New York-i otthonunk

New York-i otthonunk

esosnap.jpg

Valaha, ha jól emlékszem, a Filmvilágba írt Molnár Gál egy cikket, talán A barna pulóveres volt a címe, arról szólt, hogy Woody Allen ilyen kinyúlt, barna pulóvereket hord a filmjeiben, így játssza ezt a kissé lepukkant, világidegen értelmiségi szerepet. Persze, nem így van. Úgy értem, hord barna pulóvereket is, ki is vannak nyúlva időnként, de minőségi darabok, szép színek, nem ferences testvérek csuhája. Amúgy is: Woody Allen reprezentatív filmes ruhadarabja a tweed zakó. Hozzá farmer, kockás ing. Ezek azok a hősök, akikkel azonosítja magát, én vagyok, vagy égi másom. Nyilván ahogy telik az idő, úgy lesz egyre inkább égi más belőle. Ahogy az ember akárhány öregedő, ritkuló hajú pasassal beszél (ez alól egyébként Molnár Gál sem volt kivétel) , úgy derül ki róluk, hogy jaj, valaha mennyire jóképűek voltak. Szerintük.

Mellékszál, nem erről akartam beszélni, hanem az új Woody Allen filmről, ami nem éppen új, tavalyi az évszám rajta, de az ismert okok miatt csúszott a bemutató, előbb minden színésznek el kellett mondania, hogy mennyire elhatárolódnak. Nem is tudom, mit kívánjak, hogy igazuk legyen, és legyen mitől elhatárolódni, vagy maradjon meg ártatlannak a hősünk, aki csak újabb és újabb igazságtalanságokat szenved el. Egyik sem jó megoldás.  

Erről sem akartam beszélni, csak a filmről, amitől, úgy látom, álomkórt illik kapni, pedig. Úgy értem, és azt kívánom, hogy soha ne kelljen rosszabb filmet megnéznünk, de úgyis kell, úgyhogy nem érdemes erre pazarolni a három kívánságot.

A filmnél maradva persze nem lehet csak a filmnél maradni, mert annyira át- és átjárja a múlt, az életmű, a visszatérő elemek, hogy New York vagy annak egyik hírneves városrésze megint a címbe került, hogy ez is monológgal kezdődik, hogy ebben is konflisoznak a Central Parkban, hogy itt is úgy hisznek a szerelemben, mintha tényleg ez volna az első és utolsó dolog, amiben még hinni lehet. A színészek most is jók, leszámítva pont a főszereplő Timothée Chalamet-t, de ő is lángész a magyar hangjához képest. Ahogy Elle Fanning a bénácska, vastag lábaival idegesíti az embert, az egyszerűen csodálatos, és olyan eleven az arca, hogy az még csodálatosabb. Nem jó a film, de nem is nagy csapás, és mintha megint össze volna rakva minden, készen arra, hogy egy utolsó jó film is megszülessen még. Szerelemről, halálról, New Yorkról.

Aztán lehet, hogy nem jön össze.  

Papapa

Papapa

pc020194.JPG

Nem voltam sokat párizsi könyvesboltban, de mintha a franciák nem vennének tudomást a magyar irodalomról. Nyilván elég nekik a sajátjuk is, nincsenek rászorulva az ő ihletésükre alakult költészetre, mit kezdjenek azzal, hogy reggelre én már messze futok, és bomlottan sírok valahol. Rossz neked, mondhatnák, mert ők meg maradnak. Szóval az egyetlen magyar könyv, amibe belebotlottam, meglepő módon Karinthy Ferenc műve, az Epepe. Épépé.

És most nem azon akarok álmélkodni, hogy az Epepe nálunk mennyire felejtésre ítélt vagy felejtősnek gondolt könyv, hanem azon, hogy mennyire föl tudta vele bosszantani Karinthy Ferenc az olvasókat. Valaki még egy verset is faragott Epepe-ügyben, remélem, pontosan idézem, a Karinthy Ferenc levelesládája című kötetben olvastam, elég régen. Így szól.

Bosszantó egy olvasmány az Epepe

ha olvasom, el-elönt az epepe.

Az alma az epepéül apapa,

foroghat a sírjában a papapa.

Mennyire jó is volna, ha még mindig föl tudná úgy idegelni az embereket az irodalom, hogy rímeket kezdenének el faragni felháborodásukban.

