Irtó szép, irtó nagy, irtó sok. Alexander Calder kiállítás a Vuittonban, három plusz emeleten, úgy értem, még a tető alatt is Calder, a végére eljutottam oda, hogy még egy felfüggesztett izét nem bírok megnézni, pedig akkor még sok felfüggesztett izé volt hátra. De szép is, jó is, jókedve lesz tőle az embernek, szeretik a gyerekek is pedig nem szabad hozzányúlni. Cirkusz, felfüggesztések, mobilszobrok, festmények, halak.

Mobilszobrok. Többnyire nem működnek a motorral meghajtottak, de ilyenkor is azt gondolja az ember, hogy nahát, épp jó pillanatban mondta föl a szolgálatot a szerkezet, mert ez nem mobilan is szép. Az egyik szobor olyan, mintha valami lengőteke volna a balatonszemesi Kishalász italbolt hátsó részében, lóg egy golyó, körülötte felállított üvegek, tárgyak, egy apró gong. Ha az ember nagyon méricskéli, akkor mintha a golyó nem érné el ezeket a tárgyakat, de mindegy is.

Vagyis nem mindegy, mert ki van írva, hogy minden egész órában működésbe hozzák a szobrot. A kiállítás meg akkora, hogy ha minden második egész órában hoznák működésbe a szobrot, akkor is meg tudnám nézni, így aztán háromnegyed előtt elkezdek helyet lökdösni magamnak az első sorban, mögöttem már gyűlnek a többiek, de én jól látok, kiderül az igazság. Nyilván bekapcsol valami elektromotor, meglengeti a tekét, aztán csihi-puhi, dőlnek az üvegek.

Egy órakor a múzeum kékbe öltözött munkatársa érkezik egy biliárddákó szerű valamivel a kezében, a lábára nejlonzsákot helyez föl, fölmegy a műhöz, és végtelen óvatossággal meglöki a golyót. Elindul a folyamat, a golyó nem tarol le semmit, hanem a golyótartó vízszintes rúd másik végére hosszabb dróton egy kis golyó van szerelve, az indul meg az pöccenti meg az üveget és a gongot. De csak rövid ideig. A kis golyót tartó drót beleakad a gongba, a múzeumi segéderő pedig kérések ellenére sem avatkozik bele a mű életébe, a hangok elmaradnak, a lengés megáll.

Így jártál, kedves látogató. Ha újra szeretnéd látni, még mászkálj egy órát.

Van Varró Dánielnek egy oldala, amelyen időnként amatőr költői versenyeket indít: megadja a formát, és záporozhatnak a rímek. A végén eredményhirdetés is van. Nem olyan régen a limerik volt a forma, tetszett a győztes, meg is jegyeztem a verset. És ihletet is kaptam, vagy legalábbis próbakedvet, tudnék-e ilyet. Olyan nagyon nem, mert ezt írtam:

Fényváros, nagyszerű Párizs

Füstös kis ízek és... ánizs.

Ott voltunk boldogok,

Hol Baudelaire ballagott,

Hívjál és indulok máris.

A vége a lényeg. Hogy nem is hívott, és mégis itt vagyok.  

Minél nagyobbat hazudsz, annál inkább elhiszik, mondja René, a barátja Antoine Doinelnek, így amikor hirtelen ki kell valamit találni, hogy miért nem volt iskolában, azt mondja: a mamám… Mi van vele? Meghalt. Jaj, bocsáss meg, kisfiam, mondja a tanár. A dolog bejött.

Legalábbis átmenetileg. Mert aztán pofonok lesznek belőle.

Igaz, ami igaz, Antoine Doinel megelőzte a korát. Mert a mamáját játszó színésznő, Claire Maurier csak most, május elején halt meg. 97 éves volt.

Jaj, de szerettük vagy szeretjük őt utálni. Elsősorban nem is őt, hanem a mostohaapát, akinek eljárt a keze, ha tapizni vagy pofont adni kellett, de azért jutott a mamának is utálatból.

Claire Maurier egyébként egy másik nagy sikerű filmben is játszott, az Amelie-ben, de ahogy nézem, annak az emléke erősen halványul.

Felicity Lott, ez a csodás angol szoprán kitalálta, hogy valamivel szeretne hozzájárulni a hospice otthonok költségvetéséhez, és elárverezteti a már nem használt fellépőruháit. Az ebből befolyt összeg is segítség.

Aztán kiderült, hogy épp önmagát kell segítenie, végső stádiumban lévő rákos folyamatot állapítottak meg nála.

Ijesztő és szörnyű. Mondjuk mi. Ő nem panaszkodik, hanem azt mondja: csodálatos élete volt. Senki nem számított rá, hogy ennyire szeretett énekes lesz, magas volt, szégyenlős, idétlen és szemüveges, de ha énekelni kezdett, mindez nem számított. A szemüveget meg le lehet venni.

