Június végén meghalt Lalo Schiffrin, zeneszerző, zongorista, mindenes, még annak idején a Három tenor koncertekbe is bevonták, nem z eredetibe, hanem a Los Angeles-i előadásba. Dolgozott Dizzy Gillespie-vel és Duke Ellngtonnal, kitalált, feldolgozott, átírt, de leghíresebb mégis filmzeneszerzőként volt. Hatszor maradt le az Oscarról, ami annyira nevetséges dolog, hogy a végén kapott egy életműdíjat. De hát nem véletlenül maradt le, addigra már túl volt a legismertebb film zenéjén, a Mission: Impossible főcímén. Azt viszont nem a mozinak írta, hanem a tévésorozatnak, így azzal nem versenyezhetett.

Buenos Airesben született, Párizsban tanult, Los Angelesben élte élete nagyobbik felét. Jó tanárai voltak, Argentinában Daniel Barenboim apjától vette a zongoraleckéket, Párizsban Messiaen tanította komponálni, aztán jött a jazz, és vitte magával, szimfóniák és zongoraversenyek helyett dalok és alkalmazott zenék. Nem hiszem, hogy megbánta volna. Ámbár azért idegesítő lehet, ha valakitől mindig ugyanazt a számot várják. Annál már csak az idegesítőbb, ha egy számot sem várnak tőle.

Valószínűleg ez is része a Spielberg-legenda építésének, a folytatások hitványsága. Hogy hazafelé a moziból mindenki arról beszéljen: bezzeg az első rész. Na jó, de azt még Spielberg rendezte.

Pedig az új Jurassic World hitványsága nem rendezői kérdés. A forgatókönyv az, ami reménytelen már a kezdetekkor is, amikor azt mondják, hogy dinoszauruszok vérét kell venni az új szívgyógyszerhez, mert a nagy példányoknak erős szívük volt. A zsiráfnak is erős szíve van, magasra kell feltolnia a vért, miért nem azzal kísérleteznek? Majd a következő részben. A cselekményt úgy bonyolítják, mintha mindig megszavaztatták volna a közönséget, ki legyen, aki meghal és ki, aki túlél. A reménytelenül jellemgyengék elhullanak, akinek van esélye a javulásra, az kap lehetőséget. Aki nem beszél jól angolul, az se reménykedjen.  

A másik forgatókönyvírói elv az volt, hogy a Mars Inc termékei szerepelhessenek a filmben, így aztán M&M’s drazséval csalogatják a dinoszauruszokat a gyerekek. Nem irigylem az írót, de nem is sajnálom, ha egyszer ilyen egysoros poénokat izzadt ki az agyából, hogy: maga titokban adrenalinfüggő?

Maga titokban tehetségtelen? Mert a végén úgyis kiderül.

Mesterdalnokok-hetem volt, alkalmazkodva a Müpa Wagner-napjaihoz. Kis túlzással (de tényleg csak kicsivel) délelőtt meghallgattam az operát, este pedig megnéztem, kilenc óra munka, kilenc óra pihenés, kilenc óra szórakozás. Ami a hallgatásokat illeti, Karajan, de csak a stúdiófelvétel, Eugen Jochum, ahol Domingo a tenor, és Wolfgang Sawallisch, ami sokkal jobbnak bizonyult, mint amire emlékeztem. Deon van der Walt énekelte rajta Dávidot…

Megvan a története? Deon van der Walt Fokvárosban született, ott is kezdett énekelni, aztán Európába jött, Salzburg, München, végül Zürichben társulati tag lett, de közben járta a világot, nagy produkciókban vett részt. Közben elkezdett egy másik karriert is, szőlőbirtokot vásárolt odahaza, és elérte, hogy egyre több helyen, főleg operaházakban az ő borát árulják. Vivat Bacchus! volt a márka, ezt énekelte a Szöktetésben Ozminnal. Élte a vándorénekesek életét, a család meg otthon préselt, érlelt, palackozott, amíg egyszer haza nem ment, és úgy összeveszett az apjával a birtok vezetésén, hogy az apja pisztolyt rántott, és lelőtte a fiát. Majd ugyanazzal a lendülettel önmagát is.

