védtelenek. Sziréna helyett, vagy majdnem ahelyett, jelezve, hogy nincs baj még, de ne is legyen. Akkor majd jön a vijjogás is.

Nem nagyon hiszem, persze, hogy már eleve így terveznek meg egy motort, azóta pedig lett volna ok és idő változtatni, de nyilván eszükben sincs. Épp ellenkezőleg, a kilencvenes évek közepén a Harley-Davidson kísérletet tett arra, hogy levédje a motorhangot, a japán konkurensek és utánzók ne pruttyoghassanak az utcán. A kísérlet elbukott, mindenki úgy dübörög, ahogy akar. Mindenesetre csodálatos, ahogy férfiemberek állnak a motorok között, és ha nem tulajdonosok, akkor már húzzák is elő a mobiltelefonokat, és megörökítik a csillogó járműveket. Arra gondolok, hogy ha lett volna fényképezés az elmúlt századokban, vajon hány lónak a fotója maradt volna ránk.  

A véletlen tette egymás mellé számomra, számunkra az új Wes Anderson-filmet és az idei Wagner-fesztivált, de ha már egymás mellé tette, kínált hozzá új és közös tanulságot. Lehet, hogy csak nekem új.

A technikáról van szó, ami összetart egy nagyméretű művet. Wagnernél a méret még a szokottnál is nagyobb, nem egyszerűen egy ötórás operáról van szó, de négyről egymás után (igaz, a Rajna kincse csak szerény háromórás, de egyben). Ha valamit csodálni tud Wagner agyában az átlagember, az épp ez a gondolkodás, az operákon átívelés, hogy a Rajna első percében már tudja, hogy fog végződni ez az egész tizenhat óra múlva. A vezérmotívumokra gondolok, hogy mindennek és mindenkinek van zenéje, ez a Walhalla, ez az arany, ez a kard, ez a ködsüveg. Minél többet azonosít az ember, annál több újat talál, kisebb motívumokat, apróságokat, amelyek összetartják a nagy egészet, mint a gerendák vagy gerendákban a szögek. Azt egyáltalán nem tudom megmondani, hogy vajon ezt jelenti-e, vagy egyáltalán közelebb visz-e ez a teljes mű megértéséhez, vagy csak valami technikai elem, inkább eltávolít, mintha úgy olvasnánk a Bibliát, hogy a vesszőket számolgatjuk a szövegben.

Wes Anderson az Asteroid City című filmben nem motívumokkal dolgozik, hanem színekkel, képekkel, párbeszédekkel, de keretekkel is, utalásokkal is, amelyeket vagy fölismerünk vagy nem, vagy épp fölismerjük, hogy ez valamire utal, de nem tudjuk, mire. Mondok egy példát. Az Asteroid City elején egy fiatal színész elmegy a drámaíróhoz, mondhatni rátör, otthonosan viselkedik a lakásában, betör egy ablakot, majd elkezdi mondani a szerepet, amelyet meg szeretne kapni. a drámaíró két mondat után leállítja: maga zseniális. Nem mondom tovább, így is gyötör a lelkiismeret, hogy túl sokat mesélek el a történetből. (Nem.) Jó úgy, ahogy van, de nem úgy van, ahogy van, hanem nagyon is határozott utalás egy másik színész és egy másik drámaíró találkozására. Marlon Brando ment el így Tennesee Williamshez A vágy villamosa előtt. Először vissza akarta utasítani Stanley szerepét, de aztán mégis vállalta, és Elia Kazan mondta neki, hogy látogassa meg a szerzőt. A lakásban teljes felfordulás volt, folyt a vécé, nem volt áram, így Brando először nekiállt, megszerelte a vécét, megpatkolta a biztosítékokat. Aztán elkezdte mondani a szöveget, Williams meg harminc másodperc után biztosította őt a zsenialitásáról.

Az továbbra is kérdés, hogy ha ezt tudjuk, akkor közelebb vagyunk-e a film egészéhez, de legalább értjük, hogy ez valami, amihez érdemes közelebb kerülni.

Az történt, amire senki nem számított – a beavatottak kivételével. Amikor mindannyian a hangrögzítés haláláról és a karmesteristenek alkonyáról beszélünk, a Deutsche Grammophon kiadta Beethoven kilenc szimfóniáját CD-n, Takács-Nagy Gábor vezényletével.

