Jaj, de kár, hogy nem mondhatom el, ki a gyilkos, pedig az benne a legjobb. De hát krimi, a Prae Kiadó pályázati győztese, ráadásul a Krimi ma sorozatban jelent meg, ami némileg megtévesztő, mert a történet nem ma játszódik, nem is tegnap, hanem Mátyás király korában. A budai hóhér kezd nyomozásba, hogy akit az akasztófán talál lógva, az vajon ki lehet.

Ha valaki úgy érzi, megvannak az ilyen történetnek a buktatói, az jól érzi, mert időnként bukik is, például amikor a halálhír hallatán azt mondják: sajnálom. Ahhoz túl sok amerikai filmet kellett volna néznie a hóhérnak, hogy így fejezze ki magát.

Ez, persze, csak a kákán a csomó, maga a káka is elég dúsan nő, mert hát milyen krimi az, amelyikben az elkövető mindent megtesz azért, hogy kiderüljön a tett és amikor jön a lebukás, harminc oldalon keresztül mindent bevall. Ettől még nem mentes a könyv néhány igazán jó pillanattól, el lehet képzelni a budai házakat, utcákat, szagokat. Az utóbbit talán túlságosan is, ha az írásból lehet következtetni az író személyiségére, akkor mégiscsak egy szagérzékeny lábfetisiszta munkájáról van szó. Töredelem nélkül vallom be, hogy ez nekem éppenséggel tetszik.

Pár éve még nevetgéltünk azon, hogy a német (vagy svájci?) gyerekek azt hiszik, hogy a tehén lila. Mert hogy ilyet látnak, szegények, a ternészet helyett a csokireklámot, micsoda világban élünk.

Most épp vidéken vagyok, tyúkokkal fekszem, és nem is tudom, kikkel kelek, tán a pacsirtákkal, bár nem vagyok bizonyos az azonosításukban. Nem igazi, vad vidék, üdülőhely, a kert végében sínpár, azon túl az, amit a helyiek úgy hívnak, kiserdő, bár mézeskalácsházikó nincs benne, szóval lehet, hogy inkább pagony vagy lugas, vagy nem is tudom, hogy hívják. Sétány. Mindenesetre vannak benne fák és vannak madarak. Hallgatom őket napszálltakor, csivit-csivit, pittypalatty, kakukk. Kakukk. És ahogy szól, észreveszem, hogy számolom. Úgy húsznál rájövök, hogy fölösleges számolni, nem a pontos időt mondja. Akkor kimegyek a konyhába, és iszom egy pohár lila tejet.

A Szöktetés a szerájból ment a tévében, tavalyi produkció, tavaly vették föl közönség nélkül az Erkel Színházban. Nyilván nehéz dolog, én eddig legalábbis csak rossz rendezést láttam belőle. Nemcsak itthon, másutt is. Mindenki megszakad, hogy vicces legyen, de csak azt látni, hogy megszakad, azt nem, hogy vicces is volna. Ennek megfelelő szintre csavartam is le a reményeimet, mondhatni, csak azt reméltem, annyit megtudok, hogy az új fordítás vajon megőrzi-e a legendás régi zárósorokat: „Akinek ennyi jó kevés, azt érje gáncs és megvetés”. Klasszikus annyira rossz, hogy már jó, ilyen furcsán még operában sem beszélnek az emberek, de a sutasága miatt megjegyzi az ember, és időnként idézi is, mint azt, hogy „gróf Cillei, gazságod napvilágra jött”.

A lényeg az, hogy nincs olyan mérsékelt vágy, amit az előadás be tudna teljesíteni. Nemcsak azért, mert az énekesek szövegmondása hagy némi kívánnivalót, Miklósa Erikának például csak minden hatodik szavát lehet érteni. Ennyi még elég is lehetne, hiszen az „akinek ennyi jó kevés…” kilenc szóból áll, ha a hatodik pont „érje”, akkor valószínűleg megőrizték a régi sorokat, ha nem, nem. De ki az, aki odáig kibírja? Ha Balczó Péter énekli Belmontét. Nem a hangszínről van szó, hanem az éneklés tisztaságáról, ha ez a szó akár tagadószóval együtt használható lehet ebben az esetben. Az ember ül a képernyő előtt, és vonít, csak hogy ne hallja, ami a hangszóróból jön. És ott van a közelben a csábító távirányító. Ki tudna ellenállni?

