A következő beszélgetést csíptem el Dezső Tamás kiállításán a Capa Központban.

• Ön az alkotó?
• Igen. 
• Jól értem, hogy a mű a fák közti párbeszédet ábrázolja az erdőben?
• Öööö… nem.

Végül is ez csodálatos, hogy mindent meg lehet kérdezni időnként az alkotóktól. Közben meg azt is érzem, hogy ha nem is érti jól a kérdező, nem baj. Valamit ért, ami egyébként szép megoldás. A mű maga egy sor metronóm, benne az inga egy-egy növény. Elindítják a metronómokat, kopognak, kopácsolnak, valahogy össze is igazodik a ritmusuk, aztán szétválik, bő negyedóra múlva szépen leállnak. Ha akarom, hódolat Ligeti Györgynek, aki 1962-ben száz metronómra írt szimfonikus költeményt, Ha akarom, még közvetlenebb és egyszerűbb az üzenet, a növények mintha integetnének. Ez egy régi mániám, az integetés csodája, az ember kidugja a kezét Velencében a Sóhajok hídja ablakán. Az ablak kőcsipke, garantáltan nem látni, ki az, aki integet, csak egy kezet látni, amely jobbra-balra mozog, de tíz másodpercen belül biztos, hogy visszainteget valaki, aki lentről néz, a hídról. Szeretjük egymást, főleg, ha nem tudjuk, ki a másik.

Itt, a metronómok előtt is azt érzem, le kell küzdeni az ingert, hogy visszaintegessek a növényeknek. Őket is szeretjük.

Közben azért minden százezerszer bonyolultabb is. A műhöz az asztal is hozzátartozik, elsőre csak egy asztal, a szokásosnál aprólékosabban megformált, de aztán kiderül, hogy az asztal lapja nem a lábakon áll, hanem valami drótokon vagy húrokon, a lap tehát külön is mozog egy kicsit, aminek nyilván szerepe van az energia átadásában, a metronómok összehangolásában. Aztán észreveszi az ember, hogy a növények nem is friss növények, hanem préselt levelek. Azt már én is csak a művésztől tudom, hogy 19. századból valók mind a levelek, mind a metronómok, garantáltan a mi időnk előttről. Ha egyáltalán van olyan, hogy a mi időnk. A falon a felírás meg arról szól, hogy a növények sokkal közelebbi rokonaink, mint gondolni szoktuk, viszont (talán) okosabban élnek, mert mindig csak a pillanatban léteznek, nem azzal foglalkoznak, hogy mik voltak, mik lesznek, és a nagy agyalásban épp a létezés pillanatát veszítik el.

Persze, az egy újabb kérdés, hogy a préselt, halott levelek léteznek-e, úgy értem, élőlények-e, amikor épp így, növényhez méltatlanul, egyenletes ritmusban mozognak jobbra és balra. Hogy a művészet az életről többnyire halott dolgokon át nyilatkozik, kővel, vászonnal, fával dolgozik. Lehet ez is valamilyen úton-módon csendélet? Bár épp nem csendes, hiszen kattognak a metronómok. A csendéletet viszont olaszul úgy mondják: natura morta. Halott természet.

Azt hiszem, ünnepelni még nem tudunk. Vagy nem mindig. Ahogy mondani szokás, szürreális látvány volt, bár engem inkább a régi csehszlovák filmekre emlékeztetett, ahogy a Fesztiválzenekar koncertje előtt a helyettes államtitkár a zenekar Gramophone-elismerésének (az év zenekara) örömére Reményik Sándort szavalt, méghozzá nem is csak úgy, államtitkárosan, hanem mint az iskolai ünnepségek hőse, hosszan és átéléssel. Amikor odaért, hogy „legyek kendő, mely könnyet letöröl”, lehunyta a szemét, és bólogatott, ahogy Koncz Zsuzsa szokta, amikor azt énekli, hogy „lesznek még szép napjaink”.

Nekem egyébként tetszett.

