Ahol ki lehet bírni

Ahol ki lehet bírni

Jevgenyij Mravinszkij felvételeiből hallgattam, most valahogy kevesebb gyönyörűséggel, mint szoktam, pedig orosz műsor, Csajkovszkij, Muszorgszkij, Glinka és Glazunov. Ebben tartották őt a legjobbnak, meg, természetesen Sosztakovicsban, akivel jó barátok voltak, néhány szimfóniát Mravinszkij mutatott be.

De a kevesebb gyönyörűségre visszatérve, biztos, hogy számít a hangfelvétel minősége, hiába Erato a CD, azok azért leningrádi felvételek a hatvanas-nyolcvanas évekből, kemény, csörömpölős hangzás, ami lehet, hogy megtéveszti az embert, keménynek és csörömpölősnek hallja az interpretációt is.  (Van egy történet, amely szerint a BMG megvett a Melogyijától egy bizonyos hangfelvételt. Sztereónak kellett volna lenni, de az Amerikába kiküldött szalagon monó felvétel volt. Visszaírtak, hogy várják a sztereó szalagot, mire azt a választ kapták, Vlagyimir Szemjonovics, a lemezgyár igazgatója azt üzeni, hogy a felvétel sztereó.)

Csörömpöl tehát Mravinszkij felvétele, és az ember óhatatlanul valami hatalmas és különlegesen átláthatóan zenélő katonai zenekart képzel maga elé (Mravinszkij maga koncerteken a frakkján hordta a kitüntetéseit), eszébe jutnak a próbák, nem lehet olyan rövid részletet nézni, ahol ne volna a karmester egyszerre csodálatosan tisztában azzal, mit akar, és azt hogyan érheti el, és ne nyílna ki a néző zsebében a bicska, ahogy fegyelmezi a muzsikusokat. Egészen halkan beszél, és leginkább torokköszörüléssel instruál. Szörnyű, rosszabb, mintha ordibálna. Meg is volt egyébként a hatása, a zenészek egy órával a próba előtt már a teremben voltak, és szorgalmasan hangoltak, készültek. 

Mravinszkij 1938-tól volt a Leningrádi Filharmonikusok zeneigazgatója, ötven éven át. Néhány generációt megtanított kesztyűbe dudálni, vagy nem is tudom, a megfelelő hangszerbe trombitálni. Közben azért volt Sztálin, háború, Hruscsov, Brezsnyev, azt mind túl kellett élni, a rendszer kegyeltjeként és ellenségeként, hiszen nem csinált titkot a hitéből. Eszembe jut Sosztakovics is, aki annyira utálta Toscaninit, amiért az kiabál és alázza a zenészeket, de hát Mravinszkij is alázta a zenészeket, az hogyhogy nem zavarta? És valahogy odajutottam, hogy valószínűleg nincs más megoldás: zsarnokság idején csak zsarnoksággal lehet fenntartani a kis világot, a menedéket, a védenivalót, ahol ki lehet bírni.

Opasno je van se magnuti

Opasno je van se magnuti

karinthy_1.jpg

Mi már ahhoz a generációhoz tartozunk, amelyik fordítva tanulta a magyar irodalmat, legalábbis sok esetben előbb találkozott a paródiával, és utána az eredetivel. Jó esetben, mert például Szabolcska Mihály verseit én csak az utóbbi napokban vettem át, és aligha fogja kiszorítani Karinthy sorait: „És estefelé, ha a nap lehull/ Bealkonyul.”

Talán nincs is ebben semmi csodálatos, emlékeim szerint a Keresztapa-filmeknek is előbb érkezett el Magyarországra a paródiája mint az eredetije. De hiába nem győzöm csodálni és röhögni Karinthyt, újra és újra szöget üt a fejembe egy paródiája, sőt, már az is, hogy csak egy paródiája van a tárgyban: József Attila. Amennyire tudom, csak egy verset írt az ő stílusában, a Pünkösdi kolbászt, de voltaképpen az sincs az ő stílusában Hótom után angyalokkal vígan parolázok. Mikor írt József Attila ehhez hasonlót? Az első versszak utolsó két sora még találó: Gyémántlencsét rágott két fúrása szívemen. Hogy a szíven rágnak, az tényleg József Attila, „egy fáradt alma függ fejem felett, a hernyó rágott szívéig szemet”. Ami arra utal, hogy Karinthy (persze) jól ismerte József Attila verseit, másrészt (persze), hogy a kortársak számára mennyire idegen volt ez a világ.

