Előre szólok: nincsen benne semmi érdekes, éppen úgy vizsgáztam le oroszból, mint a többiek az egyetemen. Előtte meg éppen úgy tanultam, vagyis nem tanultam az orosz nyelvet, azzal hitegetve magamat, hogy valaminek a meg nem tanulása különlegesen kifinomult módja az ellenállásnak. Aztán a gimnáziumban rájöttem, hogy ez mekkora hülyeség, ha már úgyis heti két vagy három órában oroszul kell tanulni, akkor akár meg is tanulhatnám a nyelvet, de a felismerést nem követték tettek.

A záróvizsga úgy zajlott, hogy a tanárnő, akit Gulovich Izabellának hívtak, föladott egy cikket a Pravdából, rámutatott egy bekezdésre, amit föl kellett olvasni, és le kellett fordítani. Mivel édesapám jól beszélt oroszul, nem volt fölfoghatatlanul nehéz a feladat, elolvastuk együtt a cikket, ő lefordította, csak meg kellett jegyezni, hogy körülbelül melyik rész miről szól.

De a cikk maga! Az újság maga, az a rengeteg betű, ami egy Pravdában volt. Az a kevés kép. A cikk valami kirohanás volt Ronald Reagan ellen, hogy az amerikai elnök miért nevezi a Szovjetuniót a gonosz birodalmának.

Azelőtt nem hallottam ezt a kifejezést, úgy látszik, a magyar sajtóban tudták, hogy ha nem akarunk valamit az olvasókkal tudatni, akkor nem az a módszer, hogy ismételgetjük, és elé teszünk egy tagadószót, hanem hogy egyáltalán nem beszélünk róla. Mindenesetre ez tetszett, ez a gonosz birodalma-dolog, erősítette azt az érzést, amit egyre többen éreztek a nyolcvanas évek közepén, hogy nem tehetünk semmit és nem tehetünk semmiről, de egy kis szerencsével még megérjük, hogy ez a gonosz birodalma összeomlik.

Az egész csak azért jutott most az eszembe, mert olvastam, hogy meghalt Anthony Dolan, Reagan elnök beszédeinek írója, aki ezt az egész gonosz birodalma dolgot kitalálta.

Mintha nem tartanák nagy becsben Bill Violát a Millennium Házában. Vagy magukat nem tartják nagy becsben. Vagy a látogatókat. Mindenesetre, ha nem vettem volna meg már otthon a belépőt, visszafordulok, amikor látom, hogy bemenni nem lehet, egy nagy furgon zárja el a bejárat felé vezető lépcsőt, teljes szélességében. Nem lehet bemenni, nyilván van valami.

Azt is látni, hogy nagy Red Bull feliratú asztalokat pakolnak le a kocsiról. De hát nálam a jegy, valami magyarázatot csak adnak. Odabent a pakoláshoz illő felfordulás, zaj, de Bill Viola nyitva.

Van egy figyelmeztetés a honlapon a kiállítással kapcsolatban: Mielőtt belépne a kiállító térbe, érdemes felkészülni a lassulásra, a csendre, a belső utazásra, az elmélyülésre. Érdemes időt szánni arra, hogy a művek megérintsék a nézőt, hogy elindítsanak érzéseket, gondolatokat, és hagyni, hogy túlmutassanak a mozgó kép okozta első hatáson.  

Ennek van gyakorlati része is: Bill Violát nem lehet megúszni. Videóművész, és időbe telik, amíg lemegy egy videó, ráadásul jó eséllyel nem az elején ülünk be a képernyő elé, már tudjuk, mi lesz a vége, amikor elkezdődik úgy igazán, elölről. Tényleg ez is történik, amíg az Ősök című művet nézem, tudom, hogy a végén majd a két ős kimegy a képből, addig is nézem, ahogy jönnek, lassítva, egyenletesen, porban, mindkettőnek meglepően nagy a lábfeje, ezen gondolkodok, amikor végre elkezdődik az egész elölről. Míg nézem, valaki, szellemes munkatárs felgyújtja a villanyt, de csak úgy fél percre, aki kizökken, magára vessen. Ősök után átmegyek a Találkozásra, itt is ketten jönnek, szerintem ugyanabban a sivatagban, de most két nő, jó messzire egymástól, aztán egymás felé fordulnak, találkoznak, az egyik mintha átadna valamit a másiknak, aztán mennek tovább, vissza, az egyik a másik útján.

