Sir Thomas Beecham, a karmester mondta, hogy szerinte a csembalónak olyan a hangja, mint mikor két csontváz szeretkezik a bádogtetőn. Na most kíváncsi volnék, hogy ha Sir Thomas hallotta volna a klavikordot, mi lett volna a véleménye. Meg sem kísérelve az angol úr humorát utánozni, azt mondanám, hogy mintha az ember a fejét egy nagyméretű svájci (nem muszáj svájcinak lenni) órába dugná, ahol a rugók és csapágyak pengenek és puttyannak, és Bachot játszanak.

Aki nem nagyon követte Schiff András pályáját, az valószínűleg teljesen értetlenül áll a jelenség előtt: Schiff András az új lemezén klavikordon játszik. Hát ez meg hogy lehet? A nagy régi hangszeres divat idején ő volt a konzervatívok bástyája, aki még az 5. brandenburgi versenyben is zongorázott. Most meg pruttyog. Persze, Schiff pályájának korai szakaszában volt egy régi hangszeres felvétel, Beethoven zongoráján játszott a Hungarotonnak, de az mintha részéről csak tiszteletadás lett volna a mester előtt, aki egyébként ennek a zongorának a hangját soha nem is hallotta. Jobb is, mert a hangszert tisztességesen már felhangolni sem lehetett, kifejezetten az a lemez lett a kísérletből, amit az ember megvesz, de nem hallgat, mert fáj neki.

Mindenesetre Schiff a fekete zongoráról áttért a barna régiségekre, és ha kell egy kaján megoldás a jelenségre, akkor talán az, hogy rájött, a régi önmagával nem tud versenyezni, fölösleges új lemezeket készíteni, csak azért, hogy azt mondják rá, a régi jobb volt. A nem kaján megoldásra még nem jöttem rá.

Én még láttam Anthony Hopkinst is Pierre Bezuhovként. Aztán kicsit láttam Paul Danót is, most meg láttam-hallottam Brickner Szabolcsot is, és nem panasz, de azért egyre kevésbé Pierre Bezuhovok, egyre kevésbé kövérek, egyre kevésbé elefántok vagy gyapjas mamutok, inkább olyan kis finom intellektusok, nem az a pasas, aki részeg duhajkodásában a rendőrfőnököt rákötözte a medve hátára, és aztán a folyóba dobta mindkettőt. Nem mintha ez a jelenet hiányozna Prokofjev operájából, vagy egyébként így benne volna akár a regényben is – csak elmesélik. Akit megszeretünk, szépnek látjuk, és ez Pierre Bezuhovval is így van, jól dolgozott Tolsztoj. És jól dolgozott Prokofjev is.

Most épp az a kérdés, hogy vajon az operaházi rendező, Calixto Bieito jól dolgozott-e. Valószínűleg igen, és valószínűleg ha ez a Carmen volna, akkor pompásan rendben van így, hogy megpróbálja értelmezni is az eseményeket, nem csak illusztrálni, elmesélni, láttatni. De azért…

Vannak pillanatok, amelyeket vár az ember. Pierre vallomása Natasának. Ha nem is szó szerint tudom idézni, elég jó közelítéssel: Mindennek vége? Ha én nem én lennék, hanem a világ legszebb, legokosabb és legderekabb embere, és szabad lennék, akkor most térden állva kérném a kezét és a szerelmét. Prokofjev is fontosnak tartotta, mert majdnem hogy áriává komponálta, a szöveget változtatás nélkül megtartotta, tudta, hogy ez a pillanat mindenkinek fontos. Most az operában úgy megy, hogy a Pierre-t játszó Brickner Szabolcs előtte letépi magáról az inget, aztán valahogy tovább szedegeti széjjel. Ott térdel atlétatrikóban Natasa előtt, és az ingből szakított csíkokkal csinál valamit, az a földszintről nem vehető pontosan ki, hogy mit, de úgy gondolom, beköti vele Natasa lábát.

Biztos jó ez is, de nem jobb az igazinál.

Valamennyire követem a hi-fi eseményeket, vagy nem is az eseményeket, de ezt a világot, mert imponál, hogy vannak emberek, akik milliókat áldoznak a hangreprodukáló készülékekre, és mivel ezeken a készülékeken a legritkább esetekben hallgatnak verseket és rádiójátékokat, mégis a zenéről van szó. Vagy… Nem is tudom, de mégis azon a környéken járunk.

