Nyilván nem értek valamit, vagy talán az egészből nem értek semmit, de egyáltalán nem értem, miért vannak Peter Lindbergh képei a Műcsarnokban. Hacsak nem csaliként, erre bejönnek, aztán majd jól a nyakukba zúdítjuk Péreli Zsuzsát meg a Magyar Szalont. De úgy önerőből vagy művészetként…

Mintha volna egy hivatalos magyarázat, hogy ez mitől jó, van célja, megszabadítja a nőket, a sztereotípiáktól, meg volnának maguk a képek, amelyek épp a sztereotípiákat erősítik azzal, hogy a szép nőket egymás mellé teszik, meg férfiinget adnak rájuk. Iszonyat jól néznek ki, de hát ezért lettek ők a kor híres modelljei. Hol a megszabadulás? Hogy nem a ruhájukat nézi az ember, hanem őket magukat? Volt egy ilyen idő a világban, amikor ezek a lányok-asszonyok nevesítve lettek. De nem voltak fölszabadítva, vagy én nem ezt érzem. Inkább fordítva. 

Nem tudom pontosan mi a bajom, mondjuk az, hogy fontosabb a ki van a képen, mint hogy milyen a kép. Talán meg kellene csinálni az ellenpróbát, a Műcsarnok munkatársait levinni a Balaton partjára, és lefotózni őket fehér ingben. Nekem az is érdekesebb volna, mint ez.

Nem tudom, helyesen olvasom-e a filmet, illetve azt sem, hogy olyan nagyon meg kell-e szakadni a filmolvasásban és megfejtésben, de azért néhány dolog feltűnt az új Wes Anderson filmben, A föníciai sémában. Elsőként nyilván a főszereplő neve, akit Zsa-zsának hívnak, ámbár férfi, Zsa-zsa Korda. Erre beindul a magyar filmfantázia, Korda nálunk stúdiónév Etyeken, ha nem is Zsa-zsaként, de Sándorként, vagy Alexanderként. De Zsa-zsa? Zs-vel? Nyilván Gábor Zsazsára utal, aki eredetileg Gábor Sári volt, Fedák Sári tiszteletére, aztán a Zsazsa nevet is Fedák Sári tiszteletére kapta, mert az eredetileg az ő beceneve volt. Szóval van egy közvetlen szál a János vitéz és A föníciai séma között. Szerintem ezt még Wes Anderson sem tudta. Ha legközelebb látom (egyszer láttam Párizsban, szembejött a Luxembourg kertben) eléneklem neki, hogy Én, a pásztorok királya. Meg fog lepődni.

További rejtvényfejtés helyett most ugorjunk a kezdő képsoroktól a stáblistáig. Festmények is megjelennek a szereplők között, elég rövid ideig, hogy mindet rendesen el lehessen olvasni, de Renoir és Magritte biztosan szerepelt a filmben. Ami a különös, hogy nem reprodukció formájában, hanem eredetiben: megszerezték a képeket egy forgatási napra. Ha Zsa-zsa Korda egy gyűjtő, akkor gyűjtsön igazi dolgokat. Keret a keretben, Zsa-zsa lánya, Liesl ül egy Renoir előtt. A festmény valamikor Greta Garbo tulajdona volt.

Emlékszem, mikor láttam először ezt a rajzot. Nem élőben, csak egy könyvben, de visszahőköltem. Dürer, aki annyira szerette magát, annyira boldog volt a hajával meg az arcvonásaival, és minden oka meg is volt erre, egyszer csak ideállítja magát, mint a nemi szerve hordozóját. Miért? Vagy kit akart ezzel közölni? Szép haját felkötötte, az arca brutális, a vastag ajkakkal és az űzött, kétfelé néző  szemével. A teste fonnyadásnak indult, vézna és görbe, a lába pipaszár. A kép maga is olyan, mint valami pillanatkép, alig lehet elképzelni, hogy hosszan álljon valaki így a tükör előtt, megfájdul mindene.

