Ezt még el akartam mesélni a szombati Metropolitan-közvetítés kapcsán. A szünetben a szokásos művészinterjúk, aztán we'll be back after a break, megindul a visszaszámlálás a képernyő jobb felső sarkában. Nyolc perc, annyira már ki sem megyek, inkább nézem, hogy sürögnek és forognak a nagy színház feketébe öltözött munkatársai. Tessék, ott vannak ketten, a földön valami fölé hajolnak, és piros festéket szórnak a flakonból. De miért? Vérfoltoznak, pedig a színpad alig lejt, a földszintről talán nem is látni, hogy véres a talaj, végzik ki az Angyalvárban a rendszer ellenségeit. A páholyok meg túl messze vannak, a kamerák meg úgyis az énekeseket mutatják, de akkor is, két díszletező ott görnyed, és festi a vérfoltot a márványnak ható földre. Hát igen, ez a Metropolitan, ez a csoda, és ennyit kell dolgozni azon, hogy a csoda valóra is váljék.

Aztán jön az előadás, a harmadik felvonás zenekari bevezetője, kivégezték és kegyelemdöfték a Cavaradossi előtti áldozatot, jön a takarító személyzet felmosni a vért, és milyen felmosófát adtak a statiszta kezébe? Hát igen ezt a mait, amiről rojtok lógnak egy csimbókban, épp csak az nincs ráírva, hogy Vileda. Amilyen nem volt sem 1800-ban, sem 1900-ban. 2000-ben talán már igen, legalábbis Amerikában, de hát ez a Tosca.

És ettől még egészen jó marad az előadás.

Lekéstem a zongoraversenyt, csak irigykedve nézhettem a sok boldog embert, akinek tetszett, de hát annyi baj legyen. Akármilyen gondosan szerkesztett is egy program, a C-dúr miséhez nem kell előjáték, a szünet utáni és előtti rész elvben teljesen szétválasztódik, az csak ajándék, ha már az eleje is jó a koncertnek. Philippe Herreweghe saját területe mégis az énekelt zene, az oratórium, a kórus. Akkor is, ha most, kivételesen, nem Bach, hanem Beethoven a komponista.

Csak azért mondom ilyen hosszan, mert lehet, hogy a végén mégis ez hiányzott, a ráhangolódás. Bár egész végig igyekeztem, hogy ne azon az alapon hallgassam a művet, hogy aztán mi lett belőle a Missa solemnisben. De mégis maradt valami zenetörténeti megfontolás, többé-kevésbé az, amiről a zenei anekdoták szólnak, hogy Esterházy herceg a bemutató után odament Beethovenhez, és azt mondta: na de kedves Beethoven, mit művelt már megint?  

Ezt így, ma, ebből a szép, kerek, tiszta előadásból nem lehet megérteni. Nekem nem sikerült. Annyira normális a C-dúr mise, annyira az van benne, ami lenni szokott, szövegfestés és fúga, az egész egy kicsit talán szögletesebb vagy nem annyira természetes, mint Haydnnál (aki azelőtt a miséket írta az Esterházyaknak), hogy nem tudom, mi baja lehetett a hercegnek. Talán elrontotta a gyomrát. Jó, az Agnus Deinél egy kicsit elszabadult a zeneszerző, de hát tudták, kivel állnak szemben, közben meg annyira megható, ahogy igyekszik jó tanuló lenni, folytatni a hagyományt, tisztelni apját, anyját, Haydnt, mindenkit.

A mű sikertelensége pedig máig tart. Hát így próbáljon meg valaki kedves lenni.

Nem tudom, hogy ez valami végtelenül rafinált titkos üzenet, ami átjött, vagy csak fordítva sült el, legalábbis nálam a nagy Munkácsy-kiállítás a Szépművészetiben. Mintha az eszme az lett volna, hogy itt ez a magyar világsiker, hogy megfelelő menedzseléssel kiderül, mi sem vagyunk alábbvalóak, mi is tudunk festeni. Ahol nincsenek nyelvi akadályok, mint a zenében, a képzőművészetben és a sportban, ott a magyar szablya rögtön villog. Hol igaz, hol nem. De Munkácsy esetében mintha épp nem erről lett volna szó.  

