Az ember ránéz egy másik életére, és azt látja, hogy minden logikus rendben következett egymás után, egyik lépés követte a másikat. Jó volna tudni, hogy ez a logikus rend megtervezett rend is volt-e, szóval, aki sikerre vágyik, az így rendezze be az életét, vagy a dolgok csak utólag állnak szép ok és okozati sorrendbe.

Burt Bacharachra gondolok, aki a napokban halt meg, hosszú és sikeres élet befejezéseként, kilencvennégy évesen. Szerintem azt mindenki tudja róla, hogy dalszerző volt, azt talán már kevesebben, hogy a pályáját karmesterként és zongoristaként kezdte, és abban sem volt épp sikertelen: az ötvenes évek végén Marlene Dietrichet kísérte. A hatvanas évek végén már Oscar-díjas dalt írt, a Butch Cassidy and the Sundance Kid betétdalát. Tényleg betétdal, egyáltalán nem kötődik a történethez, egyáltalán nincs se westernes, se 19. századi hangulata, amikor először láttam a filmet, eléggé hüledeztem is rajta, hogy a nagy lövöldözés és bankrablások közepette Paul Newman egyszerre csak biciklire (!) száll, és ha nem is fakad dalra, megszólal a Raindrops Keep Fallin' on My Head. Magyarul Kovács Kati énekelte, az a címe, hogy Hullhat rám a jégeső. Mintha Bacharach tudta volna, hogy a slágert többnyire a popsztárok építik föl, de a másik lehetőség a film.

Nem mintha csak filmzenéken dolgozott volna, még musicalt is írt, a Promises, Promises címűt, abban is volt egy nagy-nagy sláger, I’ll Never Fall in Love Again. Egyébként ennek is lett filmes utóélete, az Austin Powersben is eléneklik. Ha jól tudom, a filmben, vagy inkább a folytatásában egyébként maga Burt Bacharach is látható. (Egyébként ennek a dalnak is van magyar változata, a szöveg dicséretesen hű az eredetihez, de ettől kicsit nehezen érthető, „Nem leszek én soha szerelmes, egy léggömböt egy kis tű is átszúr…” - Mi van?)

Mintha a láthatóság fontos lett volna Burt Bacharach számára, egyrészt maga is énekelte a dalait, másrészt gyakran kísérte személyesen is azokat, akik az ő számait énekelték, még mondta is, hogy ő azon ritka komponisták közé tartozik, akit megismernek az utcán. Hogy ez miért is volt annyira fontos, azt tőle kellett volna megkérdezni.  

Számomra A fekete hattyú is nevetséges giccs volt, de tudom, hogy voltak, vannak rajongói is a filmnek, és ki tudja, talán A bálnának is voltak, lesznek rajongói, pedig még nevetségesebb és még giccsebb. Akinek nem a könnye csurog a vásznon, annak az orra, és akinek az orra sem, az izzad, valahogy ez akadt be a rendező Darren Aronofskynak, testnedv és érzelem. Ha még hosszabb volna a film, talán pisilnének is benne. De ha a mozi önmagában nem volna elég nagy csapás, akkor ott a magyar változat, a szinkron. Brendan Fraser szavait Mészáros Máté mondja, aki mégis kiemelkedő színész, most meg csak úgy bágyadozik a hangjával, de meggyőződés nélkül, a szinkronedzett Györgyi Anna pedig annyira lelkes, mintha a cégjegyzékből kellene felolvasnia, tárgyilagosan mondja, mondja, teljesen elválik a hangja a jelenettől és a szereplőtől. Mint a régi, szép időkben, amikor az ezerszer átmásolt VHS-kazetták alatt, amíg a főhősök egymást rúgták szájba, egy idős hölgy azt mondta, „te egy ninja vagy.” J-vel.

Sejtem a választ, de nem vagyok egészen biztos benne: nem lehet, hogy ez valami színésztiltakozás? Figyelmeztetés a magyar közönségnek, ez egy rossz fim, ne szeressétek. Ha igen, köszi, bár lehet, hogy magamtól is rájöttem volna.  