Persze lehet, hogy nem is akart semmit sem közölni, magánhasználatra készült, privát célra örökítette meg magát, így nézek ki, ahogy a hivatalos, szép, színes, Krisztus-arcú önarcképére is ráírta, hogy anno XXVIII. Itt egy pár évvel idősebb. Talán nem sejtette, hogy ötszáz év múlva is jönnek férfiak, és megbámulják az intim testrészeit, összehasonlítják magukat vele, vagy őt a festmények egyéb pucérjaival, Ádámokkal és egyebekkel. Most épp Velencében, mert ez is ott van, a Modern testek kiállításon.

Azt írják, hogy ez az első férfiakt a nyugati művészetben, amelyről tudjuk, hogy kit ábrázol. De ilyen önaktokat azért még az önmagukat dokumentáló nagy tébolyultak sem festettek, még van Gogh sem. A legközelebbiek közül Schiele jut eszembe, meg Lakner László. Nem is tudom: Dürer mindenkinél bátrabb? Vagy őrültebb? Vagy mi?

Volt idő, amikor azt gondoltam, már csak idő kérdése. Már majdnem megszerettem Tintorettót. Néztem a Szent Márk holttestének elrablását, és éreztem, hogy nahát, ez tetszik. Teljesen felrúgja azt a meggyőződést, hogy a világ megőrült, amikor Tintorettóért lelkesedik, mert nem is jó festő, csak lendületes, meg nyilván lenyűgöző, ahogy ontja a figurákat ilyen póz, olyan póz, de ez a pózgazdagság valahogy mégsem michelangelói, hanem borvörösbe fulladó bravúr.

Az ember annyira tud ragaszkodni a hülyeségeihez, de talán most el lehet ezt hagyni. Csak több Tintorettót kell nézni.

Hát most nézem, Velence, Santo Stefano, a sekrestye, méretes Utolsó vacsora. Az asztal sarka felől, a glóriás apostolok össze-vissza hajlonganak, az arcuk nem is látható, csak a glória pislákol a fejük körül. Az asztal körül lépcső, azon is mindenféle emberek és ebek hevernek, látom, hogy a konstrukció zseniális, de már megint nem akar megmozdulni semmi belül, csak az, hogy ez a pucér gyerek-Schwarzenegger de idétlen, ahogy tekeredik. És micsoda oszlopláb lóg ki a köpönyegéből.

Ezen egyszer már túl voltam tintorettóilag. De ha nem gyakorolja magát az ember, visszaesik.

Ez is csak egy velencei átverésnek tűnt. Nem nagyon fájdalmasnak, de azért mégis. Az Accademián szép időszaki kiállítás megy éppen, Corpi moderni a címe, de leginkább a reneszánsz testekkel foglalkozik, és leginkább a saját anyag átrendezése. Azért vendég-Michelangelo rajz is van, meg jó a Giorgionét kényelmesebben megnézni, jó ez, úgy, ahogy van. De a vitruviusi embert is ígérik, azt a Leonardo-vázlatot, amelyben egy hosszú hajú férfi széttárja karját, és így mutatja a tökéletes emberi arányokat. Ha a köldök egybeesik a férfi köré írt négyzet és kör középpontjával, akkor az ember keze vízszintesen épp megérinti a négyzetet, miközben fejjel-lábbal is pont a négyzet két széléhez ér. Ha a karját kicsit feljebb emeli, és terpeszbe teszi a lábát, akkor meg a köré írt körvonalat érinti meg.

Nyilván ez csak agyaskodás, meg az ízlés is változik, egy mai tökéletes alkatú embernek hosszabb a lába, amitől már semmi nem stimmel, de miért is kellene stimmelnie, nem körzővel-vonalzóval készülünk.  

Viszont hol van a rajz? Bent vagyok a rajzos szobában, nagyon szép dolgokat látok, de a vitruviusi embert sehol. Pedig ez is saját, az Accademia gyűjteményében található, de most nem található. Aha, ott egy nagyobb, fehér faldarab, ott lesz vagy ott volt, megértem, ha nincs kint, óvni kell a rajzot a fénytől, ha azt akarjuk, hogy mások is lássák, de miért nem szólnak előre. Meg hát ez egy rajz, nem feltétlenül kell eredetiben látni, egy reprodukció éppen olyan jó, hogy megértsük a mondanivalót. Na, de nézzük, mi is van kiírva.  

