Te is, lányom, Odabella

Te is, lányom, Odabella

attila.jpg

Ez itt a Scala, az igazi Scala, a milánói, kívül olyan szerény és annyira mérsékelten kivilágított, hogy az ember elbizonytalanodik: talán mégsem ma van az előadás. Szerencsére megy arrafelé néhány furcsa lény, botos bátyó lódenkabátban, csillogó, lurex nadrágos férfi, nercbundák. A jegyszedők szép pelerint viselnek, és az oldalbejárathoz küldenek, ott van a feljárás a galériára. Bent aztán nem is érti az ember, hogyan fér el ez a nagy nézőtér a homlokzat mögött, bár ennél érdekesebb kérdés a szép csillár, ami enyhén mozog, lassan, de határozottan forog, reméljük a legjobbakat. 

Persze, hogy a legjobbakat reméljük, mégis az operavilág közepe, egyik közepe, Verdit játszanak, az Attilát, amit csak akkor szokás elővenni, ha van hozzá igazi címszereplő, olyan basszus, aki lényét illetően tenor, úgy értem, sztár, aki miatt eljönnek az operába. Aki Ildar Abdrazakov, akit szeretnek, még ha nem is tudják kimondani a nevét. Nem is erőlködnek vele, mindenkinek Ildar, egy csapat francia asszony épp azon tűnődik, megvegye-e a műsorfüzetet, húsz euró. Megnézik az Ildar-képeket, nem elég jók, nem veszik meg. 

Ez az egyik tanulság, ez a nemzetközi operarajongás, ez ugyanolyan, mint nálunk, furcsán felöltözött emberek unott arccal mászkálnak a folyosón, átbeszélnek a sorok fölött, és azt mondják: ezek a modern rendezések. Meg hogy nincsenek ma már jó énekesek. Bezzeg régen Domingo meg Carreras voltak a színlapon. 

Kezdenek, és van, ami kicsit sem csalódás. A puha akusztika, a zenekari hangzás, még a cintányér is szelíden szól, nem csattan, nem csörömpöl, hanem csendül. Riccardo Chailly vezényel, és itt most tényleg a karmester az előadás ura és parancsolója, ő rakja össze vagy látja át az opera egészét, hogy honnét indulunk és hová érkezünk, és ehhez melyik utat kell választanunk. 

A rendező Davide Livermore, szürke, háborús világot fest, oldalkocsis motorkerékpárok, teherautók és lovak. A ló nem tűnik túl jó megoldásnak, mégis azt várja az ember, hogy valami történik velük, és nem csak a gonosz nézőember várja, de a hátán ülő Attila vagy Leó pápa is, az előbbi próbál hadurasan természetes lenni, de azért igencsak kapaszkodik a gyeplőbe. Szép, filmes világ, estélyi ruhás nők, tányérsapkás férfiak, vetített háttér vagy romos hidak. Most is körülbelül így néz ki Aquileia környéke, csak nem lőnek. A bariton áriáját kissé elrontja, hogy épp akkor tolnak be mögé valami viaduktot, amikor nagyon kellene énekelni, és kicsit dübörög a szerkezet. Egyébként nagyon vigyáznak a hanghatásokkal, a puskák csak pattannak, nem dörrennek, mégis operába jöttek az emberek, nem tüzijátékra. 

A főszereplők közül nem Ildar Abdrazakov a legjobb. Vagy úgy is mondhatni, a többiek majdnem mind jobbak nála. Szép a hang, meleg és sötét, de alul elfogy, épp a gonoszság és megátalkodottság hangjegyei nem szólalnak meg. Ja, és hamis is. De jó a tenor, kicsit véznácska (csak hangját tekintve) a bariton, és kiemelkedően jó, bár nem félelmetes vagy megdöbbentő erejű a szoprán Saioa Hernández. A nagy zenei vagy auditív élmény rendületlenül a csoportos előadóktól jön, a zenekartól és a kórustól. Az előadást nagy sikerként tattják számon, a bemutatón 18 percen át szólt a taps. Ez most a harmadik előadás volt, és egy kicsit sietni kellett mindenkinek, hogy két kört is futhassanak a függöny előtt. 