Most is ez történt, valaki az új CD-játszójáról (nem is játszó, csak transzport, ehhez van egy külön készülék, ami hanggá alakítja a jelet) beszélt, és hogyan tudná megfogalmazni a készülék erényeit, hogyan másképp, mint hogy a rajta hallgatott zenéről beszél. Föltette a Sailing to Philadelphia című számot, és huhh. Ahogy Mark Knopfler és James Taylor énekel, ahogy a gitárok megszólalnak, az a fémes pengés a húrokon, huh.

Mi mást tehet az ember azért, hogy valahogy részese legyen az élménynek, mi mást, mint hogy a saját egyáltalán nem hi-fi berendezésén fölteszi a dalt. És huh. Nem is a két hang, nem is a két gitár, hanem az a sihuhu seprűzés a dobon, ami viszi előre az egész számot, mint valami finom és csendes, de ellenállhatatlan gőzmozdony. De miről énekelnek?  

Jeremiah Dixon vagyok, egy Geordie-boy, ezt nem értettem, de megnéztem, azt jelenti, hogy Észak-Angliából, a Tyne folyó vidékéről származik. A másik meg erre azt énekli, hogy ő Charlie Mason, aki nem akart pék lenni, inkább a csillagokat figyelte egész nap (mármint éjjel), és most együtt hajóznak (szóval a gőzmozdony teljesen téves asszociáció volt) Philadelphiába, hogy megrajzolják a Mason-Dixon-vonalat.

A Mason-Dixon-vonal egy elég bonyolult dolog, valaha Pennsylvania és Maryland határát jelölte, aztán az amerikai Északot és Delet választotta el egymástól, nagyon érdekes történet, de nem is ez a lényeg. Hanem hogy a két földmérőről slágerszöveget lehet írni. És hat is. Mintha valaki most fogná magát, és megénekelné Kitaibel Pál kalandjait. Nagymartonban születtem, jómódú parasztszülők gyermekeként stb. Tudom, hogy aki szorosabb figyelemmel követte Mark Knopfler művészetét, az már ezen elcsodálkozott valamikor a kétezres évek elején, de mintha minden dalnak megvolnának a maga útjai. Akár egy másik ember CD-játszóján (csak transzport) keresztül.

Az egész úgy kezdődött, hogy a Bastille Opera szereposztását nézve feltűnt valaki. Azucena szerepében Judit Kutasi. Magyarnak kell lennie ezzel a névvel, egy újabb hazánk lánya, nagy, nemzetközi sikerekkel, meg kell nézni. Föl kell fedezni, még akkor is, ha nincs mit fölfedezni rajta, már a fél világot beénekelte, a legjobb helyeken, nagy szerepekkel. De akkor is. És lehet vele interjút készíteni? Lehet, csak azért úgy készüljek, hogy esetleg angolul. Ahogy beszélgettünk, persze nagyszerűen beszélt magyarul, de az ember megsejtette, hogy micsoda csodálatos Bábelben élnek. Talán legjobb, ha a gyermeke (most öt hónapos) szemével nézzük a hozzá beszélőket. A nagypapája magyarul szól hozzá, a nagymamája románul. Az apukája tanítgatja a zulu szavakra, de a családban otthon az angol az első nyelv. Mindez Németországban történik, tehát ha a kisgyerek óvodába megy, megint máshogy szólnak majd hozzá. Ebben a csodálatos világban lakik Kutasi Judit.

