Nem mondom, hogy sorscsapás a Járatlan utakon címet viselő film, megy az ürge az erdőben, minden oka megvan rá, és közben olyan fantasztikus mondatokat mond (mert hát író megy az erdőben), hogy „a nemzetek nem olyanok, mint a hüllők, nem tudják, mi lesz a levedlett bőrükkel”. Azt most nem tudom megmondani, hogy a hüllők tudják-e, mi lesz a levedlett bőrükkel, vagy a nemzetek tudják, de gyanús, hogy ennek a gondolatnak oda-vissza nincsen túl sok értelme.

Az írót Jean Dujardin alakítja, nekem kicsit kevés ahhoz, hogy másfél órán át vele legyek, de biztosan vannak, aki buknak az ilyen „kicsit züllött francia”-típusra. Hogy aztán sikerül-e neki kevésbé züllött franciává válni, úgy értem, lejönni az alkoholról, és gyalogszerrel átszelni Franciaországot, azt nem árulom el.

Igazából úgyis ez foglalkoztat, az élet céltalansága elleni küzdelem. Érthető okokból ezt nem tudjuk elfogadni, ezért mindenféle célokat tűzünk ki, amiért érdemes élni. Átszelni Franciaországot, fölmászni a Mount Everestre (tényleg, mikortól emlegetjük a hegyet újra Everestnek és nem Csomolungmának?), meghallgatni Glenn Gould összes felvételét (beleszámítva a Goldberg kimaradt részeit), megnézni az összes filmet, amelyben híres színészek vándorolnak. Bár ebből az utóbbiból most egy kicsit elég volt.  

Ezt is egy kazettavégen találtam, és ezt is Bende Zsolt énekli. Beethoven magyarul, de a vers nem lelkes fordítók műve, hanem eredeti magyar szöveg, Bende Zsolt csak annyit igazít rajta, hogy a „Nem úgy mentem, amint jöttem, nagy különbség van közöttem” után a két sort úgy érzi, nem jön ki, ezért elég gyerekes megoldással lalázásra változtatja. Pedig kijönne, ha énekelné, és világosabb volna, mi a különbég a lírai alany életében, „A’ki voltam azelőtt, s a’ki lettem, látván őt”. Lehet, hogy csak megkavarták az énekest az aposztrófok.

Ez Beethovennek a pénzkereső mellékfoglalkozása volt, dalok és népdalok szalonosítása, zongora- vagy triókísérettel ellátása, leginkább ír és skót népdalokkal tett ilyesmit, amennyire tudom, ez az egyetlen eset, hogy magyar dallal foglalkozott. Ámbár, a 6. szimfónia első tételének témája…

De hát itt is a szimfónia teszi érdekessé a dolgot. Az Édes, kínos emlékezet kezdetű dal, nemcsak a szöveg, de a dallam is Kisfaludy Sándor műve, erősen emlékeztet az Örömódára, a ritmus kétségkívül ugyanaz, ámbár ez inkább a versforma miatt van, de a dallam legalábbis rokon. Valaha erre Szabolcsi Bence hívta föl a figyelmet, ma már az igazi lelkesek büszkén mondják, hogy az egyesült Európa himnuszát tulajdonképpen egy magyar költő írta, az a… hogyishívjákcsak… Beethoven csupán besegített.

Látom, hogy valamennyire újból divatba jön a kazetta, de ennek már nem lehet semmiféle értelmes okát megmondani. A kazetta csodálatos dolog volt a maga idejében, főleg nálunk, ahol nem lehetett hozzájutni a menő lemezekhez, és a magnónak köszönhetően mégsem kellett nélkülöznünk a sztárjaink hangját, legyen az a sztár David Bowie vagy Placido Domingo. Ma az új kazettaéletnek majdnem semmi oka nincsen, a hangminőség gyenge, a kezelhetőség még gyengébb, tekergetni kell, meg saccolgatni, hogy már vajon eleget tekertünk-e, és ami a walkmannal új lendületet adott a formátumnak, a hordozhatóság, az ma már sokkal könnyebben megoldható egy telefonnal és a rajta tárolt fájlokkal.