Szegedi tenor

Szegedi tenor

cecchele.jpg

Jellemző módon a szegedi Délmagyarország és a szegedi operabarátok emlékeztek meg a tegnapelőtt, nyolcvanévesen elhunyt Gianfranco Ceccheléről, aki egy késői Otello fellépésével elvarázsolta a szabadtéri közönséget. Akkor a tenor végtelenül öregnek látszott, bár Otello lehet éppenséggel végtelenül öreg is Desdemona mellett, mindenesetre ma már nem tűnik annyira veszélyesen vénnek, ötvenhat évesen vállalta a fellépést. Az akkori szegedi felelős Nikolényi István volt, az előadás után nem sokkal írt egy levelet, hogy szerinte Cecchele hangja nem nyekergős. 

Utólag úgy gondolom, valószínűleg igaza is volt, jöttek egyéb visszajelzések is, hogy hangcsoda, meg hasonlók. Néha érdemes félreérteni vagy félreértékelni egy fellépést, az ember látja, hogy mennyi embernek volt vagy ma is szívügye az opera. Főleg Szegeden. 

Gianfranco Cecchele amolyan olasz énekes-történet, meg is lehetne filmesíteni a kisfiú történetét, akit két dolog érdekelt a világban, az ökölvívás és az opera, és mivel az édesapja nem engedte, hogy olyan sportot űzzön, amely során az emberek teljes erőből egymás fejét ütik, így kénytelen volt énekessé válni. Nagy énekesnők álltak mellette a pálya során, 1965-ben Maria Callas énekelte utolsó Normáit Cecchele mellett, 1982-ben Marton Éva volt a római Tosca. 1994-ben Tokody Ilona volt a szegedi Desdemona. 

Operakacsamesék

Operakacsamesék

dscf5513_2.JPG

A héten kiderült, hogy körülbelül mindenki tudja, mit csinált huszonöt évvel ezelőtt este. Tévét nézett, vagy mint gyerek vagy mint szülő, amikor is Dagobert bácsi kiabálni kezdett, hogy megette egy tengeri szörny a fagylaltját, majd elsötétült a képernyő, és Boross Péter jelent meg rajta. Meghalt Antall József. 

Furcsa módon én is emlékszem, mit csináltam aznap este, az Erkel Színházban voltam, úgy emlékszem, hogy a Pillangókisasszonyt láttam Tokody Ilonával, de erre azért nem esküdnék. Csak ahogy elkezdtek suttogni, hogy meghalt "az Antall", és hogy most mi lesz. Mi lenne, gondoltam, nem vagyunk Moszkvában, nem fogják leállítani az előadást, de azért izgultam. Szabó Kristóf, az orgonaművész Kistétényi Melinda adatokkal tele fejű fia rögtön mondta, hogy Antall a harmadik miniszterelnök, akit hivatala idején ér a halál. Gömbös és Teleki Pál az elődök. Aztán jött Ütő Endre, az akkori igazgató, néhány szóban bejelentette a történteket, és hogy folytatni fogjuk az előadást, hiszen ő is így akarná. 

Megkönnyebbültem. Valószínűleg a két döntés közül ez volt a helyesebb, de azért csak nézek ma, ha visszagondolok: akkoriban több együttérzés volt bennem az operahősök mint a valódi emberek iránt. 

Még azt sem tudom, hogy vajon ez mára megváltozott-e.  

Második kötet

Második kötet

andersz.jpeg

Egyetlen értelmes (?) vagy használható következtetésre jutottam Piotr Anderszewski koncertjének első része alatt, nevezetesen arra, hogy a tempót, valószínűleg ösztönösen, mindig úgy választja meg a zongorista, hogy ne legyen gyorsabb annál, mint amit fejjel le tud még bólogatni.  

És akkor ez most nem panasz meg semmi hasonló, nagyon kellemesen lehetett pihegni a félig telt Müpában, sötét volt és szólt a zongora. Anderszewski jelenleg nem az a pianista, aki nagy figyelmet követelne a közönségtől, és azt sem tudom megmondani, hogy ez most hanyatlás vagy valami természetes folyamat, megy a kerék, de csak lendületből, és egyre lassabban. A zongorista tehát  eltévedt lélekként betéblábol a pódiumra, leül, mert pont ott egy üres szék, és játszani kezd a félhomályban. Bachot. 