• Kívülről nézve mindez egy pillanat művének látszik, tegnap még semmi, ma már a Bastille, de belülről nyilván sokkal lassabb és nehezebb volt a folyamat.
• 2013-ban kezdődött minden, amikor kijutottam a zürichi opera stúdiójába.
• Felfedezték, hogy gyönyörű a hangja?
• Volt egy meghallgatás. Igazából előtte voltam egy mesterkurzuson Svájcban.
• Ki tartotta?
• Verena Keller, egy német mezzoszoprán. Nagyon jól énekelt, most már nyolcvan körül jár. Hozzá úgy jutottam, hogy elindultam Bécsben a Belvedere-versenyen. Ő ott meghallott, és azt mondta, menjek hozzá a mesterkurzusra. Akkoriban végeztem Romániában, és kerestem az utat, merre tovább, hogy lehetne valami operastúdióba kerülni, valami jó operába, hogy elinduljak Romániából. 2011-ben nem volt könnyű kijutni, kellett hozzá pénz. Hála Istennek a szüleim tudtak segíteni. Egy kollégámnál laktam, aki akkor már a bécsi operában énekelt. És akkor meghallott Verena Keller, és rögtön írt, hogy menjek hozzá, lesz négy koncert, meghív rá ügynököket és menedzsereket, hátha megtetszem valakinek, mert hogy, azt írta, szép és különleges a hangom. És tényleg meghallott egy menedzser, és kérdezte, hogy nem akarok-e a zürichi opera stúdiójába kerülni. Én meg pont erre vágytam, hogy még ne egy társulatba kerüljek, hanem a stúdióba, tanulni. Huszonhat éves voltam. Még tapasztalatokat kellett szerezem. Egy mezzoszopránnak nagyon nehéz, nem úgy van, mint a szopránoknál, hogy ez drámai, az koloratúr. Ha egy mezzo társulatba kerül, minden szerepet el kell énekeljen, a barokktól Wagnerig, aztán tíz év múlva arra ébred, hogy elment a hangja. Nekem nagy hangom volt fiatal koromtól, nehéz volt barokkot vagy Mozartot énekelni.
• Van a családban zenész?
• Én vagyok az egyetlen. Édesapám anyja óvónő volt, és nagyon szerette az operát, meg énekeltünk a református templomban. A dédapám citerázott lakodalmakban, de senki nem volt profi.
• Akkor ki vette észre a hangját?
• Édesanyám. Neki is egyébként erős mezzoszoprán hangja van. Ő vette észre, hogy szeretem a zenét, ha ment valami a tévében vagy a rádióban, mindjárt táncoltam, vagy csak megálltam és hallgattam. Mellettünk volt egy család, ahol két lány volt, az egyik zongorázott, a másik ütőhangszeresnek készült. Édesanyám elvitt a nagyobbik lányhoz, hogy van-e hallásom vagy tehetségem. Így kezdtem el zongorázni, tízévesen. De a zongorához már túl késő volt. Akkor a zeneiskolában csellózni kezdtem, azt is nagyon szerettem, de a kezem megsérült, meg kellett operálni. A csellótanárom viszont úgy tanított, hogy a darabokat meg kellett énekelve tanulnunk, és csak utána játszottuk el a csellón. Ez a tanárom kérdezte aztán, hogy Judit, tetszik az opera? Hát, még nem hallottam sokat, talán egyszer vittek el az iskolával operettre. Akkor a tanárom elküldött egy énekes ismerőséhez, aki meghallgatott, és azt mondta: Judit, drágám, neked operaénekesnek kell lenned. Ki voltam készülve. Tizenhárom éves voltam, és egy nagy, komoly, híres énekesnő, Viorica Pop Ivan ilyeneket mond.
• És a színpad? Azt szerette? Vagy ijesztő volt?
• Soha nem volt ijesztő. Ha felmentem a színpadra, mindig azt éreztem, hogy otthon vagyok. Nem azt mondom, hogy nem izgulok, de az jó izgulás, amikor alig várom, hogy énekeljek, és minden jól menjen.
• Aztán Zürichből a világ…
• Kinyílott.
• Ilyen egyszerűen?
• Nem egyszerűen. Énekeltem a kisebb szerepeket, és azt éreztem, hogy valami hiányzik. Aztán énekeltem a Falstaffból Miss Quicklyt, Bryn Terfellel, Fabio Luisi vezényelt. És Bryn Terfel odajött hozzám, hogy mit csinálsz itten? El kell innét indulni, és nagy szerepeket kell énekelned. Egy nagy szólista ezt mondja nekem, aki… hát ki vagyok én? Senki. Akkor beszéltem a menedzseremmel, hogy szeretnék az Álarcosbálban fellépni. Nem nehéz, nem hosszú szerep, de rögtön az áriával kezdődik, ott kell lenni százötven százalékosan. Ez volt 2015-ben, Palermóban, a Teatro Massimóban. Azóta egyfolytában éneklem az Álarcosbált. Felléptem vele Berlinben, a Deutsche Operban, bekerültem a társulatba, és ott énekeltem Nabuccót, Giocondát, Trubadúrt.
• Közben volt Erda is.
• Igen, lassan-lassan el akarok kezdeni Wagnert is énekelni.
• Nem sürgős. Bár ez a sürgetés amolyan mezzo-betegség, mindenki szeretne idősebb lenni, hogy a szerepekbe jobban illeszkedjék.
• Igen, az ember vagy anyuka, vagy boszorkány, és mindig öregebb a koránál.
• Azért mondom, hogy talán türelmesnek kell lenni.
• Türelmes vagyok. Erdát könnyű elénekelni, csak egy ária A Rajna kincsében, a Siegfriedben a duett sem annyira nehéz. Nemsokára debütálok Ortruddal San Franciscóban. Ki akarom próbálni. Attól még nagyon szeretek olasz operákat énekelni.
• Fekszik is.
• És egészséges is a hangnak. Érzem, hogy otthon vagyok ezekkel a szerepekkel.
• Akkor most el akar menni otthonról?
• Nem akarok elmenni, mindig az olasz repertoárt akarom énekelni, de az ember ki akarja próbálni magát. Van, amikor egy karmester mondja, hogy énekeljek Wagnert. Jó. De aztán mondja még egy. És még egy.
• Wagner hívogatja. De nem veszélyes?
• Ha úgy éneklem Wagnert, ahogy az olasz szerepeket, legato, ugyanazzal a technikával, akkor nem lesz semmi baj. Az elvárások talán mások, de ahogy elkezdtem dolgozni Donald Runnicles-zel a Deutsche Operban, valami hirtelen átkattant a fejemben. Runnicles is azt mondta, hogy Wagnert úgy kell énekelni, ahogy Verdit. Ahogy ezt kimondta, valami a helyére kattant.
• Hogy lehet énekelni, világot járni ilyen kicsi gyerek mellett?
• Nem könnyű. Nagyon sok segítséget kapok. Elsősorban a férjemtől, mert ő is énekes, és érti, hogy ez a pálya mit igényel. A szüleim is segítenek, de a gyerektől is kapok plusz energiát. Ránézek a kisfiamra, és felragyog a nap. Ha hazajövök, fülig ér a szája. Hát hogyne bírnám?