Korai krimi

Korai krimi

one_thousand_and_one_nights17.jpg

Minden Rimszkij-Korszakovval kezdődött, hogy egy kicsit sokat hallgattam a Seherezádét, és rájöttem, hogy hiába a négy tétel négy címe, nem jutok sokkal előrébb velük. Nem tudom, ki az a Kalander herceg, és mi történik a Mágneshegyen. Szóval pótolni kell, ami gyerekkorban (ha akkor) elmaradt, elkezdtem olvasni az Ezeregyéjszakát. Nem a valószínűleg legjobb fordítást, de egy elég jót, Honti Rezső művét, ami ugyan nem lesz elég ezeregy éjszakára, egy pár napig megteszi.

Hogy mást ne mondjak, a Mágneshegyet már tudom, mi.

Igazából nem is ez a csodálkozás alapja, hanem a tökéletesen más gondolkodás mesékről, történetekről. A krimiről. Mi körülbelül ahhoz vagyunk szokva, hogy találnak egy hullát, és a végén győz az igazság, kiderül, hogy miért ölték meg az áldozatot, ki tette, és mi a büntetése. Ehhez képest az egyik mese, A meggyilkolt lány és a három alma története meglehetősen hasonlóan kezdődik, a kalifa megszán egy koldust, gyere, vesd ki a hálódat, és akármit fogsz, adok érte száz aranyat. Fognak egy ládát, benne egy földarabolt női holttesttel. A koldus a beígért összeg dupláját kapja, a vezír meg ultimátumot a kalifától, vagy kideríti, mi történt, vagy lógni fog, negyven közeli hozzátartozójával együtt. Nem deríti ki, de az akasztás előtt ketten is jelentkeznek, hogy ők a gyilkosok, a nő férje és a nő apja.

Nem mesélem el részletesen, hátha van még, aki nem ismeri, de végül a férj a valószínűbb elkövető, félreértésből gyilkolta meg a betegeskedő asszonyt, a félreértéshez kellett a három alma (igazából egy is elég lett volna). Kiderül az ügy, nagyszerű, mindenki mehet haza, a férj kap új feleséget a kalifától, a rabszolgát felszabadítják, a gyerekek megúszták, hogy nem szóltak időben, és így tovább.

És a halott? Vele már úgy sincs mit csinálni, azon csak Allah tudna segíteni, szóval: így járt.

Valamit tudtak ezek a keletiek az igazság természetéről.   

Bartók-csend

Bartók-csend

20240716_190743.jpg

Régi, kellemesen kopott Kocsis-lemez akadt a kezembe, úgy értve most a kellemes kopást, hogy nyilvánvalóan sokat hallgatták, és ezzel nem magamat dicsérem, én is örököltem a korongot. Bartók-művek, és még a Philips idők és az összkiadás előttről származik, Japánban vették föl 1975-ben. Kocsis 23 éves volt, nagyszerűen zongorázik, még ha az interpretáció nem is olyan nagyszabású, mély, befejezett és végleges, mint a későbbi Bartók-lemezeken, de hát mutass ma nekem egy ilyen huszonhárom éves zongoristát…

Mutass bármilyen zongoristát, aki Bartók-műsorral koncertezik, teljes Bartók-lemezt vesz föl. Nem a zongoraversenyekre gondolok, az rendben volna, többé-kevésbé, mintha a Második népszerűségben lassan utolérné a Harmadikat, és tulajdonképpen nem hiszem, hogy eljön még az Első ideje is. De a szólóművek. Mintha senki nem játszana Bartókot se koncerten, se lemezen, mert minek, úgysem lehet Kocsissal mérkőzni. Kicsit olyan a helyzet, mint amikor a Nemzeti Filharmonikusok bejelentette, hogy Kocsis Zoltán halála után akkor most egy évig nem játszanak Bartókot. Tiszteletből. Ez nem megoldás. Ha tisztelik Kocsist, akkor játsszanak jól Bartókot, de azt ő biztosan nem akarta, hogy egyáltalán ne adják elő a műveket.

Majd megoldódik, tudom, de azért különös helyzet.  

Szegényregények

Szegényregények

naraybarbara.jpg

Az volt az érzésem, hogy Náray Tamás Barbara-trilógiáját többen szidják, mint olvassák. Vagyis ez így nem pontos, de annak meg nincs értelme, hogy hangosabban szidják, mint olvassák. Tehát olvassák, ugyanakkor a ponyvairodalmat megillető irodalmi csend helyett most mégis hallani valami ejejt meg ugyant, mert Náray Tamás kapta idén a Libri-díjat is. Nem kimondottan minőségi alapon, hanem népszerűségi alapon, amin, persze, lehet értetlenkedni vagy nem értetlenkedni, végül is ez egy díj, annak adják, akinek csak akarják, Tolsztoj se kapott Nobelt, mégis vitte valamire.