Azon már el sem tudok gondolkodni, hogy megnézzem-e ezt elölről, vagy megnézzem legalább a végéig, mert jön egy ember, hogy zárnak. Zárnak? Hány óra van? Öt. Nem hatig vannak nyitva? Ma ötkor zárunk. És ezt miért nem írták ki a honlapon? És miért nem szólt a jegyszedő fél ötkor, hogy ma csak egy fél kiállításra van idő, hiába van még egy mű, és felvételről egy beszélgetés Bill Violával, minden nem fér bele, döntsem el, hogy mit akarok megnézni? És miért tesznek úgy, mintha ez elsősorban múzeum, kiállítótér vagy bármi kulturális célokra szolgáló helyszín volna, és nem rendezvénytér a vörös bikáknak? Hogy van ez elképzelve?

Hogy lehet bosszút állni? Ide se jövök többet? Szúrjak ki magammal? Vagy nem iszom többet Red Bullt? Eddig sem ittam.

Meghalt George Foreman, nehézsúlyú bokszoló, igen ő, akit kiütött Muhammad Ali Zairében, 1976-ban. Ali legnagyobb győzelme, Foreman legnagyobb veresége, amit ő elég elegánsan vett tudomásul: nem az én napom volt.

Hát nem. Foreman volt az esélyes, annak ellenére, hogy a felkészülés során felszakadt a szemöldöke, halasztani kellett a meccset, és közben ő nem bokszolhatott, nehogy újra fölszakadjon a seb. De hát nagyobb, fiatalabb és erősebb volt Alinál, pillanatok alatt verte meg Joe Fraziert, aki korábban legyőzte Alit.

Azon kapom magam, hogy még most is neki drukkolok, ha újranézem a meccset, olyan rendes, nagydarab fiú. Ali meg menet közben kitalált valamit, amikor rájött, hogy lazák a ringet körbevevő kötelek. (Lehet, hogy nem véletlenül voltak lazák, és nemcsak a nagy hőség miatt – ez esetben nem menet közben találták ki a nyerő taktikát.) Ali tehát nekitámaszkodott a köteleknek, hátradőlt, a fejét az ellenfél nem nagyon érte el, védekezett, hagyta, hogy Foreman, aki akkor már évek óta nem bokszolt négy menetnél hosszabban, hiszen mindenkit kiütött, most szépen kiüsse magát. Amikor elfáradt, Ali egy gyors sorozattal végzett vele.

Ilyenkor meg mindig Alinak drukkolok, mert üt egyet, üt kettőt, és benne van a harmadik is, ahogy Foreman elindul a föld felé, még bebiztosíthatná a győzelmét, de visszafogja az ütést. Már nincs rá szükség. Próbálom megnyugtatni magam, hogy nem két nagydarab embert nézek, akik eszméletlenre verik egymást, hanem erőt és észt, taktikát, stratégiát, küzdelmet, nagyvonalúságot, életet.

Van még két Foreman-mérkőzés, amit néha megnézek. Az egyik az olimpiai győzelme, tizennyolc éves, többnek néz ki, az ellenfél a szovjet (litván) Jonas Cepulis, jó magas és meglepően vékony fiú. Sok esélye nem volt, az első menet végén már eltört az orra, a második menetben leállították a verekedést, Foreman kis amerikai zászlót lengetett. 1968, Mexikó, ez volt az az olimpia, ahol a két kétszázas futó, Tommie Smith és John Carlos fekete kesztyűs kezüket az ég felé emelve hallgatták a dobogón az amerikai himnuszt.

