Valaha azt hittem, hogy Wagnerhoz is ugyanaz az út vezet, mint Verdihez. Az ember először megismeri a részleteket, mondjuk meghallgatja, hogy Az asszony ingatag, aztán tudni akarja, hogy vajon miért is ingatag az asszony, így meghallgatja a teljes Rigolettót. Így aztán, amikor már nagyon zavart a teljes járatlanságom Wagner világában, szépen leslattyogtam az NDK Centrumba, megvásároltam Simon Estes lemezét, Wagner-operarészleteket énekelt rajta, aztán nosza, tárulj Walhalla kapuja, jöjjenek az új csodák.

Nem jöttek. Egyáltalán nem, egy fél lemezt sem tudtam végighallgatni, csak a jó ég tudja, mit énekelnek, kinek mi baja van, és miért gondolják, hogy a bajra a gyógyír az, hogy németül kántálnak.

Furcsa módon fordítva viszont nem ennyire értelmetlen a dolog. Ha az ember már ismeri (vagy mondjuk inkább azt, hogy hallotta már) a teljes operákat, akkor egy-egy részlet akkor is felidézi a teljes művet, ha Wagner nyilvánvalóan nem készült arra, hogy áriaesteket is lehet adni az operáiból, sokszor nincs pódiumi végük a jeleneteknek és áriáknak, egyszerűen abba kell hagyni az éneklést, hogy tapsolhassanak.

A Wagner Társaság 150. születésnapjára tegnap Schöck Atala és Michael Volle énekelt részleteket, külön-külön is, együtt is, nagyon élvezetesen. A fennmaradó időben Pinchas Steinberg vezényelte az Operaház zenekarát, még Liszt Prométheusz című szimfonikus költeménye is belefért a műsorba. Bár, ha így játsszák, akkor nem értem, hogy miért. De nem is az a lényeg, hogy két Hollandi-részlet vagy Wotan búcsúja felidézi-e a teljes operákat hanem hogy a Müpában vagyunk, a teljes operák is felidézik elmúlt és eljövendő júniusokat, a Wagner-fesztiválokat, hogy lesz még egyszer ünnep a világon, hiszen volt is. Meg épp van is.  

Domingo a Müpában, megint felülmúlt minden észszerű és észszerűtlen várakozást, az ember lelke lepkeként szálldos a feje fölött. És akkor otthon a Pillangókisasszony várja. Nem úgy, nem valami családi problémaként, csak közvetítés az Erkel Színházból, 2019-ből, Rost Andrea címszereplésével.

Meg kell szokni. De mi van, ha ezt az operajátékot már egyáltalán nem szeretném megszokni. Nem is azzal van a baj, elaggott rendezés, valaha nagyon szép volt, most még funkcionálgat, de a szereplők nem tudják eldönteni, hogy most a tévéfelvételnek játszanak, vagy az esti közönségnek. Velőrázás, színfalak hasogatása, durva sminkek, nagy parókák. És az egészről szépen leválik Rost Andrea, aki nem eged a színvonalból. Szerintem saját sminkessel dolgozik, mert amíg a többieknek pirosítóból nagy bazsarózsákat festenek az arcára, addig ő pompásan mutat, amíg a többieknek cicaszemeket húznak, hátha attól japánnak néznek ki, őt meg sem próbálják ázsiásítani, ő már akkor tudja, hogy ez nem megy, európai nő, fehér hálóruhában. A karmester alszik, ettől a zenekar is alszik, csak az ördög nem alszik. Meg a kérdés motoszkál, hogy Rost ide vagy oda, ennek mi az értelme? És ha már elkészült a felvétel, vajon miért nem dugják el archívumok legmélyére?