A művészetet egy kicsit nehéz megtalálni Ramón Vargas művészetében, és ez a probléma rögtön újabbakat vet föl. Például a javak elosztásának problémáját, hogy az észről mindenki azt hiszi, neki bőven jutott, a pénzről mindenki azt hiszi, hogy őt az elosztáskor megrövidítették. És mi van a hanggal?

Ramón Vargasnak jutott belőle, de olyan nagyon nem akar vele semmit sem kezdeni. Ez a foglalkozása, úgyhogy kiáll a színpadra, ária- és dalest az Operában, Mozarttól a Granadáig. Az első rész elég borzalmas, egyrészt maga a tenor miatt, aki úgy jön, mintha csak azt szeretné tudni, mit akarunk vacsorázni, frakkban és gumitalpú cipőben, és úgy énekel, hogy talán vacsora mellé jólesne, de önálló programként nemigen állja meg a helyét. Bágyatagon áll a színpad közepén, ezt meg is magyarázza, mármint a közepet, a bágyatagságot nem: azért ott áll, hogy lássák az erkélyről. Jó, de mit nézzenek rajta? Áll, énekel. Erős hajlama van a hamisságra, de nem azért hamis, mert elfogytak volna a magasságai, hanem csak úgy alacsonyan énekel, aztán az áriavégi magasságokat a helyükre teszi. A kísérőnek van némi komikai érzéke, egyrészt harcol a kottalapokkal, mert huzat van a színházban, talán valahol nem csuktak be egy ajtót, az Il mio tesorót gyakorlatilag fél kézzel játssza, a másikkal a kottalapokat csapkodja. 

Ettől eltekintve hiperfárasztó. Csak azért nem megyek haza a szünetben, mert annyira elálmosodok, hogy félek, nem érnék ébren el az otthonig, inkább pihenek még egy kicsit a színházban. Aztán a második rész, amelyben nápolyi dalokat énekel, meg mucho, mucho, mucho spanyol nyelvű dolgokat, egyáltalán nem olyan szörnyű, látszik, hogy ez egy helyes ember, aki nagyon sokat nem gondolkodik életről és művészetről, de miért is tenné. Élete van, művészete nincs.

Azt hiszem, valaki kicsit megbuggyant a 21. Század Kiadónál, egyrészt azért, mert a New Yorkerből vett idézettel ajánlják a Háború és béke új fordítását, pedig alig hinném, hogy ott volna valaki, aki ennyire rajta tartaná a szemét a magyar műfordítói kultúrán, másrészt azt írja, hogy ünnepi a kiadás. És mit ünnepelünk? Hogy újra háború van? Különleges hadművelet és béke?

Ami a lényeget illeti, még nagyon messze vagyok attól, hogy határozottat merjek mondani, körülbelül ezer oldalnyira, de a könyv könnyen csúszik, jól olvasható, és a probléma vele lényegi. Elvész az ember a hercegek és grófok között, most ki, kinek a kije, ami majd kialakul.