Arra gondolok közben, hogy igazi lemezhallgatói a viszonyom a Wohltemperiertes Klavierhoz. Úgy értem, az első kötet elejét jól ismerem, a végét már kevésbé, a második kötet még homályosabb, és egyre csak homályosabb lesz. Mert hát így hallgatta az ember, akár Goulddal, akár Richterrel, mindig az első lemezoldalt tette föl, akkor volt a legfrissebb a feje, legösszpontosabb a figyelme, aztán jött a többi prelúdium és fúga, és velük a bágyadás. Ha ezen sikerül változtatni, akkor talán mégsem volt értelmetlen az Anderszewskivel töltött este.  

Szenior

Szenior

corigliano.png

John  Corigliano hegedűversenyét játszotta a Fesztiválzenekar, Sipos Gábor egészen és számomra váratlanul lenyűgöző szólójával, és ugyan ma már ennek semmi különösebb jelentősége nincs, de ez a Corigliano nyolcvanadik életéve ellenére az ifjabbik, ott van a Jr. a neve mögött. Egyébként sem véletlen a vonzódása a hegedűhöz, az édesapja, John Corigliano Sr. a New York Philharmonic koncertmestere volt, a zenekar talán legszebb éveiben. Ő játssza a Bruno Walter vezényelte Brahms Kettősversenyben a hegedűszólót, vagy a Bernstein dirigálta Vivaldi Négy évszakot, a Seherezádéban a szólókat. Minden lemeze és fellépése közül legszívesebben talán azt hallgattam volna meg, amikor a Beethoven Hármasversenyt játszották, Bernstein vezényelt és zongorázott, Corigliano hegedült és a Filharmonikusok első csellistája, Varga László volt a harmadik szólista. Kicsi közünk is van hozzá, mert Auer Lipót tanítványa volt, aztán jött a világhír, Toscaninivel játszott, Rodzinski szerződtette New Yorkba. Szép ívű, nagy pálya, ezért is gondolkodik el az ember, hogy vajon miért lett a fiának ugyanaz a neve, mint neki. Lehetett itt valami el sem titkolt vágy, hogy az utód olyan lesz, mint az előd? Vagy épp ellenkezőleg, ez már az elvárások jele, ami nekem nem sikerült, az talán majd neki igen? De mi az, ami nem sikerült? Nem lett belőle Jascha Heifetz, de majdnem: húszévesen már szólózik a Filharmonikusok előtt, és ha aztán a biztosabb pályát választotta, azért élményekben aligha lehetett hiánya. 

A kérdés innét nem megválaszolható, az idősebb Corigliano épp a hetvennegyedik születésnapján halt meg, és annak is már negyvenhárom éve. 

Ipi, a pacsirta

Ipi, a pacsirta

adam.jpg

Még mindig a kis Ádám a legfőbb szellemi táplálékom, Kosztolányi fiának írásai, meg az írásokhoz írott bevezető, ami igyekszik szépíteni a valóságot, nem volt olyan rémes és tehetetlen, mint írták, csak beteg és alkoholista. De folyton kiderül a könyvből, hogy van mit mentegetni, ott az ifjabb Karinthy visszaemlékezése, hogy valahányszor találkoztak az utcán, az volt a humora, hogy kiderült, nem is apám írta a Pacsirtát. Vissza kellett kérdezni, hogy hát akkor ki?, mire ő azt felelte, hogy Pacs írta. Meg hát ott vannak maguk a fennmaradó írások. Lehet nélkülük élni. 

Gimnazistaként láttam Ranódy László filmjét, a Színes tintákról álmodom címűt, amiben Kosztolányi Ádám is játszott, vagy inkább csak megjelent, összetartandó az amúgy nehezen összetartható három Kosztolányi-novellát. Akkor jöttem rá, hogy hát hiszen még él, hogy akinek a nagy szőke fejéről annyit olvastam, az most nagy ősz fej. Próbáltam befűteni egy barátomat, hogy keressük meg, és kérdezzünk meg tőle mindent, amit csak lehet, hogy milyen volt az a szent vagy szentnél is szentebb ember, akinek a leszármazottja, milyen szivart szívott vagy hány feketét ivott. Mindent. Megtettük az első lépéseket, amelyek az utolsók is voltak, mert rögtön kiderült, hogy már meghalt. 