Egyébként az egész koncert is tetszett, a ritkaságok (Ljadov és Rachmaninov 3. szimfóniája) között Prokofjev Első hegedűversenye, Alina Ibragimova szólójával, azzal a megnyugtató tanulsággal, hogy a ritkán játszott műveket nem véletlenül játsszák ritkán, és ez még nem is feltétlenül értékítélet. Lajdov elsikkadt, mint rövid első szám, a közönség még nem tért magához az ünnep okozta meglepetésből. Rachmaninov azt írta a szimfóniája végére, hogy: „Befejezve. Hála istennek.”, és pont ezt éreztem én is a koncert végén. Folyamatosan tanulom Rachmaninov csodálatát, de tegnap elakadtam a fejlődésben. Köztük Ibragimova meg szebben játszik még a hírénél is, könnyed, lágy, pontos, erőszakmentes, puha, ha lehet ezt mondani. Ellentéte annak, amit Prokofjevről gondolni szoktunk, de rögtön meg is győz: nem biztos, hogy az az igaz, amit gondolni szoktunk. Ha tudnám, hogy ma is lesz szavalás, bizony mennék ma is.

Valószínűleg ez a legtipikusabb olasz opera. Meg a Tosca. Meg, meg, meg. De azért A trubadúr mégis az, amiért operába megyünk. Eszelős, halálos szerelem, még eszelősebb, még halálosabb gyűlölet, szoprán-tenor-bariton szerelmi háromszög, és hozzá egy más okból, de teljesen tépett lélek, Azucena, akit meg lehet érteni, de mégsem lehet megérteni, aki, ha nem énekelne, akkor be kellene zárni az őrültek közé. De mivel énekel, az ember csak csodálni tudja, hogy így tölti be valaki a helyét a világrendben: megment, hogy ő lehessen a gyilkosod.  

De jó is, hogy Komlósi Ildikó énekelte tegnap a Müpában Azucenát, és így az egész figura nem került az operai közhelyek közé, nem arról van szó, hogy egy loncsos öregasszony, pontosabban álloncsos álöregasszony gonoszkodik és panaszkodik, hanem élnek a magasabb, énekelt igazságok. Ez a halálraszántak operája, mindenki az első pillanattól arra készül, hogy most már mindjárt meghal, és végül beteljesedik a fordított színházi igazságszolgáltatás, a gonoszok életben maradnak. A nagy lelkek csak lazán kötődnek a testhez, nem mintha bármi bajuk lehetne a porhüvelyükkel, de azért készségesen elhagyják azt, ha jő az óra.

Amíg nem jön, énekelnek, nagyon élvezetesen. Ez volna a boldog élet? És ezt pont A trubadúrból kell megtudni?  

Azon gondolkodom, hogy vajon saját magamat le tudnám-e beszélni arról, hogy megnézzem a Beugró a Paradicsomba című filmet. Valószínűleg nem. Biztos rossz, ha tényleg az a kiindulási pont, hogy Julia Roberts és George Clooney utálják egymást, de együtt kell valamit csinálniuk Balin. Mindegy, őket akkor is meg kell nézni, ha Julia Robertsnek közben halálfeje lett, George Clooney meg néha egészen bután tud nézni. És lóg a fülcimpája. Nincs egyetlen váratlan fordulat vagy valamirevaló ötlet a teljes forgatókönyvben, de nem erőlködök tovább, az ember nem mindig dönt racionálisan, aki úgy érzi, ezt látnia kell, lássa. És ha a forgatókönyvben nincs is egyetlen jó ötlet sem, a magyar szövegben akkor is van. Amikor a két főhős épp hínárt arat, és maguk mögé dobálják a levágott hínárokat, Clooney azt kérdezi: kúl a moszat-hegyem? Ami nyilván Speier Dávid ötlete, vidám utalás a Túl a Maszat-hegyen című Varró Dániel könyvre. Az ember örül, hogy ezek az amerikaiak ennyire otthon vannak a kortárs magyar gyermekirodalomban. Azért ahhoz nem elég, hogy megnézzem eredeti nyelven is, hogy vajon mit mondanak.