Persze más a helyzet, ha már megvannak azok a kazetták, ha mégsem lehet kidobni mindet, hiszen zene van rajtuk, így aztán sor kerül rájuk, ha nem is napi, de heti, azért inkább kétnapi rendszerességgel. És akkor jön be egy új játék, a kazettavég. A kazetták oldalhossza hivatalosan 30 illetve 45 perc, vannak, természetesen eltérések, nekem is van 23 és 55 perces kazettaoldalam, mindenesetre nem annyi, amennyi a pont odaképzelt lemezoldalaké, így aztán mindig maradtak az oldalak végén szabad percek, valami, ami esetleg még odafér. Elegáns ember nyilván nem vett ezekre a két- vagy ötpercekre semmit, ne zavarja a műélvezetét, de a kazetta drága is volt, nem is állt korlátlan mennyiségben rendelkezésre, az ember végül csak odapakolt valami hülyeséget. Vagy okosságot. Amit aztán vagy ráírt a kazetta papirosára, vagy nem.

Ez most az extra szolgáltatás és játék. Békésen hallgattam valami Dietrich Fischer-Dieskau koncertet, gondolom, viszonylag késői lehet, mert nem énekli nagyon szépen a Mozart-áriákat, de ezt se tudom, ennek a kazettának ugyanis egyáltalán nem találtam meg a tokját. De amint Fischer-Dieskau abbahagyja az éneklést, Bende Zsolt kezd el énekelni Britten népdalfeldolgozásaiból. Zongorán kísér Freymann Magda. Az első szám a The Plough Boy, magyar címén A pásztorfiú, negatív karriertörténet. A valaha vidám, szőke pásztorfiú most lovász, de hamarosan savanyú képű komornyik lesz, és a jövőjét úgy képzeli, hogy majd képviselőként hagyja magát korrumpálni, és oly lusta lesz, hogy még a parlamenti hozzászólásait is ülve mondja el. „Elfelejtik majd a szőke kis pásztorgyereket, aki fütyörészve járta a selymes réteket”. Nem tudom, a népdalváltozat mikor született, azt biztos, hogy Britten még 1945 előtt dolgozta föl, szóval eléggé le vagyunk maradva a nyugattól.

Magyarul, angolul, németül csendéletnek mondjuk, olaszul, franciául halott természetnek, portugálul nem tudom, de a többi nyelven így is, úgy is érvényes és igaz. A csendéleten csöndben vannak a dolgok, gyümölcsök, vágott virágok, kifogott halak, kitekert nyakú szárnyasok, rákok. Halottak is. Mint amikor az ügyetlen focistának bekiabálnak a lelátóról: szúrd ki, nem pattog. Tekerd ki a nyakát, és nyugton marad, lesz időd lefesteni. És akkor Frankfurtban találkoztam egy ilyennel.

Egyáltalán: csendélet ez? Vagy csendéletnek álcázott élőkép, tiltakozás a csönd és a halál ellen, meghasadhat a sárgadinnye, felvághatják a citromot, de az élet él. Mit él, éppen rekreál, vagy az ahhoz szükséges dologgal van elfoglalva: párosodnak a verebek. A festő Cornelis de Heem, csendéletfestő család sarja, az apja híresebb, de ő meg híresebb a fiainál, nem mintha a szakembereken kívül bárki el tudna igazodni a de Heem-család képei között, össze is tévesztik őket, nem mindig eldönthető, hogy ezt vagy azt a képet Cornelis vagy David Cornelis festette.

Nem is hiszem, hogy nagyon akart volna bármit is mondani a verebekkel Cornelis bátyó, egyszerűen csak meglátta őket, és odafestette, legyen valami más is a képen, ne csak azok az unalmas szőlők. Persze, lehet titkos szerelmi vallomás is, nagyságos asszonyom, lennék veréb én is, és kegyed egy verébnő. Nem tudom. De miközben a városban egyre csak fogynak a verebek, a múzeumban jókedve lesz tőlük az embernek.

Portugálul kellene tudni. Ha jól tudom, ez már régi vágy, Babits is erre panaszkodott, amikor A lusiadákról írt kritikát, nem tudja az eredetivel összevetni a magyar fordítást, de most ott egy újabb ok, Mísia koncertje a Müpában. Az ember azt érzi, hogy a szöveg a fadónak elválaszthatatlan része, mégis tudni kellene, hogy mi baja van ennek az asszonynak, hogy olyan bánatosan énekel. Szívesen szomorkodnánk vele, vagy nyújtanánk vigaszt, de épp a lényeget nem értjük. Lehetne tenni ellene, a díszlet például vetített, ha nem feltétlenül Mísia festett arcképét vetítenék rá, akkor már beljebb volnánk valamivel, de ez nem rajtunk múlik. Hosszúnak ígérkezik az este.