Az, hogy itt van. Itt van a fal mögött. Nem is fal, csak egy redőny mögött, a redőny húsz percenként fölmegy, és akkor Leonardo húsz percen át megnézhető, utána újra elbújik. Maximum húsz percet kell várni. Megéri?

Nem tudom. Mert tényleg csak rajz, nem fontosak a színei, de az őr már ott van, nemsokára biztosan nyílik, az emberek is egyre gyülekeznek a fal előtt. A terembe vezető ajtót becsukják, többen nem férnek be. Fényképezni szabad? Szabad. Győzködöm magam, hogy már csak a hülyeség miatt maradok, hogy megnézzem a közönség reakcióit, mennyire könnyen kapják be a horgot, mennyire vonzza őket, ha úgy érzik, meg kell küzdeniük a szépségért, hogy most valami olyat látnak, amit csak kevesen. És mit kezdenek magával a képpel?

Az történik, ami megjósolható. Előbb lökdösődés, hogy engedjenek oda, aztán, amikor odaérnek, tanácstalankodás, hogy mit is kellene érezni, aztán a megoldás fényképezés, vigyük haza Leonardót.

Nem vagyok kivétel, nem úgy mondom. Hanem az meglepő, hogy a húsz perc végére nem marad senki. Mindenki sorra került, majdnem mindenki fényképezett, és mindenki tovább ment. Szó szerint kettesben maradok a vitruviusi emberrel. És mint mindenki, én is láttam a képet ezerszer, plakáton, képeslapon, könyvben, még élőben is, van egy pólóm, amin ő van, csak a nyakába akasztottak egy elektromos gitárt, mégis csak most esik le, hogy mi az, amit látok. Nem az arányok a lényeg, hanem a mozgás, hogy a lábak és karok helyzete két fázist jelöl, mintha az ember mozdulatlan törzzsel megmozdult volna, terpeszbe rakta a lábát, megemelte a karját. Ráadásul a feljebb emelt karnak van valami szárny-jellege is, miközben az egész csak egy aránytanulmány, benne van még egy dolog, ami Leonardót foglalkoztatta, a repülés, hogy milyen az, amikor a test nem béklyózza a lelket, hanem röpíti.

Letelt a húsz perc. Az őr elmosolyodik, és leereszti a redőnyt.

Az emberben néha fölébred a vágy, hogy ő nyerjen. Nem igazságos, mert mindig ő nyer, ha Velencében jár, de mindig megfizeti az árát. Aki ezt nem viseli el, ne menjen Velencébe. És mégis, néha jó volna nem azt átélni, hogy tényleg mindenért fizetni kell, kétszeresen, négyszeresen. Hogy a Florian Kávéházban külön négy eurót fölszámolnak a zenéért, miközben legfőbb vágyam az volna, hogy ne zenéljenek már. A parkolási díj. A vaporettón a menetjegy. És így tovább.

Hogyan tovább? Mestrében, a szállodában elmondják, hogy ha igazolom, hogy Mestrében lakom, az Velencének számít, nem kell belépti díjat fizetni. Haha. Hogyan igazoljam, hogy Mestrében lakom? Itt ez a QR-kód, elvisz egy oldalra, ott ki kell tölteni mindenféle rubrikákat, utána küldenek egy e-mailt, az abban lévő kódot visszaküldöm, és várok, akkor kapok valamit, amit be lehet mutatni belépésnél, és szembekacaghatom a végzet egyenruhás végrehajtóit. Nekem megéri, végigcsinálom a procedúrát (kétszer, mert elsőre nem sikerül), és alig várom, hogy szembesüljenek velem, de nem szembesülnek. Most sem szedik a belépti díjat. Vagy nem ott szedik, ahol beléptem a városba.