Az ember azt hinné, hogy ha valaki ott áll, kezében az Oscar-díjjal, akkor már sok gondja nem lehet az életben. Úgy értem, szakmailag biztosan nem, az Oscar-díjas színészt elárasztják a felkérések, hiszen neki papírja van arról, hogy jó színész, és a közönség még mindig a színészekért megy moziba, nem szeret kockáztatni, örül, ha tudja, hogy elismert színészektől kap valami nagy alakítást. Kivéve…

Kivéve Sacheen Littlefeathert, aki hiába alakított nagyot, mégsem lett foglalkoztatott színész. Két hónapja kért tőle bocsánatot az amerikai Filmakadémia, amiért hagyták, hogy kifütyüljék, és nem engedték befejezni a beszédét. Állítólag így is egész jól megúszta, mert a westernhős John Wayne-t a biztonsági őrök akadályozták meg abban, hogy felmenjen a színpadra, és lelökdösse őt onnan. Pedig nem a saját beszédét olvasta volna, hanem Marlon Brandóét, aki elmondta, hogy azért utasítja vissza a díjat, mert az amerikai őslakosokat nem méltó módon ábrázolják a hollywoodi filmekben. Persze, ezzel az erővel azért is visszautasíthatta volna a díjat, mert az amerikai olaszokat is többnyire gengszterként mutatták be a filmek, de hát ő tudja.

Most már mindegy, mindketten halottak.

Érdekes módon nemrég halt meg egy másik kivétel, Louise Fletcher, aki Ratched nővér volt a Száll a kakukk fészkében (ezt így kell mondani?). Egy kicsit késői volt a felfedezése, Milos Forman egy Robert Altman-filmben látta meg, és a hideg kék szeme alapján úgy döntött, ő lesz a gonosz főnővér a bolondokházában. Louise Fletcher akkor már negyvenéves volt, és senki nem vette észre, hogy főszereplői kvalitásai vannak. Forman után fölfedezték, de azért főszerepeket nem adtak továbbra sem neki. Nincs jobb magyarázatom rá, mint hogy nem bocsátottuk meg neki, ahogy szegény betegekkel bánt.  

Ha jól számolom (és miért ne számolnám jól) harminc éve láttam először ezt a stéget a tenger partján. Azóta, ha lehet, eljövök minden évben, hogy megnézzem, megvan-e. Eleinte ez különösen nehéz volt, mostanra egyszerűbb (mármint a nyugati utazás), szóval ha minden évben nem is láttam, mindösszesen biztosan megvolt harminc viszontlátás. Persze, a stég nem maradt ugyanaz, a lécek összetöredeznek a hullámverésben, de mindig javítgatják, ami csak azért rejtélyes, mert a fára nagy betűkkel rá van írva, hogy tilos rálépni, hogy hiába van a stég, nem szabad használni. Akkor vajon ki javítja meg, hogy a többiek tiltott dolgot cselekedhessenek?

De nem is ez a lényeg, hanem a javítgatás, foltozás, cserélés, hogy harminc év alatt a stég minden fáját kicserélték már, vagyis egyáltalán nem ugyanazt a stéget nézem harminc év óta. Ennek a megfigyelésnek a közhelyessége viszont annyira elámított, hogy egy másik bölcsességet is megszültem: a tengervíz a test minden porcikájának jót tesz. Leszámítva az agyat.

Két hazudási alapelv van. Az egyik az, ami a Négyszáz csapásban van, amikor azt mondja Antoine-nak a barátja, hogy „minél nagyobbat hazudsz, annál könnyebben elhiszik”. Mondjuk Antoine-nak ez nem jött be, azt mondja, hogy meghalt az anyja, ő meg pont aznap megy be az osztályfőnökhöz. Pofon lesz belőle, meg nevelőintézet. És van a szokásos, amikor az ember annyira ragaszkodik a valósághoz, amennyire csak lehet, csak épp azt a részletet változtatja meg, ami számára kedvezőtlen. Igen, volt verekedés, igen, a parkban, igen, délután, igen, pont jött egy szolgálaton kívüli rendőr, de nem, nem én kezdtem.