Örülnék, ha így volna, Munkácsy a világsiker, akinek a képeit milliók nézték Amerikában, nem kételkedek, vagy épp csak kicsit, hogy ezek a számok valósak, a forrásokat kutatták és kritizálták, nem csak a helyi (mármint budapesti) lapok beszámolóira támaszkodtak. De hát végeredményben mindegy. Ott áll az ember szemben a nagyméretű képekkel, és ha nem élőképekként vagy moziként próbálja befogadni azt, amit lát, akkor csak fölvetődik a kérdés, hogy „ez most tényleg olyan jó?” Nem is a színház-jelleggel van a bajom, Caravaggio is színház, csak a megfestés minőségével. Hogy ott van az az ácslegény Jézus mellett, vállán a létrával, sőt, két példányban is ott van, mert a vázlatot is meg lehet nézni, és egyszer sem néz ki úgy, mintha a kezében volna az, amit fog. Sem a létra, sem a szekerce.

Nyilván nem ez a jó festészet fokmérője, de ezeket az igényeket Munkácsy állította föl, vagy akik Munkácsyt értékelték itthon, olyan, mint az igazi, meg a legendák, hogy ásítani kell az inast látva, és a macska belenyalt a tejesköcsögbe (ilyen legenda nincs, most találtam ki).

Nemzeti és művészeti nagylétünk? Elmondják, megnézhetjük, hogy a Kunsthistorisches Museum mennyezetét Munkácsy festette. Rendben van. De a falakon egy Munkácsy sincsen. Rajtunk kívül ugyan ki az, aki a mennyezetet nézi a bécsi múzeumban?

Lehet, hogy nagy csodák nincsenek, de azért kicsik vannak. Például az, ahogy a Nemzeti Filharmonikusok elkezdte a koncertjét, Brahms Változatok egy Haydn-témára című művét. Mi? Hogy így is tudnak? Ilyen szép, visszafogott, kiegyensúlyozott összképpel, lágy fafúvós hangokkal játszani? Máskor ezt miért nem hallani?

Lawrence Foster miatt? De hát egy bácsi, ráadásul elég nehezen mozog, székből vezényel, elmarad a nagy ember bevonulása, egyszer csak ott van, fölemeli a pálcát, és kezdődik a zene. És mégis.

Aztán megnyugszik az ember, nem ez élete nagy Brahms-élménye, pont egy variációsorozatban szélsőségesebben, vagy nagyobb változatossággal is lehetne játszani, de akkor is van egy ilyen jó, bőséges megmerítkezés Brahmsban. Ahogy a második részben van egy bőséges megmerítkezés Berliozban, és Lawrence Foster a Mab királyné tétel után még azt is mondja, hogy mennyire jó zenekarunk van, mert Toscanini szerint ez a zene a legnehezebb egy zenekar számára a teljes 19. századi termésből. Az ilyenkor kérdés, hogy mi a jó, ha ez hallatszik is az előadáson, vagy épp ellenkezőleg.

A kettő között meg Richard Strauss Burleszk című darabja, ha nem is nagy élmény, amolyan intelligens műsortervezés, az ember észreveszi, vagy újra észreveszi, hogy Richard Strauss mennyit merített Liszttől. Nemcsak a szimfonikus költemény műfaját, de ezt az egész Burleszket, a mefisztói kacajokkal, rommá csépelt zongorával. Okosabbak lettünk. Szebbek nem.

Ismerik a Szinetár-féle bon mot-t Lamberto Gardelliről? Körülbelül így szól: Gardelli akkor nagy, amikor a mű nem nagy. Vagyis az igazán izgalmas és értékes Gardelli-vezénylések nem a Rigoletto vagy az Otello volt, hanem a Mózes vagy A lombardok, amikor ismeretlen vagy félig ismeretlen operát kellett megmutatni, fölfedeztetni.