No de hogy tudjam, mit szidnak, min ejejeznek és mit olvasnak, leakasztottam a könyvesboltban a Barbara első részét, amely baljóslatúan A végzet címet viseli, és szép alaposan kiolvastam, első szótól (Forró) az utolsóig (fogadott).

Nem teljesen pozitív meglepetések nélküli a regény, mondjuk a téma elég érdekes, több szállal indulunk, de az első kötet főszála Lengyelország az 1. világháború után, Pilsudski és Dmowski, ukránok, oroszok, lengyelek, ismeretlen előzmények egy ma ismerős helyzetben. Ha ruhákról van szó, akkor Náray elemében van, lendületesen ír le egy estélyit, színeket, anyagokat, a szabást.

Most itt elakadtam. Nyilván azt nem is érdemes mondani, hogy a regényírás szakma, szóhasználattal is lehet jellemezni egy szereplőt, az semmiképp se szerencsés, ha egy arisztokrata asszony azt mondja 1920-ban: „hát ezt én inkább kihagynám”. Meg hogy tényleg ne beszélgessenek már úgy, hogy közben elmondják egymásnak Lengyelország történelmét, mert az emberek ezt nem szokták. Nem mindegy, hogy ízetlen vagy íztelen, meg itt van ez a kedvenc mondatom: „Irányította a szülőket, már persze, akit lehetett, és kellőképpen felvágták a nyelvét, belekötött mindenbe, ami nem a szája íze szerint történt, és aki nem fújt vele egy követ, hamar szembesülhetett a vélt vagy valós hibáival, netán még a legféltettebb titka is napvilágra került, természetesen mindig kinyomozhatatlan forrásból, ráadásul az illető családját is pellengérre állította”. Hát ez meg mi? Fogadást kötött a szerző, hogy egyetlen mondatba beleprésel négy magyar szólást?  

Nem folytatom. Van még két kötet, de egy klasszikust idézve: hát azt én inkább kihagynám.

A filmbéli csábítók

A filmbéli csábítók

shelley-duvall.jpg

Shelley Duvall-lal az történt, amiről mindenki álmodik Hollywood és vidékén. Rendezett egy partit, hátha el tudja adni a férje által készített műtárgyakat, és a buliba elmentek az épp közelben forgató filmesek. Rohantak a rendezőhöz, Robert Altmanhoz, hogy van itt egy elég jó fazonú lány, vézna, kilóg a füle a hajából, de csinos, vagy valami hasonló, nézze már meg, nem ilyet keres.

Annyira olyat keresett, hogy végül Shelley Duvall hat Altman-filmben is játszott. Meg, persze, a Ragyogásban. Meg, még nagyobb persze, az Annie Hallban.

Ő Pam, a rock-újságíró, és annyira kedves, ahogy forgatja a fejét, naivan nézeget, és egyáltalán nem veszi észre, hogy szívatják, hogy a szerzői szándék ellenére mindig átállok az ő oldalára. És végül mégiscsak mond egy halhatatlan mondatot: kafkai élmény volt veled minden perc az ágyban. Aztán úgyis telefonál Annie, hogy egy pók van a fürdőszobájában.

De azt csak most tudtam meg, hogy Shelley Duvall amolyan nagy nőci volt, járt Ringo Starr-ral és Paul Simonnal is, nahát, az utóbbival pont az Annie Hall idején, szóval volt egy kis belső humor, hogy a filmbéli két csábító, Tony Lacey és Pam igazából egymást csábították el. Néha az életnek is vannak ötletei a szerelmi bonyodalmak megoldására.

Bill Viola

Bill Viola

billviola.jpg

Hatéves korában beleesett egy tóba, és amíg ki nem húzták a legcsodálatosabb világot látta maga körül. Fények, színek, mozgó növények, mintha az édenkertbe esett volna.

Aztán megmentették.

Nem tudom, igaz-e a történet vagy csak Bill Viola dobott egy csontot a művészeti újságíróknak, ez volna a magyarázat a vízimádatra, a bemerülésekre, fölmerülésekre, sírba tételekre, alternatív világokra. A lényeget persze nem érinti. Tízévesen én is beleestem egy osztrák hegyi folyóba, mégsem lett belőlem Bill Viola. Igaz, nem is láttam mást, csak a barnásszürke vizet.

