Minden kicsit olyan, mintha máshol volnánk, mint terveztük, de utóbb kiderül, hogy addig jó. Mert a szünet után egy szabályos Eroicát játszik a Fesztiválzenekar, amivel én egyáltalán nem tudok mit kezdeni, nem értem, miért jó, hogy egy ilyen sebesvonatot megpróbálnak befékezni, a határozott és végig előrefelé száguldó ritmikát egy kicsit határozatlanabbá és sehová sem menővé változtatják, hogy legyen az, de mégsem az. Mintha ez volna az üzenet: az Eroica a legtúlértékeltebb szimfónia a zenetörténetben, pedig hát ez is csak olyan, mint a többi.

Ehhez képest úgy kezdődik a hangverseny, hogy néhány ütőhangszeres művész álldogált a pódiumon, a fejükön sárga sisak, és nekiláttak üvegeket meg vizes ballonokat ütni. Fischer Iván biztatja a közönséget, hogy nyugodtan kapcsolják vissza a mobiltelefonjaikat, vagy keressék tovább a helyüket, nem árt a műnek. De az is lehet, hogy használ. A darab a Workers Union címet viseli, 1975-ből való, Louis Andriessen műve, nem korlátozza agyon az előadókat, körülbelül mindegy hányan játszanak, és milyen hangmagasságban, csak a ritmus legyen pontos. Itt fokozatosan lesznek egyre többen, mire megtelik a pódium, körülbelül vége a darabnak. Nem tudom, hányan hallgatták zeneként, és hányan inkább a performanszot látták-érzékelték, de végeredményben mindegy is, megint egy olyan produkció, ami meghozza az ember kedvét az egész évadhoz, ahol ilyesmik történnek, nem lehet rossz hely. A két mű között egy holland testvérpár, Lucas és Arthur Jussen játszotta a Mozart kétzongorás versenyt, ők meg mintha valami Amadeus-előadásból jöttek volna, selyemöltöny, szőke haj, nagy elán. És hát jók is. Nem a legmélyebb, legmegrázóbb lassú tételt adták elő a mű előadásának történetében, de olykor azt hiszem, Mozart maga sem tudta, mennyire mély és megrázó tételeket írt, így aztán nem sajnálom őket. Magunkat meg végképp nem.

Idén ez a játék a magyar filmekkel. Megnéz egyet az ember, és tudja, hogy ez volt az év legrosszabb filmje, ebben megnyugodva megnéz egy másikat, és rájön, hogy tévedett, ez az év legrosszabb filmje.

A legfrissebb seb most a Nyugati nyaralás című rendkívül szellemes, humoros és eredeti vígjáték, amit már megírni is elfelejtettek, ott elakadt az ötlet, hogy a Mézga-családot kellene valahogy élőszereplősen elindítani különféle kalandokon át. Köszönjük, ennyi volt, aki még ébren van száz perc múlva, gyújtsa föl a villanyt.

Csak hát senki nincs ébren. Nem is lehet, mert időnként csak annyi világos az egészből hogy ez most humor akart lenni, hagytak helyet a nevetésnek. A történet egyfelől elcsépelt, másfelől értelmetlen és logikátlan, egészen a nagy poénig (spoiler), hogy le akarják vetíteni az ügynökök névsorát (???), de véletlenül nyaralási képeket mutatnak. Az meg nem tűnt föl addig senkinek, hogy ez színes dia, és nem mikrofilm, pedig be is keretezték az egyes képeket, hogy csattoghasson a vetítő, a feszültséget szinte az elviselhetetlenségig fokozva. Így tovább és így visszafelé, hadd csodálkozzunk azon, hogy használható, vagy kifejezetten jó színészekből is ki lehet hozni ilyen teljesítményt. És a szokott dilemma, hogy buták vagy gazok, akik ezt teszik velünk. Ha a rendező (rendezők) ezt látták, és humorosnak találták, akkor azért alkalmatlanok, ha látták, és nem találták humorosnak, akkor meg azért. Esetleg nem látták. Az sok mindent megmagyarázna.  