Van benne igazság, hiszen különben nem volna bon a mot, de a világ is változott, ma már senki nem tartja a Mózest vagy A lombardokat kevéssé nagy műnek, lassan talán ismerőssé is válnak, mintha Gardelli erőfeszítései épp a kulturális szokásaink megváltoztatására és a felfedezésre vonatkoztak volna. Másfelől viszont kétségtelen napi, heti tapasztalat, hogy az alapművek túl vannak játszva, hogy az összehasonlítási alapjaink nagyok és nyomasztóak lehetnek egy mai előadó számára, ha valaki mantuai herceget énekel, akkor jön a közönség, hogy jó, jó, de mennyivel jobb volt Caruso, Gigli, di Stefano, del Monaco, Pavarotti és Domingo. Így aztán néha nem árt, ha egy alapműből kapunk kimagasló előadást.

Ahogy tegnap este (ott délután) a Metropolitan Toscájából. Hogy nemcsak a zenekar állapota, ami egyébként tényleg csodálatos, kicsiben is, nagyban is, ahogy megszólalt a Te Deum, de ahogy a színpadon kívül játszotta az együttes a gavotte-ot. De hogy van egy nagyszerű Sekrestyés, de van három nagyszerű főszereplő is, Lise Davidsen, Freddie De Tommaso és Quinn Kelsey. És olyan jó operásan furcsán néznek ki, Davidsen mindenkinél egy fejjel magasabb, a meghajlásnál derül ki, hogy a karmester Yannick Nézet-Seguinnél két fejjel, szóval a szó szoros értelmében is nagy, és hogy végre Kelsey esetében egy igazi, gonosz baritont is látunk-hallunk, akinek a hangja mégis szép. Nem is tudom, hogy melyik volt a különösebb, Davidsen csöndes áriája, mert a szituációból indult ki, az ember ilyen jellegű bajban nem ordít, vagy Kelsey gonoszságba lassan belefáradó Scarpiája, akinek szinte megváltás a halál, hiszen annyiszor játszotta már el ezt a játékot, és annyira mindig bejött neki. Végre van egy kés, amibe beleléphet. Jó, Freddie bátyám néha hamis volt, de olyan biztatóan hamis, inkább fölfelé. A lényeg, hogy nagy. A lényeg, hogy más. A lényeg, hogy ugyanaz.

Ahogy azt az Idegen test című darabban mondják:

• Széchenyi-díjat kap a Bunyós Pityu.
• Micsoda?
• Széchenyi-díjat kap a Bunyós Pityu.
• De hát az mégis egy tudományos díj. Nem lehetne inkább a Kossuthot?
• Nem, mert azt idén a Sláger Tibó kapja.

Szóval ezeken a díjakon igazán lehet már röhögni. De nem kell feltétlenül. Látja az ember, hogy nemcsak a művész kapja meg a díjat, hanem a díj is megkapja a maga művészét, akinek a díjazottsága emeli (vagy csökkenti) a díj értékét. Ebben, mármint az emelésben a kis- és nagybetűs Opera igazán megtette a magáét. Nem jut eszembe olyan énekes, akinél azt érezném, hogy miért. És nézi az ember a névsort, az énekeseket, akik fellépnek a Kossuth-díjasok számomra érthetetlen okból Térj vissza győztesen címet viselő gáláján, nyilván csak azok lépnek föl, akik nemcsak díjazottak, de még éneklést is vállalnak, és mindenki hangja fogytától vagy teljétől függetlenül  olyan produkciót nyújt, hogy világos, miért lett Kossuth-díjas. Ahogy Tokody Ilona megformál egy Verdi-dalt, ahogy Kováts Kolosban a hang hömpölyög, ahogy Gulyás Dénes múltat idéz, ahogy Kálmándy Mihály zeng, ahogy… Nem sorolok föl mindenkit. Csak azt még, hogy Kolonits Klára történetet mesélt a Kossuth-díj családegyesítő erejéről. Nem adom most tovább, ez az ő története, tessék többet és többen járni az Operába vagy az Eiffelbe.  

