Nem tudom, más is érzi-e ezt, én viszonylag gyakran, hogy elérem a Wagner-plafont. Wagner az embernek az az ismerőse, aki nagyon hangosan és nagyon közel hajolva beszél, és nem hagyja szóhoz jutni az embert, és minden sóhaj vagy kérdezési, válaszolási kísérletről azt hiszi, hogy veszély, szóval még közelebb hajol, és még hangosabban beszél. Levegőt! Ennek a menekülési vágynak alapvetően nincs köze az előadás színvonalához, inkább valami dramaturgiai dolog. Megy a Siegfried, minden rendben van, talán több is, mint rendben lévő előadás, még ha Stefan Vinke úgy énekli Siegfriedet, mintha volna a szájában egy szivacs. Ha van, ha nincs, az odaadással semmi gond, és mintha a Siegfried ezen múlna, az odaadáson vagy az ellenőrizetlenségen, jöjjön, ahogy jön. Lemegy egy felvonás, lemegy kettő, Siegfried már ott van a hegyen, meg kell csak szabadítania Brünnhildét, és ekkor… Hát igen, van egy első jelenet is a harmadik felvonásban. Biztos oka van, valamit gagyog Erda és Wotan, leginkább átismétlik az eddig történteket. Tekintve, hogy csak ebben az operában már kétszer átismételték az eddig történteket, nem egészen világos, hogy miért is van erre szükség, azt értem, hogy Wagner nem bízott abban, hogy aki Siegfriedet néz, az már előtte látta A Rajna kincsét és A walkürt, de abban bízhatott volna, hogy senki sem a harmadik felvonással kezdi ezt a darabot.

A helyzetet súlyosbítja az Erdát éneklő Nadine Weissmann, aki arcban nagy, mert kivetítik, de hangban kicsi, mert el van rejtve a díszletek mögé vagy alá. Ami hallatszik belőle, annak alapján ez a rejtegetés nem teljesen indokolatlan.

Valami eltörik bennem. Vagy csak a fejem verődik neki a plafonnak, de nem tudok már örülni. Pedig Brünnhilde csak most jön, és Catherine Foster jobb, mint eddig valaha, de már csak a tébolyt látom, ezt a Wagner-féle szerelmi kettőst, hogy „én én vagyok, de lehet, hogy én te vagyok, és akkor mi vajon mi vagyunk-e vagy mi? Mi lennénk ők? Vagy ti vagytok mi?” Ezen elproblémáznak egy kicsit, vagy nem is kicsit, inkább sokat, én meg azt érzem, hogy megőrültem, biztos azért nézem.

Persze, alig várom a jövő heti ugyanezt.

Március 22-én volt a Müpában a Joyce DiDonato koncert. A hangverseny végén a türelmesek begyűjthették az énekesnő aláírását, a lelkesek pedig kaphattak egy kis tasakban magot. Türelmes és lelkes lévén hazavittem a tasakot, és igaz, hogy nem ültettem el azonnal, de egy héten belül cserépbe tettem. Locsoltam, nézegettem, vártam. Jó, nem énekeltem neki, de talán jobb így. Kőrisfa magja volt, azt ígérték, hogy egy idő után megnő húsz méterre, azt nem mondták, mennyi az az idő. Arra gondoltam, hogy megvárom a másik kőrisfa idényt, a júniusi Wagnereket, hogy Wotan dárdájának a nyele talán jobb belátásra készteti a kőriskezdeményt, de sajnos…

Wotan nagy elkeseredésében fölvágja a világkőrist, hogy majd jobban égjen a Walhalla. Mekkora szerencse, hogy nincs mit felhasogatni.

Nem emlékszem, hogy ennyire gyenge zenekari teljesítményt hallottam volna a Müpa Ringjében, mint amilyet a Rádiózenekar mutatott A Rajna kincsében. Amiből egyenes a következtetés, hogy a jót könnyű megszokni, de talán a rosszat is, ha az ember maga produkálja a rosszat. Vagy lehet, hogy csak elhitték: ez már megy. Annyiszor játszottuk már, mi baj lehet belőle.

