Gyászigény

Gyászigény

diana.jpg

Huszonöt éve nem értem. Onnét tudom, hogy huszonöt éve, hogy Párizsban, a Pont de L’Alma tövében, de nem az aluljáróban, hanem a föld színén az emberek még most is megemlékeznek Lady Dianáról. Virágok, fényképek, egy felirat, hogy már 25 éve. És rengeteg lakat, szerelmi ígéret vagy kötelezvény, hogy a lakatot feltévők mindhalálig szeretni fogják egymást.

Már ezt sem értem, hogy szegény asszony hogyan lett a szerelem halottja, de hát az egész Diana-jelenséget sem értem, mi van benne, ami különlegessé teszi. Mert valaminek lennie kell, azt nehezen fogadom el, hogy mindenki megőrült, csak én nem. Nyilván van valami igény a közös gyászolásra, vagy a nagy gyászra, amit csak egy közismert ember halála kapcsán lehet megélni vagy kiélni, de miért pont ő? Miért nincs oda ugyanennyi ember Maria Callasért vagy Audrey Hepburnért? Valakiért, akire könnyebb emlékezni, mert valami művészeti hagyatékuk is van. Vagy pont ez a lényeg? Nincs semmi, ami életműként vitatható volna, csak maga az élet. De ez az élet miért annyira megejtő sokaknak? Én csak a hétköznapiságot és a viszonylagos ostobaságot látom, hogy valaki panaszkodik a sajtó túlzott érdeklődésére, szenved tőle, aztán elmegy a tévébe, hogy a házassági gondjairól nyilatkozzon.

Királylány? De hát nem királylány, csak a királyfi felesége. Boldogtalan, de nem boldogtalanabb, mint a férje, akiért, egyelőre, kevesebben gyújtanak gyertyát. Nem álomélet, nem példaértékű élet, és valahogy mégis Lady Dianában találták meg a közös gyászolnivalót világszerte. Ne feledjük, Párizsban vagyunk, felvirágozhatnának Marie Antoinette kedvéért is valamit, de nem teszik.

Másfelől, persze, minden ember megérdemli, hogy virágokat vigyenek a sírjára, de lehet, hogy Lady Diana csak olyan, mint az ismeretlen katona, egy helyen lehet kifejezni a gyászt mindenki iránt. Az ismeretlen hercegnő.

A dolgok

A dolgok

pb140175.JPG

Távol álljon tőlem minden fanyalgás (nem áll távol), már azon is csodálkozom, hogy a Louvre-ban vannak időszaki kiállítások. Minek? Az emberek úgyis mennek, úgysem lehet beférni, minek akkor még idegen képeket tenni a sajátok mellé? Többen nem lesznek tőle a vendégek, a sok ember alapvetően úgyis a Mona Lisáért megy, aki meg nem, annak is megvan a maga fölkeresnivalója, a képek többsége úgyis megnézetlen marad. A gyönyörök fája meg megszedetlen. 

De ha már rendeznek időszaki kiállításokat, akkor miért nem szebben, jobban, okosabban?

Nem igazi panasz, de elég furcsa az, ami most fut. Les choses a kiállítás címe, A dolgok, hát ebbe elég sok minden belefér, ők azt mondják, hogy a csendélet volna a téma. Csendéletek otthon és a ház tájáról. Vagy akár merészebb helyekről is, a belépőt a Zabriskie Point zárójelenete fogadja, mozgóképen repülnek szét a dolgok. Van még mozi, Buster Keaton is, Tarkovszkij is, vannak régi és új képek. Ja, igen, tömeg is van, szűk folyosón kell tülekedni, a végén csak az nem sikerül, amiben reménykedtem, hogy egy kicsit máshogy lehet látni a Louvre klasszikusait. Mert látni pont nemigen lehet semmit. De hát ez a szokásos Louvre-panasz, miért vagyunk ilyen sokan. Ha nem volnánk, akkor ez nem a Louvre volna.

Meredt szemek

Meredt szemek

fussli.JPG

Ismerem ezt a képet. Egy kicsit gondolkodnom kellett, honnét, hiszen nem állíthatom, hogy alapos ismerője volnék Johann Heinrich Füssli művészetének, de aztán rájöttem. Műveltségemet már megint a lemezborítók alapozták meg, ez a kép volt az EMI Macbeth-lemezének a borítóján. 