Nemdohányzó Róbert

Nemdohányzó Róbert

pc030211.JPG

Ez is egy könnyű időutazás, vagy mi, Robert le Pieux, vagyis Jámbor Róbert francia király, kebelén meg az unokatestvére, Berthe elszörnyedve néznek egy füstölgő, füstszűrős óriáscigarettára. Azért meg lehet állapítani, miről is van szó, a cigaretta igazából egy gyertya, amely fölborult vagy fölborították, midőn Jámbor Róbertet kiközösítették. Berthe-nek is minden oka megvan a szörnyülködésre, hiszen ő a kiközösítés oka, a pápa nem engedélyezte az unokatestvéri nászt. Egészségügyi okokból biztosan igaza volt, a párnak csupán egy halva született gyermeke lett. Bár lehet, hogy így jártak volna jobban, hiszen Jámbor Róbertet harmincnégy év uralkodás után két fia taszította le végül a trónról, amikor II. Szilveszter már rég feloldotta a kiközösítést. Igen, ugyanaz a pápa, aki nekünk (mármint Szent Istvánnak) a koronát küldte, szóval ez sem ma történt, nem is tegnap.

Lisa és a vizavi

Lisa és a vizavi

pc010144.jpeg

Nem meglepetés, sok helyen megírták, hogy a Mona Lisa nincs a Léonard de Vinci tárlaton kiállítva, egyszerű számtani okokból. A látogatók számát napi ötezerben maximálták, a Giocondának meg napi huszonötezer vendége van, a kettőt nem lehet egyeztetni. Az utóbbit amúgy sem lehet semmivel sem egyeztetni, sorba kell állni érte a múzeumon belül is, tábla mutatja, hogy innét még tíz perc, és körülbelül stimmel is. Nem is kerülhet senki intim viszonyba a képpel, messze van, rosszul látható az üveg mögött, az őrök pár perc után kérlelhetetlenek, tessék tovább lépni,  tekintettel lenni egymásra. Az emberek fotózkodnak és tovább állnak. Akinek viszont ennyi nem elég, az a szemközti falon lévő nagy Veronese elé áll be, akár fotózkodni, akár bámészkodni. A kánai menyegző, középen a velencei festők zenekarával. Veronese, Tintoretto és Tiziano húzzák, és az egész egy kicsit olyan, mint a Pisztrángötösről készült film eleje, amikor a nagy muzsikusok hangszert cseréltek, Perlman nyekeregtette a gordonkát, Jacquelin du Pré a lába közé fogott hegedűt, Zubin Mehta meg rendületlenül nagybőgőzött. Senkinek sem áll jól a kezében a hangszer, de hát ez nem hangoskép, csak lagzi, ahol valahol Jézus is ott van.  

A kocka el van vetve

A kocka el van vetve

pc010141.JPG

A nagyorrú nagypapával szemben van a Louvre falán egy Mantegna. Jézus és a két lator szenved a kereszten, jó magasan, de alattuk, kedélyes kis életkép, kockáznak a katonák, sorsot vetnek Jézus köpenyére. Mintha ez a mozzanat jobban izgatta volna Mantegnát a lényegnél, lehet, hogy megváltozik a világ, de az nem olyan fontos, mint az ikszlábú dárdás és a haverjai, akiket igazán kevéssé izgat, hogy ki az áldozat, a lényeg a köpenye. Történjen a történelem, ahogy akar, az a fontos, hogy ki dobja a hatost, mert az viszi haza ezt a szép, varratlan ruhadarabot. Lehet, hogy a világegyetem tágul, de Brooklyn nem tágul, és egyáltalán nem biztos, hogy tudjuk vagy észrevesszük, mik a jelentős események a világban.

Némi, nem is kicsi meglepetésre a kép újra köszön a D’Orsay múzeumban, ahol épp Degas-kiállítás van, Degas és az opera kapcsolatáról. Persze, ez még nem az, csak egy korai festmény, Tours-ból kérték el, hogy jelezzék, Degas sem volt mindig Degas. Volt, hogy szorgalmasan másolta a Louvre-ban Mantegnát. Számára egyébként világos módon nem az volt a kép mondanivalója, mint nekem, de hát mindenki tévedhet. Vagy mindenkinek lehet akár igaza is.

pc030200.jpeg

Nem tiszteletlenség

Nem tiszteletlenség

És itt lesz az  kép, mondja a szellemes útitárs, ezúttal szellemesség nélkül, amelyiken úgy néz ki egy öreg pasas, mint Antal Imre. 