Az a legnagyobb baj, hogy kicsit igazuk is van. Annyival nagyobb öröm az, hogy újra van Wagner június elején, mint amekkora bánat az, hogy mi szól és mi nem szól a zenekari árokból, hogy próbálom nem elszomorítani magamat sem. Mert itt van Christian Franz, és most is olyan fantasztikusan keveri ki a Loge-hangszínt, hogy a néző rögtön tudja: istennek lenni is jó, na de Logénak lenni még jobb. És Tomasz Konieczny is úgy tud rárivallani az istenkolléga Haja Zsoltra, hogy mindjárt hallja az ember, mi a különbség a kalapácsos és a dárdás isten között.

Nem rontom a magam kedvét, de azért jó volna, ha ma este valami Walkür-szerűt játszanának. Mert A walkürök lovaglását már nehéz kimagyarázni.

Izipizi nevű szemüvegeket árulnak a szomszédban, amiről valamiért mindig Szerb Antal jut az eszembe. Azt is tudom, hogy miért. Ő fordított egy Wodehouse-regényt, magyarul Rengeteg pénz a címe (az eredeti Big Money), amelyben az egyik szereplőt Kitchie Valentine-nak hívják. Szerb Antal egy darabig szorgosan Kitchie-zi, aztán egy idő után elunja, átvált Kicsire, és el is magyarázza, miért. Furcsa módon az angolban és az amerikai angolban vannak magyar jövevényszavak, nemcsak a híres coach – kocsi, de ilyenek is, mint kitchie vagy itsy-bitsy. Ha egy francia szemüveggyár ezt a nevet választja, talán nemcsak azért, mert palindrom, oda-vissza ugyanaz a szó, hanem mert valamilyen formában mégis létezik a világban. Szóval, ha jól sejtem, van egy magyarul is kicsit furcsa szavunk, amely átkelt az óceánon, aztán visszajött Franciaországba, és most itt árulják a szomszédban.

Hogy teljes legyen az egybeesés, a napokban halt meg Paul Vance dalszövegíró, aki egyebek mellett az Itsy-Bitsy Teenie-Weenie Yellow Polka Dot Bikini címet viselő, valaha nagy slágert írta. Az ihletet a kislánya adta hozzá, aki bikiniben először ment be a tengerbe, ekörül zajlanak az események, ki kell jönni a sátorból, le kell dobni a törülközőt, bemenni a vízbe, aztán ki kell jönni a vízből. Tulajdonképpen nem is rossz.  

Czene Béla képei láthatóak a Kieselbach Galériában, nézi az ember, nézi, látja a rejtélyt, de talán meg is tudja fejteni. Mert hát nagyon változatos a színvonal, vagy meg se próbálok ennyire objektív lenni, hogy „színvonal”, csak épp bizonyos képek hatnak, mások meg nyilván másokra hatnak, nekem nem túl érdekes az így-úgy elhelyezett cicis vagy pulcsis nők halmaza. Vagyis úgy érzem magam, mintha a Tűz van, babámat nézném, ahol a derék csehszlovák funkcionáriusok bámulják a Giorgione Vénuszt és röhögnek. Ilyesmit akasztottak a falra azok, akik puci nős fényképet szégyelltek volna, ez mégis festve van.

Ilyen van? Valaki elfelejt festeni, eleinte legalábbis érdekes képeket fest, nagy szemű emberek bámulnak a falról, aztán meg nem bámulnak, nem ők bámulnak, hanem a vendéggyerekek, így néz ki egy meztelen nő. Lehetne éppen az is a megoldás, hogy ami korai, azzal érdemes foglalkozni, amin még ifj. Czene Béla a szignó, az festmény, a többi meg kortünet.

Talán a tehetség akkor sem tűnik el nyomtalanul valakiből, ha már kortüneteket fest. Úgy értem, én nem sok szépet látok Czene Béla meztelen vagy pulcsis nőiben, de talán A valóság szerelmesét (ez a kiállítás címe) mégis. Mert színes is, meg buja is, de úgy színes, hogy mégsem az, úgy buja, hogy nem is tudom, aki ettől bujul, az figyelje magát, mert előbb vagy utóbb pszichológushoz kell mennie. Antinosztalgikus művészet, nyomi életünk volt, szerencsés, aki kimaradt belőle.