Akiknek volt időnk megszokni, hogy május 30 kötött program, este születésnapi Kocsis-koncert, azoknak aligha lesz idejük megszokni, hogy felszabadult az esténk. Koncert van, Kocsis nincs. Van, aki úgy emlékezik, hogy csak azért is elmegy, van, aki úgy, hogy nem megy. Én éjfél után vele kezdtem a napot, a Lúdanyó meséivel, és, persze, ott ragadtam már a lemez következő számára is, Brahms Változatok egy Haydn-témára.

Mit is szokás mondani? Emléke szívünkben örökké…? Sokra megyünk vele. Lehet panaszkodni, hogy egy ekkora zenész-élet elfér egy kisebb méretű dobozba, legalábbis a fele, a Philipsnek fölvett felvételek, a másik fele az egyelőre el nem készített Hungaroton-dobozba, de nem mondhatom, hogy már földolgoztam mindent, már olyan alaposan ismerném az életművét, hogy újat nem mond nekem senki és semmi.

Hetvenéves volna. Nem tudom, hol lenne az ünnepi koncert, ő maga hogy nézne ki, lenne-e szemüvege, vagy úgyis mindent tud fejből, nem érdemes bíbelődni a kottafejekkel. Mi lenne a műsor, vezényelne vagy zongorázna? Nekem ma zongorázik, Ránkival.  

Ami az életmű intézményi részét illeti, hááát…  Ez a Nemzeti Filharmonikus Zenekar nem az, amivel ő dolgozott, de lehet, hogy az ilyesmit sehol sem lehet megőrizni, megverem a pásztort, és szétszélednek a nyáj juhai. Megverte a pásztort, ami azt illeti, elég alaposan, ő tudja, miért.  

Abbahagyom. Csak azt akartam mondani, hogy gondolunk rá, meg szeretjük. Meg hallgatjuk is. Annak talán örül.

Nem mondhatom, hogy nagyon föl lettem volna készülve az élményre, amit a Katinka film jelentett. Inkább kicsit sem. Nézzük meg, ha már leforgatták. Ha már, mint a sport iránt csak mérsékelten érdeklődő ember azt gondoltam, hogy persze, nagyon helyes, ha leforgatják, de nyilván nem nekem. Körülbelül annyit tudtam Hosszú Katinkáról, hogy mindig nyer. Ha meg nem nyer, akkor mindenki hőbörög, hogy miért nem. Ez a sikeres sportolók sorsa. A sikertelenekről pedig nem készítenek filmet.

Tényleg, mi lehet egy ilyen filmben? Katinka úszik. Közben járja a világot, de hiába, mert az úszómedencék körülbelül egyformák, legalábbis ránézésre. Ő meg úszik, gyötri magát, aztán bevágják majd a döntőt, remélhetőleg neki is jutott olyan sportriporter, aki szállóigét kiabál izgalmában. Ússzál, kicsi lány. Ja, az nem ő.

Aztán a film alatt egyre többször jut eszembe Balczó András. Meg Kósa Ferenc Balczó-filmje. Már csak a címe miatt is, hogy Küldetés. Mert pont ezt látja az ember Hosszú Katinkában, valaki, akinek küldetése van, aki fölismeri, hogy mi az a küldetés, és aki nemcsak felismeri, de teljesíti is a küldetést. Pedig négyszer kell hozzá elindulni az olimpián, hogy aranyérem legyen belőle. Igaz, akkor már rögtön három.

Küldetettnek lenni nem valami kellemes dolog. Amit mindenki fel tud fogni belőle, az az, hogy 3 óra 28-kor már a reggelit kell készíteni. Ami a fizikai terhelést illeti, az felfoghatatlan.  

