Megnéztem másodszor is, és van még benne, van még minimum egy megnézés az Asteroid Cityben, mert szép is, és azt sem állítom, hogy értem minden mozzanatát, de közben azon is gondolkodtam, hogy miért jutott mindkétszer az eszembe Pintér Béla neve.

Talán Jeff Goldblum miatt, akinek hozzávetőlegesen húsz másodperc jut a filmben (remélem, ezzel még nem vettem el senki kedvét), és mégis boldog örömmel mocorog a vásznon. Hogy van ilyen, amikor a legmenőbb színészek is tudják, hogy Wes Andersonnal (vagy valakivel) érdemes együtt dolgozni, mert a munka is érdekes, a szakmai életrajzban is jól mutat, meg az emberi léptékű halhatatlanság is biztosítva van, ezt a filmet elő-előveszik majd az unokák is. És mintha a színházban nálunk Pintér Béla volna ilyen, hogy ha ő meghív valakit az előadásba, az tudja, hogy érdemes elmenni, Gálvölgyi vagy Szabó-Kimmel Tamás mást és máshogy játszhat egy Pintér–darabban, mint egyebütt. És akkor az ember már átmegy a tudományos-fantasztikum mezejére: annyira képtelen dolog volna, hogy Pintér Béla rendezzen filmet? Nem tudom, hogy ő akarna-e, meg vannak sejtéseim arról, hogy kapna-e rá lehetőséget, de úgy álomvilág szinten ez teljes hülyeség?

A beszéd célja a közmegegyezés szerint az, hogy az emberek megértsék egymást, össze tudjanak fogni, egyesíthessék az erejüket. Ezért is lett ideges Isten, amikor látta, hogy az egynyelvű emberek közösen kezdenek el építeni egy nagy tornyot, amelynek a csúcsa az égig ér, így aztán összezavarta a nyelvüket, hogy ne tudja a kőműves, mit mond a vályogvető.

Erre persze sokan mondják, hogy már a kiindulás is téves, a beszéd célja éppen az, hogy az emberek félrevezessék egymást, hogy ne tudja a balfácán, mit akar a jobbfácán, vagy legfeljebb két fácán tudjon összefogni a pulykák ellen. Ezért alakul ki a tolvajnyelv, vagy a nyelven belüli alnyelvek, ha érthető a kifejezés, valami szaknyelv, amelyet megérteni nem lehet, vagy nagyon fárasztó, így az ember elunja, aláírja a papírt, és utána döbben rá, hogy az a saját halálos ítélete volt. A probléma az, hogy ennek az alnyelvnek nem szabad teljesen elszakadnia a főnyelvtől, tehát valahogy mégis azt a benyomást kell kelteni, hogy egy nyelvet beszélünk. Kezdem azt érezni, hogy én is tolvajul beszélek.

Csak azt akartam mondani, hogy reklámok mennek a tévében, és azt érzi az ember, hogy itt is van valami saját szókincs, állandóan a zamatos gyümölcslevekről beszélnek, miközben a való életben én még nem találkoztam olyan emberrel, aki teljes komolysággal használta volna a „zamat” szót. Valaki, valamikor elkezdte, hogy a gyümölcs zamatos, és azóta ez a szó másodvirágzik a reklámokban. A telefonokat meg nulla forintért lehet megvásárolni. Értem, hogy miért, mert ami ingyen van, az annyit is ér, míg ami nulla forintba kerül, annak mégis van valami ára, csak épp sikerült kifogni valami rendkívül kedvezményekkel járó akciót. Ja, persze, és akciónak nevezik az árengedményt, a reakció akkor nyilván áremelés. Igazából az az érdekes, hogy mikor kezd el keveredni a reklámnyelv és a közbeszéd. Az akciót illetően már biztosan megkezdődött vagy befejeződött a jelenség, a zamat egyelőre ellenáll.  

Akik meg akarják magyarázni, hogy miért is nem szeretik az operát, többnyire a szöveget okolják. Vagy az életszerűtlenséget. Az ember nem énekel el egy áriát, miután szíven szúrták. Ha majd szíven szúrnak, meglátjuk. De ezek az operai szövegek, (főleg, amikor még magyarul énekeltek), hogy mennyi marhaságot kell kimondani, és jön a szokott elmésség: ami olyan ostoba, hogy színpadon nem lehet elmondani, azt eléneklik.