• Bocsánat, ha provokatív a kérdés, de mi szükség van ma egy új Beethoven-ciklusra?
• Ez nem úgy indult, hogy új Beethoven-ciklus lesz. 2009-ben vezényeltem először a Verbier-i fesztiválon egy Beethoven-szimfóniát. Az Elsőt. Két évvel később jött a Negyedik szimfónia. Mindenkinek tetszett, de a Deutsche Grammophon még akkor sem volt sehol. Csak 2018-ban, amikor már az első hat szimfóniát levezényeltem ott, a Verbier Fesztivál igazgatója elhívott vacsorázni, és azt mondta, van egy jó híre. A Deutsche Grammophonhoz került két szimfónia felvétele, és annyira jónak tartják, hogy ki fogják adni. Akkor még csak hat szimfónia felvétele volt meg, előttünk volt a Hetedik, Nyolcadik, Kilencedik.
• Ezek szerint azok is sikerültek.
• Múlt szerdán Genfben volt az ezzel kapcsolatos sajtótájékoztató, és a Deutsche Grammophon igazgatója, egy Clemens Trautmann nevű nagyon szimpatikus pasi... most nem azért szimpatikus, mert megjelentették a lemezt...
• De azért is. Legalább jó ízlése van.
• A kvartettben is mindig ezt mondtuk, ha jót mondtak rólunk, nahát, ennek jó ízlése van. Ha szidtak, akkor hülye. Mindegy. Clemens Trautmann azt mondta a sajtótájékoztató előtt, hogy föl fogják tenni a kérdést: mi szükség van erre, amikor már a Deutsche Grammophonnál is millió változatban megjelentek a szimfóniák. És azt mondta Trautmann, hogy igaz, és ez lesz valószínűleg az utolsó. Utolsó, de van létjogosultsága, mert friss, tele van spiritualitással, és őszinte. Ezt nem én mondom, hanem ő.
• Akkor nem volt benned semmi görcs, hogy jaj, valami újat kell mondanom, mert már annyi lemez van a világban?
• Feltették a kérdést Genfben is, hogy én jobbat akarok, mint más? Eszemben sem volt. Ez nem gólra menő játék, nem kell négy nullra győznünk, vagy nem jutunk tovább. Én úgy tanultam, és Mozart is azt írta, hogy játsszunk el mindent, ahogy a kottában le van írva, de úgy, mintha abban a pillanatban mi szereznénk a zenét. Alázatosan mindent elolvasni, amit lehet, és átereszteni a saját szűrődőn keresztül. Végigtanulmányoztam az összes régi felvételt.
• Szóval azért ilyenkor az ember nekiáll?
• Nekiálltam. Ha az ember készül a Lenni vagy nem lennire, akkor azért Laurence Olivier-val és Gábor Miklóssal meghallgatja a monológot. Bruno Walter, Fricsay, Mengelberg, Fritz Busch, sőt megvolt Felix Weingartnerrel is az 1929-ben készült összes Beethoven, hallgattam Simon Rattle-t is... Végigelemeztem a dolgokat és rengeteget tanultam a nagy mesterektől. Mindegyik tök más. Nem mondhatom, hogy a Furtwänglernél rossz a tempó, mert a másik gyorsabb. Ez engem már a kvartettezés alatt is felszabadított. Amikor rájöttünk, hogy nincs végleges, egyetlen megoldás. Az Amadeus Quartet... visszatérek majd a Beethovenre...
• Az Amadeus Quartetnél tanultunk, szerettük őket nagyon, tanultunk náluk Londonban és Aldeburgh-ban, és egyszer egy fesztiválon mind a négy tagnak eljátszottuk Beethoven e-moll vonósnégyesének első tételét. Négy egymást követő napon. Mindegyikük más dolgot kért. Tempóban is, artikulációban is. Ismertük az ő felvételüket, de négyen, külön, ha apróságokban is, mind mást kértek. Azt mondták, hát persze, mi megegyeztünk valaha az alapkoncepcióban, hogy miképp játsszuk a darabot, de mindegyikünknek vannak vágyai, amit nem tudtunk keresztülvinni. Ez a beszélgetés óriási inspiráció volt nekünk, hogy ha még ők se tudják pontosan, hogy hogyan kell valamit játszani, akkor nem kell ezt ennyire a végletekig kidolgozni. Megbeszéljük a kereteket, de a koncert hevében mindenkinek joga van improvizálni. Ez teszi majd élővé a közönség előtt az előadást.