A kézenfekvő módja a csalásnak a bliccelés volna, annyi ellenőr nem lehet, hogy mindenkire jusson, de míg ezen morfondírozok, épp három ember száll le a buszról, egy férfi és két nő. A férfi épp ott tart, hogy sorry madam, I didn’t know… Nem tudom, mi lehetett volna a mondat vége, az ellenőrt meg nem érdekli, csak annyit mond: documenti. Megyek tovább, a távolból hallom, hogy még vitatkoznak, az egyik nő hisztérikusan sír. Kinőttem a bliccelésből.

Jönnek a szokásos panaszok, a vaporettóra szóló napi bérlet 25 euró, és már belépéskor át kell limbóznom a csapóajtó alatt, mert nem működik. A Dózse-palotán nagy plakát. L’oro dipinto, a festett arany, Velence és Kréta kapcsolata az évszázadok során. Hát, jó, magamtól nem mennék be a palotába, már láttam néhányszor, nem elégszer, de akkor is, viszont így talán mégis. 30 euró. Mi 30? Tényleg az a válasz, hogy mi mennyi, mert a 30 az csak az általános belépő, a kiállítás kapujában egy kedves kisasszony még elkér további kettőt. Nyilván kikísérletezték, mi a pszichikai határ, ha már ott vagyok, nem fogok két euró miatt megfutni.

Hogyan álljak bosszút?

Ekkor látom meg, hogy a kiállításon nem szabad fényképezni. Amikor az őr kicsit arrébb megy, orvul lefényképezem Szent Efrém kalandjait. Nem tudom, a képen melyikük Szent Efrém, aki csókol, vagy akit csókolnak, de az biztos, hogy csíkos póló volt rajtam aznap.  

Más helyeken maratont vagy félmaratont szerveznek. És bár valószínűleg Velencében is össze lehetne ügyeskedni valahogy egy negyvenkét kilométeres futást, megmaradnak a kézenfekvőnél: eveznek és eveztetnek. Vogalonga, idén ez már a negyvenkilencedik volt, pünkösdre jött nyolcezer evezős csónakokkal, becsordogáltak a Szent Márk térre, ahol ágyúlövéssel indították útnak őket, Burano, Murano és vissza a városba. Gondolom, aki végigcsinálja, soha nem feledi.

Én nem csináltam végig, el se kezdtem, csak az élvezet jutott. Nézni a különböző hajókat, mert ez nem igazi verseny, sőt, egyáltalán nem verseny, a végén mindenki aranyérmet kap, addig meg együtt mennek gondolák és versenykajakok, kenuk, sárkányhajók, (Les Dragon Ladies de Paris), SUP-ok (azokat nem is értem, hogy bírják), meg evezős boatok. Lényeg a kézi erővel hajtás. Bár, mintha lett volna vízibicikli is. Ez is jó, meg az is, hogy a város kiürül, sokakat elijeszt, hogy leállítják a vaporettókat, így látogathatók a múzeumok. A végén meg csak ottfelejti magát az ember a napon, a part mentén, nézi a világ sok színét. Vannak, akik egyenruhában, vannak akik szedett-vedetten húznak, vannak, akik kiteszik a zászlót, mások nem kötik a nézők orrára, honnét jöttek. A franciák énekelnek Edith Piafot és az Aux Champs-Elysées-t, a skótok lengetnek. A legjobban a magyarok örülnek maguknak és egymásnak, tapsolják és ria-ria-hungáriázzák a többieket. Csoda, milyen összetartó náció.   

Valamiért mindig tartottam Mestrétől. Azt is tudom, miért: Fajth Tibor Velence-könyvében írja, hogy csúf, ipari város. Hát, oda nem megyünk. Olyan van otthon is. Nem is mentem évtizedeken át, de most igen, és persze, hogy se nem csúf, se nem érzékelhetően ipari. Kicsinek kicsi, és persze többnyire nem magáról szól, hanem a szomszédos Velencéről, de ez csak nem bűn. És ilyenkor Mestre tud valamit, amit Velence nem: csodálatos könnyű, édes illat leng a városban, hárs vagy akác, vagy mindkettő egyszerre. Megáll az ember egy-egy sarkon, és arra gondol, hogy ha volna ilyen otthon is, nehezen mozdulna el onnét.