Nem mondhatom, hogy a főzős műsorok megszállottja volnék, igazából soha nem is értem, mintha az egész televízión kívüli műfaj volna, arról beszélnek, hogy milyen íze van egyes ételeknek, amit otthonról elég nehéz követni vagy átélni. Az azonban így is feltűnt, amíg A konyhafőnök ment a tévében, hogy ezek a konyhafőnök műsorvezetők mennyire képtelenek késsel-villával enni, pedig ez a műsor fontos része, kész az étel, jön a mester, megkóstolja, hümmög vagy földerül, de a látvány csak annyi, hogy ó, de rosszul áll a kezében az evőeszköz. Rendben van, ők csak a szakácsok, nem nekik kell hivatalosan enniük. Tegnap viszont belefutottam a másik csatorna A séfek séfe címet viselő műsorába. Angol reggelit készítettek, és ki is volna méltóbb civil kóstoló, mint a honi lovaspóló szövetség képviselői. Ha pólóznak, nyilván tisztában vannak az angol hagyományokkal, meg biztos nagyon kifinomultak az ízlelőbimbók is, vagy nem tudom, pontosan miért. Mindegy, jöttek, tetovált karú díszpintyek, most hogy a villa domborúját vagy homorúját használták, legyen egyéni ízlés dolga, mindenesetre nem úgy tették, ahogy King Charles tette volna, de nem is ez az egyetlen különbség köztük. Hanem hogy a villa használatakor úgy tesznek, mintha a nyél az csak valami formatervezési bohóckodás volna, és az egyik főpólós a tövénél fogja meg az eszközt, úgy lapátolja a fejébe a paradicsomos babot vagy bármit, az mégis egy kissé túlzás.

Nem akarok nagyon nagyigényűnek látszani, nem kívánom, hogy feltétlenül olyan embereket hívjanak meg kóstolni, akik tudnak késsel-villával enni, de az egész nem annyira bonyolult, egy körülbelül kétperces gyorstalpalóval elsajátítható a dolog csínja-bínja. Mert egyébként mindig édesapám vicce jut az eszembe, a küldöttgyűlési beszámoló a boldogtalan időkből: „megállt a kés a számban, amikor láttam, hogy a csehszlovák elvtárs a villával vakarja a fejét”.

Abban nőttünk föl, hogy kicsi ország nyelvileg elszigetelt lakói vagyunk, ha valaki ki akar innét törni, annak két lehetősége van, sportol vagy zenél. Körülbelül így is volt, lehet vitatkozni, hogy melyik a híresebb magyar, Puskás vagy Bartók, de kettőjük közül valamelyik… Biztos?

Valamelyik este beszélgetés ment az M2-n Arató Andrással, nemzetközi nevén Hide The Pain Harolddal, aki arról beszélt, hogy akárhová megy a világban, valaki biztosan felismeri. Nem dicsekedett vele, egyszerű tényként közölte, nyilván azért, mert így is van. Ez a világ, elég, ha valaki úgy tud mosolyogni, hogy a szeme nem csillog, de sok foga látszik, máris közismertté válik. Azt kellene eldönteni, hogy ez most jó vagy rossz hír. Nyilván azoknak, akik nem futnak elég gyorsan, vagy akik már évek óta le akarják tenni a hegedűt, inkább jó. Mehetnek a tükör elé gyakorolni.

Álmomban Kántor Péterrel találkoztam. Ment az utcán, kicsit tépetten, rosszkedvűen, és akkor hirtelen az az ötletem támadt, hogy odamegyek hozzá, és elszavalom neki az egyik versét, hátha jobb kedvre derül. A vers úgy kezdődött, hogy „Elmondok neked egy verset”, de ahogy eddig eljutottam, és a szemébe néztem, hirtelen annyira erőt vett rajtam a meghatottság, hogy nem tudtam folytatni, elakadt a szavam. Úgyhogy mentünk csak tovább, egymás mögött, és amikor legközelebb megállt, hogy mégis meghallgassa a verset, rájöttem, hogy már nem is a meghatottságtól nem tudom folytatni, hanem mert elfelejtettem, hogy is van a második sor.

Annyira idétlen volt a helyzet, hogy inkább felébredtem. Most várom, hogy a holnapi álmomban eljön-e a második sorért.

