Ha el nem romlik az erősítőm… vagy ha elromlik, de megcsinálják… vagy ha már megcsinálták, beüzemelem, és nem két hónap múlva jövök rá, hogy még mindig el van romolva… Tényleg van jó minden rosszban. Mert tegnap délután autóba kellett ülnöm, és bekapcsoltam a rádiót, és Andrew Lloyd Webber Requiemje ment… Na de mi ebben a jó?

Tényleg nem nagy mű, nem arról van szó, de azért bent maradtam már a szerviz előtt is az autóban, hogy meghallgassam László Boldizsárt, hogyan birkózik meg a Hosannával. Megbirkózott, vitézül, pedig a lemezen is hallható, hogy nem mindenkinek könnyű, Domingo elég rendesen fuldoklik a magasságokon. Közben arra gondoltam, hogy mennyire béna dolog az, hogy még ezzel a fura szórenddel sem tudok mit kezdeni, egyáltalán nem tudom, hogy magyarul miért úgy mondják, hogy „áldott, aki jön az Úr nevében”, és miért nem úgy, hogy „áldott, aki az Úr nevében jön”. Pedig nyilván van valami oka.

Aztán, ahogy az ember szereti kiterjeszteni a saját hülyeségeit vagy hibáit, arra gondoltam, hogy voltaképpen ilyen az egész mű, mintha a szöveg maga teher volna Lloyd Webber számára, sok-sok, de meg kell zenésíteni, holott ő csak annyit akar mondani, hogy Hosanna meg Pie Jesu. Kevés, amihez hozzá akar és tud tenni valamit, az is inkább a Jesus Christ Superstar és a Macskák világából, fölszimfonizálva, hogy ez most komoly dolog, apám emléke. Leginkább valami általános rettenetet akar közvetíteni, amiben, persze, igaza van, de amikor ezt hallja az ember, nem is érez mást, csak az általános rettenetet. A szó jó értelmében.

Biztos, hogy ez így nagyon kevés, nemcsak zenének, de szövegértelmezésnek is. Akkor meg miért maradtam bent a kocsiban a Hosannára?

Ha valamikor majd a közpénzek elherdálásával vádolják Ókovács Szilvesztert, az Operaház főigazgatóját, szívesen tanúskodok majd mellette: tényleg hideg van most a színházban. Én csak örülök neki, végre nincs melegem, mást nyilván zavar, hogy nyakig kell burkolóznia a sáljába. Ami az énekeseket illeti: azért együttérzéssel gondoltam közben Rálik Szilviára, mert ő lenge Brünnhilde, fehér gatyában és fűzőszerű felsőrészben, lehet, hogy néha borzong.  

Borzongani azért lehet. Nem mélyen, lelkileg felindultan, csak hogy ez lett ebből az egészből, ez az évezred, század, de legalábbis kéttized Ringje az Operában. Persze, velünk van a baj, én már azt is elfelejtettem, hogy novemberben is lehet Wagnert nézni, nemcsak az van, ami a Müpában megy júniusban. Hogy ez mire elég, az másik kérdés, az isteneknek bealkonyul, a természet is megadja magát, nemcsak kint, de bent is, tényleg van valami hipnotikus hatása, hogy már fél órája hullanak a levelek, van lágy neszük is, jó nagy avartartálynak kell lenni a színpad fölött.

Voltaképpen szép az előadás, ha énekesek nem volnának benne, talán még szebb volna, mert ezek a jelmezek nem állnak jól senkinek, de egy ideális világban éppenséggel szemben állhatna egymással a narancsszín hajú Elvis-utánzó család és a mükénéi kultúrából érkezett Siegfried, még ha utóbbi a fehér parókásokkal is bonyolódik szerelembe. Ha az az üzenet, hogy ez a világ megérett a pusztulásra, vettem.

Amúgy meg tényleg. Wagnert énekelnek úgy, hogy van, aki már nem tudja elénekelni szépen, van, aki még nem, van, aki soha nem tudta, és gyanús, hogy soha nem is fogja. Ami a zenekarból jön, az se nem szép, se nem jó. Ezt tapasztalva nyilván sokan azt kérdeznék, hogy akkor meg minek ez az egész, de milyen opera az, amelyikben nem játszanak Wagnert.

Milyen opera az, amelyikben így játszanak?