Ami azt illeti, én épp ezt szeretem. Nem csak ezt, de ezt is. Ha van valami életszerű az operában, az pont az, hogy az embernek egyszerre szakad meg a szíve és csiklandozzák közben. A klasszikus példa, nemzeti operánk átdolgozott változatában Melinda agya már bomlóban van, amikor azt énekli: „mint ősszel a gerle, ha búcsúzik párjától, én tőled búcsúzom, Bánk”. Először is: a gerle nem költöző madár, nincs különösebb oka, hogy ősszel búcsúzzék párjától. Másodszor: ha költöző madár is volna, olyan nincs, hogy a madaraknak csak a tojója költözik, a hím itt marad búsulni.

Az egész Udvardy Tiborról jutott az eszembe, egy kazettán hallgattam válogatott áriákat vele, köztük az Anyeginből Lenszkijt. Készül a költő a halálra, és épp barátja keze által fog halni, mondhatni, hogy elég szorongató a helyzet, de Lenszkij azt énekli: „szívemet sebzi meg a fegyver, vagy fejem mellett messze száll…” Ez ilyen párbaj? Lőnek és utána meg is dobálják egymást a pisztolyokkal?

Mikor én jártam magyar nyelvű Anyeginre, a „fejem mellett” részt kicserélték gyilkos tüzére.

Gondolom, ez is a korral függ össze, hogy az ember nem ott van, ahol éppen van, úgy értem, más jut eszébe, régi élmény, amely szinte olyan erős, mint az új, az aktuális. Nézem a Metropolitan előadását, és Gregor József jut az eszembe, hogy ő ezt hogyan csinálta. Nem azért, mintha ő lett volna a legnagyobb vagy legjelentősebb Sarastro, akit életemben láttam, hanem… - nem tudom. Másnap Julia Lezhneva énekelt az Operában, többek között egy Händel-motettát, és megint Gregor jutott az eszembe, pedig a két énekes között nagyobb különbséget nehéz volna elképzelni, az egyik nő, a másik férfi, az egyik csöppnyi, a másik elég méretes, az egyik szoprán, a másik basszus, és így tovább. Mondjuk, amit énekelnek, az ugyanaz, Händel szokásos takarékosságával újrahasznosította az Agrippinából Claudius császár áriáját a motettában (vagy fordítva, nem tudom, melyik mű volt előbb készen), ami itt Ó, édes éjjel, az harminc éve a Zichy kastély udvarán Jöjj, te drága volt. Kevesen (?) sejtették, hogy a statisztaként közreműködő fecskefészek frizurás legényből valamikor az Operaház igazgatója lesz. Egyszer majd ezt is megírja valaki operának, csak sajnos nem Händel.

Az embernek nincs olyan sok élete, ennek megfelelően nincs olyan sok „életem Varázsfuvolája” sem. Lehet, hogy ez volt az, amit tegnap adtak a Metripolitan Operából.

Pedig nem volt könnyű helyzetben a rendező, Julie Taymor szépséges produkcióját kellett helyettesíteni vagy pótolni, szép legyen, jó legyen, okos legyen. Szép, jó, okos, és még valamit hozzáad ez a változat, ezt az egyszerre régi és új benyomást. Vetített díszleteket, de hozzá rengeteg klasszikus eszközt, high-tec és low-tec egyszerre. A vetítést ott helyben készítik, úgy értem, egy táblára írják föl a mű címét, és a nyitány alatt az a vetítés. Die Zauberflöte. Aztán 1791. Aztán W.A. Mozart, és amikor azt hinnénk, hogy kifogytak a felírható dolgokból, még kiírják, hogy első felvonás. És madarak jönnek, madáremberek, nem Papageno, hanem madarakat játszók, kezükben papírral. Van melléjük egy zajművész is, aki a madarak röptét zörgeti, viszonylag egyszerű eszközzel, gumikesztyűk kuttyogtatásával. És így végig, két felvonáson át.

A varázsfuvola szöveg által terhelt opera, ami régebben felvilágosultnak hatott, az ma nőellenes duma, diktatúra, de legalábbis egyszemélyi vezető-barát történet. És még ott van Monostatos is, aki mór és gonosz, ez egyelőre tényleg megoldhatatlan még itt is, New Yorkban is bele kellett nyúlni a szövegbe. Monostatos természetesen fehér, (Tamino egyébként Lawrence Brownlee) de ettől értelmetlenné válnának a színproblémái, hogy az emberek utálják a feketét, és őt épp egy fehér lány vonzza, így ennyit változtattak a szövegen: schwarz helyett bösét énekel az áriában, weiss helyett reinét.

Az embernek óhatatlanul Gregor József jut eszébe, amikor eltévesztette a prózát, (ha ugyan eltévesztette), az arcodnál csak a lelked feketébb helyett azt mondta sarastrói méltósággal, hogy az arcodnál csak a segged feketébb. Mai füllel ez tulajdonképpen enyhébb.   