Nem akarok olyan lenni, akinek mindenről valami zenei élmény jut az eszébe, de most tényleg ez a helyzet. Előbb láttam Luca Signorelli freskóját a Test feltámadását, mint hogy tudtam volna, hol van, vagy hogy létezik olyan város, mint Orvieto, és abban is van egy csíkos katedrális. És erről csakis a Hungaroton tehet, a Giulini vezényelte Verdi Requiem licenc-kiadásán Signorelli festménye volt látható. Egyszer valaki majd ír tanulmányt arról, hogy felelőtlen szülők magukra hagyták valamikor a gyermekeiket a lemezgyűjteménnyel, és ez milyen belső torzulásokhoz vezetett.

Most mindenesetre egy térben vagyok Signorelli ébredező halottaival, kapják vissza a húsokat a csontra, elég fittek, nem is tudom, mire kell gondolni, rendes ember nem öregszik meg, vagy hogy a feltámadáskor mindenki a legjobb formáját kapja – de ki dönti el, hogy melyik volt a legjobb forma? A hússal borított csontok között az ember a saját csontjait is jobban érzi, nem is kell feltétlenül sérült csontnak lennie, csak ahogy nézek fölfelé, érzem, hogy kezdek szédülni, lehajtom a fejem, hogy térjen vissza bele a vér, és akkor megérzem, hogy milyen az, amikor nem is kell olyan nagyon nézni a művet. Elég a közelében lenni. Sőt. Ha nézem, akkor látom a pózokat, hogy Signorellinek volt egy vázlatfüzete, belerakott mindenféle használható alakot, hogy itt majd összegyűjtse, és elhelyezze őket egymás mellé. Ha nem nézem, akkor mindezt elfelejthetem, csak a halottak derűjét hallani, hogy nahát, élünk, újra élünk, de jó.

Megint úgy jöttem el valahonnan, hogy vissza kell menni. Pedig a világ nem lesz kisebb.

Zeffirelli Otello-filmjében a Credót, vagy legalábbis annak végét Jago egy nagy kútba énekli bele, ami már önmagában is szép teljesítmény tőle, hiszen az Otello Cipruson játszódik, a kút viszont Orvietóban van, Szent Patrik kútja. 1527 után kezdték el építeni, a Sacco di Roma után a hálás pápa ezt ajándékozta a neki menedéket nyújtó városnak, akármi történik, most már lesz víz a hegy tetején, csak le kell menni érte. De le is lehet, a lépcsősor valahogy kényelmesre van építve emberek és öszvérek számára egyaránt, és hogy egymásba ne botoljanak a lefelé és fölfelé menők, kettős a spirál. Eleinte ezt nem is érzékeli az ember, csak nézi az ablakokat, és csak egy kis idő után jön rá, hogy aki ott megy, az nem fog ide is jönni, kikerüljük egymást. Eü. megfontolásból nem ereszkedtem le a vízig, így ahelyett, hogy azon agyaltam volna, mennyire nehéz volt régen, amikor a vízért ennyit kellett kínlódni, csak azon gondolkodtam, mennyire különösek voltak régen az emberek, hogy egy teljesen gyakorlati célokat szolgáló létesítményt is ennyire szépre terveztek meg, mintha a vérükben lett volna, hogy ami nem szép, az nem lehet jó sem.

Az ember csak szipog egy kicsit Pompejiben, A menekülők kertjében. A kert zöld és élő, a fal mellett meg ott az egész család, tizenhárom fő, férfiak, nők, gyerekek. Szipog és nem érti magát, próbálja ostoba érvekkel leállítani magát, nyugi, most már úgysem élnének, 79 óta eltelt majdnem két évezred. De a gyerekek. Vagy a félig felkönyöklő
férfi, akinek a gipszfejére még valami arcot is karcoltak, amitől még félelmetesebb lett, mintha nemcsak áldozat volna, de valami démon is. Miért ennyire felkavaró?

Talán, de tényleg csak talán, a menekülés miatt. Magunkra ismerünk bennük. Menekülünk a halál elől egy életen át, igen kevés sikerrel. Legalább nem néznek minket szipogó idegenek – az is valami.  