• De a közönség ezt érzékeli? Nem ismerjük ebben a mélységben a darabokat.
• Valamit érezhetnek. A közönség érzi, hogy valami keretben benne vannak a dolgok, de szabadság is van. Nathan Milstein, akinél volt szerencsém tanulni, húsz éves voltam, azt mondta, hogy aki megtanult hegedülni, az nyomja le az intellektusát, amikor a pódiumon van, és bízzon az ösztönében, mert egy tehetséges emberben az ösztön sokkal kreatívabb utasítást ad, mint az agy, ami analizál.
• A szimfóniákra visszatérve...
• Szóval rengeteget tanultunk a nagyoktól, azt is, ami tetszik, azt is, ami nem tetszik. Ami esetleg unalmas. Mert Mihály András azt tanította, hogy fiúk, mindent szabad, csak unalmasnak lenni nem. A közönség azért jön, hogy elfeledje búját-baját... Egy pszichológus barátom mondta, hogy ha valaki elmegy színházba, koncertre, operába, akkor tudat alatt a gyerekkorába akar visszamenni. Beleemelkedni egy másik világba. Egy gyereknek nem lehet unalmasan mesét mondani. Nem arról van szó, hogy eladjuk magunkat, de nyitottnak kell lenni. Ahogy a mesét mondjuk a gyereknek.
• Mégis van valami összegzés ebben. Érzed ezt te is? Mintha a hagyományos kultúránknak a vége felé járnánk, te is úgy vezényled Beethovent, hogy minden más lemez tanulságait is fölhasználod.
• Valami történik a világban. Sajnos. Valaminek a végén vagyunk.
• Nem tudom. De Beethoven biztosan úgy érezte, hogy valaminek az elején van. Vagy legfeljebb a közepén.
• Mindenesetre nem azért készült el ez a lemez, mert azt képzeltük, hogy valamit jobban tudunk a régieknél. Eleinte, ugye, nem is tudtuk, hogy lesz lemez. Aztán amikor a Kilencedikhez értünk, már tudtuk, de azt is tudtuk, hogy élő felvétel lesz, és utána összesen másfél óránk lesz a javításokra. Kórussal és négy szólistával. Nagyon éles lövészet volt. Azt mondtam akkor a főpróba végén, hogy ma este ne próbáljatok meg tökéletesnek lenni. Ne féljetek a hibától, mert csak jön a merevség, az újabb rontások. Akkor idéztem nekik Pep Guardiolát.
• A fociedzőt?
• Találkoztam vele 2019-ben. Manchesterben voltam, és a City igazgatója, egy spanyol fickó, nagy zenebarát. Eljött egy koncertemre, és utána mondtam neki, hogy nem lehetne-e, itt vagyok még két napig, és Manchester City Aston Villa meccs van, kaphatnék egy jegyet? Kifizetem. Mondta, hogy szó se lehet fizetésről, VIP-jegyet kapok. Három-nullra nyert a City, és aztán mindenféle titkos folyosókon át elvezettek a VIP-szobába. Guardiolának benne van a szerződésében, hogy a meccsek után háromszor öt percig kell beszélgetnie a VIP-vendégekkel. Bejött Guardiola, és egy svéd csoport után odajött hozzám. Mondtam neki, hogy mennyire tisztelem, én főleg Barcelona-szurkoló vagyok, és a nagy Messi-Iniesta-Xavi csapat, amit ön 2008-ban kezdett el vezetni… gratulálok. De egyet szeretnék mondani. Szerintem ön és én ugyanazt csináljuk. Én egy hangot sem húzok, ahogy ön sem rúg a labdába, de az a célunk, hogy a ránk bízott csapatot fölhúzzuk a képességeik száz százaléka közelébe. Ön mit mond a játékosoknak?
• Nagyot nézhetett.
• Amit mondott, az úgy zseniális, ahogy van. Menjetek ki a pályára, és az első számú dolog az egót lenyomni. Aki az egót behozza, mérgezi a pozitív szellemet. Nem arról van szó, hogy nyulakként kell kimenni, mindannyian szuper focisták vagytok, de szeretet és szív kell az iránt, amit csinálsz, plusz a nézők felé, akiknek ez az örömforrás. A szeretet és a szív megteszi a dolgát. Mindenki mindenkit inspirál – és nem baj, hogyha mellélősz. Benne van a pakliban, hogy ez nem a te napod. Bocsássatok meg egymásnak, bocsáss meg önmagadnak is, mert ember vagy. Ha mindez sikerül, mondta Guardiola, akkor a flow bejön. És négy-null.
