Huszonöt éve nem értem. Onnét tudom, hogy huszonöt éve, hogy Párizsban, a Pont de L’Alma tövében, de nem az aluljáróban, hanem a föld színén az emberek még most is megemlékeznek Lady Dianáról. Virágok, fényképek, egy felirat, hogy már 25 éve. És rengeteg lakat, szerelmi ígéret vagy kötelezvény, hogy a lakatot feltévők mindhalálig szeretni fogják egymást.
Már ezt sem értem, hogy szegény asszony hogyan lett a szerelem halottja, de hát az egész Diana-jelenséget sem értem, mi van benne, ami különlegessé teszi. Mert valaminek lennie kell, azt nehezen fogadom el, hogy mindenki megőrült, csak én nem. Nyilván van valami igény a közös gyászolásra, vagy a nagy gyászra, amit csak egy közismert ember halála kapcsán lehet megélni vagy kiélni, de miért pont ő? Miért nincs oda ugyanennyi ember Maria Callasért vagy Audrey Hepburnért? Valakiért, akire könnyebb emlékezni, mert valami művészeti hagyatékuk is van. Vagy pont ez a lényeg? Nincs semmi, ami életműként vitatható volna, csak maga az élet. De ez az élet miért annyira megejtő sokaknak? Én csak a hétköznapiságot és a viszonylagos ostobaságot látom, hogy valaki panaszkodik a sajtó túlzott érdeklődésére, szenved tőle, aztán elmegy a tévébe, hogy a házassági gondjairól nyilatkozzon.
Királylány? De hát nem királylány, csak a királyfi felesége. Boldogtalan, de nem boldogtalanabb, mint a férje, akiért, egyelőre, kevesebben gyújtanak gyertyát. Nem álomélet, nem példaértékű élet, és valahogy mégis Lady Dianában találták meg a közös gyászolnivalót világszerte. Ne feledjük, Párizsban vagyunk, felvirágozhatnának Marie Antoinette kedvéért is valamit, de nem teszik.
Másfelől, persze, minden ember megérdemli, hogy virágokat vigyenek a sírjára, de lehet, hogy Lady Diana csak olyan, mint az ismeretlen katona, egy helyen lehet kifejezni a gyászt mindenki iránt. Az ismeretlen hercegnő.