Gandhi szerint egy társadalom fejlettségét az mutatja meg a legjobban, ahogy az állatokkal bánik. Lehet, de azért az sem mellékes, ahogy az emberekkel bánnak. Ez most nem akar panasz félóra lenni, de akit felháborít a hazai egészségügy, annak érdemes kipróbálnia az olasz változatot. Nem mintha a saját orvosom remekelt volna, segélykérő hívásra csak annyit tudott mondani, hogy távgyógyítást nem vállal. (Vagy tulajdonképpen ez a remeklés? A rossz hírt jobb gyorsan és egyértelműen közölni?)

Akárhogy is: négy napja nem ettem már, amire Lee van Cleef csak annyit mondott volna: hej, és én se mondanék sokkal többet, de az tény, hogy nem az egészség jele, és az erőnlétnek sem tesz a legjobbat. Begyulladt boka, láz, ilyesmi, az olasz házi néni ránézett a bíborszínben játszó bokacsontomra, és hátra hőkölt, azonnal be kell menni vele a kórházba. Jobb most este, mert reggel sokan vannak, a férje beszállít. Nem a legközelebbibe, mert az a covid miatt bezárt (?), de a szomszéd városba.

Az éjszakai ügyeletre várakozók itt sem a társadalom krémjét képviselik, de az ötlet inkább azért nem vált be, mert éjszaka nem volt szakorvos, egy csinos doktornő azt mondta, jöjjek vissza másnap tízre, akkorra lesz, a láz ellen meg „paracsétamol”.

Másnap sincsenek többen, csak a fogadás nem annyira barátságos, minek jövök ide ezzel. Mondom, mert tegnap ezt mondták. Ajjaj, nem jól mondták. De a közeli utcában van egy másik rendelő, menjek oda, van mindenféle doktor, ellátnak. Hát jó. A járás épp nem az erősségem, de ha tényleg vicinissimo, akkor megyek.

A megadott utcában és házszám alatt terhesklinika volt, ők tényleg joggal kérdezték, hogy mit keresek ott. Ez első segélyre tartozó ügy, ha lázam van, menjek szépen vissza. Minden rendben is lett volna, de már itt elkezdődött az ordítozás, emelt hangú társalgás, nem érti, hogy nem hozzánk tartozik az ügye??!! Értem, megyek vissza.

Az eredeti kórházban aztán az ordítozás csak fokozódott. Az ápolónő vitt ehhez, vitt ahhoz, de mindenki egyre hangosabban és hangosabban közölte, hogy ez nem az ő asztala, keressek szakorvost, menjek innét. Hová? Nem ez a kórház? Az ember azt mégsem tudta higgadtan elmondani nekik, hogy nem azért lettem beteg, hogy őket idegesítsem, vagy hogy amikor ezt a hivatást választották, még biztosan úgy gondolták, hogy jön a beteg, én meg segítek rajta, szóval csak hallgattam az ordítozó orvosokat. A fénypontnál három doktornő ordított kórusban, de az egyik végre kikiabálta, hogy antibiotikumot recept nélkül is lehet kapni a gyógyszertárban. Azért fölírta, nem receptre, csak egy A4-es papírra a nevét. Megvettem, bevettem. Mi rossz történhet?

Ezt a mesét álmodtam vagy félálmodtam, fogalmam sincs, hogy miért.

Talált a tücsök egy mandulaszemet, Ó, milyen szép nagy mag, mondta. Elcipelem a házamba, és egy hétig van eleségem, ki sem kell mozdulnom. A többiek azonban óva intették. Ne cipekedj, te tücsök, nem neked való. Beszakad a hátad, megsérül a lábad, és megunod az otthonod is egy hét alatt. A tücsök azonban nem hallgatott rájuk. Nagy nehezen a mandulaszem alá állt, és megindult vele a háza felé.

Nini, egy sétáló mandula, mondta a varjú. Nézzük csak meg közelebbről, azzal hopp, bekapta a mandulaszemet, a tücsökkel együtt.

A mese azt mutatja, hogy a veszély nem mindig onnét jön, ahonnét mondják.