Egyetemistaként levelet írtam Kurt Vonnegutnak. Vele több szerencsém volt, de azt majd máskor mesélem el. 

Hátrafésű

Hátrafésű

Kosztolányit olvasok, de Kosztolányi Ádámot, és nem akarom előre elvenni senkinek a kedvét, de... szóval minden igaz. Rendetlen elme, rendetlen írás, nem egy föl nem fedezett, elkallódott művekkel teli titkos író. Viszont valaki, aki látta, hallotta, beszélt vele. Velük. Aztán olyan dolgokat ír le, hogy nagyon hasonlítottunk apámmal egymásra, ő is irtózott a náthától és én is. Sokan vagyunk Kosztolányi-hasonmások. 

Mégis: látta, hallotta, beszélt vele, és nem csak az apjával, de József Attilával is, ahogy ül az asztalnál, köröz a mutatóujjával érvelés közben, tömött bajusz és hátrafésült haj. Alacsony ember, talán 165 centi, ez sem meglepetés, a Babitsnak írt levelében elmondja, hogy 42-es gombos cipőt kell viselnie, pedig 38-as lába van, hát akkor nem lehet valami góliát.  

jozsefa.jpg

A hátrafésült hajnál akadtam meg, nem mintha nem tudtam volna, vagy nem láttam volna a fényképeken, de mégis: mintha ez volna a legfairebb fair play, amit egy férfi a környezetével játszhat. Odamutatja a világnak, mennyi idős, mennyi haja maradt, mi várható a jövőre nézve. Nem borzol, nem fésülget, nem igazgat. Látszólag a tarvágás még tisztább játék, de csak látszólag: úgy is lehet érteni, hogy saját jókedvemből vagyok kopasz, ha akarnám, gitáros lehetnék bármelyik rock bandában. 

Nem akarok nagyon messze menő következtetéseket levonni, biztos vannak nagyon rendes, átfésült hajú férfiak, itt van például Pierre Boulez. 

boulez.jpg De a haja röhögséges. 

Búfelejtő

Búfelejtő

buek.jpg

Valami belső ellenállást éreztem, egyrészt talán azért, mert annyit ismétlik a tévében ezt a Csak szex és más semmit, hogy ha még egyszer meg kell nézni a szép, tágas folyosót a körlifttel... Másrészt meg olasz filmet rimékelni, ne már. És az előzetes is olyan kis lassúcska, Szávai Viktória ezzel a tévébemondói hangjával és artikulációjával... 

Aztán eltelik tíz perc, és nem találom az ellenérzéseimet. Mernek kicsik lenni, bent maradni egy szobában, vagy kimenni az erkélyre, majdnem az összes külső lemegy a főcím alatt. Mernek színészek lenni, mondjuk ezzel a Hevér - Elek - Mészáros belső hármassal nem is olyan nagy bátorság, komolyan mondom, az volna a legjobb, ha annyi pénz volna a világon, hogy mindenki léphetne egyet és még egyet, és egymás szerepét is eljátszhatnák. Megnézném. 

Ilyen film ez a BÚÉK, picinyke, jócska, magyarocska, megállja a helyét az olasz eredeti mellett, képzelem, hány embernek jut eszébe ez a kirakjuk a telefonokat karácsonyi vacsoránál, újévi ebédnél, és eljátsszuk mi is, aztán rájönnek, hogy jobb ha nem. Miközben a nagy kiábrándulásról kellene szólnia, hogy mindenki nyakig, fejbúbig van piszkos titokkal, megalkuvással, megcsalással,mégis tele van a történet mindenféle szeretettel meg reménnyel. Hogy a testi szerelem segítheti a lelki összetartozást, és ha nem segíti, az sem baj, mert szeretni úgy is jó, és vannak a világban ártatlan fiatalok is. Vagy, amit a legjobban szeretek, hogy az elszenvedett igazságtalanság még a kis senkiből is hőst csinál, nem történhet velünk semmi jobb, mint egy méretes méltánytalanság. Ezt kívánjuk magunknak jövőre. 

Most akkor tényleg megcsinálják jövőre a Casablancát? Meg a Volt egyszer egy Vadnyugatot? 