A régi szellemesség szerint ha 1900-ban lett volna számítógép, akkor kiszámították volna, hogy 2000-ben New Yorkban kilenc méter magasan fog állni a lótrágya. Egyszerű számítás lett volna, talán számítógép sem kellett volna hozzá, ha a kocsik és lovak száma ebben az ütemben emelkedik, akkor annak ilyen lesz a következménye. Azóta ezt az elmésséget használják azok, akik nem akarják elfogadni a jövőről szóló borús jóslatokat, kihalásról, hőmérséklet-emelkedésről, bármiről. Mit tudjuk mi, hogy mit hoz a holnap.

Ez, persze, igaz, kicsiben mindannyian megtapasztaljuk. Ha engem kérdeznek 1978-ban, akkor azt mondom, hogy 2022-ben már senki nem fogja érteni azt a kifejezést, hogy az óramutató járásával megegyezően. Akkor jöttek divatba a kvarcórák, épp leszoktunk arról, hogy térrel mérjük az időt, a múlást és elmúlást a másodpercek könyörtelen változását nézve tapasztalhattuk. Mi az az óramutató? Ezt fogják kérdezni negyven év múlva. Azt meg végképp nem fogják tudni, hogy mi a járásának az iránya.

Ehhez képest a mutató elég szilárdan tarja magát, részint azért, mert az órából ékszer lett, részint azért, mert ezt a formátumot is átvették a változtatható számlapú készülékek, így most azt is könnyen el tudom képzelni, hogy 2100-ra New Yorkban kilenc méter magasan fog állni a lótrágya.

A Fame című filmben Irene Cara nemcsak a híres dalt énekli, de szereplő is. Csinos, szép hangú, jó mozgású kislány, mint az életben, akinek félrecsúszik a pályája. Nem úgy, mint az életben, itt otthagyja a művészeti iskolát, mert szerződést kap, de aztán kiderül, hogy a szerződése, ahogy ma mondják, felnőttfilm kategóriára szól. Az életben pontosan nem lehet tudni, mi ment félre, miért nem lett még nagyobb és tartósabb csillag, a Fame mellett még ott volt a Flashdance is, ami neki is Oscart hozott, bár abban tényleg csak énekelt. Nem az éneklés hozta a díjat, azért külön nem adnak, de a What A Feelin’ című számnak szerzője is volt – bár ezt én sose tudom pontosan, és meglehetős bizalmatlansággal is nézem, mintha a fizetésnek volna egy formája, hogy a híres előadót szerzőként is szerepeltetik, és akkor részesedik a jogdíjból.

Igazából nem is erről akarok beszélni, hanem Irene Cara születési évéről. Mintha az övé lett volna az utolsó generáció, amelyik ezzel még machinálhatott. Ma már mindenkiről beszerezhetőek a pontos adatok, de Cara egy időben öt évet is letagadott, 1964-et tüntette föl dátumként. Ma már persze akkor is öreg virágszálacska volna, akit a kaszás kíméletlenül lenyakazott, másfelől meg 63 évesen is nagyon ifjú még meghalni, de hát nem lehet a halált hamis évszámokkal eltéríteni, mint valami Woody Allen-történetben. Művésznevekkel sem, hiszen ő eredetileg Irene Escalera volt.   

A kérdés az, hogy vajon egy jó színész felelős-e a tehetségéért, vagy ez is valami őskövületi elképzelés, hogy ha jó vagy, tessék minőségi filmekben játszani. Valahogy mi, boldog tehetségtelenek szeretünk erkölcsi kérdést csinálni a tehetségből. Dzsudzsák Balázsnak vagy Détári Lajosnak vajon a legjobb bajnokságokban kellett volna-e játszania, hogy még jobbak és jobbak lehessenek a nagy versenyben, vagy legyünk realisták: van tizenöt évük, szerencsés esetben, ennyi idő alatt kell annyi pénzt összeszedniük, hogy az már elég legyen hátralévő életükben. Minden más csak blabla.  

Az egész arról jutott eszembe, hogy tegnap ment a tévében A nagy nap (The Big Wedding) című film, ami egy közepesen szellemes monológgal kezdődik. „A házasság olyan, mint egy éjszakai telefon. Az ember azt mondja, igen, és aztán kezd csak fölébredni.” A magyar szinkronszokások miatt nem tudja az ember, hogy most ez egy Robert De Niro-film vagy egy Arnold Schwarzenegger-film, hiszen mindkettőjüknek Reviczky Gábor a hangja, aztán, persze, kiderül, ez egy olyan Robert De Niro-film, amilyenhez teljesen elegendő lett volna Arnold színművészeti tehetsége. De akkor mégis miért De Niro?  