Háromszáz forint ellenében akasztottam le egy utcai könyvárus szekérről Vas István Római rablás című kötetét, újkorában 14,50-be került, szóval régen volt új, aztán elolvastam, mintha tényleg az volna, aminek álcázza magát: útikönyv. Lírai és kicsit bús, és aztán kiderül, hogy mennyire mélyen életrajzi is, hiszen két olasz út van benne, egy 1947-es és egy 1961-es. Sokkal gyakrabban ők sem utazhattak, vagy nem ugyanoda. Akkor is mennyire pompás dolog, Vas költ, Szántó Piroska meg illusztrál, micsoda művészházaspár. És milyen szabadok, úgy értem, mindegyik mást lát a világból, voltaképpen nem a verseket illusztrálják a képek, még akkor sem, ha ugyanaz a témájuk, a Piazza Barberinin a Triton kút körül annyi az autó, hogy nem lehet odamenni a szoborhoz. Ez azóta megoldódott.

Aztán az Aquapendentei elégiát olvasva végre leesett, hogy nem ennyire egyszerű a helyzet. Annak a versnek a végén Vas István panaszkodik, hogy menni kell haza, és mi várja itthon, munka meg szerelem. Miért kell ettől ennyire búnak ereszteni a fejét? Ja, hogy ja, ja, értem. Hogy a szerelem itt várja, és nem ott van vele.  

Nem tudom, mit szólt hozzá Vas István akkori felesége, Kutni Mária, hogy a férje kiírja magából ország-világ előtt, hogy nem belé szerelmes, bár nem tartott aztán már nagyon sokáig ez az állapot, 1951-ben elváltak, és az asszony hozzáment Réz Ádámhoz. Gondolom, aztán éveken át hallgathatta azt a poént, hogy a következő férje meg Arany János lesz.

Nem is tudom, mi a tanulság. Költészet és magánélet egymás ellenségei.

Régebben mondták, hogy két okból megyek operába, egyszer az előadásért, egyszer meg a szünetért, hogy akkor lehet látni nagy toaletteket, meg derék embereket, a világ hírességeit vagy a falu bikáit, attól függően, hogy hol is van az az operaház. Csak azért mondom, mert tegnap a szünetért tényleg érdemes volt menni, ott volt a büfében Mark Ruffalo, az az ember, aki majdnem elfogta a Zodiákust, és még egyéb jelentős tettei is voltak a filmvásznon, magyar hangja (többnyire) Rajkai Zoltán. Nyilván itt forgat, és néha rácsodálkozik, hogy milyen jó kis hely Budapest kulturálisan.

Mert hogy tényleg. Hogy mást ne mondjak, Bosch kiállítás van a Szépművészetiben, közben Don Carlos bemutató az Operaházban, és, bár ennek az előadásban nincs nyoma, a két dolog között igenis van kapcsolat. A leghíresebb Bosch-kép, A földi gyönyörök kertje ugyanis épp II. Fülöp tulajdonában volt, ezért látható ma is a Pradóban, nem adták ide az irigyek.

Szóval: ami a Szépművészetiben látható, az csak másolat. De nem baj, mert ahogy Palerdi András énekli Fülöp királyt, az még másolatnak is halovány.  

Olyan sok Hamlet-opera nincs a világban, mint amennyit várna az ember. Miért is ne, a mű maga lehetne tökéletesen operai, van benne őrülési jelenet, kórus, nagyária. Csak hát ki tudná tartani a lépést Shakespeare-rel.

Ambroise Thomas? Furcsa módon az ő Hamletjét időnként előveszik a Metropolitanben, és aki rászánja magát, nem is bánja meg: egy viszonylag normális, élvezhető francia opera, amelynek a története véletlenül egybeesik a klasszikussal. Ehhez képest a Metropolitan idei bemutatója, Brett Dean operája egy Hamlet-előadás, amiben véletlenül énekelnek. Nem véletlenül. És nemcsak énekelnek, zenélnek is. Majdnem-majdnem normális operai apparátussal, ütőhangszerből azért több van a szokásosnál, a kórus is időnként hangszerré változik, nem értelmes szavakat mond, és a közvetítésben néha mintha jobb hátulról jönne valami hanghatás, de nagyon közel vagyunk egy különösebb megerőltetés nélkül adaptálható előadáshoz.

Egyébként a Metropolitan is adaptál, a Hamlet bemutatója öt éve volt Glyndebourne-ben. Onnét ment át a nagy Met-színpadra és nézőtérre, illetve a közvetítés miatt a még nagyobb világba. Igaz, ennyire kevesen még nem néztük a Müpában a közvetítést, de szívem szerint csatlakoztam volna a szünetben a Claudiust éneklő Rod Gilfryhez, aki a szerzőknek üzent: szeretjük, amit írtatok.