• Ahogy Guardiolának is mondtad: nem játszol már hangszeren. Hiányzik? Egyáltalán: tényleg nem játszol?
• Házi koncerteken, de csak második hegedűt. Kis kör előtt, Svájcban. Arra azért büszke vagyok, hogy amikor tavaly Verbier-ben Don Giovannit vezényeltem, Magdalena Kožena volt Donna Elvira, és Simon Rattle minden próbára eljött, megnézni a feleségét. Nem tojtam össze magam, gondoltam ez van, vállald föl magad. Biztos vannak gyengéim, de mit csináljak. És a próbán néha mutattam valamit hegedűn. Mert két ütemig még nagyon jól tudok hegedülni. Azt mondta Rattle a próba végén, hogy nekem nem is kellene beszélnem, abban a hegedülésben minden benne volt, hangszín, artikuláció. Két ütemig megy. De ha tudnám, hogy egy egész expozíciót kell játszanom – az már más volna.
• Akkor a vezénylés kitölti az életedet?
• A kvartettel járó életforma nem hiányzik. A kvartett-irodalom egy kicsit. Mert itt a Beethovenekben is csak az Eroica lassú tételénél meg a Kilencedik lassújánál érzem, hogy a késői Beethoven-vonósnégyesek szintjén van. Nem arról van szó, hogy nem zseniális darabok, de ami a vonósnégyesekben le van írva, ami mélységek, esszencia.
• Szóval az igaz, hogy ha valaki mélyebbre akar hatolni Beethovenben…
• Az a vonósnégyes.
• Az a végállomás? Vagy a zongoraszonáták?
• A vonósnégyes. Sokan mondják ezt, nagy zongoristák is. De ami a végállomást illeti… Öt évvel ezelőtt, vagy lesz az már nyolc is, Gidon Kremert vezényeltem Bolognában, és azt mondta a büfében, hogy ő már 241-szer játszotta a Beethoven hegedűversenyt, és még mindig nem tudja, hogy melyik a végleges változat, hol így csinálja, hol úgy, hátha erre vagy arra gondolt eredetileg a szerző.
• Akkor hogy tudod a saját lemezeidet meghallgatni?
• Nem szoktam. Múlt héten vezényeltem Amerikában a Saint Paul Chamber Orchestrát. Marha jó társaság, az egyetlen főállású kamarazenekar Amerikában, igazi zenészek. A Pastorale volt műsoron… ööö… mindegy, elmondom. Meghallgattam a Pastorale-szimfóniát, a saját vezénylésemet, és marha sok minden már nem tetszik. Az artikuláció, vagy hogy a Vihar nem elég fenyegető. A Saint Paullal úgy vezényeltem el, hogy ezeken változtattam. De egy év múlva, ha a Saint Pault, meghallgatnám, az se tetszene.
• Ez csodálatos.
• Csodálatos. És ez tart fiatalon. Egy hónap múlva vezénylem a Negyediket, azt is meg fogom majd hallgatni, és nagyon sokat fogok tanulni abból, ami nem tetszik.
• Amikor utoljára beszélgettünk, még csak kezdted a karmesterséget, és azt mondtad, hogy „hát, azért egy Mahler-szimfóniát nem vezényelnék el”.
• A Negyediket már elvezényeltem. És október végén a Concertóval el fogjuk játszani, életemben először Magyarországon. Szeretnék több Mahlert is.
• Helyes, helyes. És a Mesterdalnokokat is?
• Hatvanhét éves vagyok. Szeretnék nyolcvan fölött is dolgozni. Nyolcvanöt. Szeretnék Wagnert is, de ha nem sikerül, nem fogok keserűen menni a túlvilágra. Szerencse is kell az élethez, és nekem szerencsém volt.
• De úgy volt szerencséd, hogy pechhel indult, csak meg tudtad fordítani a dolgokat.
• A papám ötvenhat után hét évet kapott, otthon hagyott két kicsi gyereket, és tudta, hogy a mamám is el fogja veszíteni az állását, de azonnal elkezdett könyvkötészetet tanulni, meg rádiótechnikát. Nem hagyta el magát. És, ha már itt tartunk, szerintem Beethoven a padlóról fölállás világbajnoka. A Harmadik szimfónia a padlóról felállás szimfonikus költeménye.
• Akárhogy siratjuk a kultúránkat, erre mindig szükség lesz.
• Mindig. Nem feltétlenül az én Beethovenemre, csak hogy hallgassanak Beethovent.