Egyszer, régen fölhívott Kántor Péter, hogy van neki egy lemeze, jó is, de nem sokat hallgatja, és szerinte én örülnék neki, menjek föl érte. Tényleg örültem neki, Dietrich Fischer-Dieskau énekelt rajta Brittent. Beszélgettünk kicsit, merre jártam mostanában, mondtam, hogy Róma, nagy Vermeer-kiállítás volt, és lelkendeztem, nem is az ablakokon bejövő fényért, hanem a Piros sapkás lányért, hogy hát az a sapka, azt nem is értem, hogyan tudta Vermeer így, ennyire festészeti problémaként megoldani. Az nem Vermeer. Hogyhogy nem Vermeer? Nem eredeti. De miért? Azt én tudom.

Látszott, hogy ezen nem is akar vitatkozni, nem az, és kész. Nincs benne semmi, csak az ember hülyén érzi magát, hogy lelkendezik egy hamisítványért, pont azt sikerül kiemelni, ami „nem Vermeer”, még ha a kép attól nem is változik. Meg hát honnét tudja, tényleg, mégiscsak költő, nem szakember, nem is biztos, hogy látta a képet, csak albumban.

Aztán kiderült, hogy talán igaza van, tényleg kételkednek a piros sapkás hitelességében, bár állítólag van alatta egy másik portré, és ez valamilyen úton-módon az eredetisége mellett érv, nem tudom. De eléggé izgultam, amikor elkezdték mondani, hogy a washingtoni National Gallery of Art négy Vermeerje közül az egyiket megfosztották vermeerségétől. Két kép van csak tőle, amely nem vászonra, hanem fára készült, mindkettőn ugyanaz a lány van, ugyanaz a csúnya arc, ugyanaz a bulldogharapás, ugyanaz az arc közepéig tartó árnyék. A fuvolista lány arca talán laposabb, a kalap furcsábban ül a fején, de az is jó kép.

Izgultam. Aztán megkönnyebbültem, rendben van, a piros sapkásnak simább a felszíne, a fuvolista a gyanús. Annyira gyanús, hogy most már nem is Vermeer, bár úgy tűnik, ketten készítették, és aki felvázolta a képet, az ismerte Vermeer technikáját, úgyhogy talán tényleg ő volt, csak befejezni nem tudta. Talán a lánya volt a másik művész, bár ilyenkor azt érzem, hogy ezt csak azért mondják, hogy a Piros sapkás lány Vermeer maradhasson.

Vagy nem tudom. Kérdezzétek Kántor Pétert, mondanám, de már nem tudják. Az egyelőre biztos, hogy a fuvolista is jön jövőre Amszterdamba, a nagy Vermeer-kiállításra.

A következő beszélgetést csíptem el Dezső Tamás kiállításán a Capa Központban.

• Ön az alkotó?
• Igen. 
• Jól értem, hogy a mű a fák közti párbeszédet ábrázolja az erdőben?
• Öööö… nem.

Végül is ez csodálatos, hogy mindent meg lehet kérdezni időnként az alkotóktól. Közben meg azt is érzem, hogy ha nem is érti jól a kérdező, nem baj. Valamit ért, ami egyébként szép megoldás. A mű maga egy sor metronóm, benne az inga egy-egy növény. Elindítják a metronómokat, kopognak, kopácsolnak, valahogy össze is igazodik a ritmusuk, aztán szétválik, bő negyedóra múlva szépen leállnak. Ha akarom, hódolat Ligeti Györgynek, aki 1962-ben száz metronómra írt szimfonikus költeményt, Ha akarom, még közvetlenebb és egyszerűbb az üzenet, a növények mintha integetnének. Ez egy régi mániám, az integetés csodája, az ember kidugja a kezét Velencében a Sóhajok hídja ablakán. Az ablak kőcsipke, garantáltan nem látni, ki az, aki integet, csak egy kezet látni, amely jobbra-balra mozog, de tíz másodpercen belül biztos, hogy visszainteget valaki, aki lentről néz, a hídról. Szeretjük egymást, főleg, ha nem tudjuk, ki a másik.

Itt, a metronómok előtt is azt érzem, le kell küzdeni az ingert, hogy visszaintegessek a növényeknek. Őket is szeretjük.