Aztán nem volt annyira-annyira hosszú, mert Mísiának saját állítása szerint két részből áll a lelke, van egy portugál, fekete ruhás, jajongós, és van egy spanyol, almodóvaros, bőrdzsekis, flitteres gatyában. Az utóbbit jobban szeretem, kicsit derűsebb, beszélgetősebb, változatosabb, mint a kesergő másik. Mísiának hangja is van, furcsa módon az nem kétféle, klassz, mély, mediterrán hang, nagyon nem tud vele bánni, sok színt nem hoz ki belőle, és sokszor hamis. Néha nagyon hamis.

Volt egy minimális reményem az esttel kapcsolatosan, hogy legalább az kiderül, hogyan kell kimondani a fado szót. Az a baj, hogy ha Mísia angolul beszélt, akkor fádónak mondta, ha portugálul énekelt, akkor viszont inkább fádunak. Amire viszont egyáltalán nem készültem: kiderült, hogy mondják portugálul azt, hogy cha-cha-cha. Sa-sa-sa.

Régebben ez mindig felháborított, de minimum bosszantott. Vannak énekesek, akiket egyáltalán nem nyűgöz le az, hogy ők énekesek, szeretik a hangjukat, nem arról van szó, de körülbelül úgy tekintenek a foglalkozásukra, ahogy a villanyszerelők. Nagyon szép, nagyon fontos, nagyon hasznos, és valamiből meg kell élni. Miért ne ebből?

Onnét jutott ez az eszembe, mert tegnap Gioconda-délutánt tartottam, egy régi lemezt vettem elő, klasszikus darab, Renata Tebaldi a címszerepben, Lamberto Gardelli vezényel, és nagyszerűen teszi, élet van a barázdákban, sok szép ária és sok furcsa együttes követi egymást, a lehetetlen történet és a néha elakadó zenei folyamat ellenére öröm a mű. Gardelli a fényességes szereposztásból csak egy valakivel nem bír, Robert Merrill-lel. Nem tudom, Merrill készületlen-e, randija van-e valakivel, de elsieti az áriát, és Gardelli is ragaszkodik a saját tempójához, az egész amolyan első próbának tetszik, amiből aztán nem lett második. Merrill a lelkét biztosan nem teszi bele, minek, ez csak egy szerep, még az sem, ez csak egy lemez. Nem kell belehalni.

Ami azt illeti, Robert Merrill tényleg nem az operába halt bele, békésen nézett valami baseball-meccset az otthonában, amikor eljött érte a halál. Nyolcvanhét éves volt. Amúgy is nagyon intenzív kapcsolata volt a játékkal, egy időben vele kezdte az évadot a New York Yankees, ő énekelte az első hazai meccs előtt a himnuszt. Néha ma is előveszik a régi szalagot, főleg öregfiúk meccsek alkalmával.

Vannak tényleg fontos dolgok az életben. A baseball például ilyen. Az opera… háááát…  

Fekete a Metropolitan Don Giovanni-előadása, minden éjszaka játszódik, a sötétben történik, fekete ruhás emberek kószálnak a sevillai éjszakában, ölelnek, ölnek, teszik, amit kell. És az elvárhatónál is jobb a zenei megvalósítás, Peter Mattei a címszerepben, és mellette három csodálatos nő, másképpen csodálatos, a donna Annát éneklő Federica Lombardi olyan, mint Monica Bellucci, csak még hangja is van, Ana Maria Martineznek mintha megcsúnyult volna az orgánuma az évek során, de ebből a hangi csúnyulásból is erényt tud kovácsolni. Nem is erényt, azt elveszítette már donna Elvira (legalábbis a szó klasszikus értelmében), hanem figurát: itt ez a csodálatos nő, önfeláldozó és szerelmes, de mégis elviselhetetlen.

Valamiért mégis furcsa az előadás, és ha nem a zene miatt, akkor nyilván a rendezés tehet róla. A szünetben mondja is Ivo van Hove, a rendező, hogy őt mennyire meglepte, de fontosnak tartja, hogy az opera eredeti címe nem Don Giovanni, hanem Il dissoluto punito, A megbüntetett feslett. És tényleg, ezt a darabot is rendezte meg, mintha a korszellem diadalmaskodna, semmi nagyszerűt nem látni abban, hogy jön egy jóképű pasas, aki elcsábítja vagy megerőszakolja a nőket. 2023 van, túl vagyunk néhány nagyszabású zaklatási ügyön, Don Giovanni semmivel sem csodálatosabb teremtmény, mint Jeffrey Epstein vagy Harvey Weinstein.

