Van két (legalább két) csodálatos Vashegyi-mánia, az egyik az angol oratóriumok, a másik a ritkán hallható francia operák műsorra tűzése. De a Lully Armide mintha egyikbe sem illene tökéletesen, nyilván nem angol, de annyira nem is ritkán hallható, még nekem is van egy lemezem belől, Marc Minko… vagy várjunk csak. Az a Gluck Armide.

Azért érdekes Gluck, mert nagy szentségtörőnek számított, amikor nekiállt újrazenésíteni Lully operáját, kilencvenkét évvel a bemutató után. Hogy jut eszébe? Az a történet már foglalt, már elnyerte végső operai formáját.

Ma persze ezt már nem érzi az ember, ha nem is keveri mindenki össze a kettőt, de Glucknak jobbak az esélyei, de akkor ez olyasmi lehetett, mintha valaki jó ötletnek tartaná, hogy ezt a Balázs Béla-szöveget zenésítse meg a kékszakállú hercegről.  

Alighanem elmondtam már azt a kettősséget, hogy mennyire jó, hogy a mű egyáltalán elhangzik (a Versailles-i változat, egy Lajossal későbbről), és hogy nem annyira könnyed és színes, mint az ideális Armide lehetne, de most egyre inkább azt érzem, hogy haladunk az operával, hogy nem is az előadást hallgatom, hanem magát a művet. Amihez nyilvánvalóan hozzájárul az előadás is, leginkább két énekesnő, Gwendoline Blondeel és a címszereplő Marie-Andrée Bouchard-Lesieur. (Tanulják meg a nevemet, ha annyira tetszem nekik. Megtanultam.) Az előbbi gyönyörűszép hang, természetes és magabiztos éneklés, az utóbbi emellett, nyilván a szerep súlya és fontossága miatt egy percre nem enged ki, míg valami könnyedebb tánctétel megy, ő akkor is sistereg, töri a fejét, mit tegyen, megölje-e a szerelmét, vagy éljen vele boldogan. Spoiler: egyik sem.

Gyönyörű opera. Ha nem ők énekelnek, akkor is.

Úgy nézem, hogy Neil Sedaka neve ma már nem mond sokat sokaknak, de az Oh, Carolt mindenki ismeri. Pedig azt a dalt Sedaka nemcsak kitalálta, de ő is énekelte föl. Ha én lettem volna a menedzsere, óvtam volna tőle, nézz a tükörbe, fiam, nem ilyenekből lesznek a rocksztárok, de szerencsére nem én voltam a menedzsere.

Valami volt ott és akkor, a 2. világháború környékén Brooklynban, mert nemcsak Woody Allen kanalazta a levest a hullámvasút alatt, de egymást érték a dalszerző-előadók. Sedaka mellett Neil Diamond, Barbra Streisand (tudom, ő nem dalszerző), Paul Simon és Carol King, akinek az Oh Carolt írta Sedaka. A szöveg elhanyagolható, nem is ő felel érte, hanem egy haverja, Howard Greenfield, bár nem tudom, nem az ebben lévő I love you so volt-e az, ami Bereményi Gézát megihlette. Carol King visszaválaszolt neki, a dallamot megtartotta, csak új szöveget írt hozzá, Oh Neil címmel. Nem lett siker

1959. Sedaka húszéves volt, és már egy karriert maga mögött hagyott, mert klasszikus zongoristának indult, állítólag maga Arthur Rubinstein választotta őt ki egy csapat gyerekből a fellépők közé valamilyen műsorba. Sedaka végül mégis átállt a rock and roll oldalára, nyilván nem kell ma már magyarázni, hogy mennyire helyesen tette. Zongorázni nagyon sokan tudnak, de carolozni… Eggyel kevesebben.

Miért tart ez ilyen sokáig? A darab címe Az államtitkár, a szerző Alexandre Bisson, az előadás helyszíne a Pesti Színház, ideje pedig… Végtelen?

Annyi azért nincs benne. Persze, szép, amikor a színház saját magára emlékezik, a Vígszínháznál ez már hagyomány, nem először révednek a dicső múltba, bár eddig inkább zenés darabokkal tették, Popfesztivállal, meg Szent István körúttal. Az államtitkárt is játszották, több, mint száz évvel ezelőtt, érezni is; hogy hú, de poros, de poros, bár próbálnak port törölgetni, és aktuális poénokat elhelyezni kihelyezett ülésről, és hasonlókról.

A közönség hálás. Mivel értük megy a játék, lehetne ennyi elég.  