Közben azért minden százezerszer bonyolultabb is. A műhöz az asztal is hozzátartozik, elsőre csak egy asztal, a szokásosnál aprólékosabban megformált, de aztán kiderül, hogy az asztal lapja nem a lábakon áll, hanem valami drótokon vagy húrokon, a lap tehát külön is mozog egy kicsit, aminek nyilván szerepe van az energia átadásában, a metronómok összehangolásában. Aztán észreveszi az ember, hogy a növények nem is friss növények, hanem préselt levelek. Azt már én is csak a művésztől tudom, hogy 19. századból valók mind a levelek, mind a metronómok, garantáltan a mi időnk előttről. Ha egyáltalán van olyan, hogy a mi időnk. A falon a felírás meg arról szól, hogy a növények sokkal közelebbi rokonaink, mint gondolni szoktuk, viszont (talán) okosabban élnek, mert mindig csak a pillanatban léteznek, nem azzal foglalkoznak, hogy mik voltak, mik lesznek, és a nagy agyalásban épp a létezés pillanatát veszítik el.

Persze, az egy újabb kérdés, hogy a préselt, halott levelek léteznek-e, úgy értem, élőlények-e, amikor épp így, növényhez méltatlanul, egyenletes ritmusban mozognak jobbra és balra. Hogy a művészet az életről többnyire halott dolgokon át nyilatkozik, kővel, vászonnal, fával dolgozik. Lehet ez is valamilyen úton-módon csendélet? Bár épp nem csendes, hiszen kattognak a metronómok. A csendéletet viszont olaszul úgy mondják: natura morta. Halott természet.

Azt hiszem, ünnepelni még nem tudunk. Vagy nem mindig. Ahogy mondani szokás, szürreális látvány volt, bár engem inkább a régi csehszlovák filmekre emlékeztetett, ahogy a Fesztiválzenekar koncertje előtt a helyettes államtitkár a zenekar Gramophone-elismerésének (az év zenekara) örömére Reményik Sándort szavalt, méghozzá nem is csak úgy, államtitkárosan, hanem mint az iskolai ünnepségek hőse, hosszan és átéléssel. Amikor odaért, hogy „legyek kendő, mely könnyet letöröl”, lehunyta a szemét, és bólogatott, ahogy Koncz Zsuzsa szokta, amikor azt énekli, hogy „lesznek még szép napjaink”.

Nekem egyébként tetszett.

Egyébként az egész koncert is tetszett, a ritkaságok (Ljadov és Rachmaninov 3. szimfóniája) között Prokofjev Első hegedűversenye, Alina Ibragimova szólójával, azzal a megnyugtató tanulsággal, hogy a ritkán játszott műveket nem véletlenül játsszák ritkán, és ez még nem is feltétlenül értékítélet. Lajdov elsikkadt, mint rövid első szám, a közönség még nem tért magához az ünnep okozta meglepetésből. Rachmaninov azt írta a szimfóniája végére, hogy: „Befejezve. Hála istennek.”, és pont ezt éreztem én is a koncert végén. Folyamatosan tanulom Rachmaninov csodálatát, de tegnap elakadtam a fejlődésben. Köztük Ibragimova meg szebben játszik még a hírénél is, könnyed, lágy, pontos, erőszakmentes, puha, ha lehet ezt mondani. Ellentéte annak, amit Prokofjevről gondolni szoktunk, de rögtön meg is győz: nem biztos, hogy az az igaz, amit gondolni szoktunk. Ha tudnám, hogy ma is lesz szavalás, bizony mennék ma is.

Valószínűleg ez a legtipikusabb olasz opera. Meg a Tosca. Meg, meg, meg. De azért A trubadúr mégis az, amiért operába megyünk. Eszelős, halálos szerelem, még eszelősebb, még halálosabb gyűlölet, szoprán-tenor-bariton szerelmi háromszög, és hozzá egy más okból, de teljesen tépett lélek, Azucena, akit meg lehet érteni, de mégsem lehet megérteni, aki, ha nem énekelne, akkor be kellene zárni az őrültek közé. De mivel énekel, az ember csak csodálni tudja, hogy így tölti be valaki a helyét a világrendben: megment, hogy ő lehessen a gyilkosod.  