Ami nem fog kialakulni, az a franciák hiánya. Vagyis a francia szó hiánya. Ezt én valahogy mindig angolszász ötletnek vettem, de a fordító, Gy. Horváth László azt mondja, hogy volt ilyen orosz kiadás is, Tolsztoj jóváhagyásával. Nem a lábjegyzeteket kell nézni, hogy mit is beszélnek ezek az arisztokraták, hanem egységesen oroszul, vagyis magyarul beszélnek, nincs elijesztve a szövegtől az olvasó. Biztos, hogy ebből származnak veszteségek, hiszen a szereplők azért nem feltétlenül tisztán franciául társalogtak, időnként keverték a nyelveket, a francia szövegbe beleszőtték azt a szót, hogy tanya, mintha ezek a földszagú kifejezések nem illenének az emelkedett, vagy legalábbis francia társalgásba. Cserébe…

Cserébe újra el lehet olvasni a könyvet, négy helyett most három kötetben. És vannak, akik várnak ránk, Pierre, ahogy a szerelmi vallomás után szánra ül, és szétnyitja a bundáját a mellén, Andrej herceg, ahogy a felhőket nézi, Platón Karatajev, és a záró zagyvaság a nyugatról keletre tartó népvándorlásról. Alig várom, hogy már ott tartsak.

Valamit érez az ember, csak nem is tudom, hogy pontosan mit. A tehetséget. Vagy hogy akivel beszélget, rendben van magával meg az élettel. Hogy a helyén van a világban. Most épp Párizsban, az Opera akadémiáján tanul, idén is, jövőre is, ahogy mondani szokás, bontogatja a szárnyait. Aztán majd fölrepül, remélhetőleg jó magasra, hiszen szoprán. Brindás Boglárkának hívják.

• Ez most számodra valóra vált álom, itt lenni, Párizsban, vagy csak az álom kezdete?
• Mindkettő. Tíz éve voltam először Párizsban, a testvéreimmel, és már akkor éreztem, hogy hú, de szeretnék itt élni, úgyhogy ez a része már megvalósult. Láttam akkor a Garnier-t, és arra gondoltam, hogy hú, de szeretnék itt énekelni – ez is megvalósult. De nyilván ez csak az álom kezdete, mert hát jó volna itt főszerepeket énekelni, kis- és középszerepeket jövőre...
• Ez, persze, probléma is lehet, hogy ha az ember az akadémián tanul, akkor megkapja a kis- és középszerepeket, de aztán jönnie kell egy nagy ugrásnak, amit nem mindenki tud megtenni, nem azért, mert nem elég tehetséges, hanem mert nem úgy gondolnak rá, mint főszereplőre.
• Én azt vallom, hogy egyetem után nem érdemes magunkat belelovalni a dolgokba, és elvállalni mindent, még ha kapunk lehetőséget, akkor sem. Mert akkor lehet, hogy tíz éven belül véget ér a pályánk.
• Végül is hogy kerültél ide? Ezek szerint a fejedben benne volt, hogy Párizsba szeretnél jönni.
• Be kellett küldeni a jelentkezést, online videókat kértek tőlünk, négyet, és meg kellett adni, hogy milyen darabokat szeretnénk énekelni, ha meghívnak minket az élő fordulóra is.
• Szóval már videókat kell küldeni, nincs az a régi csalási lehetőség, hogy valaki kazettán másnak a hangját küldi be?
• Nem, nem. Ráadásul meg van adva, hogy látszódnia kell a kezünknek, hogy három méterre kell lennie a felvevőnek, megvan ennek a módja, meg hogy mit szeretnének látni. Nem lehet vágott a felvétel. Beküldtük a videókat, aztán vártam, hogy kapok-e visszajelzést, meghívnak-e vagy sem. Meghívtak. Januárban volt az első forduló, az egy háromnapos esemény volt, aztán szóltak, hogy a második fordulóra is maradhatok. Az pedig itt a Bastille-ban volt, a nagyszínpadon, már az is óriási élmény, még ha föl se vettek volna. Egy áriát énekeltünk, aztán a zsűri eldöntötte, hogy kit szeretne hallani még egyszer. Azt mondták, hogy kettőkor végeztünk, és a gépem ötkor indult.