A másik nagy Foreman-meccs huszonhat évvel később volt Michael Moorer ellen. Ugyanabban a nadrágban ment ki bokszolni, amiben Alitól kikapott, és ugyanazt a technikát alkalmazta, amit Ali vele szemben. Hagyta, hogy Moorer, aki tizennyolc évvel volt fiatalabb nála, üsse, üsse, üsse, és amikor elfáradt, Foreman kiütötte. 45 évesen ő lett a valaha élt legidősebb nehézsúlyú világbajnok.

Közben rengeteg egyebet is csinált, egy vesztes meccs után megtért, és prédikátor lett, aztán elkezdett grillsütőket forgalmazni. Mikor eladta a céget, 138 millió dollárt kapott érte.

Innét nézve úgy tűnik, jó kis élete volt.

Van az a jelenet a Star Warsban, mármint a régi Star Warsban, vagy hogy mondjam, a 4. részben, a New Hope-ban, amikor Luke Skywalker bemegy a kocsmába Obi-Wan Kenobival, és ott mindenféle lények zenélnek és isznak, össze is verekednek.  

Körülbelül ilyen a Duda Éva Társulat Bábel című előadása, csak hetven percben. Nem építik meg Bábel tornyát, nem nézi őket ijedten az Isten, nem zavarja össze a nyelvüket, tudja, hogy nincs is rá szükség. Nem is biztos, hogy mind emberek, mindenféle lények, akik bejönnek bal hátul, kimennek jobb elöl, és közben táncolnak egy kicsit. Tudom, hogy ennél több akar lenni szellemiekben is az előadás, űrutazással kezdődik, megjönnek az utazók a Föld bolygóra, meghallgatják a stewardess angol-magyar eligazítását, ez itt a Föld, ahol valószínűleg mindenki fázik egy kicsit, mert nem tesznek semmit a globális fölmelegedés ellen. Magunkba nézünk, de aztán mégsem hagyjuk ott az autónkat a mélygarázsban.

Több akar lenni az előadás, és több is a két űrutazóval, akik már sokat láttak, de a jelek szerint még többet szeretnének látni, így a Földet is. Szépek és elegánsak és talán bölcsek is, bár néha meg katonásan menetelnek, a bábeliek meg a végén mégis képesek valami közös akcióra, halomra tudnak halni.

Tanulságnak nekem egy kicsit kevés, vagy inkább azt mondanám, hogy nem új felfedezés, és még csak nem is a régi tudás nagyon merész, új megfogalmazása, de attól még igaz.

Hát hiszen jó ez. Megnyugtató érzés, mert elég sokszor éreztem úgy, hogy a világ kissé túlzásokba esik Igor Levit megítélésekor. Mintha volna egy állandó igény bizonyos mennyiségű legjobb zongoristára, ebből az egyik volna Sokolov, de egy nem elég, van még kiadó hely. Igen, Yuja Wang meg Vikingur, de itt ez az Igor Levit, aki bírja, akarja, nyilatkozza, mindenki meg van könnyebbülve, nem kell keresni tovább.

De most tényleg jó. Szeretném, ha ennél egy kicsit beljebb tudnék kerülni akár vele, akár Prokofjevvel kapcsolatban, de most nem megy. Azért el van játszva a darab, a 3. zongoraverseny, ami önmagában is figyelemreméltó teljesítmény, pláne úgy, hogy az előtte való napokon Levit eljátszott még kettőt, és a szünet után még egyet szóval három nap alatt öt zongoraverseny, igazi népművelő program.

 A szünet utáni 4. zongoraversenyről azért látszik, hogy nem Levit szíve csücske, ehhez bogarássza leginkább a kottát, mintha tényleg az volna a lényeg, hogy akkor már legyen teljes a sorozat. De mindegy, akkor is egy tett, és ha nem is feledhetetlen interpretáció, mégis feledhetetlen tény: Igor Levit eljátszotta az összes Prokofjev-zongoraversenyt a Müpában.