De jó is, hogy Komlósi Ildikó énekelte tegnap a Müpában Azucenát, és így az egész figura nem került az operai közhelyek közé, nem arról van szó, hogy egy loncsos öregasszony, pontosabban álloncsos álöregasszony gonoszkodik és panaszkodik, hanem élnek a magasabb, énekelt igazságok. Ez a halálraszántak operája, mindenki az első pillanattól arra készül, hogy most már mindjárt meghal, és végül beteljesedik a fordított színházi igazságszolgáltatás, a gonoszok életben maradnak. A nagy lelkek csak lazán kötődnek a testhez, nem mintha bármi bajuk lehetne a porhüvelyükkel, de azért készségesen elhagyják azt, ha jő az óra.

Amíg nem jön, énekelnek, nagyon élvezetesen. Ez volna a boldog élet? És ezt pont A trubadúrból kell megtudni?  

Azon gondolkodom, hogy vajon saját magamat le tudnám-e beszélni arról, hogy megnézzem a Beugró a Paradicsomba című filmet. Valószínűleg nem. Biztos rossz, ha tényleg az a kiindulási pont, hogy Julia Roberts és George Clooney utálják egymást, de együtt kell valamit csinálniuk Balin. Mindegy, őket akkor is meg kell nézni, ha Julia Robertsnek közben halálfeje lett, George Clooney meg néha egészen bután tud nézni. És lóg a fülcimpája. Nincs egyetlen váratlan fordulat vagy valamirevaló ötlet a teljes forgatókönyvben, de nem erőlködök tovább, az ember nem mindig dönt racionálisan, aki úgy érzi, ezt látnia kell, lássa. És ha a forgatókönyvben nincs is egyetlen jó ötlet sem, a magyar szövegben akkor is van. Amikor a két főhős épp hínárt arat, és maguk mögé dobálják a levágott hínárokat, Clooney azt kérdezi: kúl a moszat-hegyem? Ami nyilván Speier Dávid ötlete, vidám utalás a Túl a Maszat-hegyen című Varró Dániel könyvre. Az ember örül, hogy ezek az amerikaiak ennyire otthon vannak a kortárs magyar gyermekirodalomban. Azért ahhoz nem elég, hogy megnézzem eredeti nyelven is, hogy vajon mit mondanak.

Az ember azt hinné, hogy ha valaki ott áll, kezében az Oscar-díjjal, akkor már sok gondja nem lehet az életben. Úgy értem, szakmailag biztosan nem, az Oscar-díjas színészt elárasztják a felkérések, hiszen neki papírja van arról, hogy jó színész, és a közönség még mindig a színészekért megy moziba, nem szeret kockáztatni, örül, ha tudja, hogy elismert színészektől kap valami nagy alakítást. Kivéve…

Kivéve Sacheen Littlefeathert, aki hiába alakított nagyot, mégsem lett foglalkoztatott színész. Két hónapja kért tőle bocsánatot az amerikai Filmakadémia, amiért hagyták, hogy kifütyüljék, és nem engedték befejezni a beszédét. Állítólag így is egész jól megúszta, mert a westernhős John Wayne-t a biztonsági őrök akadályozták meg abban, hogy felmenjen a színpadra, és lelökdösse őt onnan. Pedig nem a saját beszédét olvasta volna, hanem Marlon Brandóét, aki elmondta, hogy azért utasítja vissza a díjat, mert az amerikai őslakosokat nem méltó módon ábrázolják a hollywoodi filmekben. Persze, ezzel az erővel azért is visszautasíthatta volna a díjat, mert az amerikai olaszokat is többnyire gengszterként mutatták be a filmek, de hát ő tudja.

Most már mindegy, mindketten halottak.