A zeneszociológusok biztosan foglalkoznak ezzel a kérdéssel is: a 20. század második felében, ha egy zenemű kortárs volt, akkor az emberek a legrosszabbra voltak elkészülve, ha ma kortárs egy darab, akkor végre, meg biztosan nagyon izgalmas, meg ide nekem, mint egy másik Shakespeare-ben az oroszlánt.

És van végre kövér Hamlet, amire mindig vágytam, Allan Clayton, szakállas mackó, és mégis Hamlet, túlérző fájvirág, ha szerepelne Fortinbras, tévedne, amikor azt mondaná, hogy belőle, ha megéli, nagy király vált volna még, mert épp ez a lényeg. Hamlet világa megérett a pusztulásra. Van őrülési jelenet, az operai hagyományoknak megfelelő koloratúr őrület. És nincs nagyária, Hamlet majdnem csak mondja a monológot, ami nem is úgy kezdődik, hogy lenni, hanem úgy, hogy …vagy nem lenni.

Pedig lenni.

Majdnem jó. De tényleg annyira kicsi híja van, hogy keresi is az ember, mi az, ami hiányzik. Vagy mi a túl sok. Az izgulás, az biztos nem tesz jót Takács Nóra Diána estjének az Örkény Stúdióban, bénít is, meg pont azt veszi el belőle, ami a lényege vagy egyik lényege volna, hogy ez van, itt vagyok, ilyen vagyok, aztán mégis lehet engem szeretni. Én is szeretem magam, ti is szerettek.

Jónak kellene lennie, jók a dalok (többnyire Kákonyi Árpád), jók a szövegek (többnyire Kiss Judit Ágnes), mindjárt helyrezökk. Aztán csak nem. Miért is? Talán rendezni kellett volna egy kicsit. Csak öltöztetni a főhőst, legyen valami fellépő jellegű ruha, valami dögös. Jó, de nem dögös. De nem is magát játssza, vagyis hát egyáltalán: játszik, még ha privátnak is tűnik a parafa talpú szandálban, csipkés gatyában, lenge ümögben. De néha tájszoúval beszéjl, néha nem, mégis van valami színművészeti önmegsokszorozás.

Talán szerkeszteni kellett volna, hogy ne azt érezze az ember, hogy körbe-körbe járunk, most is ugyanazt mondja, meg most is. Pedig közben több kör ér egymásba, egy öregedős kör meg egy Tina Turner-kör meg egy cigánydalos kör. Talán ez is sok. Egy Tina Turner-dalt elénekelni az menő, megy is, de hármat…? Az már vendéglátózás, pláne, ha Mr Szaxofon is előre jön fújni egy nem túl csavaros szólót. Azt sem értem, miért vagyunk olyan világosban, miért égnek a nézőtéri fények, jobban hatna a lokálhangulat, ahol a dizőz arról énekel, hogy az életet már megjárta.

Valahogy nem. Tegnap nem. De lesz ez jobb is, talán.

Elélcelődtünk néhány napon át a kunhegyesi polgármester szerelmi kalandjain, és közben mintha megfeledkeznénk arról, hogy az egyik leghíresebb magyar is hasonlóan választott: a hetvenhét éves Kodály Zoltán a tizenkilenc éves Péczely Saroltát vette feleségül. Remélem, az akkori sajtó ezt fegyelmezettebben vette tudomásul, bár ma is hallani mindenféle elméleteket arról, hogy mi áll a dolog hátterében. Nem hiszem, hogy volna közünk hozzá.

Egyébként a zenei életben a nagy korkülönbséggel kötött házasság nem annyira ritka, Marta Casals két évvel korábban, 1957-ben ment hozzá az akkor nyolcvanéves Pablo Casalshoz, nyilván arról is megvolt az emberek véleménye, főleg akkor, amikor az özvegy feleségül ment a zongorakísérő Eugene Istominhoz, de hát ahhoz sincs sok közünk. Hanem ahogy mindezt végiggondoltam, olyat tettem, amit már régen nem: újrahallgattam a G-dúr csellószvitet Casalsszal. Elvégre ismerek egy embert, akinek a telefoncsengése is ez a Bach-mű. Persze: régi felvétel, régi az interpretáció, mai füllel hallgatva meglehetősen romantikus, meg olyan nyögvenyelős is, úgy értem, küszködős, súlyos, de abszolút érvényes, élvezhető, igazi. Szóval: ha a kunhegyesi polgármester csellózni tudna…