Meghalt Bill Viola, és nem is kell nagyon messze menni, ha a művei emléke után kutatunk, 2009-ben Debrecenben a MODEM-ben látható volt a Messenger című videója. Számomra a legnagyobb élményt a párizsi Trisztán és Izolda jelentette, az már a felújított, énekesbarát változat volt, ami annyit jelent, hogy egyáltalán voltak énekesek a színpadon. A bemutatón oldalról énekeltek a takarásból, és Bill Viola művei mentek hatalmas monitorokon, lassú, gyönyörűséges vizezések, vetkőzések, öltözések. Ő csak a díszlettervező volt, Peter Sellars rendezte. És még mi is? A Greetings, Pontormo Vizitációja alapján, Mária és Erzsébet találkozása, sietnek egymás felé, sietnek, ezt persze viszonylagosan kell érteni, ha jól emlékszem, tíz perc volt, amíg találkoztak. Az ember először azt hitte, csak egy gyönyörűen világított fényképet lát, aztán vette észre, hogy azért meglebbennek a ruhák, nyugodtan leülhet, ha részese akar lenni az élménynek, ez egy másik világ, másik idő, ha nem is az örökkévalóság, de ahhoz egy kicsit közelebb.

A videókorszak Rembrandtja, írták róla, aminek van is értelme meg nincs is, ha a barnákra-aranyakra gondoltak, én nem látom, ha a fényekre, azt látom, ha meg arra, hogy milyen türelemmel és műgonddal dolgozott, akkor még értem is. De azért Bill Violának több köze volt az olasz reneszánszhoz, évekig élt Firenzében, azt nehéz megúszni szárazon. Talán a reneszánsz kapcsolat az ok, hogy az ember eleinte azt hiszi: érti. Ezt a művészetet érti, neki csinálták, felzaklatja, köze van hozzá. Aztán, persze, arra is rájön, hogy nem Bill Violát is érti, hanem a reneszánsz festészetet sem.

„A születés nem a kezdet, és a halál nem a vég”, mondta, tanult buddhistaként, ami csak megszorításokkal igaz. Az életmű most biztosan lezárult. A többit majd meglátjuk.

A művészet mellékhatása

A művészet mellékhatása

Amikor Arnold Schwarzenegger megkezdte máig tartó szárnyalását a hetvenes években, az ember úgy érezte: ez a világ megérett a pusztulásra. Már ezt a komorabb lelkek érezték, a vidámabbak inkább csak úgy, hogy milyen vicces, meg lehet élni, és nagy társadalmi elismeréseket is lehet kasszírozni pusztán azon az alapon, hogy valaki izmos. Egy kicsit fizikálisak lettünk, nem sokat törődünk az agyunkkal, lelkünkkel.

Pedig hát Schwarzenegger sem előzmények nélkül érkezett, és, ha jól látom, a világ vezetői továbbra sem az izompacsirták közül kerülnek ki. Az előzmények közül talán a legjelentősebb volt Eugen Sandow, aki voltaképpen sem Eugen nem volt, sem Sandow, Friedrich Müllerként született Königsbergben, és lehet, hogy teljesen hétköznapi életet él, ha az apja nem viszi el tízéves korában Olaszországba. Ott látta a sok szobrot, és azt gondolta, hogy ha nem is kőből, de húsból-vérből ezt ő is meg tudja teremteni.

Megteremtette. A mai óriásokhoz képest viszonylag normális méretekben, de így is elég feltűnő jelenség volt ahhoz, hogy különféle attrakciókban feszegesse magát, hogy eljusson Amerikába, ahol állítólag 300 dollár ellenében a közönség tagjai fölmehettek a színpadra, és meg is tapogathatták a bicepszét.

A befolyt pénzzel aztán Angliába ment (meg még a világ számos helyére) edzőtermeket nyitott, hiszen létrejött egy szabadidővel rendelkező, a testkultúrára szívesen áldozó társadalmi réteg, könyveket írt, hirdette az izmosak evangéllumát. Még a ki nem mondott kamaszkori vágya is teljesült, mert szobrokhoz állt modellt, hátha valaki az ő szobra alapján kap kedvet a testépítéshez.