Érdekes módon nemrég halt meg egy másik kivétel, Louise Fletcher, aki Ratched nővér volt a Száll a kakukk fészkében (ezt így kell mondani?). Egy kicsit késői volt a felfedezése, Milos Forman egy Robert Altman-filmben látta meg, és a hideg kék szeme alapján úgy döntött, ő lesz a gonosz főnővér a bolondokházában. Louise Fletcher akkor már negyvenéves volt, és senki nem vette észre, hogy főszereplői kvalitásai vannak. Forman után fölfedezték, de azért főszerepeket nem adtak továbbra sem neki. Nincs jobb magyarázatom rá, mint hogy nem bocsátottuk meg neki, ahogy szegény betegekkel bánt.  

Ha jól számolom (és miért ne számolnám jól) harminc éve láttam először ezt a stéget a tenger partján. Azóta, ha lehet, eljövök minden évben, hogy megnézzem, megvan-e. Eleinte ez különösen nehéz volt, mostanra egyszerűbb (mármint a nyugati utazás), szóval ha minden évben nem is láttam, mindösszesen biztosan megvolt harminc viszontlátás. Persze, a stég nem maradt ugyanaz, a lécek összetöredeznek a hullámverésben, de mindig javítgatják, ami csak azért rejtélyes, mert a fára nagy betűkkel rá van írva, hogy tilos rálépni, hogy hiába van a stég, nem szabad használni. Akkor vajon ki javítja meg, hogy a többiek tiltott dolgot cselekedhessenek?

De nem is ez a lényeg, hanem a javítgatás, foltozás, cserélés, hogy harminc év alatt a stég minden fáját kicserélték már, vagyis egyáltalán nem ugyanazt a stéget nézem harminc év óta. Ennek a megfigyelésnek a közhelyessége viszont annyira elámított, hogy egy másik bölcsességet is megszültem: a tengervíz a test minden porcikájának jót tesz. Leszámítva az agyat.

Két hazudási alapelv van. Az egyik az, ami a Négyszáz csapásban van, amikor azt mondja Antoine-nak a barátja, hogy „minél nagyobbat hazudsz, annál könnyebben elhiszik”. Mondjuk Antoine-nak ez nem jött be, azt mondja, hogy meghalt az anyja, ő meg pont aznap megy be az osztályfőnökhöz. Pofon lesz belőle, meg nevelőintézet. És van a szokásos, amikor az ember annyira ragaszkodik a valósághoz, amennyire csak lehet, csak épp azt a részletet változtatja meg, ami számára kedvezőtlen. Igen, volt verekedés, igen, a parkban, igen, délután, igen, pont jött egy szolgálaton kívüli rendőr, de nem, nem én kezdtem.

Jennifer Egan ez a második változat. Legalábbis ebben a könyvében, a Manhattan Beach-ben.

Azt hiszem, ez éveket jelentett neki. Éveket, amíg ezzel a regénnyel foglalkozott, amelynek a magja nyilvánvalóan valószínűtlen, nem akarok lelőni semmi poént, talán ennyi elmondható, hogy mélytengeri búvár keres valakit a víz alatt, úgy értem, évek óta lent tartózkodó valakit, de közben elképesztően igaz minden. Mivel a történet a 2. világháborúban játszódik, ehhez az igazsághoz szörnyű mennyiségű interjúra volt szükség, főleg nőket kellett kérdezgetni, akik a haditengerészetnél szolgáltak, szárazföldön, New Yorkban, és napokat, heteket, éveket kellett ülni a könyvtárban, hogy olyan cigarettára gyújtsanak, ami akkor divat volt, vagy az alvó baba úgy csukja be a szemét, ahogy a harmincas években csukta, a rádióban az menjen, ami akkor ment, és a rúzs annyi legyen, amennyit akkoriban használtak.

Nem tudom, hogy a végén megérte-e a sok órát a kész regény, vagy egyszerűbb dolog olyasmiről írni, amit az ember ismer, írjon a háborúról az, aki akkor élt, és a békéről az, aki akkor. De le vagyok nyűgözve.