Azt szokták mondani, hogy van egy jól érzékelhető generációs különbség abban, ahogy az emberek a fényképezésre utaló mozdulatot imitálják. A 2000 előtt születettek úgy tesznek, mintha valamilyen tárgyat (fényképezőgépet) emelnének a szemükhöz, és belenéznének. Az újabbak viszont nem a szemükhöz emelik a képzeletbeli tárgyat (telefont), hanem az arcuk elé, mintha kis képernyőn néznék, hogy mi lesz majd a képen.

A szóhasználatban érthető módon sokkal könnyebb felismerni a generációs különbséget. Számomra például az ikon szó még mindig a keleti keresztény egyházakban használatos liturgikus képet jelenti, az ifjabbaknak és még ifjabbaknak viszont az ikon olyasmi, mint a bálvány. Vagy ez talán túl negatív, de valami vagy valaki jelentős és jellegzetes. A legikonikusabb ikon Rubljov Szentháromsága. Jamaica a jamaicaiaké, ikonjaim a legikonikusabbaké. Ami azt illeti, elég furcsa szó ez a legikonikusabb, rondának találom, nehéznek és túlhasználtnak, de nyilván nem lehet küzdeni a nyelv saját élete és változásai ellen. Majd kiderül, hogy egyszerű nyelvi divatról van szó, vagy szépen és tartósan szivárog majd be a magyar nyelvbe – különös kitérővel az angolból. És még el sem kezdtük, vagy épp elkezdtük a legendás helyett az epikus használatát…

Még hatot kell aludni, és itt az új Wes Anderson-film. Kicsit, persze, megjátszom magam, mert én már láttam, vagy majdnem láttam, a végét nem, szóval mégis hatot kell aludni, és le lehet feküdni délután is.

A lényeg az, hogy csoda. Ha jól számolom, hárman maradtak, klasszikus értelemben vett filmrendezők, akik önálló világot teremtenek, sok emberhez szólnak, és ők szólnak, nem arról van szó, hogy ez is egy mesterség, megmondani, hogy itt legyen a kamera, oda álljon a színész. A (ha jól számolom) három pedig Scorsese, Tarantino és Wes Anderson. Lehet, hogy másnak van más, irigylem érte.  

Mondhatnám, persze, hogy azt is irigylem, aki még semmit sem látott az Asteroid Cityből, még minden előtte áll, csakhogy ez nem olyan film. Ezt ezerszer is, vagy nem tudom, ötször biztosan meg lehet nézni. A Rigolettóra sem mondja az ember, hogy már láttam, tudom, mi fog történni. Valamikor, amikor még nem volt annyi átfedés a tévé és a mozi műsora között, lehetett vetélkedni, ki hányszor látott valamit. A Mackenna aranyát hatszor. A Volt egyszer egy vadnyugatot nyolcszor. És Az ötös számú vágóhíddal álltam elég jól, kilenc moziban megnézéssel, de abban Glenn Gould zongorázott. Meglátjuk, meddig jutok az Asteroid Cityvel. Kilenc talán nincs benne.  

Huligánok. Csőcselék. Futball. Ilyen csúnya szavak jutnak az ember eszébe, amikor megtudja, mi történt a Liszt Ferenc téren a tegnapi futball-ünnep felvezetéseként. Letépték és eltaposták a virágokat, a kár tetemes, még ha nem is pótolhatatlan, de az egész látvány, a tönkretett növények. Róma - Sevilla, ugye? Na, csak jussak el végre Rómába, elmegyek a Navonára, és…

Ez már megtörtént, és egy kicsit részesek voltunk benne, mert tényleg letörték a Navonán a szökőkúti szobrok egy darabját, amikor Staller Ilonát ünnepelték abból az alkalomból, hogy parlamenti képviselővé választották. Jó, akkor elmegyek a Szent Péterbe… Ez is megtörtént. Ötvenegy éve egy bizonyos Tóth László kalapáccsal esett neki a Pietának, azt kiabálta, hogy ő a feltámadt Krisztus, és letörte Szűz Mária karját, elcsúfította a szobor arcát – azóta van a mű golyóálló üveg mögött. Igaz, most már van ellenőrzés, kalapáccsal nem lehetne bejutni a templomba, de jobb a biztonság, az üveg maradt. Lehet, hogy csak a bosszú vezette a rómaiakat? Sokat vártak rá, de nem maradtak adósok.  

De mi van, ha a sevillaiak voltak a Liszt Ferenc téri tettesek?