Csodálatos életem volt, mindenhová eljutottam a világon, és rengeteg nagyszerű embert ismertem meg.

Egyszer Barbara Bonney-val vacsoráztam, és ő mesélte, milyen volt, mikor Japánban kijöttek az öltözőből a Carlos Kleiber vezényelte Rózsalovag-előadás után. Hárman voltak, a női főszereplők, Bonney, Anne Sofie von Otter és Felicity Lott. Csak álltak az utcán kábán, hogy jöjjön már egy busz, és gázolja el őket, mert az életük most volt a csúcspontján, innét már csak lefelé vezethet az út.

Nem lehetne valami boldog befejezést kitalálni?

Valami probléma merült föl a szállodai szobával, kérdeztem a megfelelő embert, nem tudnának-e esetleg egy másik szobát adni. Hát, örömmel adnának, de így május 12. körül akkora az érdeklődés...

Miért, mi van 12-én? Nem akartam tőle érdeklődni, gyorsan megnéztem az interneten Olaszország ünnepei, körülbelül ugyanazok, mint nálunk, április 25 a felszabadulás, június 2 a köztársaság napja, nem írnak semmit május 12-ről. Hacsak...

És tényleg, május 12 a Sposalizio, Velence eljegyzése a tengerrel. Több, mint ezer éve ünneplik, a dózse az aranygályán, a Bucintorón kievez, és egy aranygyűrűt dob a vízbe, közben azt mondja, hogy Desponsamus te, mare, in signum veri perpetuique domini. Hozzád megyünk, tenger, a te igaz és örök uralmad jeléül. Azt is mondhatnák, hogy habár fölül Velence, s alul a vizi szerencse, azért a víz az úr.

Nem tudni, mikor kezdték, de 1173-ban biztosan volt Eljegyzés. 1253 óta ment a dózse a Bucintoro fedélzetén gyűrűt hajítani. Aztán a köztársaság végével és a Bucintoro felgyújtásával a hagyomány megtört. 1965 óta van újra ünnepség, a dózse helyett a polgármester képviseli a várost.

Arra gondolok, milyen szerencséjük volt a velenceieknek a nyelvvel. Mert a város természetesen nőnemű, nemcsak azért, mert Venezia, hanem mert cittá, és a tenger olaszul fiú. Nem minden nyelven az, franciául lány. De így tényleg szabályos és hivatalos házasságot köthettek a szigorúbb időkben is.

A Pál utcai fiúkat hallgatom Kern András előadásában, hanyatt fekve, miközben hull (hullik?) rám a jégeső a tengerparton. Elfelejtettem, mennyire jól is kezdődik a könyv, a diákok majd belepusztulnak az unalomba háromnegyed egykor, az ablak nyitva, gépzongora szól odakint, és süt a nap. Aztán végre kicsengetnek, Csele épp egy olasz árussal alkudozik, aki fölemelte az árakat egy krajcárról két krajcárra. Pedig azelőtt egy krajcárért is mindent lehetett kapni: medvecukrot, árpacukrot, törökmézet, pálcikára nyársalt három szilvát, három fél fügét, három fél diót, három prünellát...

Prünellát? Mi az a prünella? Ránézésre azt mondanám, hogy aszalt szilva, de a szilva már korábban szerepel a felsorolásban, és mivel március van, nem lehet friss szilva. Az internet szerint lapos aszalt szilva, hiszek is neki, bár azt nem tudom, az olasz árus hogyan mond ki ilyen bonyolult hangzókat, mint az ü. De hát ez az olasz Pál utca gondja, a neveket is lefordítják (kivétel pont az utcanév), Giovanni Boka és Ernesto Nemecsek. Csónakos persze marad Csónakos, nem magyarázzák.  

Elkezdtem fejben összeszedni, kiknek a sírját látogatja az ember Olaszországban. A Mediciket Firenzében, Lodovico il Moróét Paviában, Ilaria del Carrettóét Luccában, II. Gyula pápát Rómában, itt amúgy is sokat, Caius Cestius piramisát, Keats és Shelley, Caecilia Metella, aztán Galla Placidia Ravennában... Abbahagytam. Ez most itt a végtelen plusz egy, Onorina és Giuseppe Brion San Vito d’Altivoléban. Körforgalom, jobbra Altivole, balra San Vito, erre már tényleg kevesen mászkálnak, és ilyenkor inkább csak olaszok. A ciprussorra behajtani tilos, illetve csak helyieknek szabad, majd helyinek adom ki magam, akinek véletlenül magyar rendszáma van. Vagy magyarnak, aki nem ismeri a táblákat.

Ez tehát a falu temetője, amelyhez a sarkon hozzá van ragasztva egy L alakú külön terület, megint a szokásos érzés: csak a gazdagoknak van pénzük néznivaló sírra.