Opera és valóság. Néha szörnyűbb dolgok történnek otthon, mint A trubadúrban.

Nem a pesti Wagner-napok ékköve a Tannhäuser, talán soha nem is volt az, inkább azt érzi az ember, hogy ennyi pénzből, ennyi próbából ezt sikerült színpadra álmodni. Leginkább álmodni nem sikerült, inkább megpróbálták kiváltani az álmodást, eleinte vetítéssel, utóbb vetítés nélkül, de mégis valami eredeti meglátással, hogy a végső jelenet a heroinista álma legyen. Mégsem Vénusz, hanem a megtisztulás, vagy leginkább az sem. Ahogy Demjén Rózsi egy kicsit tömörebben megfogalmazta: nincs mennyország, de minden síron nő virág.

Nagyon felvilágosult megközelítés, nem is tudok mást mondani ellene, mint hogy épp az volna a lényeg, hogy ne az illúzióvesztésről szóljon az előadás. De akkor mire való a zene?

A kérdés az előadás végére is érvényes marad: kinek higgyünk, Wagnernak vagy a Rádiózenekarnak? Az utóbbinak könnyebb, de kellettek hozzá kellemetlen mellékkörülmények. Beugró Wolfram, Birger Radde, akiben benne volt egy jó alakítás, de egy kicsit benne is maradt. Beteg Tannhäuser, aki nagyon fegyelmezetten énekelte végig a három felvonást, de ennél több talán most nem is volt várható. Egészséges Erzsébet, aki meresztgette a szemét és a hangját. Nem mentünk mennybe, de minden síron nő virág.

A legegyszerűbb volna csak annyit följegyezni, hogy az idei második Mesterdalnokok sokkal jobb volt, mint az első. Hogy hiába minden profizmus vagy elkötelezettség, vannak kiszámíthatatlan elemek is, és két körülbelül egyforma, és teljesen egyforma szereposztású előadás közül az egyik közepes lesz a másik meg egy osztállyal följebb lép. De amíg ez nem volt ennyire biztos és egyértelmű, míg az első szünetben békésen hevertem a hársfaágak csendes árnyán, a Müpa előtt, leginkább csak arra gondoltam, hogy A nürnbergi mesterdalnokok persze egészen más, vígopera, halál nélkül, de mégis ugyanaz a történet. Jön egy társadalmon kívül álló figura, és nem tud beilleszkedni, annyira más. Csak attól víg ez az opera, hogy a társadalom ezúttal nem gyűri a főhőst maga alá, hanem elfogadja, kitünteti, örül neki. De hogy ez a Stolzingi Walther majd vígan él a családjával Nürnbergben, azt nem látom pontosan magam előtt.

Ez ugyanaz, mint A bolygó hollandi, és persze ugyanaz, mint a Tannhäuser, még dalnokverseny is van mindkettőben. Az önmagában egy szép drámaírói-dramaturgi feladat, hogy a két opera ne váljon középkori táncdalfesztivállá, ne egymást kövessék a versenydalok, mindkét esetben csak két versenydalt kelljen megírni és meghallgatni. De a nagy szerzői pofátlanság mégis a Trisztánnal való összehasonlítás, amikor Éva eszébe juttatja Hans Sachsnak a Trisztán történetét, és közben megszólal a Trisztán és Izolda zenéje, mármint amit Wagner írt hozzá. Ily szemtelen csak Mozart volt korábban, amikor a Don Giovanni fúvósszekciója a Figaro házasságát játssza. Jaj, ezt már túlságosan is ismerem, mondja Leporello. De hát Mozart előtte idéz még két másik szerzőt. Ilyesmi Wagnernak eszébe nem jutna.