Tényleg Macbeth szerepel a festményen, eléggé rossz idegállapotban, de Füssli ezt kereste, a lelki állapot kifejezését vásznon, festékkel. Az ihletet pedig (akkor) a színházban találta meg, ott foglalkoznak azzal emberek, hogy félreérthetetlenné tegyék a helyzetet, hogy eltúlozzák a gesztusokat és a mimikát, és Füsslit ez izgatta. Ez a művészet, ami aztán ki is ment a divatból száz évre, mígnem jöttek a szürrealisták, és megtalálták előképüket ebben a furcsa festőben.

Füssli Svájcban született, az élete nagy részét Londonban élte, ott is temették el, közben járt Itáliában is, ahol megpróbált megszabadulni kissé idétlen nevétől (Molnár Ferencnél a sofőrt hívják Fúsz Antalnak), és fölvette a Fuseli nevet, most mégis Füssliként mutatják be művészetét a Jacquemart-André Múzeumban. A múzeumnak megvan az az előnye, hogy akkor is érdekes, ha egy darab Füssli sincs benne, elegáns palota, benne egy lépcsőház, amelynek falán Tiepolo-freskó, a képek között néhány Rembrandt, Mantegna, van egy Botticelli és egy Ucello is, szóval el lehet tölteni bent az időt. Füsslivel azért jobb, mert elbizonytalanítja az embert, bár nem tudom, pontosan, mi. Talán a másodszándék? Színházi jeleneteket vinni vászonra, vagy ha nem azt, akkor is valami nagyszabásút, más fantáziájából kipattanót, északi mondákat, vagy Dante szenvedőit. Mintha a világ nem volna elég érdekes, vagy elég hatásos, valami extremitás is kell hozzá, hogy ábrázolásra érdemes legyen? Miközben megy az extrémitás, Napóleon háborúzik, Füssli szegény el van zárva Itáliától is, Franciaországtól is. Ez neki nem számított? 

Nem fogom tudni megoldani a problémát, de legalább tudom, hogy létezik. 

Rossy Orshija

Rossy Orshija

20221114_drozdik003634.jpg

A Grand Palais zárva. A Paris Photo három napja most a Grand Palais Éphémére nevű helyen van, amiről könnyelműen azt képzeltem, hogy nyilván valahol a Grand Palais közelében van. De hát attól függ, mit mondunk közelinek. Szóval nagy szaladás (na jó, inkább csak erőltetett menet) az új helyszínre, a Mars mezőre. Megállok lihegve, embersűrűs, gigászi vadon. Az még csak hagyján. De fotósűrűs ez a gigászi vadon, belép az ember az ideiglenes palotába, és elképesztő mennyiségű és minőségű fénykép szakad ha nem is a nyakába, de az agyába. Klasszikusok és modernek, Brassai falfirka vagy falvéset sorozata, Marilyn Monroe, Muhammad Ali, mindenki, aki számít vagy számított. Hogy lehetne itt kitűnni egy standnyi Drozdik Orsolyával. Vagy akár Orshi Drozdikkal?

A jelek szerint lehet. Drozdik egyik képét beválogatta Rossy de Palma az általa legjobbnak tartott művek közé, persze, egy másik kérdés, hogy vajon ez Drozdik Orshit vagy a színésznőt dicséri. Rossy de Palma az a spanyol színésznő az Almodóvar-filmekből, akinek a profilját mindenki ismeri, a nevét nem biztos.

A mi szempontunkból most mindegy, a lényeg az, hogy Drozdik Orshi ott van a kiválasztottak vagy a feltűnők között. Valószínűleg az a trükk, hogy ő voltaképpen besurrant a fotóvásárra, nem fotókkal van jelen, hanem fotóalapú műalkotásokkal, bár tudom, a fotó is műalkotás, szóval elméletnek vagy magyarázatnak ez is kissé bizonytalan. De hát nem az az érdekes, hogy miért, hanem maga a tény.  

rossydepalma.jpg

Idegen istenek

Idegen istenek

l_elephant_fm.JPG

Mivel Párizsban a jó múzeumok száma ha nem is a végtelenhez, de a felfoghatósági határhoz közelít, egy idő után az embernek döntenie kell: Párizsba jött vagy a párizsi múzeumokba. Annyi idő soha nincs, hogy mindkettőbe együtt, vagy ülünk két órát a Szajna partján, és nézzük az embereket (jóllehet, többnyire ők sem párizsiak), vagy ugyanazt a két órát négy fal és rengeteg szépség között töltjük el. 