Jennifer Egan ez a második változat. Legalábbis ebben a könyvében, a Manhattan Beach-ben.

Azt hiszem, ez éveket jelentett neki. Éveket, amíg ezzel a regénnyel foglalkozott, amelynek a magja nyilvánvalóan valószínűtlen, nem akarok lelőni semmi poént, talán ennyi elmondható, hogy mélytengeri búvár keres valakit a víz alatt, úgy értem, évek óta lent tartózkodó valakit, de közben elképesztően igaz minden. Mivel a történet a 2. világháborúban játszódik, ehhez az igazsághoz szörnyű mennyiségű interjúra volt szükség, főleg nőket kellett kérdezgetni, akik a haditengerészetnél szolgáltak, szárazföldön, New Yorkban, és napokat, heteket, éveket kellett ülni a könyvtárban, hogy olyan cigarettára gyújtsanak, ami akkor divat volt, vagy az alvó baba úgy csukja be a szemét, ahogy a harmincas években csukta, a rádióban az menjen, ami akkor ment, és a rúzs annyi legyen, amennyit akkoriban használtak.

Nem tudom, hogy a végén megérte-e a sok órát a kész regény, vagy egyszerűbb dolog olyasmiről írni, amit az ember ismer, írjon a háborúról az, aki akkor élt, és a békéről az, aki akkor. De le vagyok nyűgözve.

Voltaképpen hálásnak kellene lennem ezért a lemezért, mert életre keltette a döglött oroszlánt vagy hiénát, aminek, azt hittem, már a csontjait is elhordta a szél. Nem hittem volna, hogy föl tudom még bosszantani magam bármilyen kiadványon, ha nem tetszik, nem hallgatja az ember, nem sérül tőle a világszellem, legfeljebb Várjon Dénes és Simon Izabella ökológiai lábnyoma lesz nagyobb néhány fémmel bevont műanyag koronggal. Számoljanak el ők a lelkiismeretükkel, minek zongoráznak így.

Hogy is? Alig botrányos a felszínen, a hangok stimmelnek, a lélek nincs sehol. Vagy ha ez a lelkük akkor jobb volna titkolni. Kicsit időnként kínosan lassúak, az ember azon gondolkodik, hogy a közös zongorázás vajon olyasmi-e, mint a csoportos nyelvtanulás: mindig a leglassabbhoz kell alkalmazkodni. Itt is: ebben a tempóban játszani Ravelt, a Csúnyácska, a pagodák császárnőjét elég ostoba dolog. De az egész lemez! Ez a szándékolt untatás, kifejezéstelenség, ügyetlenkedés, hogy nincs összefüggés a hangok között, nincs formája a daraboknak, nincs értelme egyetlen műnek vagy tételnek sem. Lehet sokat játszott, mint a Lúdanyó meséi, lehet titkosabb, mintha minden arról akarna szólni, hogy halott műfaj halott darabjait játsszák halott emberek. A Lúdanyó csak azért fáj jobban a többinél, mert mégis a Hungarotonnál kapható az egyik legszebb felvétel is a műből, bizonyos Kocsis Zoltán és bizonyos Ránki Dezső előadásában. Ha hozzájuk képest csak ennyit lehet most és itt mondani, akkor jobb csöndben maradni.