• Akkor az idegi terhelésre is fölkészítettek.
• Ráadásul beteg is voltam, pontosabban kijöttem, és itt megbetegedtem, éreztem, hogy nem vagyok százas, de arra gondoltam, hogy odateszem magam, és lesz, ami lesz. Aztán egy vagy két nap múlva jött az e-mail, hogy fölvettek.
• Mit énekeltél egyébként?
• Az első fordulóban Linda di Chamounix-t Donizettitől, illetve a Fidelióból Marzelline áriáját, utána a következő fordulóban én választottam az áriát Az ezred lányából, szintén Donizettitől, és ők kérték a Massenet Wertherből Sophie-t. Úgyhogy két francia nyelvű áriát énekeltem.
• Tetszett nekik a kiejtésed. Amúgy tanultál franciául?
• Általános iskolában tanultam három évig, de csak a kiejtés ragadt meg, viszont az a legnehezebb. Mindenki szenved vele. Németül nem tanultam, de nagyon jó volt a korrepetitorom a Zeneakadémián, Kéry Tamás, aki sok nyelven beszélt, és nagyon sokat tudott segíteni.
• Az oktatás itt angolul megy vagy franciául?
• Is – is. Az elején sokkal elnézőbbek voltak a tanárok, és most már olyan szinten vagyok, hogy megértem a franciát is. Volt már, hogy én kértem a tanárt, hogy beszéljünk franciául, hogy gyakoroljam a nyelvet. Ha valamit nem értek, átváltunk angolra.
• Milyen tantárgyakat tanultok?
• Van szerepóránk. Kicsit annyiban más, hogy otthon operaszerepeket tanultunk, itt viszont, ha szeretnénk dalokkal is foglalkozhatunk, vagy egy-egy áriával is. Van kiejtés-óránk, német, francia, olasz.
• Gondolom, anyanyelvi tanárokkal.
• Vannak tanárok, akik mindig itt vannak, és olyan is, aki havonta egyszer jön, sőt olyanok is, akik egy-egy koncertre jönnek felkészíteni.
• Most előtted is van egy koncert, 31-én.
• Igen, egy Bartók-dalt fogok énekelni, a Három őszi könnycseppet, aztán három Kodályt, a Nausikaát, az Árva madárt és A csitári hegyek alattot.
• Nem nagyon népszerű program. Magyarországon, persze, mindenki ismeri A csitárit, de itt úgy fognak nézni rád… Te választottad a programot?
• Én. Az volt a kérés, hogy magyar szerzőtől válasszak. Más is van, aki saját anyanyelvén fog énekelni, van egy ukrán lány, meg egy orosz is – érdekes koncert lesz.
• Nem iszonyatosan magányos itt az élet? Vagy ilyen lesz a pálya is? Elkerültél otthonról, mindenki odahaza maradt…
• Szenvedek is meg nem is, magányos vagyok, meg nem is, de azt hiszem, ez így lesz egész életemben.
• Ha szerencsés vagy.
• Szeretném, hogy így legyen. Hozzá lehet szokni, könnyen barátkozom, azt hiszem. Ami nehézség, az jó is, jobban megismerem magam, hogy tudok viszonyulni ezekhez a helyzetekhez.
• Mennyi itt az akadémiai képzés?
• Egy évre szól a szerződésünk, és úgy van, hogy ha szeretnénk, és ők is szeretnék, akkor meghosszabbítható. Pont a héten derült ki, hogy maradhatok. Jövőre szeretnék versenyekre koncentrálni, fellépésekre, ha otthon van lehetőség, akkor arra.
• Az akadémia voltaképpen a versenyzés előszobája? Mert az ember bárhonnét elmehet versenyezni, de itt mintha volna olyan is, amit másutt nem tanítanak. Versenyhelyzetet hoznak létre a felvételivel is. Nekik ebben mi a jó? Mert ti nyilván közelebb vagytok a tűzhöz, Párizsban jobban zajlik az élet, jobban figyelnek rátok. Ezt érzed is?