Sajnos nem élt sokáig, 58 évesen meghalt, mert a jelek szerint a nagy súly akkor sem tesz jót a szervezetnek, ha izomból, és nem zsírból áll. Schwarzenegger idén már 77 éves lesz – még mondja valaki, hogy nem fejlődik az orvostudomány.

Sajtó-ablak

Sajtó-ablak

bibli.jpeg

Az emberiség történelmét meghatározó nagy találmányok közül voltaképpen a könyvnyomtatást értem a legkevésbé. Nem azt, hogy miért, hanem hogy miért olyan soká? Mi volt benne olyan nehéz? Mert ránézésre az egész olyannak látszik, mint a kerék (bár tudom, hogy a kerék sem volt meg mindenhol és mindenkinek) évezredek óta tudták, hogy ha valamit belenyomnak a homokba vagy enyhén ellenálló földbe, az nyomot hagy, ha színes gyümölcs nedvébe lépnek, akkor lenyomatot hagy a talp. Amikor már ismert volt a réz- és fametszés technikája, éppenséggel leeshetett volna, hogy képek helyett szöveget is lehet réz- és fametszeni.

Az utóbbi le is esett, ha jól tudom, Gutenberg előtt ezerháromszáz évvel már nyomtattak Kínában fába metszett szövegeket, persze, az bonyolultabb ábécé soktízezer jel kell egy hosszabb (vagy talán rövidebb) értekezéshez. Meg, persze, papír is kellett hozzá, ami keleten volt, nálunk a pergamennel vacakoltak. És akkor Gutenberg ötlete csak a mozgatható betűk volt, meg a festék, meg a sajtó, ami egyenletesen osztja el a betűkön és a papíron a festéket. De mégis furcsa, hogy az ókori Rómában, ahol éppenséggel lehetett igény plakátokra, mikor lesz a következő gladiátorviadal, ki játszik kivel, ilyesmivel nem kísérleteztek.

Ami meglepő számomra, az az, hogy ez keleten sem tört be. Vagyis, ha jól tudom, csak nem sokkal Gutenberg előtt. Igaz, voltak mozgatható betűs nyomtatások Koreában, de csak pár évtizedet vertek Európára, a 14. század második felében kezdtek el a szó mai értelmében nyomtatni.

Biztosan megvan ennek is mindenféle technikai oka, a fémművesség fejlődése, vagy hogy egyáltalán mekkora igény volt a könyvekre, hányan tudtak olvasni, hasonlók, de az ember mégsem tud jobbat mondani, mint hogy ekkor (akkor) jött el az ideje.

Más dolgunk sincs, mint vigyázni, hogy az az idő itt is maradjon.

Meztelen talpak

Meztelen talpak

fekvo_no_i_akt_1930_olaj_va_szon_101_x_80_5_cm_jelezve_jobbra_lent_mcp_930.jpg

A Virág Judit Galériában nemrég látható volt ez a Molnár C. Pál festmény. Sőt, valahogy két változatban is látható volt, furcsa módon ez volt a szemérmesebb változat, talán fotón meg lehetett nézni a borotválatlan aktot is. Milyen kár, hogy Molnár C. nem volt nagyobb festő, akkor lehetne ez is valami múzeumi sztárpár a Ruhás és Ruhátlan Maya mintájára, Borotvált és Borotválatlan Akt. (Azt akartam írni: Manci, de elvetettem.)

Nem is ez a lényeg, hanem a minta, a festészetben olasz-rajongó Molnár C. Pál nyilvánvalóan Mantegnától szedte az ötletet, a Krisztus siratása című képről, amit az ember művészettörténet órán megismer, aha, tényleg, nagyon merész, meglepő nézőpont és virtuóz technika, és meglepő módon több is ennél, mert a néző belekeveredik a történetbe, ott térdepel Jézus lábánál.  

Azt akartam csak mondani, mennyire hálás lehet az ember Molnár C. Pálnak, mert az ő, némileg blaszfém változata mégis felnyitja a szemét nemcsak arra, hogy milyen nagy festő Mantegna, hanem hogy mi a lényeg, mi a fontos pont a képen. Nem ugyanaz a kettőn, mert Molnár C. valahogy a csípőt hangsúlyozza, Mantegnát azonban leginkább nem a „nemző közép” foglalkoztatja, hanem a seb a talpon. A kimeneti nyílás. Nem a legszörnyűbb seb Jézuson, de az esik hozzánk legközelebb, és az ábrázolásban is van valami hűvös és tárgyszerű, ezt akartátok, ezt műveltétek.

Én nem, én nem.

mantegna.jpeg

süti beállítások módosítása