De hát Fajth Tibor szellemi gyermeke vagyok, legalábbis Velence-ügyben, az ő könyvét olvastam először a városról. Miatta nem megyek át ma sem a Szent Márk téren a két oszlop között, mert azt írta, hogy ott voltak valaha a kivégzések, balszerencsét hoz ott átmenni. Az emberek nagy többségének erről fogalma sincs, vígan mászkál az oszlopok között – bár lehet, hogy aztán balszerencséjük lesz, csak nem tudják, mitől.

Rendületlenül és megrendülten is a Mérimée-összest olvasom, bár néha azt érzem, hogy többet viszem magammal a világban a kötetet, mint amennyit forgatom, de azért jókat találok benne. Például a Lelkek a Purgatóriumban című kisregényt, ami don Juan-történet, bár Mérimée hangsúlyozza, hogy ez nem az a don Juan, nem don Juan Tenorio, hanem don Juan Marana. Mindenesetre ez is Sevillában játszódik, de nem az a történet vége, nem jön el a kővendég a megátalkodottért, hanem a csábító jó útra tér, szerzetesnek áll... Egy pillanat. Ez is opera, ez is Sevilla, de egy másik opera vége, A végzet hatalmáé. Tényleg. Eljön az elcsábított nő testvére a monostorba, hogy számonkérje a húga becsületét és apjuk halálát. Don Juan békíti, akármit követtem el, megbántam, és kérlek, te is bocsáss meg. Dehogy bocsátok. Térden állva kérlek. Te gyáva, ehhez értesz, könyörögsz az életedért. Két kardot hoztam, válassz, mert nem akarlak megölni, nehogy a mennyekbe juss. (Ez meg a Hamlet.) Szerzetes vagyok, nem párbajozok. Akkor nesze, egy pofon.

Aztán, ahogy A végzet hatalmában, a szerzetes kardot ragad, és megöli provokátorát. Csak a befejezés nem ugyanaz. Verdinél van egy korai változat, hogy Alvaro (nála így hívják) a szikláról a mélybe veti magát, és van a végleges befejezés, hogy életben marad, ezt is el kell viselnie. Mérimée történetében don Juan életben marad, folytatja jótékony életét, de hogy ne hevüljön a vére olyan könnyen, minden pofonra, az elöljárója elrendeli, hogy minden nap jelentkezzen a konyhán egy pofonért. De tényleg, a konyhás testvér minden nap kioszt neki egy taslit. Mondjuk ezt is érdekes lett volna megzenésíteni, bár volna némi vígoperai hatása.

Így válik a pénz művészetté, ha nem fegyverré: Párizsban a Börze épületébe költözött a Pinault Gyűjtemény. Kör az alaprajz, és látszik, hogy nem erre a célra találták ki az épületet, de megoldják. Most épp Testek és lelkek címmel megy egy kiállítás, ott találtam ezt a képet. Nem ismertem, de ráismertem: Miles Davis keze. Hát persze, fekete, bár nem értem, hogy a tenyere miért fekete, a világítás olyan, vagy bekenték? Megismertem a dobverőujjakat amikor a köröm elkezdi beborítani az utolsó ujjpercet. Meg hát a mozdulat maga, épp csak a trombita hiányzik a képről, de könnyű odaképzelni. Irving Penn készítette a fotót, aki divatképein kívül csendéleteiről és portréiról híres, és itt mintha kombinált volna két műfajt, a kép portrénak és csendéletnek is beválik. Vajon hogyan készítette a képet? Volt egy modellje, akivel végigpróbálgatta a fényt, az ujjakat, a hátteret, aztán mondta neki, hogy mehetsz, mert senki sem kíváncsi a te kezedre, csak Mileséra? Az ember ájuldozik a fényképészi zsenialitáson, hogy találta ki, hogy épp ezt az ujjat kell behajlítani, ettől lesz az egészben egyszerre feszültség és könnyedség, hajlékonyság és szilárdság.

Ha kiájuldoztuk magunkat, akkor persze egy kicsit kiábrándító, hogy több kép is készült, több szögből, és nem mindig a gyűrűsujj van behajlítva. Penn sem tudhatott mindent előre.