A Bragelonne vicomte-ot olvasom, már hetek óta, és ha szerencsém van, még hetekig kitart, most tartok a 123. fejezetnél, és 268 az összes. Öt kötet, nagy fejesugrás volt a nagy kalandba, de valahogy azt éreztem, hogy egy másik nagy kalandba is beleugrok, Alexandre Dumas életébe. Mert a Bragelonne-nak, amint azt sokan észrevették, nem a címszereplő a főszereplője, hanem… Hát ez is nehéz kérdés, talán d’Artagnan, vagy talán XIV. Lajos, vagy mégis Porthos? Az öregkor?

Elég sokáig úgy olvastam a könyvet, hogy nyilván a szerző is együtt öregedett a hőseivel, húsz év múlva egy folytatás, tíz év múlva még egy, de szó sincs róla, A három testőr után már három évvel a Bragelonne-nál tartunk, ami Nemere István-i tempó, hiszen a Húsz év múlva két kötet, a Bragelonne meg öt. Láthatóan foglalkoztatja Dumas-t az öregedés, a hatvan felé közeledő testőrök fizikai állapota, Porthos, aki vasmarkú, de már háromszáz font, és amikor elalszik az asztalnál, úgy bedagad a lába, hogy le kell róla vágni a csizmát.

Közben meg ott van Dumas élete is tartalékban, vagy amit elmesélhetett volna magáról, hogy milyen volt az élet afrikai anyával, hogy az apukája, amikor elhagyta Haitit, nemes egyszerűséggel eladta a mamát és Dumas nővéreit, véletlen szerencse a kalandregények barátainak, hogy a fiút magával vitte Párizsba, és katonának adta.

Több d’Artagnan-regény nincs, annak ellenére, hogy nekem is ott van a polcon az Athos öregkora meg a D’Artagnan lánya, de azokat már nem Dumas írta.

Teljesen váratlanul ért ez lemez. Már a ténye is. Azt tudtam, hogy Nathalie Stutzmannt kinevezték valamelyik amerikai zenekar élére, de hát Amerika… Messze van, meg szeretnek érdekeseket lépni. Hát ez az, Nathalie Stutzmann szép, férfihangú énekesnőként kezdte a pályát, aztán vezényelt is régihangszeres formációkat, lemezre is vették, főleg, ha énekelt és vezényelt is egyszerre, de most nem énekel. És attól függ, milyen zenét nevezünk réginek, de Dvořák eddig nem számított annak. És az Atlanta Symphony nem számított kiemelkedő amerikai zenekarnak, és még folytathatnám, hogy miért ne legyen ez a lemez, nyilván az Újvilág szimfóniából is van néhány a polcon, padláson, hűtőszekrényben. Most legyen egy új?

Legyen.

Azért próbáltak még egy érvet felhozni mellette az Eratónál, és a szimfónia mellé a ritkán játszott Amerikai szvit is odakerült. Számunkra nem annyira ismeretlen talán ez a darab, mert Doráti Antal vezényli a darab legismertebb lemezén, de nem jön ki a könyökömön.

A lemez nagyon jó, a darab persze, hogy csodálatos, talán túl csodálatos is, nem lehet ennyire jó minden tétel büntetlenül, a zenekar pompázatos, haldoklok a mélyvonósoktól, a felvétel élő, nem csalás és nem ámítás, ezek tényleg így játsszák. És közben még eszembe jutott Leonard Bernstein a Hangverseny fiataloknak sorozatából, amikor arról beszélt, hogy mitől amerikai a zene. Az Újvilág szimfóniát hozza föl példának, amiről mindig elmondják, hogy New Yorkban íródott, és Dvořák eredeti témákat használt föl. Attól amerikai, hogy indián meg afro-amerikai, na jó, ebben is van némi poén, de Bernstein továbbmegy, és a lassú tétel angolkürtdallamára ráénekelte, hogy „Czechoslovakia how I long for thee”. Eltekintve az apró történelmi pontatlanságtól, igazán vicces. Ugyanez van az Amerikai szvittel, amelynek a harmadik tétele Moderato (alla polacca). Nem szólnak a coltok a zenében, de nem mondhatnám, hogy hiányzanak.