Majdnem változtattam a terveimen, amikor az Uránia pénztáránál megláttam, hogy a nagyteremben a Led Zeppelin-film megy, de aztán mégis az F1-re kértem jegyet. Micsoda meglepetés. az F1 is Led Zeppelinnel kezdődik, a vén csataló (Brad Pit)t erre ébred, és harcba száll, hogy Daytonában győzelemre vezesse a kocsit. Az még nem Formula 1-es jármű, de, mint az várható, annak is eljön az ideje.

Megbántam? Nnnnem. Úgy értem, a sportfilmek már csak ilyenek, négy lehetőség van: főhős győz és meghal, főhős veszít és meghal, főhős győz és életben marad, főhős veszít és életben marad.

Nem mondom meg, itt melyik történik, de az egyik. És közben rálátunk az életre is, amely olyan, mint egy nagy autóverseny, izgalmas és veszélyes, és körbe-körbe kell menni egy pályán. (Ezt azért nem állítják.) De izgalmasnak izgalmas film, profik készítették, és ha valaki azt akarná mondani, hogy de hát ez az egész történet képtelenség, annak a kételyeit eloszlatják a filmben megjelenő igazi autóversenyzők, sajnos nem ismerek föl mindenkit, de Lewis Hamiltont és Alonsót igen. Hosszú, de profik készítették, így aztán lehet izgulni, hogy a négy lehetséges befejezés közül melyiket választják.

Közben meg látszik az is, hogy egy lehetséges befejezés van, mármint kamerán kívül. Amilyen hősiesen harcolt Tom Cruise az idő ellen, hogy aztán elveszítse a harcot, és az utolsó Mission: Impossible alatt már cipófejű gumiemberként mentse meg a világot, ugyanígy tett Brad Pitt is, hogy most cipófejű gumiemberként mentse meg a csapatot. Irigy ember is csak addig tud örülni ennek, amíg véletlenül tükörbe nem néz.  

Lehet vitatni Fischer Ádám Mesterdalnokok előadását, vezénylését, szereposztását, bár néha azt érzem, hogy nem érdemes. Olyan feltétlen bizalom és szeretet érződik a karmester iránt, hogy nem pont jó így, ahogy van az egész?

Nem. De erről majd máskor. Most csak arról akarok beszélni, ami valóban egyedülálló az előadásban, én legalábbis Mesterdalnokokban nem láttam még ilyet: tényleg az éjjeliőr harsonázik. Úgy értem, van egy ilyen szerep, az Éjjeliőr, akinek kétszer el kell énekelnie, hogy Lobet Gott den Herrn, és megfújja a valamijét, általában valami havasi kürtöt, vagy ilyesmit, valami komikus álhangszert, de itt, nálunk Pintér Dömötör elénekeli, amit kell, és aztán tényleg belefúj a harsonájába. Hamarjában csak egy hasonló operai élmény jut az eszembe, Laczó András A varázsfuvolában valóban játszott a hangszeren, mármint a fuvolán, az is maradandó élmény volt, mert jó néhány évtizeddel ezelőtt történt. A harsonázás meg tegnap.

Nahát, pont kijött a lépés, Szent János napján adják elő este A nürnbergi mesterdalnokokat. Illetve hogyan is van ez? Már eleve van egy kis csúszás, mert bezavar a karácsony, december 25, az sem pontosan esik egy napra a téli napfordulóval. De Keresztelő Szent János születésnapját Jézuséhoz igazították, mondván, hogy éppen hat hónappal volt idősebb nála, tehát az ő születésnapja lett június 24. Hanem a két hagyományt valahogy össze lehetett egyeztetni, ezért lett Szentivánéji álom Arany János fordításában a Midsummer Night’s Dream. Magamban soha nem is tudom eldönteni, kinek higgyek, Aranynak vagy Shakespeare-nek, melyik dátum a legtökéletesebb a Szentivánéji álom megnézésére vagy meghallgatására, június 21 vagy június 24.