Nincs kész válaszom a jelenségre, mármint a minőségi színészek nem minőségi alkalmazására. Arra azért emlékszem, amikor Max von Sydow Magyarországon forgatott, és a Stúdió ’nyolcvanakárhányban feltették neki azt a kérdést, hogy ő, aki Bergman-színész volt, most miért alakítja különféle kalandfilmekben a főgonoszokat. Nem is értette a problémát. Ez is munka, az is munka, amit el kell végezni. Nem attól jó Bergman, hogy ő játszik benne, és nem attól rossz valami, mert vele kell leszámolni az utolsó jelenetben.

Talán csak félreértjük magát a filmszínészséget. Nem hős a színész, és nem is kell hősnek lennie a kamerán kívül.

Nem tudom, másnak is feltűnt-e már, mást is idegesít-e, hogy a színházban és a filmeken olyan röviden hánynak. Ha eljön a pillanat, hogy megfordul az emésztés menete, akkor a színészekből mindig csak annyi jön ki, amennyi a szájukban elfér. Nyilván ennyiből is érteni kell, akármennyire is realista a színjátszás, de valahogy az ember mindig letottyan az egekből a földre, aha, nincs is semmi bajuk, csak ennyi gusztustalanság fér el a pofazacskójukban.

Aztán jöttek a Mohácsi-rendezések, szép, sugaras gusztustalanságokkal, először nem is értettem, hogy csinálják, de aztán feltűnt, hogy aki hány, az mindig valahogy a homlokához kap, szóval valahogy fel van rájuk szerelve valami hányózacskó, amiből kijön a sok ál-gyomortartalom.

Tegnap megnéztem A szomorúság háromszöge című filmet, amelynek jelentős része hajón játszódik, sőt viharba került hajón, tehát volt bőven lehetőség benne. És éltek is a lehetőséggel, például a képen is látható hazánk leánya, Sunnyi Melles (Melles Károly karmester lánya, és civilben Sayn-Wittgenstein hercegné) olyan pompásan és hosszan hányja tele a kamerát, hogy tényleg nem is tudom, hogy csinálták.

Nem ez a film egyetlen erénye.  

Nem hiszek a fülemnek.

Egyébként is érdekes a koncert, eminens a szerkesztés, Beethoventől Schubertig, közepesen ismerttől a nagyon híresig, de közben az összekötő kapcsokat Liszt írta, egy Beethoven és egy Schubert átdolgozás, zongorára és zenekarra. Siker is van, a szólista Cyprien Katsaris mégis, ma is pompás virtuóz, szaladgálnak az ujjai az elefántcsonton (ha ugyan ez még az), jól érezzük magunkat mindannyian. Ennek megfelelően jön ráadás is, Katsaris elmélázva néz a zongorára, aztán elpöntyögi a hangokat.

Pí-rararam-pararam.

A pályaudvari szignál, mindjárt jön Szalóczy Pál, és bemondja, hogy a hetes vágányra szerelvény érkezik. Vagy nem jön, mert erre a témára játszik valamit Katsaris Liszt modorában. Virtuóz is, szép is, nevetünk is, ámulunk is. Mire a három-öt perces darab véget ér, leesik, hogy miért is ezt játszotta: a MÁV Szimfonikusok kísérte.  

Petrovics Eszter filmje (A mi Kodályunk – 2. rész) fölvet néhány helyesírási kérdést. Egyéb kérdést is, de csak a helyesírásnál maradva, nem tudok rájönni, hogy Hubay Jenő a gyönyörű betűkkel megírt feljelentő levelében vajon miért úgy ragozza Kodály nevét, hogy Kodályval. Egyszerűen így jött a kezére a szó (bár tényleg gyönyörű a levél külalakja, nyilvánvalóan tisztázatról van szó), vagy ő maga így mondta Kodály nevét. És ha így, akkor hogy? Kodáli? Kodáji?

Aligha fogjuk megtudni.

Egy másik kérdés, ennél talán lényegesebb, amikor Kodály arról beszél, hogy a Psalmus szövegét az ő idejében nemigen ismerték, ahogy ő fogalmaz, a filológusokon kívül nem ismerte senki. Nyilván ő azért ismerte, mert Kecskeméti Vég Mihály, mint neve is mutatja, kecskeméti származású volt, illetve még ez sem biztos, csak annyit lehet tudni, hogy meghalt 1567 után. Mindenesetre gyanús, hogy földik voltak, de az, hogy Kodály egyáltalán ismerte a művet, nem mindennapi irodalmi műveltségre utal. És ha van valaki, aki egyszerre zeneszerző és irodalmilag kivételesen művelt, ha mindig az énekelt zene jár a fejében, akkor hogy lehet, hogy ennyire kevés mondanivalója volt az operának? Tudom, ez szerencse is számunkra, mert nem ő komponálta meg a Kékszakállút, és, persze, Háry, persze, Székely fonó, de hol maradtak el a hagyományos operák?