Műveltségi vetélkedőben ez volna a száz forintos kérdés: mondjon egy norvég zeneszerzőt. Grieg. Igen. De minimum százezer forintot érne, ha megoldaná azt a feladatot is, hogy mondjon egy másik norvég zeneszerzőt.

Segítséget kérek. Telefonosat. Azt mondják a telefonba, hogy Christian Sinding. A válasz helyes. De ki az a Christian Sinding?

Elég furcsán néz ki, született 1856-ban, meghalt 1941-ben, és közben komponált és komponált. Sokat. Hegedűre, zongorára, orgonára, zenekarra. A magyar Wikipédia szerint öt operát írt, az angol és a német szerint csak egyet, viszont a magyar Wikipédia szerint három szimfóniát írt, míg a német és az angol szerint négyet. A francia szerint hármat. Mindenesetre írt három hegedűversenyt is, ebben egységesek a források. Szóval vannak ilyen alkotói életek, az ember írja és írja, és lényegében senkit nem érdekel, hogy mit írt. Kivéve…

Tulajdonképpen az a furcsa. Írt Sinding néhány órányi senkit nem foglalkoztató zenét, és van három perc, amit körülbelül mindenki ismer, csak azt nem tudja, hogy ez Sinding. Tavaszi zsongás a címe, rövid zongoradarab, készült belőle zenekari átirat is, eléggé olyan, mintha Grieg volna a szerző, de attól még Sinding. Nem értem az egészet. Ez miért? Vagy ha ez igen, akkor a többi miért nem? Hogy lehet, hogy valaki nyolcvan éven keresztül keres dallamokat, és nem talál, nem talál, csak ezt az egyet. Ezt sem élete végén, hanem körülbelül a közepén. De se előtte, se utána semmi, ezt viszont az is ismeri, aki soha nem hallott a szerzőről. Megszánta Sindinget a Jóisten? Vagy szerződött az ördöggel, lelkét adta egyetlen maradandó műért?

Egy régi, de nem nagyon régi, mondjuk tizenöt éves filmet néztem Herbert von Karajanról, amelynek végén fölteszik a kérdést a munkatársaknak, hogy vajon Karajan elégedett volna-e azzal a szereppel, amelyet ma (vagyis tizenöt éve) tölt be a zenei világban.

Egyértelműen nem.

Miért is lenne? Nyilván azt hitte, hogy az életműve maradandó, vagy legalább maradandóbb, mást sem csinált, mint rögzítette önmagát a különböző formátumokon, monó, sztereó, CD, lézer videólemez. A DVD-t talán már nem érte meg, és most nem is tudom, mihez kezdene magával. Bécsben az opera melletti tér az ő nevét viseli, azon már aligha fognak változtatni, de srégen szemben a Herbert von Karajan Centert be kellett zárni, semmi különösebb értelme nem volt, de ehhez elég drága helyen állt. Különben is: már a lemezboltokat is bezárták a belvárosban, ez az élet. Ha Herbert von Karajan azt gondolta, hogy őutána már nincs sok értelme bármit is fölvenni, rögzíteni, árusítani vagy csak közvetíteni, akkor ezt eléggé benézte, vagy nem volt tisztában azzal, hogy ő maga is csak egy termék. Nekem ugyan még ma is értékes termék, épp a napokban csodálkoztam el, hogy mennyire szépségesen szép, ahogy Berliozt vezényel, A szilfidek táncát a Faust elkárhozásából, és közben azon is csodálkoztam, hogy miért kell ezen csodálkozni. De hát ez az élet, nem építkezés, hanem építés és rombolás egymás mellett, hogy legyen helye az új háznak, előbb le kell bontani a régit. Ha nem kellene, akkor is lebontják.

Minden ilyen jellegű legyintős bölcsesség elhagy, ha olyanról van szó, akit én is ismertem. Karajan talán azt kapja, amit érdemel, de Kocsis?

Május 30 van, Kocsis Zoltán születésnapja, és ha fölteszem a kérdést, hogy vajon Kocsis elégedett volna-e azzal a szereppel, amelyet ma tölt be a magyar zenei életben… Nem tudom. Csak az általa irányított Nemzeti Filharmonikusokat nézve: már az is furcsa volt, hogy Kocsis halála után egy évig egyáltalán nem játszottak Bartókot. Érthető volt, de furcsa, ám hogy most akkor a legjobbak, ha francia operákat játszanak, az egy kicsit megszokhatatlan. Nem tiltakozok, mert tényleg tetszenek a Vashegyi György által vezényelt operaelőadások, de értetlenkedek. Vagy inkább csak kérdezem: hová menjek, ha egy jó Kékszakállút szeretnék végre hallani? Vagy Divertimentót. Vagy Mandarint. Bármit.