Fogalmam sincs, miért okoznak ekkora gyönyörűséget a Háború és béke csatajelenetei, amikor a közfelfogás az, hogy ezeken kell átvergődni, hogy eljusson az ember a jól megérdemelt szerelmi szálhoz. Nem tudom, nekem nem sürgős. Mintha az ember egy csodálatos terepasztal fölött állna, ahol minden látható, minden békés és nyugodt, az ágyúkból ugyan fehér felhők pöffennek, sivítanak a golyók, de mégis olyan csodálatos értelmetlenség az egész. És hirtelen vált a kép, beleközelítünk a terepasztalba, megszűnik ez az emelkedett állapot, ez a bölcs felülemelkedettség, és ott a nyers szenvedés, a zaj, durranás, a megremegő föld, vér, kiomló belek. Kutuzov visszavonul, és Bagratyion herceg feladata az, hogy négyezer fővel legalább egy napig feltartsa a teljes, százötvenezres francia sereget. Örülök, ha egy tizede megmarad Bagratyion seregének, mondja Kutuzov. Örülök, hogy nem vagyok katonatiszt, akinek ilyen döntéseket kell meghoznia. Andrej herceg Bagratyion kíséretében a frontvonal felé lovagol hirtelen sivítás hallatszik a fejük fölött, és bumm, mögöttük eldől egy kozák, lovastul. A kozák meghal azonnal, a ló még vergődik. Eszembe jutnak a saját katonai élményeim, amikor azt magyarázták, hogy a tüzérségi löveg tizennégy kilométerre visz el. Akkor elnevettem magam, tizennégy kilométerre? Honnét tudják, hogy kit lőnek agyon vele?

Persze, ez a lényege a modern hadviselésnek: nem tudni. Nem élni át a gyilkosságot, nem nézni az áldozat szemébe, nem gondolni arra, hogy őt is anya szülte, vagy bármire, ami közös bennünk. Valaki elsüti az ágyút, a kozák meghal, és aki elsütötte az ágyút, nem is tudja, hogy megölt valakit. De még Tolsztoj is a lovat sajnálja, nem a kozákot. Mégis jól seggbe kellett volna rúgni azt, aki a puskaport föltalálta.

Pakolgatom a kazettáimat, egyik fiókból a másikba, meg hallgatgatom is őket, mert idegesítő, ha van olyan hanghordozó a házban, amelyikről nem tudom, hogy mit hordoz. Erről meg nehéz megmondani, mi van rajta, mert ceruzával írtam a fényes kazettapapírra. Az a szerencse, hogy annyira kemény ceruzával, ami benyomódott a papírosba, elemlámpával ki lehet venni, hogy Beethoven G-dúr zongoraverseny, és Kocsis. De nem a régi lemez, mert azon Lukács Ervin vezényel, hanem ez egy koncert, az Erkel Színházban, 1971 január 27-én (ha jól silabizáltam). Kocsis és az Állami Hangversenyzenekar, Ferencsik vezényletével, nyilván a rádióból vettem föl, szóval valahol meg kell lennie az eredetinek is.

Ha zongoristának készülnék, most el volnék keseredve, mert a nem egészen 19 éves Kocsis úgy játszik, mint valami ördögfióka, teljesnek tűnik a fegyverzet. Nyilván változott a műhöz való viszonya, erről egyszer kérdeztem, hogy nem gondolt-e arra, hogy letiltsa az első nagylemezét, a Lukács Ervinest, de mondta, hogy vállalja a felvételt, de azt azért nem szeretné, ha valaki ennek alapján ítélné meg a művészetét. Talán a művészetét nem lehet megítélni, de a zongoratudását már igen, éppen úgy játszik, mint később, már gond nélkül azonosítható, pontos és szigorú, és néha fölsóhajt a székben a hallgató, azanyád.

Nem készülök zongoristának, szóval tiszta gyönyörűség.