Kicsit hajlottam rá, hogy legyen ez most egy igazi, párizsi út, kóválygás a szombati piacon, sajtok, kasmírnak mondott pulóverek és bánatos halak között, de a szükség is nagy úr, és ott a Guimet múzeum a piac mögött, biztosan kellemesek a körülmények, és nem kell alibi-kávét inni a vécéhasználatért cserébe. 

Már benne is vagyunk a csapdában, mert ha belép az ember a Guimet-be, lát egy hatalmas, sokfejű kőkobrát, amit egy sokfejű, sokkezű valaki ölel (vagy fojtogat?), a kígyó farkát meg egy egyfejű, bajszos-mosolygós legény tartja. Nem fogok kivonulni, mint aki jól végezte dolgát, elég ha jól is végeztem dolgomat. 

Szépséges. Guimet úr 19. századi iparos volt, akinek mániája volt az utazás, és a távol-keleti utakon elkezdte gyűjteni a műtárgyakat. Annyit gyűjtött, hogy Lyonban múzeumot nyitott nekik, aztán ez a múzeum költözött Párizsba, a Jéna térre. Ma már óriási az anyag, hiszen állami gyűjtők és rablók csatlakoztak a munkához. Az ember tökéletesen el van veszve, szinte senkiről nem tudja, hogy ki ő és mit csinál, még a kobrán lévő alakokat sem sikerült megfejtenem, de így is olyan az egész, mintha egy nagy franciaablakon át benézhetnék egy másik világba. Majd ha erről már mindent tudok, és unottan ásítok egy újabb Matisse-t látva, tudom, merre menjek tovább. 

Ébresztő

Ébresztő

paris.jpeg

Volt nekem egy nagybátyám (igazából több is), aki mindig azt mondta, hogy ez a korán kelés olyan keleti dolog. Persze, azt hittem, hogy csak a lustaságát mentegeti valami geopolitikai hablatyolással, keleten korán kelnek ezek a hunok, de a felvilágosult ember tíz előtt nem dugja ki az orrát az utcára. Ahhoz Párizsba kellett jönnöm egy őszi hajnalra, hogy megértsem, miről beszél: itt fél nyolckor még tényleg sötét van. Szó sincs lustaságról, csak valami természetes emberi alkalmazkodásról. Nappali állatok vagyunk, bizonytalannak érezzük magunkat a sötétben. 

Ami engem illet, ilyenkor jövök rá, mennyire reménytelenül keleti vagyok: nekem soha nem okozott gondot a korai kelés. Valahogy mindig is rendes dolognak tartottam a hajnalt, nem lehet véletlen, hogy akik szigorú napirend szerint élnek, szerzetesek vagy katonák, mind korán kezdik az életet. 

Volt benne részem (a katonaságban, nem a szerzetességben), minden rendben lett volna, ha nem azt a hülyeséget kiabálja az éjjeli virrasztó, hogy "jó reggelt, elvtársak, ébresztő, föl!". És még ez is rendben lett volna, ha az ember időnként maga nem vált volna éjjeli virrasztóvá, nem neki kellett volna ezt kiabálnia. Nem voltam egy nagy ellenálló, de erre képtelen voltam, helyette inkább az ébresztő, keljetek föl elvtársak fordulatot használtam, utólag nem tudom, miért lett volna ez jobb. 

Furcsa módon nálunk a munkásmozgalom és a korai kelés valahogy összefonódott, édesapám rendszeresen az Internacionálé éneklésével keltette föl gyermekeit, persze, csak az elejével, hogy "föl, föl, ti rabjai a földnek". Nem is sejtette, hogy öt évtized múlva is megmelengeti az ember lelkét az emlék. 