Ambrus napja

Ambrus napja

Ambrus napja van, ami még mindig különleges az operabolondok számára, mert a város védőszentjének napján kezdi az évadot a milánói Scala. Nem mindig volt így, az épületben először 1778 augusztusában játszottak operát, és nem sejtve a jövő ítéletét, Antonio Salieri művét, A fölismert Európát. De azóta is változott a világ, nem is keveset.  Még emlékszem, amikor a kilencvenes években valaki azt mesélte, hogy ismer egy embert, aki ott volt az 1955-ös évadnyitón, a Normán. Körülbelül azt is mesélhette volna, hogy ismer egy ember, aki járt a Szaturnuszon, és még vissza is jött. Azon az előadáson ugyanis Maria Callas énekelte a címszerepet. 

Ma este Ildar Abdrazakov lesz a címszereplő, és az Attila az opera. 

ildar.jpg

A Scala honlapja azt írja, hogy Magyarországon élőben közvetítik az előadást, már ha jól dekódolom a szerintük angolul kiírt országnevet, hogy Unghery, aminek a hazai műsorújságokban nem találtam nyomát, de attól még igaz is lehet. Kicsit, persze, azt érzem, hogy ezt a tévés dolgot a csóróknak találták ki, akik régebben tojásokkal mentek el az évadnyitóra, nem magára az előadásra, hiszen oda bejutni ma 3000 euró, és még van 25 jegy, csak az épület elé, fogadni a világ gazdagjait. Most meg lehet mondani nekik, hogy ha az opera érdekel, maradj otthon, ha a társadalmi egyenlőtlenségek ellen akarsz küzdeni, tüntess a dóm előtt. 

Keddre egyébként egy nullával mérsékelik az árakat. Úgy már nyilván nem is érdekes az egész, maradt bőven hely a földszinten. 

Scala stolzingimalter 2018. 12. 07. Tovább
Trombi a porcelánok között

Trombi a porcelánok között

Mindig azt hittem, azt is hiszem, hogy az akusztika, az arról való társalgás a kérges lelkek menekülő útvonala. Nyilván van terem, amelyik jobban szól, van, amelyik kevésbé, vannak pompásan kidolgozott hangzásarányok és vannak nem annyira pompásan fölépített együtthangzások, de mit számít? A zene a lényeg, amit meg kell hallani akkor is, ha a szomszéd házban egy Sokol rádióból szól, és aki a hangzásról magyaráz, az nem hallja a hangoktól a muzsikát. 

Így aztán most a hangzásarányokról fogok beszélni. 

Mert hogy volt értelme meghívni Ton Koopmant a Nemzeti Filharmonikusokhoz, az nekem egyértelmű volt. Másképp szólt a zenekar, halkan és visszafogottan, és még azt a régizenés nyígást is lehetett hallani a vonósoktól, amivel egyeseket az őrületbe lehet kergetni. Nem vagyok egyesek, nekem ez tetszik. És tetszik, hogy Mozart korai Esz-dúr szimfóniáját öttételesre változtatták, az alternatív lassú tételt beillesztették a finálé elé, így a szimfónia inkább divertimentónak tűnt, de tényleg nincs a kettő között olyan nagy különbség. Legalábbis ekkor még, amikor Mozart tizenhat éves. 

Csakhogy ez a finom, vízben oldott vagy fás hangzás arra kényszeríti az embert, hogy kissé előrehajoljon, a fülét kicsit kinyissa, érzékenyítse, tarka lepke, szállj be Laci fejibe. És akkor Tarkövi Gábor, a világ egyik legjobb trombitása, a Berlini Filharmonikusok sztár muzsikusa belefúj a hangszerébe. 

Mozartnak érzem magam, aki a történet szerint elájult, amikor apjának egy trombitás barátja megfújta a hangszerét. Pedig Haydnnak kellene érezni magunkat, és örülni, hogy milyen szép művet, milyen sláger-tételt sikerült írni erre a furcsa fémdarabra, csak úgy érzem, mintha a nagy susogásban valaki a fülembe kiabált volna. És senki sem hibás, a zenekar így játszik, a trombitás is a saját hangerején dolgozik, nem kezdett el harci riadókat fújni, csak a kettő nem jött össze egy művé, egy előadássá. 

Hogy a szív fáj, az semmi. De a fül is cseng hozzá. 

tarkovi_1.jpg