Ez a kérdés a Mesterdalnokok esetében egyszerűbb, mert itt elénekelik, hogy Johanniistag! Johannistag!, nem a csillagászat számít, hanem a szent születése. Na de az 24., ma meg 26. van. Bár ez is János-nap.

Csakhogy ez egy egészen más János, nincs is egyedül, János és Pál római testvérpár. Annyira összetartoznak, hogy Velencében már egy neve van a templomuknak: Zanipolo, ez a téglatemplom a Colleoni szobor mellett. Keresztény testvérpár Nagy Konstantin lányának az udvarában, és amikor átmenetileg visszajöttek a pogányok, ők is visszavonultak római otthonukba, de a hatalom már csak ilyen, nem hagyja békén az embereket, őket is hithagyásra akarták rávenni, de sikertelenül. Megkínozták és lefejezték mindkettőt.

De most nem ez a lényeg, hanem az esti (délutáni) Mesterdalnokok.  

Én még láttam a Cirkuszt. Nem Chaplint, hanem a szovjet filmet, és nem moziban, csak a tévében, de éltem akkor, amikor még ilyesmit lehetett látni az állami tévében. Rendes, becsületes sztálinista film, egy artistanőről, akit zsarol a menedzsere, mert fekete kisbabája van (az artistanőnek, nem a menedzsernek). Emlékszem, mennyire meghatódtam, amikor a kisfiú sírva fakadt a gonosz felnőtteket hallgatva, de szerencsére közben az anyukája rájött, hogy már nem lehet őket zsarolni, mert a Szovjetunióba költöztek, ahol nincs fajüldözés. A végén együtt vonultak lobogó vörös zászlók alatt.

Most meghalt a kisfiú, James Lloydovics Patterson. 91 éves volt, feltételezhetően az utolsó életben maradt szereplője a filmnek. Moszkvában született amerikai apa és ukrán anya gyermekeként, és az is külön kaland, hogy az apja hogyan került a Szovjetunióba, ahol előbb díszlettervezőként, majd az angol nyelvű hírek olvasójaként dolgozott. A fiúból, James Lloydovicsból a film után tengerésztiszt lett, majd költő. 1994-ben költözött az Egyesült Államokba, ahol elég érdekes jelenség lehetett. Egy afro-amerikanszkij, aki orosz akcentussal beszélte az angolt. Egy Puskin. Bár a versek hasonló színvonaláról nem vagyok meggyőződve.

Néha hallani sóhajokat, hogy a világ ebben sem előnyére változott. A tudás hatalom – ez azelőtt értelmes mondás volt, és azt is jelentette, hogy aki tud, az megtalálja helyét az életben. Aki egyetemet végez, az el tud majd jól helyezkedni, eltartja magát és a családját, hasznos és derűs életet élhet a világban. De hát a mai fiatalok. Nem érdekli őket a tudás, se a hatalom. Még szerencse, hogy a pénz igen, de nem látják az összefüggést a tudás és az anyagi jólét között. Hogyan is láthatnák, amikor a ma és tegnap hősei végzettség nélkül boldogultak. Nem arra gondolok, akire itthon szokás, hanem a nagy, nemzetközi példákra: Steve Jobs sem fejezte be az egyetemet, és Bill Gates sem. Minek?

A napokban halt meg Fred Smith, még egy becenevű milliárdos, ő a FedEx nevű csomagküldő szolgálatot álmodta és valósította meg. Az álom még a hatvanas évek közepén jelent meg a képzeletében, egyetemi dolgozatot írt, és abban feltételezte, hogy a jövő egyik fontos eleme lesz a csomagküldés, hogy lehetőleg másnapra megérkezzenek a dobozkák a megrendelőhöz, benne mindenféle számítógép-alkatrészek, amelyek segítségével újabb és újabb megrendeléseket lehet leadni, ezeket újra ki kell majd szállítani, és így tovább. A dolgozata C értékelést kapott, mondjuk így, gyönge közepest.

Tulajdonképpen már az is szép volt Fred Smith-től, hogy azért befejezte az egyetemet.