De nem elég, hanem sok. Már a második felvonás végén sem értettem, hogy lesz ebből harmadik, majdnem kész a történet, akiknek egymásba kell szeretniük, már egymásba szerettek, akit ki kell nevezni, kinevezték, még tíz perc kell, hogy a félreértések megnyugtatóan tisztázódjanak. Ehelyett szünet, majd fölmegy a függöny, még új szereplő is érkezik, vállán egy szarvas lábszárával. Nem megoldhatatlan helyzet, de akkor sokkal feszesebben és sokkal pörgősebben kellene rendezni, nem így, ahogy Máté Gábor. 

Drukkolok neki, hogy legyen élet a színigazgatás után is, de akkor tessék tehetségesnek lenni.  

A Rizsszámlálás a bécsi Marina Abramović kiállítás legvége, amolyan tréning, nem kötelező, csak aki jobban akarja érteni, mi történik, vagy valami hasonlóra készül. Vagy csak lassítaná az időt: rizst és lencsét kell szétválogatni, különösebb cél (úgy értem, főzési cél) nélkül. A lényeg, hogy el kell kezdeni utálni a feladatot, és akkor lép túl az ember valami határt, ha mégis folytatja.

Addigra már kiment belőlem minden ellenállás, így aztán el se kezdtem. Mert kétellyel jöttem, de persze Abramović erre is gondol. A kiállítás első szobája a The Artist is Present, ez eredetileg New Yorkban zajlott, le lehetett ülni a művésszel szemben egy székre, és nézni egymást. Egy kamera vette Abramović arcát, egy másik az önként vállalkozókét. Abramović körülbelül mindig ugyanazt az arcot vágta, a közönség változott. Volt, aki négyszer is szemben ült, volt, aki felindult, volt, aki sírt. És volt a szkeptikus, aki azt mondta, engem nem versz át a hülyeségeiddel.  Amivel persze, már át is lett verve. Már, ha átverés. Ha már ott vagyok, akkor ott vagyok. Nem átverés.

Nem, persze, hogy nem az. Legfeljebb verés. Egy régebbi, fekete-fehér filmen Abramović és a pasija, bizonyos Ulay ülnek egymással szemben, és pofozkodnak. Eleinte szépen, finoman, majdnem-majdnem simogatás jelleggel, aztán gyorsabban, gyorsabban, erősebben, amíg egy ütés után Abramović elhúzza az arcát. Ez a vége. A hangja az egésznek olyan, mintha pingpongozást figyelne az ember, a látvány borzalmas és fájdalmas, nekem YouTube-on szokott mostanában ilyen feljönni, vagyis ennek a sportváltozata, két megtermett nő tiszta erőből pofon üti egymást, ott sokszor vér is folyik, és el is ájulnak.

Ez meg milyen szép.

Bécsben néztem a Luisa Millert, nem mondanám, hogy sima ügy, van egy csomó megfejtendő a rendezésben, tenor meg alig volt, úgy értem, az eredeti megbetegedett, a helyettes pedig csak az éneklést vállalta, a szereplést nem. Nem a játékmaci ugrott be helyette, az a rendezés része.

A tenorról eszembe jutott azonban egy régi zürichi előadás. A harmadik felvonás végén Rodolfo, megmérgezve, utolsó erejével leszúrja a cselszövő Wurmot. A feladatnak megfelelően Neil Shicoff is félőrülten kardot rántott, és rárohant – Polgár Lászlóra. Aki viszont az apját, Waltert játszotta. Polgárnak még volt annyi lélekjelenléte, hogy ujjával mutassa a tenornak: ne engem, őt. Nem lett az egészből rendezői operajátszás.

Van ez a koncertszervezői bölcsesség, hogy minden vendégmuzsikus lehetőleg saját hazája zenéjét játssza. Ezért játszanak a magyar zongoristák folyton Lisztet és Bartókot a világban, a lengyelek Chopint, az angol karmestereket meg Britten és Elgar műsorral hívják. A kanadaiak és a szlovének találják föl magukat. Ez történt most is, Jean-Claude Casadesus francia szerzőket vezényelt a Nemzeti Filharmonikusok élén. Nem is olyan egyszerű helyzet, hiszen itt mégis volt egy Debussy-specialista, Kocsis Zoltán, aki például az Egy faun délutánját igencsak a szívén viselte, vezényelte, játszotta, én még olyan koncertre is emlékszem, amikor a Gundelban Mallarmét olvastak föl. Nyilván a saját hagyományaink nem élnek meg egy vendégkarmester fellépésekor, de mégis melyik elképzelés a kirándulás, melyik a maradandó?