Hanem ami utána jött.

Eleve a három koncertből ennek volt a legközönségbarátabb a programja, rövid Három narancs bevezető, két zongoraverseny, a legnépszerűbb 3. és a balkezes negyedik, és utána a Klasszikus szimfónia. Nagy pakolás a pódiumon, érdemes ezért a húsz percért ekkorát cipekedni? Nemcsak a zongorát, de a székeket is kiviszik, na jó ez a szokásos fesztiválzenekaros érdekeskedés.

Vagy nem.   

Az ötödik másodpercben leesett az állam, és csak húsz perc múlva volt időm megkeresni. Pedig a tempók nem is tetszettek, minden egy kicsit, épp egy gondolatnyival lassabbnak tűnt az ideálisnál, de annyira mulatságos, szórakoztató és szép volt, ahogy a zenei hangsúlyok vándoroltak vonóscsoportról vonóscsoportra, és annyival jobban lehetett hallani ezt a vándorlást az állva játszó muzsikusoktól, hogy tényleg nem volt idő fölébredni. Mámor, mámor, Prokofjev-mámor.

A 6színben voltam Falusi Mariann koncerten, pontosabban csak a próbán, amikor kifelé jövet erre lettem figyelmes. Az egész Jókai utcai ház be van molinózva, hol követhető, hol követhetetlen vádakkal, de nem is ez a szép benne, hanem a hit. Hogy ha valakinek a fejére olvassák a bűneit, akkor az megjavul. Vagy ha nem is javul meg úgy igazán, szívből, akkor is a szégyen valahogy a helyes irányba tereli a cselekvéseit: mondjuk befizeti a közös költséget.

Persze ehhez az kell, hogy az a valaki el is szégyellje magát. Ami ellene mond a korszellemnek, rögtön két oldalról is, egyfelől azt tanuljuk, hogy nem szabad másokat kicsúfolni, megszégyeníteni, másfelől meg ugyan, hol van ma már a szégyen? Hová lett az elfogadott közös minimum, amitől az eltérés (a rossz irányba való eltérés) nyilvánosságra hozatala zavarba hozza az eltérőt? Nem fizeti a közös költséget? Hogy csinálja? Holnaptól én se fogom.

Talán túlzás, de idemásolom mindannyiunk kedvenc könyvének az utolsó bekezdését.

De átok az emberre, aki felkel és így szól: hazudjatok, gyilkoljatok és raboljatok, bujálkodjatok, becstelenítsetek és kést emeljetek atyátok és anyátok ellen, mert ez illik az emberhez és az én nevemet dicsérjétek, mert én szabadságot hirdetek nektek. Aki egy borjút állít fel és így szól: Ez a ti istenetek. Mindent az ő tiszteletére cselekedjetek és táncoljatok a tákolmány körül! Nagyon erős lesz, aranyos széken fog ülni és a legokosabbnak tartják majd, mert tudja: hogy az emberszívnek törekvése kezdettől fogva gonosz. De csupán ennyi az, amit tud, és aki csak ezt tudja, buta mint az éjszaka és jobb lenne, ha nem született volna. Mert semmit sem tud az Isten és ember közti szövetségről, amelyet senki meg nem törhet, sem ember, sem Isten, mert rendíthetetlen. Vér foly majd patakokban, az ő fekete ostobaságáért, vér, hogy az emberek arca pírja elhalványul, de nem is lehet másképp, míg csak el nem pusztul a gaz. És felemelem az én lábamat, mondja az Úr, és sárrá taposom őt, a föld mélyébe taposom a szentségtörőt, százhúsz öl mélynyire és ember és állat kerülje ki nagy ívben azt a helyet, ahová őt betapostam és az ég madarai térjenek ki röptükben, hogy ne szálljanak el fölötte. És aki az ő nevét nevezi, az köpjön a világ négy tája felé és mossa ki a száját és szóljon: Isten óvjon! Hogy a föld ismét föld legyen, a szenvedés helye, de mégsem a gonoszság tanyája. Mondjatok erre áment mindnyájan!