Egy bizonyos kor felett az embert jobban érdeklik a vesztesek, a másodikok és harmadikok, akik ugyanazt az edzést végzik, és mégsem bajnokok. Azt soha nem gondoltam volna, amit Verrasztó Evelyn mond, hogy Hosszú Katinka nekik is nyert, hogy legalább neki sikerült, az is öröm lehet. Ha túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, akkor az a válasz, hogy ez talán tényleg csak egy film. Mindenesetre holnap lemegyek az uszodába. Talán még nem késő.

Van a műkereskedelemben egy számomra felfoghatatlan jelenség: ugyanannak a kortárs festőnek a nagyobb méretű képei alapesetben drágábbak, mint a kicsik. Hogy lehet? Nem épp ennek az ellenkezőjéről szól a művészet, nem folyamatos vitatkozás az anyaggal, vagy az anyag elsőbbségével, nem arról beszél minden valamirevaló műalkotás, hogy bot és vászon, de nem bot és vászon, hanem festmény? Már ha festmény.

Valami biztosíték ez a vevőnek, hogy komolyan van véve ő is meg a feladat is, hiszen ilyen sok vásznat és festéket áldoztak rá? Ha baj van, még mindig… Nem is tudom, mit lehet ma kezdeni egy festménynyi vászonnal, Csontváry idejében még el lehetett adni szekerekre ponyvának, de ma már az se menne. Eszembe jut a párizsi Sacré Coeurben látható két ezüst szobor, ha jól tudom, tömör ezüstből vannak, és közadakozásból gyűjtötték össze a szükséges fémet, de szépek nem lettek tőle. Talán még csúnyábbak is a felhasznált anyag miatt, ha valami értékük van, az épp a közadakozás, hogy ennyi ember mondott le valamiről, amit magának vehetett volna. Hogy ez lett belőle, az inkább pech.

Alapvetően, persze, azt sem értem, hogy lehet műalkotásokat egyáltalán pénzért árulni, mintha a vevő anyagi helyzete garancia lehetne a mű alaposabb megértésére, úgyhogy van itt baj, elég.   

Némi lelki tusa árán mondom, amit mondandó vagyok. Egyrészt hülyeségnek tartom ezt a celeb spottingot, ki van itt, ki nincs itt, ki milyen alacsony és ki hízott meg, meg aztán a celebeknek is joguk van a magánélethez, azért, mert ugyanazon a nyilvános helyen vannak, a kulturált embernek illik úgy tennie, mintha tiszteletben tartaná a másik ember életét annyira, hogy nemhogy nem bámulja meg őt, de még a szeme sarkából sem figyeli, nem súg össze a többiekkel. Pláne nem ír róla.

Na de ki itt a kulturált ember?

Szóval, a meghasonlást legyőzve: film díszbemutatón voltam, minden rendben ment, megjelentek hírességek is, többek között Rácz Jenő, a séf. És bizony, a moziban Rácz Jenő, a séf is a pattogatott kukoricaárushoz járul, és vitte a nagy papírdobozban a cuccot, sőt, ő is úgy csinált, ahogy mindenki, vagyis amíg vitte, már bele is evett, ahogy a fagylaltba szokás beleenni, ajkaival csippentve le a kukoricahalom tetejét. Nyilván azért, nehogy szétszórja, meg mert tényleg nem lehet kibírni, ha ott ez az ehető papírízű izé az ember kezében, hát eszi. Arra gondolok, hogy ha egy ínyesmester ennyire boldogan kukoricázik, akkor vajon nincs ez az étkezési-főzési faksznizás, így posírozok és úgy blansírozok őrületesen túlfontoskodva ebben a szépséges világban?

Legutóbb a Mágnás Miska alatt jutott az eszembe, de folyton az eszembe jut, ha színházban vagy filmen valaki bőröndöt visz: vajon miért nem tesznek valamit a kofferbe? Mert tíz esetből kilencben biztos, hogy üres a táska, vagy csak annyi van benne, amennyit majd ki kell venni belőle, egy kalap, újság, mellény. De hiába érkezik meg valaki hosszú útról, biztos, hogy üres a bőröndje, és még biztosabb, hogy ez látszik is, ahogy a színész viszi, majd elszáll a kezéből. Nem akarnám a színészek terheit tovább növelni, nekik is elég nehéz az élet, de arról szinte mindegyik elfeledkezik, hogy ha üres a koffer, akkor legalább eljátssza, hogy nehéz. Kivétel, persze, Willy Loman, neki tényleg cipekedni kell, de a többieknek meg se kottyan.