Haumann

Haumann

Egy pillanatra azért megakad az ember, hogy vajon szabad-e ezt. Lezárhat egy nagy színészi pályát egy reklámfilm? Haumann Péterről van szó, aki a téli Unicum-hirdetésben újra látható, koccint a fiával, nevet, él. De hát miért ne volna szabad? Valamikor a kilencvenes évek legelején ez eldőlt, talán akkor, amikor Cserhalmi kosárra dobott valamelyik bank érdekében, hogy a reklámfilm is színészi feladat, nem is könnyű, nem is tudja mindenki csinálni, de nem a színész lelkét kérik érte cserébe, csak a szaktudását. Akitől nem kérik, vagy aki nem akarja, ne adja, de aki adja, nem teszi rosszul. Persze, furcsa, hogy most így ez lesz az utolsó szerep, és nem III. Richárd, vagy inkább Lear király, de ha magamból indulok ki, többször nézem a Három nővér-paródiát, mint ahányszor a Szókratész védőbeszédét. Ha nevetni szabad, akkor pityeregni is szabad egy reklámon, hogy a név után két évszám van, és a második az épp az idei. Az is elmúlik.

A szegény ember Umberto Ecója

A szegény ember Umberto Ecója

irene_vallejo.jpg

Irene Vallejo könyvét olvasom, magyarul és nemzetközileg Papirusz a címe, spanyolul kicsit bonyolultabb, az olvasás végtelensége, vagy valami hasonló, szóval igazi könyvbarátság, könyvtörténelem és  olvasásra buzdítás. Paradox módon azokat buzdítja, akik amúgy is olvasnak, sőt, épp az olvasásra buzdulnak, de hát ez már csak ilyen, ha kevesen vannak valami összejövetelen, a vezérszónok is csak azokat szidhatja, akik elmentek, mert a többiek úgysem hallják.

Amúgy is gyanúsan túl könnyű olvasni Vallejót, olyan varázslatosan sokszínű, úgy ugrál bekezdésről bekezdésre, mintha… hát igen, mintha az interneten szörfölnénk. Az előbb még az alexandriai könyvtárról olvastunk, most már a város alapítójáról, Nagy Sándorról, egy perc múlva az Iron Maidenről, mert a zenekarnak van egy Alexander The Great című száma, amit soha nem játszanak koncerten, de egyszer, állítólag, majd az utolsó fellépésükkor el fogják nyomni élőben ezt is. (Nem hiszem.)

A szörfözéshez (szörföléshez?) való hasonlóság sem a véletlen műve, Irene Vallejo szerint az internetet az alexandriai könyvtár mintájára hozták létre. Ezt se nagyon hiszem, végül is fogalmunk sincs, hogyan tartották ott és akkor rendben a tekercseket, de végeredményben ez is mellékes, még mindig érdemesebb könyvet írni az olvasás történelméről és fontosságáról, mint a Gutenberg galaxis végéről nyomtatni ki szövegeket.

papirusz.jpg

Ki az a Rudi?

Ki az a Rudi?

bobdylan3.jpg

Új Bob Dylan-könyv jelent meg, szerintem az első a Nobel-díj óta, ami önmagában is érdekes. Végül is már akkor sem tudta az ember, hogy hogyan is van ez, Dylan kapta a Nobel-díjat, vagy a Nobel-díj kapta Dylant, hogy a díjbizottság rájött-e arra, hogy ha tényleg a tisztán irodalmi értékek alapján adják ki a díjat, akkor senki nem tudja, ki kapott, mit és miért, egyszerűen szükségük volt egy közismert figurára. Akárhogy is volt, a díjnak hatással kell lennie Dylanre, kénytelen úgy tekinteni magára, mint Nobel-díjas költőre-íróra, és eléggé érdekel, hogy ez vajon meglátszik-e az új könyvön.

A címén biztosan, mert azt mondja, hogy A modern dal filozófiája, holott aligha várható el Dylantől valóságos filozófiai értekezés modern dalról, ha jól értem, nem is azt írt, hanem bevezetéseket vagy reflexiókat 66 dalhoz. Többnyire klasszikusokhoz, de vannak ritkább dolgok is, Elvistől például nem a Jailhouse Rockot választotta, hanem valami Honey Money címűt, én soha nem hallottam róla, de nem is vagyok nagy Elvis-szakértő.