Persze tudom, mire gondol, (vagy kire), a híres Ghirlandaióra, Nagypapa az unokájával. 

pc010140.JPG

A szőke kisfiúra, aki, nekem úgy tűnik, nem a nagypapa szemébe néz, hanem az orrára, pedig megszokhatta volna már, a rhinophyma nem egyik napról a másikra alakul ki. Nem állnak már még sokan előtte, nehéz kitűnni bármivel is a műtárgybőségben, nagyobb csoportok csak ott vannak, ahol szoktak is lenni: a milói Vénusz, a szamothrakéi Niké és Mona Lisa előtt. Nem is tudom, mi annyira megindító Ghirlandaióban, hogy elsősorban mégis festmény, nagy, piros foltokkal, vagy a gyerek a maga szépen metszett kis orrával, ahogy a jövőbe tekint, egy szép napon majd nekem is ilyesmi lesz az arcom közepén. Vagy a nagypapa, ahogy szeretettel néz le a gyerekre, de a szeretet kifejezhetőségének mégis korlátot állít ez a torzulat. Összepuszilgatnám, de nem merem. Nem örülne neki. 

És nekünk ott van még Antal Imre, aki jó néhány generációt elszórakoztatott a maga sokféle és sokirányú tehetségével, színpadon, tévében, műsorvezetőként, színészként, zongoraművészként, bár ebben aminőségében én sem emlékszem rá. Most mégis örülök, hogy hivatkozás lehet a Louvre-ban. 

Múltban járó

Múltban járó

Phelim McDermott rendezésében, a Metropolitanből közvetített Ehnatonban a fáraó (nem Ehnaton, hanem az apja, III. Amenhotep) három-három karórát visel ékszer gyanánt. Mondhatni, hogy szerencsés ember a rendező, amiért a sok karóráról neki nem a felszabadító szovjet hadsereg tagjai jutnak eszébe. De honnét az ötlet? Lehet, hogy nem olyan nagy dolog az egész, végül is órát elsősorban ékszerként hordanak a férfiak, nem azért, hogy megtudják, hány óra van, arra vannak egyéb módszerek is, leginkább a mobiltelefon. Persze, lehet, hogy Phelim McDermottnak is az jutott eszébe, ami nekem, a Louvre alagsora, az asszír szobrok, ez az oroszlánt szorongató szakállas ember, akinek olyan meglepő a karkötője.

pc010125.JPG

Csak a szokásos időutazás. Ajjaj, lebuktunk, mondják az ideges földönkívüliek, és nem tudják, hogy már az egyiptomi utazás során ottfelejtettek egy mobiltelefont, amit utóbb a fáraó a fejére szerelve viselt.  

pc010112.JPG

Ez a pasas akar tőlem valamit

Ez a pasas akar tőlem valamit

Ha ennek a történetnek ott lenne vége, ahol szeretném, akkor igen tanulságos történet volna, kérdőjel helyett komoly és határozott ponttal a végén. De hát nem olyan egyszerű.

Ott kezdődött az egész, hogy autóval jöttem Párizsba, ami nem csak nyújtja az út hosszát, de új problémákat is hoz. Például mi legyen a kocsival, amíg az ember a várost járja. Annyiszor vitték már el az óvatlanul a járda mellett hagyott járművet (a teljesség igénye nélkül: Londonban, Bécsben, Firenzében) hogy már nem kockáztatok, nem szeretném megismerni a párizsi rendőrségi parkolót is. Nincs más lehetőség, mint a parkolóház, az árakat el lehet képzelni. Illetve nem lehet elképzelni, annyi, amennyiért szobát lehet bérelni. Legalábbis a belsőbb kerületekben. A szállásadó azonban hagyott maga után egy kedves útbaigazítót, mi merre van, üzlet, pékség, étterem, kávézó, parkoló. Ez a legközelebbi, ez meg a legolcsóbb. Hát legyen, fölhívjuk a legolcsóbbat, kihangosított telefonról.

  • Jó estét kívánok, csak azt szeretném megtudni, hogy...
  • Un rue Jean Jaurés.
  • Igen, igen, de hogy mik az árak egy napra...
  • Un rue Jean Jaurés.
  • Értem, de az messze van innét?
  • Un rue Jean Jaurés.