De nem is ez az érdekes, hanem Ferencsik. Néha, főleg a harmadik tételben azt érzem, hogy nem csak kísér, hanem kifejezetten alkalmazkodik, hogy tudja, hogyan fogja a szólistája játszani a frázist, és már ő is úgy játszatja a zenekarral, pedig ő a nagy Ferencsik, ez meg a kis versenygyőztes. És eszembe jut, amit Kocsis mondott a Bartók Concerto kapcsán, hogy lényegében azért ugyanazt a művet játsszák és ugyanúgy, szóval élt (legalábbis köztük) ez a hagyomány. Miközben az ember azt hitte volna, hogy tűz és víz, a két véglet a magyar zenei előadóművészetben. Ferencsik utált próbálni, Kocsis szeretett, Ferencsik mindent a pillanatra bízott, Kocsis annyira gondosan készített elő, hogy az előadás időnként jobb volt a próbateremben, mint a koncerten. Meg a tempók egészen mások. És, persze, Ferencsik gyönyörűen vezényelt, zene nélkül is öröm volt látni, Kocsis meg sután, csuklóból emelgette a pálcát. És mind nem számít, ma már végképp nem számít, de vannak ilyen kazetták, amelyek bizonyítják, hogy tényleg gyönyörűen dolgoztak együtt, hogy létezett az az interpretációs hagyomány és folytonosság. Úgyhogy most már csak azt kellene kitalálni, hogy ki most a Ferencsik. Vagy a Kocsis.   

Hiába fogadtam meg ezerszer, hogy többé ide lemez be nem teszi a lábát, nem tudtam ellenállni az antikváriumban egy szép Camelot-albumnak. A darab maga híres, nem tudom, játszották-e valaha is Magyarországon, híres bukásnak indult, mert hogy iszonyat hosszú lett, éjfél után lett vége az ősbemutatónak, és utána mondta Noel Coward a bon mot-ját: kétszer olyan hosszú, mint a Parsifal, de fele olyan vicces. Néha én is elsütöm a poént, lehetőleg bénán sikerült Parsifal-előadások után. A Camelot mindennek ellenére nyolcszáz fölötti előadásszámot ért meg az első sorozatban, és azóta néhányszor felújították, nem függetlenül a politikától. Közben ugyanis lelőtték Kennedyt, és Jackie Kennedy a gyilkosság utáni első interjúban elmondta, hogy lefekvés előtt sokszor föltették a lemezt a férjével, és valahogy ez volt a szándék, a Fehér Házból valami Camelotot hozni létre, ahol a kerekasztal mellett ülnek a becsületes és igazságos és hős lovagok… Nem sikerült.

Ugyanazt a lemezt hallgatta Kennedy, amit az antikváriumban megvettem, és, mivel szimpla korong, szó sincs hosszúságról, és néha viccesek a dalszövegek, és Julie Andrews csicsereg, és Arthur király Richard Burton. Ahogy énekelnie kell, az körülbelül ugyanaz, amit Rex Harrisonnak kell tennie a My Fair Ladyben, emelt hangú monologizálás, valahogy beszéd és éneklés közt félúton, hol erre, hol arra hajolva el, és Burton hihetetlenül jól csinálja, tökéletesen elfelejteti az emberrel a képtelenséget, hogy itt egy páncélos manus énekel a zenekar fölött. Hirtelen meg lehet érteni, miért jöttek wagneri asszociációi Noel Cowardnak.  

Egyébként fontos volt a darab sikere, a Loewe – Lerner szerzőpárosból a komponista, Frederick Loewe a visszavonulást fontolgatta a My Fair Lady sikere után, mondván, hogy ez még egyszer nem fog összejönni, pedig mindenki ezt várja tőlük. Aztán mégis siker lett, aztán mégis szétváltak, nem haraggal, mert egyszer még színre vitték a Gigit, ami mozimusicalnek indult, de új darabot már nem írtak. Így higgyen neki az ember.

Írni se. Mondani se. Vagy úgy jár az ember, mint én, hogy annyian mondták már A sziget szellemeit, nem szabad kihagyni, készülj a legjobbakra, az év, az évtized, a filmtörténet legjobb filmje, tudod, az a manus, aki az Erőszakikat írta-rendezte. Bereményi Géza angol-ír változatban. (Ezt nem mondták.) Ugyanazok a színészek. Megnézed, és más ember leszel.  Egyetlen vágyad marad, hogy szarvasmarha vagy kecske legyél Írország nyugati partjainál. Vagy akár Skócia keleti partjainál. Utoljára a Pulp Fictionnek volt ilyen szájhagyomány útján történt fölvezetése.