2023 van, de ha jobban utánagondolok, ugyanerről szólt évtizedekkel ezelőtt Pesten a Don Giovanni, Jurij Ljubimov rendezésében. A világrend helyreállításáról, a közösség önvédelméről (bár épp nem a közösség büntet, hanem a közösségen túli hatalmak), hogy vannak ezek a bátrak és istentagadók, és szórakoztató őket nézni, de nem róluk szól a világ. Ők a kivételek, emiatt érdekesek, de aztán pusztulniuk kell, ez a közös érdek. Kellene rendezni egy olyan előadást, amelyben don Ottavio öltözik be kőszobornak, és ő öli meg a csábítót. 

Erről szólna Mozart Don Giovannija? Már a második felvonásban járunk, amikor elér a megvilágosodás: voltaképpen két Don Giovanni megy párhuzamosan. Nem most, nem ezen az estén, nem a Metropolitanben, hanem mindig, amikor műsorra tűzik a darabot. Hiába mondják, mondjuk, hogy Lorenzo da Ponte zseniális librettókat írt Mozartnak, voltaképpen nem ő van megzenésítve. Megy a Szerenád, és New York ide vagy oda, itt is megkínlódik szólamával a mandolinművész, de nem ez a lényeg, hanem a zene és a szöveg közti különbség. Da Ponte Don Giovannija a legegyszerűbb közhelyekkel hódít, édes az ajkad, mint a méz, cukor van a szíved közepén, angyalom, galambom. De ehhez Mozart a legszépségesebb dallamot írja, lágy és érzéki, de nem úgy, egészen más szinten csábít az énekes, mint amit a szöveg érzékeltetni tud.

Van ebben valami megnyugtató. Mert mindig zavart, hogy nincs tökéletes Don Giovanni-előadás vagy lemez, mindig azt érzem, hogy igen, ez is az, ez is olyan, de nem a teljesség, nem maradéktalan, nem végleges. A jelek szerint azért nincs ilyen, mert nem is lehet. A darab maga nem végleges, és csak közelítgetni lehet innét is, onnét is.    

Paparam-papaparara.

Minek ment oda? Ezt most magamtól kérdezem, mert tényleg minek, olyan nagy csodára nem számítottam, a Katona József Színházat ünneplik, ünnepli magát, negyvenedik születésnapját egy Csinibaba – Táncdalfesztivál műsorral a Budapest parkban. Lehet ez jó?

Lehet ez rossz?

Végül is lehet. Nem annyira könnyű a feladat, amilyennek látszik, hogy hülyülünk egy jót, és közben elénekeljük a régi slágereket, az is jól jár, aki énekelni akar, az is, aki a színművészetet szereti, amikor alászáll a magaslatokból. Mert hogy épp ezt kell kitalálni, meddig kell alászállni, mennyit kell emelkedni. A közönség jelentős része élesben hallgatja a dalokat, nem a poént keresi, hanem teli torokból akarja énekelni, hogy Ádám, hol vagy. A másik fele meg talán a múltjáról és jelenéről akar valamit megtudni, mennyire érdekes, már megint államilag támogatják és rostálják a popzenét, változott itt valami az elmúlt évtizedekben?

Akárhol is találkozott volna a mély és magas művészet, az biztos, hogy nem a Budapest Parkban volt. Ehhez azért sokkal jobban ki kellett volna találni, hogy mi legyen és hogyan. Egy ideig még ment, menegetett, a dalok elvitték a balhét, néha vicces volt a feldolgozás, a Gedeon bácsin lehetett röhögni, amikor Bezerédi Zoltán a paróka alatt rázta magát. Nem akarok a gondolataiban olvasni, de lehet, hogy ő nem érezte ennyire jól magát, mert még ki sem ért a pódiumról, és már lekapta a fejéről a parókát.  

Aztán csak megérkezett a nagy és sötét unalom, elhagytuk a Táncdalfesztiválok idejét. Fullajtár Andrea és Mészáros Béla minden magyarázat és humor nélkül a Bésame muchót adta elő, Thuróczy Szabolcs pedig, ha rám hallgat, megszakít minden kapcsolatot azzal az emberrel, aki azt javasolta neki, hogy énekeljen csak nyugodtan. Nem a barátja, higgye el nekem.