Nem tudom. Jean Claude Casadesus nagyon lassan és elég szétesően vezényelte el a darabot. Nekem kicsit sem tetszett, de az egész úgyis a koncert kezdő száma volt, inkább felkészítésnek tűnt a Saint-Saëns művekhez, amelyek persze teljesen más szimfonikus eszményt követtek, így aztán a Faun sem lett bevezetés, se fülledt erotika. Erre a zenére végzett imitált közösülést Václav Nyizsinszkij? Hogy csinálta? És miért? Tényleg beteg elme.

Utána tehát Saint-Saëns, az a-moll csellóverseny, pompás és friss szólistával, Aurélien Pascallal, lendületes, szó szerint kopogós játékkal, két ráadással, nem nagy meggyőződéssel kísérő Filharmonikusokkal. Hát jó, ez ilyen, bár hosszú lesz így az Orgona-szimfónia.

A szünetben aztán rájöttem, hogy Jean-Claude Casadesus kilencvenéves. El is múlt. Ez viszont tényleg hihetetlen. Egy kicsit furcsán jár, de gyorsan, élénken, semmi aggastyánvonást nem látni rajta. Innentől kezdve persze másról van szó, valaki elhozza röpke hatvan év tapasztalatát, ezt így kell játszani, ezt amúgy. Nyilván arra már nincs se idő, se energia, hogy valami szép hangzást állítson elő a zenekarból, de azon dolgozzanak majd a hétköznapokon.

Úgysem fognak.

Nem volt nagy zenei élmény a koncert, de emberélménynek nem volt utolsó. Ki tudja, még újra találkozhatunk is. Jean-Claude Casadesus anyukája, a színésznő Giséle Casadesus 103 éves koráig élt. És 90 fölött még egy tucat filmben volt látható.

Valami jó van az Itt érzem magam otthon című filmben, de az a jó nem Szervét Tibor.

Mindegy, nem lehet szívóskodni, lelkesedésből készült a film, ahhoz képest szép is, mondani is akar valamit. Több valamit, és több szinten is sikerül elmondani, van, ahol jobban, van, ahol kevésbé. Én sajnos pont az idegek szintjén nem tudtam azonosulni, nem izgatom magam, hogy mi lesz Ritával, miután elrabolták, és arra kényszerítik, hogy hamis identitással élje az életét. Körülbelül tudom, mi lesz vele, és minden lassan, túl lassan történik, egészen addig, míg rá nem jönnek, hogy így kifutnak az időből, és attól kezdve minden túl gyorsan történik, mindenki új jellemet kap egy pillanat alatt.

Nem vagyok nagyigényű, magyar filmnél annak is örülök, hogy nem tiszta időpocsékolás a megtekintése, és ez nem az. Egyrészt Simon Kornél elég fantasztikusan néz ki ezzel a frizurával és bajusszal, másrészt a kisfia, Soma nagyon ügyes a vásznon, bár ehhez kap támogatásul néhány tockost az anyukájától. És a filmnek van politikai üzenete is, ez a jaj, de jó itthon, míg odakint tombol az erőszak, emberek halnak, de mi kimaradunk. Politikai elképzelésektől függetlenül is csodálatos, hogy van, aki hisz a film világjobbító, vagy legalább világmegváltoztató erejében. Mert én sajnos ott tartok, hogy Julius Caesart meg lehet ölni, de ez nem jelenti azt, hogy Augustus nem kerül hatalomra.  

Minimum érdekes. Mint a címe: Ha tudnék, beléd rúgnék. Egész film alatt azt vártam, kinek vágják le a lábát, de a cím ebből a szempontból átverés. Női film nőkről, nőrendező, női világkép, ennek megfelelően a nézőtér fele magára ismer, a másik fele megrémül, és a lelkiismerete is dolgozni kezd. Lehet, hogy nem mindenkinél ennyire rémes a helyzet, de legalább világos választ kapni a népességfogyásra. Ha ennyire kimeríthetetlen szenvedésforrás az élet, különösképpen a gyermeknevelés, akkor érthető, hogy nem erőltetjük a dolgot. Ehhez képest a Rosemary’s Child kedélyes kis történet az egy emelettel lejjebb lakó sátánról. Abban legalább tudja az ember, hogy mitől szenved, és nem olyan, mintha ez volna az élet célja és értelme, céltalansága és értelmetlensége.

Minimum érdekes, de közben Rose Byrne meg minimum Oscar-díjas, annyira dolgozik, és annyira messze jutott attól, mikor még Brad Pitt fenekét stírölte a Trójában. És Conan O’Brien? A fejhangú showman, aki mindig vihog a YouTube videókon? Nem is csak átmegy a vásznon, nem is kis szerepben, hanem rendes, nagy feladattal. Néztem, hogy van-e valami színészképzős múltja, de nincs. Vagy mindenki tud filmszerepelni, vagy tényleg tehetséges.  