Ezt se fogjuk megtudni.

Van valami naivitás a forgatókönyvben, ahogy értelmes, okos, művelt fiatalok társalognak Kodályról meg a régi világról, tudtad, hogy Fischer Annie is koncertezett itt? Ilyeneket mondanak A mi Kodályunk című filmben, vagyis a film második részében, ami a Psalmus Hungaricusról szól. Számtalan kérdésem is van, majd talán elő is adom őket, itt van rögtön elsőre az, hogy a Psalmus után a Hungaricust biztosan nagy h-val kell-e írni.

De a film mégis jó, mert valahogy benne van az, ami a jó mesefilmekben, hogy fiamnak mondom, de nekem kell érteni belőle, úgy teszünk, mintha csak a gyerekeknek volna újdonság ez a sok érdekes dolog Kodályról és a Psalmusról, közben meg mindenkinek érdekes, a világ, ahol a legnagyobb magyarokat üldözik azzal, hogy nem igazi magyarok. Perényi Miklós, aki elmeséli a személyes élményeit Kodályról, igaz, hogy ennek semmi köze nincsen a Psalmushoz, de legalább megvan filmen a történet, ahogy az öreg zeneszerző megtapogatja a gyerek csellistát, és azt mondja, egy kicsit vézna vagy. Azzal nekilát fekvőtámaszokat csinálni. Mármint Kodály. Mármint hetven fölött.

És Kodály fegyelmi tárgyalása a Tanácsköztársaság (ha ugyan ezt most így kell mondani) után, ami úgy kezdődik, hogy föláll Dohnányi, hogy minden felelősség őt terheli, aztán föláll Bartók, hogy ha Kodályt zaklatják, akkor zaklassák őt is, mert együtt voltak ott. Mint valami ifjúsági regényben, vagy a Spartacusban, amikor minden rabszolga föláll, hogy én vagyok Spartacus, engem tessék kivégezni.

Tényleg éltek valaha óriások a földön.

Amikor még gyermek voltam, úgy beszéltem, mint a gyermek, úgy gondolkodtam, mint a gyermek, úgy ítéltem, mint a gyermek. De mikor férfivá nőttem, elhagytam a gyermek szokásait. Emlékszem, amikor ezt először olvastam, a Görög költők antológiájában, a szerző Paulosz, utólag sem tudom eldönteni, hogy ez szerkesztői ravaszság volt-e, vagy sem. Vagyis azt nem tudom, milyen ravaszság volt, be lehetett így csempészni Szent Pált az irodalomba, vagy azt lehetett mondani, hogy hát, kérem szépen, a Biblia is csak egy könyv, mindenféle dolgokat összeirkálnak benne.

Ma már mindegy. A hatása nem mindegy, mert voltaképpen mindig azt vártam, amit gyerekkorom óta tudtam, hogy a világ két táborra oszlik, de nem férfira és nőre, hanem gyerekre és felnőttre. És valamikor, többé-kevésbé észrevétlenül átkerül az egyik táborból a másikba az ember. Jobb nem sürgetni a dolgot, mert megvannak a felnőttségnek az előnyei, de mintha több volna a hátránya.

Az egész arról jutott eszembe, hogy tegnap néhány percet láttam A nagy Ő című műsorból, nyilván mindenki tudja, miről van szó, Árpa Attila szívéért, vagy valamelyik másik szervéért vetélkednek a szereplők. Elég meglepő, hogy ilyen műsor még egyáltalán létezik, de ez most mindegy. Elég meglepő a szereposztás is, öregapám kihízott pólóban csapja a szelet a lyányoknak, legalább azt nem lehet mondani, hogy a tévé kizárólag a vásárlóképes és vásárolni hajlandó korosztályt célozza meg. Persze, hogy mindenki alakít, Árpa a hódítót, a lányok-asszonyok az elábrándult nőket, de közben mindenki annyira gyerek. És ez igazinak is látszik, a figyelemre és a szeretetre való ácsingózás, hogy megint csak megerősítve érzem a régi meggyőződést: nagyon át vagyunk verve, legkésőbb Szent Pál óta. Felnőttek igazából nincsenek a világban.