A szokottnál is bizonytalanabb vagyok, mert az ember soha nem tudja biztosan, hogy vajon nem a hallgatói indiszpozícióját hárítja-e tovább az előadóra. Mindenki hibás, csak én nem.
De igazából nem érzem vagy nem éreztem az indiszpozíciót, az a tanulság tornyosult csak, hogy ugye, nem kell félni. Mindig utálom azt, amikor azt mondják, hogy az előadónak bizonyos darabokhoz meg kell érnie, föl kell nőnie. Miért? Ki mondja? Ha Bach tényleg Kötchenben írta a csellószviteket, akkor körülbelül 35 éves volt, miért lenne túl korán bárkinek is a szvitek előadása? Meg aztán el lehet így vacakolni az időt, Isaac Stern addig halasztgatta a hegedűszonáták lemezfelvételét, amíg kifutott az időből, nem készült el az album. Rosztropovics (most már a csellóhoz visszatérve) azért vette föl a maga szvitjeit, mert hatvanévesen azt gondolta, jobban már nem fog játszani, hiába volna jó még érlelni a darabokat, ha közben lassul a keze, már nem úgy fog játszani, ahogy akar, hanem ahogy tud. Arról nem is beszélve, hogy akik egy mű felvételét túl korainak tartják, amikor elkészül belőle a második változat, az esetek kilencven százalékában azt mondják, hogy az első volt a jobb.
Sok a beszéd, kartársam. Mondani csak azt tudom, hogy jött Várdai István a nagy-nagy térbe, úgy értem, nagy a pódium, nagy a nézőtér, nem nagyon ceremóniázik, egy pillanatra behunyja a szemét, kezdődhet a nagy utazás, és el is kezdődik, a G-dúrral, és azt gondolom, milyen jó ez így, nincs bemártva a zene valami évszázados masszába, hogy most rázódj, velő, mert ízelítő következik a mélységek mélységéből, aki kibírja levegő nélkül, azt holnap temetik. És szépen szóródnak a díszítések, és az ismétlések nem arra valók, hogy még egyszer meghallgassuk ugyanazt, hanem ha van egy másik érvényes értelmezése is a frázisnak, akkor meghallgathatjuk azt is, még döntenünk sem kell, melyik tetszik jobban. Az első szünet előtt három szvit hangzik el, érezhetően fárad Várdai, de nem úgy, hogy most már tényleg pihenni kellene, csak a koncentráció enged, hígul a levegő. Azért még észlelem, mennyire jó ötlet az Esz-dúr szvit második Bourrée-ját pizzicato fejezni be.
A spirált, amiről Várdai István a koncert végén beszélt, érzem, és szép gondolat, hogy a ráadás újra a G-dúr szvit prelúdiuma, újra eljön még a mi időnk, de amúgy mintha a koncerten mindig lejjebb mennénk ezeken a gyűrűkön. Nem olyan nagy szörnyűség, de mennek el mellettünk a tételek, ha jól számolom, összesen harminchat, és Várdai mindet fejből játssza, és pontos, és nem hibázik sokat, keveset is alig, de ahogy haladunk előre, egyre inkább csak a sportértéket érzem. Egyre kevésbé azt, hogy világot járunk, látunk, hallunk, ugyanaz a forma mennyi mindent megmutat. Inkább csak azt, hogy tényleg ugyanaz a forma, nyilván nem arra készült, hogy egy alkalommal hallgassuk meg mind a hat szvitet. Mintha a cselló hangja is egyre nyöszörgősebb volna. Ilyen tényleg van, vagy fogy a hallgatói türelem?
Nagyon rossz azért nem lehetett, mert ha ma is volna koncert, ma is elmennék rá.