A következő beszélgetést csíptem el Dezső Tamás kiállításán a Capa Központban.
- Ön az alkotó?
- Igen.
- Jól értem, hogy a mű a fák közti párbeszédet ábrázolja az erdőben?
- Öööö… nem.
Végül is ez csodálatos, hogy mindent meg lehet kérdezni időnként az alkotóktól. Közben meg azt is érzem, hogy ha nem is érti jól a kérdező, nem baj. Valamit ért, ami egyébként szép megoldás. A mű maga egy sor metronóm, benne az inga egy-egy növény. Elindítják a metronómokat, kopognak, kopácsolnak, valahogy össze is igazodik a ritmusuk, aztán szétválik, bő negyedóra múlva szépen leállnak. Ha akarom, hódolat Ligeti Györgynek, aki 1962-ben száz metronómra írt szimfonikus költeményt, Ha akarom, még közvetlenebb és egyszerűbb az üzenet, a növények mintha integetnének. Ez egy régi mániám, az integetés csodája, az ember kidugja a kezét Velencében a Sóhajok hídja ablakán. Az ablak kőcsipke, garantáltan nem látni, ki az, aki integet, csak egy kezet látni, amely jobbra-balra mozog, de tíz másodpercen belül biztos, hogy visszainteget valaki, aki lentről néz, a hídról. Szeretjük egymást, főleg, ha nem tudjuk, ki a másik.
Itt, a metronómok előtt is azt érzem, le kell küzdeni az ingert, hogy visszaintegessek a növényeknek. Őket is szeretjük.
Közben azért minden százezerszer bonyolultabb is. A műhöz az asztal is hozzátartozik, elsőre csak egy asztal, a szokásosnál aprólékosabban megformált, de aztán kiderül, hogy az asztal lapja nem a lábakon áll, hanem valami drótokon vagy húrokon, a lap tehát külön is mozog egy kicsit, aminek nyilván szerepe van az energia átadásában, a metronómok összehangolásában. Aztán észreveszi az ember, hogy a növények nem is friss növények, hanem préselt levelek. Azt már én is csak a művésztől tudom, hogy 19. századból valók mind a levelek, mind a metronómok, garantáltan a mi időnk előttről. Ha egyáltalán van olyan, hogy a mi időnk. A falon a felírás meg arról szól, hogy a növények sokkal közelebbi rokonaink, mint gondolni szoktuk, viszont (talán) okosabban élnek, mert mindig csak a pillanatban léteznek, nem azzal foglalkoznak, hogy mik voltak, mik lesznek, és a nagy agyalásban épp a létezés pillanatát veszítik el.
Persze, az egy újabb kérdés, hogy a préselt, halott levelek léteznek-e, úgy értem, élőlények-e, amikor épp így, növényhez méltatlanul, egyenletes ritmusban mozognak jobbra és balra. Hogy a művészet az életről többnyire halott dolgokon át nyilatkozik, kővel, vászonnal, fával dolgozik. Lehet ez is valamilyen úton-módon csendélet? Bár épp nem csendes, hiszen kattognak a metronómok. A csendéletet viszont olaszul úgy mondják: natura morta. Halott természet.