Igazából ez számomra az érdekes, hogy Bob Dylan melyik 66 dalt tartja fontosnak és modernnek, gondoltam is rá, hogy összegyűjtögetem mind a hatvanhatot, aztán kiderült, hogy erre semmi szükség, elvégezték helyettünk a munkát, a Spotify összegyűjtötte a számokat. Ahogy az várható is volt, Dylan elegáns ember, saját dalt nem válogatott, azzal foglalkozzon más, de természetes módon azokról beszél, amelyek közel állnak az ő stílusához, néha mintha ő maga is írhatta volna a szövegeket. Történetes dalok, többnyire Amerikából, mint Johnny Cashtől a Don’t Take Your Guns To Town, a fiúról, aki először megy a városba egyedül. Az anyja kéri, hogy ne vigye magával a pisztolyokat, de hát akkor nem veszik komolyan. Beül a kocsmába, megissza a whiskyjét, valaki kineveti, ő fegyvert rántana, de addigra már át is van lőve. Nincs legközelebb, így nincs tanulság se, csak az anya szavai: ne vidd magaddal a pisztolyokat.

Ez épp Johnny Cash, de lehet találni száz hasonlót Dylantől is, rejtélyesebbeket, befejezetlenebbeket, de lényegében ilyeneket. Ezért is meglepetés, hogy azért más jellegű dalok is bekerültek a fontos hatvanhatba, például Little Richardtól a Tutti Frutti. Nem kifejezetten szövegcentrikus alkotás, bár most, hogy alaposabban tanulmányoztam, megörültem neki, hogy a váppápálubá vappenbumnak van hivatalos, angol nyelvű leírása is:  Awop bop bo luma, lop bam boom. Vagy valami hasonló. Van persze másik kérdés is, hogy ki az a Rudi, akit emlegetnek, Tutti Frutti, oh Rudy.

Azt hiszem, ez egy kicsit bonyolultabb, mert nem mindig volt Rudi, előtte volt all rooty, ami állítólag az all right torzulata, még korábban valami good booty, jó csizma volt, de annak túl szexuális volt a töltete. (?) Dal van elég, megoldandó kérdés is van elég, egyszer még a Trombitás Frédiről is kiderül, hogy rosszban sántikált.

De hová lett Luca Brasi?

De hová lett Luca Brasi?

lucabrasi.jpg

A kérdés A keresztapa című könyvben illetve a filmváltozat első részében válik égetővé, nem találja senki a Don kedvenc bérgyilkosát, aztán valamikor elküldik a családnak Brasi golyóálló mellényét, benne két hallal, ami azt jelenti, hogy Brasi aznap már a halakkal alszik. De hát mit tudják ők.

Szombaton a Metropolitan Traviata-közvetítésében felbukkant Luca Brasi, még a keresztnevét is megtartotta (elvégre Keresztapa-hős), csak a vezetékneve más, bár hasonló: Luca Salsi.

lucasalsi1.jpg

Salsi ma a vezető olasz bariton a nagyvilágban, tényleg jó is, bár talán nem annyira, hogy vezessen. Az utóbbi időben a külseje egy kissé elvadult, megterebélyesedett, az arca a barátságos déli zöldségesből némileg víziló bácsissá vált, de hát nincs ezzel semmi baj, olasz operákat nézve nem hátrány, ha nem a baritont tartjuk a legszimpatikusabbnak. Ezt tovább gondolva: vajon mi az oka annak, hogy a sablon az operák nagy hányadára alkalmazható? Mármint az a sablon, hogy tenor és szoprán szeretik egymást, de a bariton mindent tönkretesz. Vannak, persze, lényeges kivételek, de legalább hetvenöt százalékban ez stimmel a sokat játszott operáknál.

A dolog azért érdekes, mert a szoprán a leggyakoribb női hangfaj, de ennek férfi megfelelője nem a tenor, hanem a bariton. Lehetséges, hogy van egy ilyen elfogultság az olasz komponistákban: a nő természettől fogva jó, de a férfi természettől fogva rossz?

Lehetséges, hogy igazuk is van?

süti beállítások módosítása