Nem azt mondom, hogy ez a legfontosabb kérdés a színházi életben, de ha valakinek bele van ütve a szög a fejébe, akkor nehezen tud lejönni erről a problémáról, és minden előadásban azt nézi, hogy már megint üres a bőrönd. Amolyan anti-Bartók élmény, mert ő, köztudomásúlag azt mondta a halálos ágyán, hogy tele bőrönddel kell elmennie.

Ezt is megcsinálta. Vagy megcsinálja, épp csinálja, épp most dolgozza bele magát Tom Cruise azoknak a szívébe, akik soha nem gondolták volna magukról, hogy el tudják őt viselni. Biztosan a kor a megoldás, az együtt öregedés, amikor az ember már nem a vetélytársat látja benne, és nem mondja, hogy na, ne hülyéskedjél már anyukám, ez a mélynövésű tetszik neked, hanem füttyent elismerően, de jól tartja magát, ugrik, repül, szaladgál föl és alá, s nem verik ki a szobából. Leforgatta a Top Gun folytatását, nem azzal a kicsengéssel, hogy lányok, rátok is vár még valahol egy Tom, hanem azzal, hogy fiúk, még nektek is leeshet egy Jennifer Connelly.

Jennifer Connelly? De hát ő nem is szerepelt az első részben. Egy darabig el is bizonytalanítanak, hogy talán volt egy köztes rész is, amiben ő a női főhős, de szerintem nem volt. Hová lettek az első részből a csajok? Meg Ryan addig szabatta az arcát, amíg a filmben most már csak a haláláról beszélnek, Kelly McGillis meg ősz hajú matróna lett, azzal mégsem biztathatják a nézőt, hogy ha kiállsz az igazságért, a jogaidért és a világért, akkor a végén elveheted a nagyit feleségül.  

Egyelőre legalábbis nem. De ha négy év múlva (ennyi a korkülönbség a két film között) leforgatják majd a Pretty Woman folytatását, nem lesz könnyű dolguk az alkotóknak.

Lassan külön játékká válik, hogy az ember nemcsak a Metropolitan közvetítéseit várja, hanem azt is, ki vezeti majd a műsort. Megint Fleming? Megint Deborah Voigt? Bár ők már régen voltak. Vannak, persze, kézenfekvő megoldások, ha jól tudom, ezt hívják keresztpromóciónak, amikor az egyik műsorral már a másikat hirdetik, két hete Nadine Sierra kérdezgette a szereplőket, most meg őt kérdezgették, mert ő volt a szereplő a Lammermoori Luciában. Aki kérdez: Anthony Roth Costanzo. Aki elsőre nem is kérdez, hanem promotál, látják, megint kopasz vagyok, mert újra játsszuk az Akhnatent. Kérdez, lelkes, mosolyog, néha kicsit túl hosszan, az a nyamvadt kamera lassan nyit, mindegy.

Biztos más is észrevette már, hogy vannak a házigazdaságnak kötelező elemei, nemcsak a támogatókat kell bemondani, az áldott Neubauer családot, akiknek köszönhető, hogy létrejött a világközvetítés, de például azt is, hogy ha tetszik az előadás, akkor ne felejtsék el, hogy a közvetítés meg sem közelíti azt az élményt, amit egy élő operai előadás jelent, úgyhogy jöjjenek el a Metbe, vagy (most jön a lényeg), menjenek el a helyi operaházba.

Szerintem ez nálunk nincs meg, ez az átjárás, én nem ugyanazokat az arcokat látom a két helyszínen. Biztosan van, aki kutatja, hogy hogyan is van ez, miképp és milyen közönséget veszített az Opera, és megfordítható-e a folyamat, vagy tényleg a végjátékot nézzük.