Brionék gazdagok voltak, híradástechnikai céget üzemeltettek, és jó ízlésűek voltak, a Brionvega tévéket és rádiókat ma híradástechnikai múzeumokban őrzik, ez volt az olasz ipar fénykora a II. világháború után. Brion bácsi (nem bácsi, 57 éves volt) 1967-ben meghalt, az özvegy pedig Carlo Scarpát bízta meg a sírhely megtervezésével. Nemcsak sírhely, meditációs terület, medencék, gyep. Víz, mert hát ez a velencei Scarpa, víz és kő, mozaik és csobogás. Megilletődötten áll az ember a két összehajló sír előtt: ennyire szerették egymást, hogy egymás felé húz a szívük a halálban is.

Legalábbis Onorina asszony ezt üzente az utókornak.

Akkor is érzem a megilletődést, nyilván a víz és a halál valahogy összefügg bennünk is, nem véletlenül kell átkelni a csónakossal, bár nem tudom, hogy Brionék hová keltek át, nincs kereszt a sírokon. A legcsodálatosabb mégis az, hogy miközben az ember azt érzi, hogy ott van lét és nemlét határán, az okkultizmus partján, a padlózat márványlapjai kilazultak, néhány büdös kölök dörögteti, durrogtatja, ugrabugrál a kőlapokon. Az élet él.

Csak száz kilométerrel odébb jövök rá, hogy maga Carlo Scarpa is itt van eltemetve. Japánban halt meg 1978-ban, és a testét bepólyálva, álló helyzetben itt temették el. Vissza kell menni.

Sejtem, hogy határt kellene már szabnom az Olaszország, az olaszok és az olasz nyelv iránti rajongásomnak, de egyelőre elég nehezen megy. Most is mi történt? Ebeim összeszólalkoztak egy olasz kollégával, bőszen csitítottam őket, a nevüket ordibálva, az ellenség tulajdonosa nem különben,, csak ő nem ezeket a két szótagú változatokat kiáltotta, hanem azt, hogy Armando. Armando!

Hiába erőlködtem, hogy legalább a Nusit úgy mondjam, mintha Nuscinak írnám. Le voltunk győzve a nevek terén. Egy korábbi szállásadónő csivaváját Leopoldónak hívták. Nekünk meg fejünkbe verték, hogy a kutyanév egy vagy két szótagos legyen, ennyi az, amit a kutya megért, felfog, önmagával azonosítani tud. A magyar kutya. 

Hogyan is írta Esterházy? "Közép-európaiak vagyunk, az idegrendszerünk elrongyolt, a vécépapírunk kemény." Az állítás második fele egyre kevésbé igaz, de kutyanévben még minden búsan és lassan ballagunk nyugat felé. 

Amikor Michelangelónak felhánytorgatták, hogy akármekkora mester, a portrékészítéshez nem nagyon ért, hiszen Lorenzo Medici nem is úgy nézett ki, amilyennek megfaragta a síremlékén, a szobrász csak a vállát vonogatta: mit számít az. Ezer év múlva senki nem fogja tudni, hogyan nézett ki Lorenzo. 

Annyira frappáns a válasz, meg annyira magabiztos, hogy az ember csak bólint. Hát nincs igaza? 

Ötszáz év múlva látjuk, hogy igaza van: senki nem tudja, hogyan nézett ki az elhunyt. És csak utána jön rá az ember, hogy hiszen Michi bácsi fordítva ült a biciklin. Azért szerették volna, hogy hasonlítson a szobor, hogy ezer év múlva is tudják, hogy nézett ki Lorenzo. Mert most itt vagyunk, körülöttünk ki tudja, hány milliárd ember, de (valószínűleg) egyik sem olyan, mint ő.  

Van a művészetnek egy ötletelős változata, amikor nem a megvalósításon ámul a néző, hanem a gondolaton. Valakinek eszébe jut, hogy lefessen egy leveskonzervet. Másvalakinek eszébe jut, hogy a telefont a homárral párosítsa, kicsit a szó szoros értelmében, a hallgató helyén egy nagy, vörös rák legyen. Nem mondom, hogy nem akad meg az ember szeme rajta, még talán a Dali által emlegetett erotikus borzongás is utolérhető, ez a vörös és fekete mégis dögös valami, síkos izé, amit a szánkhoz emelünk. És belebeszélünk.

A kérdés az, hogy az ilyesmi nem jár le az idők múlásával? Már most, kilencven év múltán sem ilyen a telefon, sem formára, sem méretre, sem tárcsára. De még felismerjük, hogy egyáltalán mit látunk. Száz év múlva is felismerik? És ha Leonardo egy palavesszőt kombinált volna egybe egy számszeríj-felhúzóval, értenénk az üzenetet?

Lehet, hogy csak az a bajom, hogy a magyar nyelv megelőzte Dalit, mert a régi telefon hallgató-beszélő részét mi telefonkagylónak mondjuk. Rájöttünk magunktól is a készülék és a tengeri állatok közötti mélységes És erotikus kapcsolatra.