És a nép mondta: tessék befizetni a közös költséget.

Menet közben kapcsolódtam be a nagy duett első részébe, de nem volt érdektelen az egész. Csak pár percet kellett várni, és jött Nagy Feró Molnár Anikóval az oldalán, vagy fordítva. Látszott, hogy apait-anyait beleadtak mind a felkészülésbe, mind az előadásba, körülbelül annyit foglalkoztak a rájuk mért feladattal, amennyit a felkészülésükről forgatott videóban látni lehetett. Nem táncolnak, nem énekelnek – rendben van. A szöveget sem tanulják meg, de biztos ennek is van valami oka, így bájosabb, így természetes, vagy így közöljük a nézőkkel, mennyire nagyra tartjuk őket. Az is hülye, aki minket néz.

A zsűri értékel, hogy mennyire jó nézni őket (ezt talán nem mondták, túl nagy hazugság lett volna), mennyire odafigyelnek egymásra (ezt viszont tényleg mondták). Rendben van, ők is a csatorna alkalmazottjai, mégsem dühönghetnek, hogy ennyire ócska műsort tettek oda a nézők elé. 27 pont. Rendben van. De az összesítésnél látom, hogy a Geszler Dorottya – Stohl András páros ennél sokkal kevesebbet kapott, mindössze 23-at. Azért ez már érdekes. Vajon ők mit csinálhattak? Leköpdösték a nézőket, és megdobálták őket trágyával?

Érdekes, de annyira azért nem hogy után is nézzek a dolognak.  

Akármilyen meglepő, Orlando az Egyesült Államok negyedik leglátogatottabb városa. Az első három nem annyira meglepő, New York, Miami és Los Angeles, de Orlando? A magyarázat a tematikus parkokban rejlik, itt van a legtöbb ilyen jellegű intézmény, Disney World, SeaWorld és társaik. Közben van egy száz éve alapított múzeuma is a városnak. Nyilván nem látogatják a tömegek, de talán lehet tenni valamit az ügy érdekében. Erre gondolt a múzeum 2021-ben frissen kinevezett igazgatója, Aaron De Groft is, amikor azt mondta, hogy hamarosan az Orlando Museum of Arts blockbuster kiállításai országos figyelmet fognak kiérdemelni.

És Aaron De Groft állta is a szavát. Rögtön egy nagy Basquiat-kiállítással kezdett. Az egész egy nagy sztori, Basquiat 1982-ben, pénzszűkében eladott 25 hullámkartonra festett képet ötezer dollárért. A szerencsés vevő a képeket egy raktárba zárta, majd megfeledkezett róluk, nem is fizette a költségeket, így a raktárt feltörték. A liciten valaki 15 ezer dollárt adott a 25 Basquiat-képért, ő sem járt rosszul, hiszen ma már százmillió fölött lehetne csak hozzájuk jutni. Hát ezeket a képeket szerezte meg egy kiállításra Aaron De Groft. Blockbuster és méltó az országos figyelemre. 

Csak az a baj, hogy ha egy ország figyel, akkor könnyebb lebukni is. A történet eleve túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen, és aztán kiderült, hogy tényleg nem is igaz. Buta dolgokon is le lehet bukni. Az egyik kartonpapíron például a csomagküldő FedEx logója volt, de azzal a betűvel, amelyet a cég csak 1994 óta használ. Akkor Basquiat már nem is élt. 120 millió dollárt buktak a történelmi hűségen. Mit mondjak: ez nem a Hunyadi.