Nem valami érdekes fizikai kísérletről akarok beszámolni, hogyan lehet a hangrezgéseket optikailag megjeleníteni, csak az elmúlt napok egyik főfáradalmáról: fenntartani az élményt. Ez, ugye, már fel van találva, mindent lehet rögzíteni, képet és hangot, és talán szükség sincs rá, Anna Netrebko igazán nem a lemezkiadók által elhanyagolt művész, még a salzburgi dalestjét is kiadták. Annyira azelőtt soha nem értékeltem a lemezt, Barenboim, jó, Netrebko, jó, de hát ő elsősorban operai művész, nem dalénekes, a dal intimebb és visszafogottabb világába nem mindenkinek van bejárása. Meg a hallgatónak is akarni kell, ez nem Schubert és Schumann, hanem Csajkovszkij és Rimszkij-Korszakov.

Megtörtént a pesti este, és most valahogy elsőrendű fontosságúvá vált Csajkovszkij és Rimszkij-Korszakov. Meg Rachmaninov. Próbáljuk meg, mi az, ami mellett elmentünk éveken át, nem kellő odafigyeléssel, aztán meg legyintve, hogy nem is olyan jó.

Mert tényleg jó, a felvétel is jó, és most már tudja az ember, hogy ha a hang elmegy a mikrofonok közvetlen közeléből, az nem hiba, hanem Netrebko ilyen, körbetáncolja a termet, nyilván ott is mászkált a színpadon. És meg van őrizve a hangulat, jelen van a hallgatóság, még azt is hallani, ahogy Netrebko és Barenboim összenevet egy dal végén, mert egy pillanatot késett Barenboim az utolsó hanggal, és a közönség beletapsolt a dalba. Jobban tetszik a lemez, mint valaha, mégis azt érzem, hogy ez csak emlékmű, rajz a tenger fövenyén, mindjárt jön a dagály, és elmossa. Vagy el se mossa, minek, mindenképpen emlékezetből kell dolgozni, a lemez segít felidézni, milyen volt az este, de aki nem látta-hallotta Netrebkót, annak nincs mit felidézni, lemaradt, mert nem engedhette meg magának a jegyeket, mert véges a nézőtéri székek száma, mert épp valahová mennie kellett. Most akkor mi az emberségesebb: elmesélni, miről maradt le, vagy hallgatni mélyen, á, nem volt rossz koncert, de semmi extra?   

Vagy egy barátom, aki mindig elvégzi a műveletet, ha valakinek az életadatait látja. A Pesti Vigadóban most olyan nagyon alacsony szám jönne ki neki, Simsay Ildikó (1942 – 1997). Ötvenöt év. Tudom, Raffaellónak kevesebb jutott, sőt, Ország Lilinek is, de akkor is: nagyon kevés. Annyira kevés, hogy a képek alapján pontosan meg sem tudom mondani, milyen festő volt Simsay Ildikó, vannak szörnyű képei, úgy értem, hatásában szörnyűek, galambba harapó véres kisgyerek, vannak semmilyen, de szépen megfestett képei, csendéletek, vannak csúnya képei, amitől az ember menekül, mert a kor szelleme bámul rá a sötét színek alól. Mintha az emlékkiállításnak nem az lett volna a célja, hogy a legszebb festményeket mutassa meg, hanem tényleg mindent, ez is ő, az is ő, ennyire nehéz volt valakinek megtalálni a saját útját. És vannak a portrék, ismert emberek, Bereményi Géza halvány szemekkel, Takács Ferenc piros orral, kezében pohárral, mint valami Petőfi-vers hőse. Családi képek, Apám, Sarolta, Lacika I, Lacika II.

De hát Lacikát ismerem. Nemcsak én, mások is. Nem akarok úgy tenni, mintha a képről azonosítottam volna, benne volt a passzív tudásban, hogy ja, persze, ez a Lacika ma már László, Szily László, a 444! zászlóshajója. Most már tényleg nem a festőt látni, hanem az anyát, akinek gyerekei vannak, és festenie is kell, hát az a csoda, hogy egyáltalán bármit is. Meg az is csoda, hogy Lacika II milyen szépen kinőtte a gyermekkori szemtengelyferdülését. Ez a festők gyermekének sorsa: megbámulják őket.