• Itt csodálatos az egész közeg, ahogy a kultúrát kezelik. Minden előadás telt házzal megy, nagyon sok előadás van egy-egy darabból. Hogy nekik ez miért jó? Remélem azért, mert szeretnék, ha itt maradnék, vagy jönnék vissza énekelni.
• Kik számodra a nagy előképek? Ki az, aki tetszik, akár otthon, akár nemzetközi szinten?
• Otthon természetesen a tanárom, Kertesi Ingrid, akitől nagyon sokat tanultam. Ami a legfontosabb, hogy tudjak, még ha felnövök is, gyerek maradni. Mert ő pont ilyen, a játékossága, az egész lénye. És embernek maradni. Ez mindenképpen követendő példakép, és nagyon nehéz, már most is. Főleg gyereknek maradni, mert az embert elkapja ez a „na majd én megmutatom, hogy most itt vagyok”. Nemzetközi szinten nagyon szeretem Anna Netrebkót. A hangja eszméletlen, de minden egyben. Operaénekes, de tud színészkedni, száz százalékosan vagy százhúsz százalékosan, és tud énekelni.
• Nem találkoztatok még?
• Volt itt, hallottam, de nem találkoztunk. A férje most itt van, összefutottunk vele a büfében tegnap. Ezek annyira hihetetlen dolgok, ott áll mellettem.
• Gyerek vagy. Nem is gyerek, rajongó.
• Igen, de közben meg olyan hihetetlen, hogy itt vagyunk, egy épületben, de igazából mind a ketten dolgozunk.
• Amikor ez az egész elkezdődött, akkor téged a színpad vonzott vagy a zene?
• A zene. Szegeden születtem, odajártam konziba is, de már általános iskolásként vittek föl minket Pestre, hogy nézzünk operaelőadást. Ami nagyon-nagyon megmaradt, de nemcsak nekem, hanem az egész osztálynak, az a Carmen. Nem is emlékszem konkrétan az előadásra, de az egyik osztálytársam apukája kiírta az áriákat CD-re, és mindenki azt hallgatta.
• És tudtad, hogy ott szeretnél lenni, fent?
• A szüleim nem zenészek, de nagyon fontosnak tartották, hogy tanuljunk zenét. Egy bátyám és egy nővérem van, én voltam a pici. Ők tanultak zongorázni, meg énekeltek hobbiszinten. Én csak zongoráztam. A gyülekezetben (mi baptisták vagyunk) a karmester, aki egyébként klarinétos, kérdezte, hogy nem szeretnék-e a zeneiskolába jönni, éneket tanulni. Hát… de, miért ne, próbáljuk ki. Akkor voltam hetedikes. És azt láttam, hogy jó, ez tetszik, talán jobban is tetszik, mint a zongora, vagy jobban el tudom képzelni magam benne, úgyhogy felvételiztem a konziba. Az elején még az operettet szerettem, nem vonzott az opera, túl komolynak gondoltam, aztán ez harmadikos koromban megfordult, akkor már tudtam, hogy ez a pálya. Felvételiztem a Zeneakadémiára. Volt egy tanár a konziban, aki azt mondta, hogy tényleg, felvételizel? Úgysem fogsz bekerülni, oda csak budapestieket vesznek föl.
• Küldjél neki egy képeslapot innét. Beszéltünk róla, hogy magányos a pálya. De nemcsak magányos, hanem szorongásos is. Folyton azzal kell foglalkozni, hogy megvan-e még a hangom, és meglesz-e még holnap is a hangom. Ezt hogy lehet elviselni?
• A Jóistennel. Rendben kell lenni magunkkal. Nem vagyok sokszor beteg, de ha igen, akkor állandóan megfordul a fejemben, hogy talán ennyi volt. Tudok még valaha énekelni? Amikor a beszédhangom sincs sehol, mindig ez megy az agyamban, mikor gyógyulok meg, mikor fogok újra énekelni. Most is ez volt, beteg voltam két hétig, és hiába gyógyult meg a testem, a sok köhögéstől a hangom nem akart visszajönni. Utána viszont olyan hála van az emberben, nem is tud mást mondani, csak hogy köszönöm.