Még így is összejött egy érdekes csúcspont, megjött Szinetár Miklós a zsűri elnöke, csodálatos ovációt kapott, és emelkedtek a telefonok, és az ember rájött, hogy a népszerűség titka valószínűleg ugyanaz, mint a hosszú életé.

Valamikor a kétezres évek elején készítettem egy interjút Falusi Mariann-nal, és utána fölhívtak az újságból, hogy segítsek kiválasztani a képet a lapba, mert nem tudják, hogy a két Pa-dö-dőből melyik kicsoda. Ez ma már többé-kevésbé elképzelhetetlen, de akkor is furcsa volt. Igaz, hogy kerekdedek mindketten, de annyira mások. Pont ez volt az interjú lényege is, hogy az egyikük az igazán énekes, a másik színésznő, aki énekel, valahogy ez érdekelt, hogy nincs-e ebből feszültség, nem innét támadják-e őket, ha támadják. Persze az ilyesmi nem egy napilapos interjúból derül ki, Falusi Mariann is csak annyit mondott, hogy ő szereti, ahogy Györgyi énekel, a dolog ennyiben maradt.

Kellett hozzá egy idő, míg megértettem, vagy megérteni véltem a jelenséget: ők ketten tényleg egy magasabb egységet képviselnek, egyik nélkül se tarthatna ott a másik, ahol vannak, Lang Györgyi nem egyszerűen az éneklő színésznő, aki elunta a színpadot, és most popkarrierbe kezdett, hanem a másik lényeg, a Pa-dö-dő nem zenei, vagy zenén túli lényege. Amitől annyira fontos tudott lenni ez a két lány vagy két nő, amit azonnal megérzett az, aki elment egy Pa-dö-dő koncertre: ezek rengeteg embert képviselnek. Nem azzal, amit és ahogy énekelnek, hanem ahogy vannak, hogy halmozzák a hátrányos helyzeteket, és azt mondják: itt vagyunk. Tehetségesek vagyunk. Nem szégyelljük magunkat. Te se szégyelld magad.

Györgyi aztán tovább halmozta a hátrányos helyzeteit, és nem szégyellte. Kerekesszék de azért ment, fellépett, énekelt, táncolt a székben. Aztán az agyi folyamat, a beszédje csaknem érthetetlenné válása, és nem szégyellte, ment a rádióba. Mintha valaki azon agyalt volna, hogyan lehetne őt megtörni, hogyan tudná őt megalázó helyzetbe hozni, de úgy, hogy érezze, hogy az értelme ép és gyors maradjon.

Nem lehetett. Most sem lehet. Így sem lehet.  

Voltaképpen ez mindig foglalkoztatott, a katonai hódítás, és annak értelme. A másnap. Az ókori hódításokat még érti az ember, jönnek a rómaiak, elvisznek minden és mindenki mozdíthatót, rabszolgává teszik az embereket, de erre szükségük is van. Jó, aztán csak jönnek ebből is a gondok, valakik ottmaradnak a meghódított területeken, helyőrséget kell otthagyni, a katonáknak szórakozás is kell, cirkuszt és színházat kell építeni, csatornázni, és így tovább, itt sem biztos, hogy megéri a befektetés. A későbbi korok azonban már kész rejtély. Mit gondolt Napóleon? Hogy majd franciák fognak élni Moszkvában? Franciául fognak beszélni, amúgy is franciául beszéltek, legalábbis az arisztokraták, ha nem nyúl bele a dolgokba, talán magától francia nyelvűvé vált volna az egész orosz birodalom, kedves jobbágy, cher paysan, legyen olyan jó, és hajtsa ki az állatokat, ellenkező esetben ötven ütést mérek önre avec un baton. És így tovább, Hitler azt képzelte, hogy most elsétálunk a Diadalív árnyékában, és egy emberöltő múltán a franciák mind németek akarnak majd lenni?

Hogy Napóleon mit képzelt, azt egyébként elég pontosan lehet tudni, a Háború és béke is idézi az emlékiratot, amelyben ezt írja: „Ráérő időmben, öreg napjaimat arra szenteltem volna, hogy a császárné társaságában, míg fiam az uralkodást tanulja, igazi falusiakként, saját lovainkon bejárjuk az ország minden zegét-zugát, meghallgassuk a panaszosokat, igazságot tegyünk, és mindenféle emlékműveket emeljünk, jótéteményeket osztogassunk.”

Minden tiszteletem mellett sem tudok mást mondani, mint: ez hülye.