A kérdés persze nem ez, hanem szegény szüleink.  Ők vajon hogy csinálták? Hogyhogy itt vagyunk, és moziba megyünk?  

Kétszáz forintért vettem ezt a lemezt. Nem akkor, most. Annak ellenére volt ennyi, hogy dedikálva van, nem Bessenyei és nem is a szerzők által, de a bal sarokban látható, hogy Iván ajánlotta a korongot, egyébként egy bizonyos Gézának, szeretettel. Iván pedig alighanem Bradányi Iván, író, szövegíró, színház körüli ember. Igazából nem tudok róla sokat, de nem álltam ellen az aláírásának.

A lemez azonban nem véletlenül 200 forint. Úgy értem: belbecse alig van, a Zorba-történet körüli dalok, Bessenyei már elég öreg, és elég lendülettelen, bár nem adja föl. Leginkább az tetszik rajta, hogy még Pataki Jenő is szerepel rajta egy kicsinyke szerepben, az a Pataki Jenő, aki valaha a moziban azt énekelte, hogy Hallod-e Rozika, te.

Szóval: gyenge. A lemezhez tartozó előadás 1988-ban volt a Kongresszusi Központban, és arra gondoltam, milyen szép kísérlet is volt, egy menő szerzőpáros gyengén sikerült darabját elővenni, hátha tévedett a világ. A szerzőpáros John Kander és Fred Ebb, együtt írták a Kabarét és a Chicagót, meg olyan dalokat is, mint a New York, New York. Meg akkor a Zorbát is.

A helyzet persze egészen más, a Zorba elég jól teljesített újkorában, 1968-ban, 305 előadásig jutott, nagyon ki lennének egyezve ezzel a számmal a mai szerzők és producerek. Két évvel a Kabaré után jött ki, és csak azért nem volt díjeső, mert abban az évben mutatták be a Hairt is (és még néhány, számunkra sajnos ismeretlen, de nagysikerű musicalt). Lett belőle felújítás Anthony Quinn-nel, később, már 2015-ben John Turturróval. Hogy errefelé mit keresett szegény Zorba, nem tudom. Talán eltévedt.

Tudom, hogy meg lehet jól is csinálni a Frankensteint én is láttam a londoni közvetítést az Urániában. De az nem a Vígszínház, és nem is abból az anyagból dolgoznak, amit a Vígben összehoztak. Mary Shelley története furcsa módon aktuális maradt, vagy talán aktuálisabb is, mit volt, amikor a mesterséges intelligencia a mindennapok része lesz, amikor tudni kellene, megsérthetjük-e az általunk létrehozott valaminek az érzéseit, kell-e őt szeretnünk, kell-e félni tőle, el szabad-e pusztítani. És a történetnek egyébként is van egy örökké aktuális eleme is, hiszen nemcsak a gépi utódokkal, de a természetes úton létrejöttekkel is vannak kötelességeink, azokat sem szoktuk feltétlenül boldoggá tenni, vagy kellő és megfelelő módon szeretni, akármit is képzel rólunk a teremtmény.

Lehetőség volna, de az előadás elakad a látvány szintjén. Hajó és fények, fontos, nem is kérdés, de a hajó egyáltalán nem akar hajóként viselkedni, alapvetően a tengelye körül forog, és az a bénáskodás, amit a legénység előad, miközben vezényszavakkal szórakoztatja magát… Minden lassú, minden unalmas, agyon vagyunk verve, pedig még el sem kezdődött az egész. És úgy is fejeződik be, hogy el sem kezdődött, de a Pink Floyd-számot a végén mindenképpen meg kell hallgatni, akkor is, ha már nincs mit tenni, megint csak fordul a hajó, és bénázik a legénység.

Az egyetlen kivételes pillanat a második felvonás eleje, a teremtmény monológja, mert ahhoz ifj. Vidnyánszky Attila kifejlesztett egy furcsa beszédet, egyszerre választékos és egy kicsit akadozó, vagy inkább csak merev, emberi és mesterséges, hogy kénytelen a néző odafigyelni. Lehetett volna ilyen is?

Akkor miért nem ilyen? Telnek-múlnak a negyedórák, félórák, órák, állandóan magyaráznak, mert a Prométheusz-vonal csak magyarázva megy át, csak így érti meg a néző, hogy mi a mondandó. Ha nem Prométheuszról van szó, akkor meg olyanokat mondanak, hogy „súlyos terheket kell cipelnem a sötétben”.

Nekem meg hideg nyállal kenegetik a homlokom.