Mondom az útitársaknak, hogy ez jobb nem lesz, induljunk. Hová, kérdezik. Miért, nem értettétek? Nem. Un rue Jean Jaurés. Te értetted az utcanevet? Mondom, hogy persze, Jean Jaurés. Nem tudod ki Jean Jaurés? Azt nem kérdezem, hogy nem jártál gimnáziumba, mert egy osztályba jártunk, de hiányoztál az első világháború alatt? Amíg a tömeg azt ordibálta, hogy Berlinbe, Berlinbe, Jean Jaurés a békéről szónokolt, és le is lőtték, szegényt.

Ha itt volna a történet vége, akkor elégedetten mondanám, hogy hiába hiszik azt, nincs semmi haszna az általános műveltségnek, mert lám, most is megtakarítunk vagy száz eurót, és csakis emiatt. Ámde.

Kocsiba szállunk, beírom a navigációba, hogy un rue Jean Jaurés. Kicsi szépséghiba, hogy a navigáció rue helyett avenue-t mond, de hát van ilyen Pesten is, Bécsi út vagy Bécsi utca, Váci út vagy Váci utca.

Pont ugyanez itt is a helyzet. Az avenue Jean Jaurés-n nincs parkolóház. Van azonban másik navigáció, telefonos térképek, és ott van rue is, igaz, kicsit odébb, de nem iszonyat messze. Csak ott sincs parkolóház. Viszont van még egy lehetőség, az már jó messzire van, 13 km, mindegy, ha menni kell, most már menjünk, majd valahogy visszametrózunk. Közben szellemes útitárs megjegyzi, hogy ez is egy érdekes városnézési módszer, megtekintjük az összes Jean Jaurés-ról elnevezett közterületet.

Tényleg ez is lesz belőle, mire este fél 11-kor kiérünk a rue Jean Jaurés-re, a parkolóház bezárt, mehetünk vissza, garazsírozhatjuk a járművet a hiperdrága parkolóházban, mindegy, most már ott marad.

Másnap fölkelek, és a reggeli derengésben elindulok valamelyik bolt felé, bagettért meg kakaóért. Ötven lépést sem teszek, amikor egy márványtáblát látok a falon: Ezen a helyen ölték meg Jean Jaurés-t 1914 július 31-én.

Világos, hogy a pasas százöt évvel a halála után akar tőlem valamit. De vajon mit?

pb300028.JPG

Botol

Botol

botlo.jpg

Valamiért azt hittem, hogy ezek a botlasztó kövek hazai találmánynak számítanak. Nem is nagyon értettem, hogyan lehet, mert elegánsak, szépek, vádlóak és nem harsányak, de miért ne jöhetne össze egyszer nekünk is az ilyen. Összejöhet, össze is jött, de most már látom, hogy nem a fénylő réz macskakövekkel, ezek ott vannak Heilbronnban is az utcán, vádolnak és emlékeztetnek, és nem bocsátanak meg, mert azt csak az áldozatok tehetnék, de ők nem élnek.

Majd eljön a hajfodrász, a tavasz.

Heilbronni agaraim

Heilbronni agaraim

pb280014.jpeg

A képen Katica, Kathchen, Heilbronn leghíresebb szülötte, a karácsonyi vásárt is róla nevezték el. Nem mondom, hogy pont ilyennek képzeltem volna magamtól is, de ő van itthon, hogy jövök én ahhoz, hogy bíráljam ezt az ál- Piroskát. Kékecskét. A város nyugalmas este, szép is nagyon, véletlenül vagyok épp itt, de szerencsés a véletlen.A városházával szemben áll a Kilianskirche, a lépcsőjén vidám, nagydarab német lányok kiabálnak egymással, de mintha csak azért tennék, hogy amikor abbahagyják jól hallható legyen a csönd is. Azért az ember csóválja a fejét, jaj, miért zajongtok, de akkor jön Katica, és eszembe jut, hogy voltaképpen nem is emlékszem, mi is történt vele. Ami szörnyű, bizonyos szempontból, hiszen láttam nem csak színházban, de operában is, másfelől meg öröm, mert megint elolvashatom, anélkül, hogy ismétlésbe bocsátkoznék. De ez már az öregség, nem kampósbot és reggeli köhécselés, csak elfelejtett történetek, meg hogy az ember fejet csóvál, ha fiatalokat lát. Aztán észbe kap, és azt mondja, éljenek a Katicák, ha kiabálnak, ha nem.     

pb280015.JPG