A kutya és a farkas között. Ha jól tudom, így hívják a franciák a szürkületet, már nem nappal, de még nem éjszaka. Körülbelül ezt az órát választottam a bisztrózásra, ebédelni már késő, vacsorázni kora, nincsenek sokan, de adnak enni, adnak kérés nélkül poharat, milyen bort szeretnék. Nem tudom. Amúgy is attól vagyok elragadtatva, hogy a jó, ropogós héjú kenyér mellé ott van a pulton egy emberfej nagyságú vajtömb, abból lehet venni a tányérkára, kenni a kenyeret, aztán jön hozzá a pástétom is. Közben azért kihasználják az üres órákat, a pult mögött álló Balthasar, egy pulóveres, kertésznadrágos csocsival iszogat, nem is iszogat, kóstolgat, legalábbis a csocsi szorgalmasan köpi ki a bort egy zománcos tálkába. Balthasar meg felém fordul: nehéz élet, kemény, fizikai munka nyitogatni a sok üveget. És este, kérdezem. Este, az más. Akkor iszunk. Most csak kóstolgatunk. Akkor majd tényleg iszunk, mondja, és megrántja a dugóhúzót.

Mindenkinek máshogy nehéz.

Mostani állapotában valahogy nyomasztó a párizsi Opéra. Vagy talán máskor is az, de most nyomasztóbb, mert fel is van állványozva, sorban is kell állni, itt átvizsgálják a csomagokat, csak úgy lehet bemenni. Aztán bejut az ember, és nem érzi, hogy hol van, minden zsúfolt és zavaros, a tér tele van lépcsőkkel, túlméretezett szobrokkal, minden dús és gazdag, de szoros, szorongató. Vagy csak idegen, mert segítség nélkül a helyemet sem találom meg. Itt is él az elv, hogy van páros és páratlan oldal, mint az utcán, de a sorokat nem jelölik úgy, mint nálunk, csak a széknek van száma. Az enyém a 243. Ahogy Hofi Géza mondta a katonai Trabantról: egy ilyennel támadni, még rendben van. Na de menekülni! Itt is azt érzem, beküzdeni a helyemre magam, még rendben van. Na de menekülni, az nehéz, a kis folyosók is betelnek a pótszékekkel. Vagy ez már szorongás?

A lényeg, persze, nem a nézőtéren van, hanem a pódiumon, most épp az Opéra akadémiájának növendékei lépnek föl. Valószínűleg nem érdeklődnének irántuk ennyien, ha nem Gustavo Dudamel vezényelné a koncertet, akinek a népszerűsége töretlen. Én vele kapcsolatban mindig beavatatlannak érzem magam, mint akinek nem szóltak, hogy ez jó, így aztán nem tudja, hogy ez jó. Nem is hallja.

Pedig kellene, mert elég különleges a műsor, de azért jut néhány Bernstein-darab is bele, a Divertimentóból a Keringő, de most nincs benne semmi könnyedség és finom nosztalgia, viszonylag darabosan szól, vagy az On the Townból a Time Square, annak meg nincs akkora húzása, mint a szerző vezényletével volt.

A lényeg, persze, a növendékek tehetsége. Hatan lépnek föl, de csak négyen szólóznak, három lány és egy fiú, van, aki még teljesen nyers, nem is ügyes, de van hangja, van, aki teljesen ügyes, profin kezeli a közönséget, nem ijed meg, ha megbicsaklik a dallam, de nincs annyira szép vagy jelentős hangja. Szórakoztató a koncert, katalán és dél-amerikai darabok, mindkét rész Weill-lel zárul, és akkora sikerrel, hogy a Fagylalt-szextettet meg is kell ismételni. Ha az a kérdés, van-e jövője az operának, akkor innét nézve nagyon is van. Akkor miért néznénk máshonnét?  

A szokásos múzeumi panasz: túl sok a kép. Valószínűleg minden múzeumban túl sok a kép, de a Musée d’Orsay-ban túl sok a remekmű. Hiába vigasztalódhat ma az ember, hogy jövök még, már most is úgy van, hogy jött még, végigállta a sort, mondhatná, hogy eszemen leszek, nem állok meg van Gogh csillagos ege előtt, mert aztán mégis arra tart. Igaz, most könnyebb kihagyni az Arles-i éjszakát, mivel épp nincs itt, Chicagóban vendégszerepel.

Mindegy. Mire az ember az ötödik emeletre ér, már csak hálni jár belé a fogékonyság, lerogy a plexipadra Monet vagy Manet előtt, most melyik is, na jó, lerogy a padra Renoir előtt. A szomszéd szobában vannak a pointillisták, Seurat, Signac, Cross.

Jobb, ha bevallom, Crossról nem is hallottam. Nem is így hívták, az eredeti neve Henri-Edmond Delacroix, arról angolosított, hogy ne kérdezzék már meg folyton, rokona a nagy festőnek? Amennyire tudom, nem rokona, olyan, mintha Keresztes Tamás Keresztes Ildikó miatt Cross Tamás néven kezdene fellépéseket vállalni.

Ahogy nem volt mindig Cross, úgy nem volt mindig pointillista sem, Seurat halálának évében fordult ő is a pontok felé, de, legalábbis ezen a képen, már túl is lépett a dolgon, nem arra játszik, hogy a sok kis pont a szemlélő agyában egy képpé áll össze, és a képtől való távolság, vagy a szem ereje miatt kettős életet él a festmény, néha összerakódik, néha szétesik. Itt valahogy a kettős élet párhuzamosan élődik, egyszerre pont és egyszerre kép. Egyébként vannak a teremben vázlatok is Seurat-tól és Signac-tól, az előbbi a vázlatokat is pontokból, csak nagyobb pontokból állítja össze, de Signac ecsetvonásokkal dolgozik, és csak nagyban és végső változatban pontoz.

Cross képének címe Az arany szigetek, és csodálatosan állna össze a világ, ha kiderülne, hogy Debussyt ez a kép befolyásolta, amikor A boldog szigetet írta, de sajnos azt egy Watteau-kép ihlette.