A Pulp Fiction azonban annak idején beteljesítette a várakozásokat. A sziget szellemei meg tényleg nagyon jó film, de, nem is tudom… Valamiért nem igazi. Az ember látja, hogy tényleg festői helyekre vonult ki a stáb, valakik már biztosan szervezik a csoportos utazásokat Achill szigetére, most szólok, hogy a kocsma nem lesz ott, azt csak a film kedvéért építették. A színészek nagyszerűek, nekem Colin Farrell arcjátékáról mindig Gáspár Sándor jut az eszembe, de vannak szerencsésebbek, akik inkább Treat Williamsre asszociálnak. Vagy magára Colin Farrellre. Ha valakinek hiányzik az ujja, mindjárt a számítógép jut az eszembe, mennyit dolgoztak rajta, és hogy vajon a szamártetemet miért nem lehetett volna olyan súlyosra megalkotni, hogy ne fél kézzel emelgessék. De milyen fantasztikus kötött pulóverek vannak a filmben, a végén ki is írják, kinek a munkája.

Maradtam magyar marha.

Ha sikerült elég jól savanykodnom, akkor azért azt javaslom, menjen el mindenki a moziba.   

Valamikor gimnáziumban ez volt az egyik slágerem, Der Ludel und der Henzel, így kezdődött. A Music to Entertain the Kings of Hungary című lemezen találtam, hogy az az album miért volt meg otthon, kész rejtély. Vagy talán nem is az, aki a hetvenes években kezdett lemezeket hallgatni, az előbb vagy utóbb belefutott a Camerata Hungarica felvételeibe, vagy Czidra László lemezeibe. A Hungaroton elég hamar belátta, hogy a világot ez érdekli épp, a régi zene, Beethoven Ötödik szimfóniával nekünk nem lehet betörni a piacra. Ebben meg jók voltunk, jó volt Czidra László, akiből nem lehetett nagy blockflöte-csillagot varázsolni, de az a poszt amúgy is be volt töltve Frans Brüggen által. Jók a lemezei mai füllel hallgatva is, pedig nálunk ő volt a kezdet, az első régi hangszeres társulat alapítója, vezetője, arca. Néha megjelentek a tévében, az ifjúság (mármint én) röhögött, hogy esernyővégeket fújnak ezek a nagy, felnőtt emberek, de aztán rájött az esernyővégek és egyéb pikulák szépségére, és mégis menő dolog volt P. Mobil helyett-mellett azt a zenét hallgatni, amit a Jagellók.

Czidra nemcsak gyakorló zenész volt, de tudós is, az ő lemezei mindig gondosan szerkesztettek voltak, igyekezett körüljárni egy-egy témát, úgy értem, megmutatni egy dallam különböző változatait, így énekelték, így meg táncoltak rá. Emellett díszítéseket is írt barokk művekhez, amire a régi zene szigorú hívei nyilván ráncolták a homlokukat, ennek mi értelme van, ha a díszítés nem improvizált, akkor csak a kottalapok számát növeljük. De hát akkoriban nem is lemezre játszottak a művészek, nem hallgatták újra meg újra ugyanazt a díszítést, a kérdést nem annyira könnyű eldönteni. Mindenesetre Czidra díszítései közül volt, amelyik nagy karriert futott, a nagy Jean-Pierre Rampal is játszotta.

A kedvenc történetemet vele kapcsolatban Rolla Jánostól hallottam. Egy téli napon találkoztak az utcán, valami lemezt vagy kottát cseréltek, havazott, Czidra meg egy szál ingben szaladt le az utcára. Laci, meg vagy őrülve, így megfázol. Hülye vagy, én belülről öltözködök. Amivel, gondolom, arra utalt, hogy alkohol segítségével kapcsolja ki a hőérzékelő sejtjeit, de valahogy nekem mindig az jut eszembe, hogy ezek a régi emberek a hangsúlyt tényleg a belső dolgokra helyezték.

Van az a régi kérdés, szerintem minden gyereket foglalkoztat, miközben próbálja megjegyezni Petőfit, hogy vajon a költő tudja-e fejből az összes versét. Eleget piszmogott vele, éppenséggel a fejébe is mászhattak a saját sorai, de lehet, hogy aki nagyon gyorsan és nagyon sokat dolgozott, az csak csodálkozik: ezt én írtam? Nahát, de ügyes voltam.

Radnótinál szokott eszembe jutni, van az a Sebő Ferenc által közismertté tett Horatius, Radnóti-fordítás, a Lydiához, Kibékülés címmel is ismert. Az utolsó sora az, hogy csak véled tudok én halni is élni is. A trükk egyszerű, megfordítja a mondást, hogy se élni, se halni nem tud nélküle, és tagadásból állítássá teszi, így erősebb a szerelem.

