Meglepő (úgy értem: meglepően jó) ötletként tegnap az operaházi gála az István király-nyitánnyal kezdődött. A mű maga érett Beethoven, de valamiért mindig szeretik hangsúlyozni, hogy attól, hogy érett, még nem jó, alkalmi zene, mintha ez mindent megmagyarázna, pedig hát a Psalmus hungaricus is alkalmi zene, amiatt mégsem kell magyarázkodni. Az István király is kettős életet él, pontosabban alapjában véve nem él, de a nyitányt azért lehet hallani, ha meg is osztja a híres Beethoven-játékosokat. Glenn Gould például, amikor azt akarta mondani, hogy szerinte az Appassionata nagyon gyenge zenemű, akkor azt írta, hogy valahová a Csata-szimfónia és az István király-nyitány közé tenné, Bernstein viszont önként és dalolva (tényleg dalolva, valami szöveget is rögtönzött rá a Beethoven-sorozatában) legalább kétszer lemezre vette.
Nálunk egy kicsit ismertebb a darab, mivel ezzel kezdődik az István, a király is, aztán megérkeznek az elektromos hangszerek is, mint az új vagy régi barbárság képviselői. Erre is gondoltam, hogy talán lehetnénk mi az István király-nyitány képviselői a nagyvilágban, az az ország, ahol a legtöbbet játsszák ezt a Beethoven-darabot, feltéve, ha nem úgy játsszák, ahogy tegnap, mert akkor inkább mégse. De mindettől függetlenül is az embert elkezdi érdekelni, hogy vajon Beethoven mit szólt volna 1848-hoz. Nem képtelenség a kérdés, szerencsésebb egészségi állapottal simán megélhette volna a forradalmat, 78 éves lett volna március 15-én, és biztos nehéz lett volna választani a Habsburg barátai és a szabadság között. Vagy ő írta volna a Kossuth-szimfóniát?