Van bennünk ez a hiedelem, hogy utólag rendbe tudjuk tenni a dolgokat, vagy meg tudjuk érteni, hogy mi miért történt, hogy az események menete miért mutat logikus rendet. De időnként szembesülünk azzal, hogy nemcsak a rendet és a szükségszerűséget nem látjuk, de magukat az eseményeket sem tudjuk értékelni.

Ez így most túl-túl-túl, igazából csak azt akarom mondani, mennyire furcsa, hogy Cziffra György emlékére bárzongorista versenyt rendeztek, illetve hogy a verseny győztesei most, novembertől februárig a MOMkult Színháztermében lépnek föl. Azt nyilván már nem teszik hozzá, hogy ezzel megidézik az ötvenes évek hamisítatlan hangulatát, inkább a húszas-harmincas évek pesti éjszakáira hivatkoznak, de az egészben van valami furcsa. A Cziffra-életrajzokban azt szokás mondani, hogy a rendszer üldözöttjeként kénytelen volt a Kedvesben zongorázni a megélhetésért, az ember érteni véli, hogy ez mennyire szörnyű és megalázó. És amikor értjük, akkor róla nevezik el a bárzongorista versenyt? Legközelebb Mohácson tartjuk a török kulturális fesztivált?

Meghalt? De hát, próbál az ember alkudni, most volt hír, hogy odaadta a hegedűjét Pusker Júliának, nyilván nem ajándékba, csak használatra, de hogy újra szól Pauk György hegedűje, az 1714-es Stradivari. Massartnak hívják a hangszert Lambert Massart után, de nem is ő volt a leghíresebb játékosa, hanem Rodolphe Kreutzer, akinek a Beethoven-szonáta ajánlása szól.

Pauk György le tudta vonni a tanulságokat. 1956-ban menekült el Magyarországról, aztán megnyert két nagy versenyt, és ott állt Hollandiában, még felkérések is jöttek, legalábbis egy ideig, csak nem volt hozzá igazi mesterhegedűje. Volt egy Amatija, aztán lett egy Guadagninije, de azok azért nem szólnak úgy. És az is furcsa élmény lehetett, amikor elment egy jobb zenekarhoz fellépésre, és a zenekarban jobb hangszereken játszottak, mint a szólista.

Aztán jött a csoda.

De előbb nem a csoda jött, hanem a hideg zuhany. Ha jól rakom össze a történetet, Yehudi Menuhin javasolta neki, hogy Hollandiából költözzék Londonba. Az a zenei világ fővárosa, föl fogják fedezni, beindul a világkarrier, jönnek a mecénások, hónuk alatt a Stradivarikkal és Guarnerikkel, mester, nem lenne szíves ezen játszani? Pauk pedig csomagolt, költözött, aztán nem történt semmi. De annyira semmi sem történt, hogy Menuhinnal sem tudta fölvenni a kapcsolatot. Küszködhetett egyedül.

Megküzdötte a magáét, és amikor Amerikában vendégszerepelt, tényleg megtörtént a csoda, valaki két Stradivarival kopogtatott nála, mi a véleménye róluk. Mindkettő csodálatos. De mégis, melyik a csodálatosabb? Ez. Jól van, akkor játszogasson rajta, aztán meglátjuk. Sok évvel később a hangszer tulajdonosa aztán fölajánlotta a Stradivarit megvételre. Ez a hegedű került most használatra Pusker Júliához. Remélhetőleg nála is maradhat. Úgyhogy, Juli, rajtad a világ szeme. Füle.