Igazából arra volnék kíváncsi, de nyilván megoldhatatlan a kérdés, hogy eszébe jutott-e Radnótinak a saját utolsó sora, amikor valamivel később a fogolytáborban, sort sor alá tapogatva a sötétben, ékezetek nélkül írja a Hetedik eclogát. Másik latin költő a minta, Horatius helyett Vergilius, de amikor az utolsó sorhoz ér, megint ez jut az eszébe. Csak most meg sem fordítja, illetve megfordítja, de csak a sorrendet, „nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár”. Tudjuk, amit ő még nem, tudjuk, mit jelent: meghalni és nélküle.

Van mindenféle útikönyvem Rómáról, és pont egy amerikai szerzőtől, amerikaiaknak szánt darabban olvastam, hogy gyakori kérdés a Colosseumnál: hol feszítették keresztre Jézust. És a szerző nem akarja elkedvetleníteni az érdeklődőket, de ne keressék a pontos helyet, vagy ne itt keressék, mert Jeruzsálemben.

Jó, hát amerikaiak, biztosan vannak ilyen amerikaiak. De most megnéztem A Fabelman család című új Spielberg-filmet, ahol megtermett legények zaklatják a kis növésű zsidó fiút, kérjél bocsánatot. Miért? Kérjél bocsánatot, amiért megfeszítettétek Krisztus urunkat. Amire az ifjú Sam Fabelman azt válaszolja, hogy nem felelős a kétezer évvel ezelőtti eseményekért, és különben sem járt még Rómában.

Most nem tudom eldönteni, hogy ez amolyan benne maradt hiba, vagy így akarták jelezni a hatvanas évek diákjainak műveltségi színvonalát. Megnéztem az imdb-n a film hibáit, említik, hogy a gyerek Fabelmannak kék a szeme, a felnőttnek meg barna, hogy a hanuka gyertyatartóba balról jobbra teszik be a gyertyákat, és nem fordítva, hogy a film végén a borítékon a címzés olyan betűtípussal készült, amit csak tíz év múlva alkottak meg, de ezt nem. Szóval lehet, hogy poén.  

Hogy ez pontosan hogy is van, és mitől, azt nem tudom, csak tapasztalom: egyes műveknek lejár az ideje. Nem magukkal a művekkel van a baj, hanem a befogadóval, már nem jelentik azt, már nem azt jelentik, amit régen. Régebben beszéltek hozzám, most meg némák, mint a csuka. Mondjuk Kosztolányi, a Halotti beszéd. Azt mindig szerettem, mint mindenki, most meg azt látom, hogy nagyot akar a szarka, de nem bírja a farka, beidézi a Látjátok feleimet, de aztán mást se tud mondani, még azt se, hogy isa pur és homu vogymuk, csak körbe-körbe forog, és azt ismételgeti, hogy nahát, ilyen az ember, egyedüli, ebből aztán több nem lesz. És újra, újra ugyanezt. Hiába jut az ember egyre közelebb az érintettséghez, egyre távolabb kerül a műtől.

Ez volt számomra a minapi pánikroham. El Greco se szól már? Nem hozzám szól? Hát annyira szerettem, mondjuk ezt, Krisztust megfosztják ruháitól, ezt a könnyes szemet, ami egyszerre volt az, ami, kontúrlazított festékfolt és az égre tekintő ártatlanság. Szerettem a baromarcúakat, még azt is, aki egészen kitekeri a karját, mintha inkább a karját tekerné, csak ne kelljen meghúzni a kötelet. Meg a páncélost, aki érzi, hogy valamit nem jól csinál, hogy kerülök ide, nekem nem barom az arcom. Most meg dolgozik ez a „na ne már, El”, fested, fested itt a Jézusokat szakmányban, te sem gondolod komolyan. Én sem.

Nem marad ez végig így, a kiállítás végén mégis ott a Laokoón-család, az talán mégis meg akar szólítani, csak sokan vannak, nem ér el a hangja, de hát éljen, éljen, hogy sokan vannak. Nem a tömeg akadályoz, azt még biztosan tudom, de azért elég különös érzés azt mondani, hogy voltam az El Greco kiállításon, a legszebb kép egy Veronese volt.