Hogy Aaron De Groft csak naiv volt vagy rosszhiszemű, most már aligha fog kiderülni. A múzeumból természetesen elbocsátották, de ő rendületlenül állította, hogy a képek eredetiek, és pereskedni készült az igazáért. Ez év októberére volt kitűzve a tárgyalás, de Aaron De Groft januárban, rövid betegség után, 59 éves korában meghalt.

Valamiért szeretem azokat a szavakat, amelyekben a tulajdonnév válik köznévvé. A legtöbb ilyen persze bizonyos termékek gyártójának a neve, vagy a gyártási név, van, amikor vetélkednek is a gyártók, az átlátszó ragasztószalagot felváltva nevezték (neveztük) tixónak vagy celluxnak. Nem is tudom, most melyik változatban a gyakoribb. Azt se tudom, mi lehet az oka, hogy mindkettőben előfordul az x.  

Elég szomorú oka van annak, hogy ez most eszembe jutott: 93 évesen meghalt a zeneszerző Sofia Gubaidulina. Tatárnak született, a Szovjetunióban töltötte az ifjúságát, már elmúlt hatvan, mire Németországba költözhetett, nem a karrier kedvéért, hanem csak hogy tényleg békén hagyják. Addig a műveit otthon nem játszották, őt magát feketelistára tették. Egyszer beszállt mellé a liftbe egy ember, és szép lassan, módszeresen elkezdte fojtogatni. Ez volt az utolsónak hitt gondolata: akkor hát nem tudom befejezni a Fagottversenyemet.

Mégis be tudta fejezni, és utólag sem lehet tudni, hogy mert felérkeztek a lifttel, vagy csak rá akartak ijeszteni a hatóságok. A hivatalos vizsgálat szexuális indítékot állapított meg. Talán ha nem nevezték volna a hivatalos sajtóban a művészetét huliganizmusnak, meggyőzőbb volna a magyarázat.

Itt vagyunk a tulajdonnévből lett főnévnél. Huligán, ezt lehet sejteni, hogy valakinek a neve, Hooligan vagy Hoolihan viszonylag gyakori ír név. Azt is lehet tudni, hogy a szót ebben a mai erőszakos rendbontó értelemben a 19. század végétől használják, de hogy pontosan ki volt a névadó Hooligan, arról nincs teljesen megbízható adat.  

Mindenesetre Gubaidulinából nem lett köznév, zenei rendbontó értelemben. Egyelőre.

A Vígszínház elég nyavalyáska Büszkeség és balítélet feldolgozása csak nem enged el, napok óta dudorászok magamban egy Händel-dallamot. Mert hogy ez is egy Jane Austen-adaptációban hangzott el, az Emma című filmben. A helyzet is hasonló, Emmának is zongoráznia kell, mint a Büszkeségben Elizabeth-nek, ő több sikerrel teszi, és még énekel is hozzá, amihez csatlakozik Mr Churchill. Szép az egész. Amit énekelnek, ária egy Händel operából, a Ptolemaioszból, új és angol szöveggel. Annyira új a szöveg, hogy nem is létezett, amikor még így öltözködtek az emberek, ebben a formában 1928-ban jelent meg nyomtatásban. Az ember azt hinné, hogy ilyen költségvetésű filmekben van valaki, aki erre figyel, de a jelek szerint nincs. Vagy kicsire nem adnak.

 Nem is ez az érdekes, hanem maga a dal, vagyis annak egy másik előadója, Thomas Allen. Koncerten készült a felvétel, visszazenekarosították a zongorakíséretes változatot, de ahogy Allen megszólal azzal a fantasztikus hangjával. Ahogy a sorok végét tartja, nem engedni a semmibe foszlani. Ahogy az egyik kezével megragadja a másik keze mutató és középső ujját, és az egész nem a szorongásról árulkodik, csak koncentrációról, hogy minden érzést, titkos feldúltságot, belső nyugalmat és vihart hanggá lehet és kell változtatni. De rossz annak, aki nem tud így énekelni.