Megy az ember, megy, megy, órák óta nyomja a gázpedált, és akkor feltűnik a Soracte. Vagyis Soratte. Valószínűleg ez a leghíresebb Horatius-vers, Taliarchushoz, Nézd  a Soractét, nézd, magas orma hogy ragyog fehéren. Nem olyan nagy hegy, nem is őrült magas, nehéz elképzelni, hogy hó borítaná, és a fagyban a folyamok vize beállna, főleg most, 32 fok van, azt meg soha nem értettem, hogy Horatius mikor láthatta a Soractét hó alatt, csak nem ment el kirándulni télen, saruban, tógában. Megoldotta fantáziából.

Mint annyi versnek, ennek sincs megnyugtató magyar fordítása, leginkább Szabó Lőrinc változatát szokás elfogadni, de engem mindig kizökkent az, hogy „fűts, jó keményen”, és az utolsó sor, „mit a keze véd, de a szíve enged”, szép ugyan, de teljességgel saját találmány, nyomokban sem tartalmaz Horatiust pedig erre fut ki a vers, ide jutunk a havas hegycsúcsról.

Integetek a hegynek, és nyomom tovább.

Az Aranyoskám plakátját láttam buszmegállóban, Madách Színház-produkció, mostanában mintha ez volna a musical műfaj számára a végső menedék, filmek zenés adaptációja. Van, aki forrón szereti, Mrs Doubtfire (azt, ha jól tudom, nálunk még nem mutatták be), ezekkel megúszható az eredetivel való összehasonlítás, mert az, de mégsem az, nem kell Dustin Hoffmannal mérkőznie senkinek.

A kérdés az, hogy vajon meddig mehet még. A nyári, szegedi Chicagóban például már nem férfi alakította az újságíró Mary Sunshine-t (ahogy a filmben sem), mert mintha már nem volna elegendő, hogy női ruhát adnak a pasikra, kifestik őket, és a közönség megpukkad. Mi lesz azokkal, akik valaha erre alapoztak? Nem csak erre, de Gálvölgyi, Benny Hill bízhatott benne, hogy egy kis rúzs, egy kis hús mindent megold. Mi lesz a varázslatos Három nővérrel, Haumann-nal, Márkussal, Körmendivel? Egy szép (inkább ronda) nap arra ébredünk, hogy hiszen nincs is ebben semmi vicces?   

Egyáltalán nem képzelem, hogy okosabb volnék Benjamin Brittennél, azt meg végképp nem, hogy jobban ismerném A csavar fordul egyet című Henry James-kisregényt, mint ő, így aztán nem is veszem a bátorságot, hogy közel hetven év késéssel szaktanácsokat adjak a komponistának, mit lehet, mit nem. Nyilván ő tudja jobban, de mit is tud jobban? A kisregény egyik fontos eleme az eldöntetlenség, egész végig nem lehet tudni, hogy amit olvasunk, az rémregény vagy lélekrajz, arról van szó, hogy kísértetek járják be Angliát, és megszerzik a gyerekek lelkét, vagy arról, hogy egy őrültet hív meg a gondtalan gyám nevelőnőnek, akit mindenféle rémlátomások gyötörnek, és ezért ő is gyötri a környezetét.

Amit az ember az ilyen helyzetre azonnal rávág, az csak annyi, hogy ez az eldöntetlenség nem megőrizhető az operában. Talán egyáltalán, színpadon sem, de zenés színházban biztosan nem. Ha a kísértetek ott vannak és énekelnek, akkor vannak, ha csak a nevelőnő beszél róluk, akkor nincsenek. Henry James ügyelt arra, hogy a kísértetekről mindig csak a nevelőnőtől értesüljünk, itt viszont saját szemünkkel is látjuk őket, fehérre van mázolva az arcuk, amitől sárga lesz a foguk. Ez a kísértetek sorsa. Plusz még kaptak a librettóban egy külön jelenetet is, amelyben vitatkoznak, nincs mese: lenniük kell.

Talán ez ennek az operának a lényege. Az egyik kétértelműséget eltüntetik a szerzők, de mintha mutatnának egy másikat. Nem vidám az sem, egy kamaszgyerek, aki egy rossz szándékú férfi befolyása alá kerül. Azt érzi, hogy amit tesz, amit érez, az nem jó. Nem is, hogy nem jó, de rossz, és hogy a környezete, konkrétan a nevelőnője folyton figyeli, folyton a közbeavatkozást fontolgatja, meg akarja menteni. Ehhez képest milyen könnyű és derűs nyomasztás az, ha halottak járkálnak a kertben.

Tudom, hogy egy intézmény fontossága, szépsége, hasznossága, használhatósága nem a WC és a büfé minőségén múlik (leszámítva azt, ha az intézmény maga kifejezetten WC vagy büfé céljára jött létre), mégis ez az, amit mindenki figyel, megjegyez, véleményez. Biztosan azért, mert az akusztikán lehet vitatkozni, de hogy van-e papír a megfelelő helyen, azon nem.

Ehhez képest A Magyar Zene Házában megfelelő hely nincs. Úgy értem, WC van, de a falon három lyuk mutatja, hogy valaha oda helyezték el a rolnit, sajnos most már nem lehet. A kézszárítók közül már csak az egyik működik.

Mintha nem lehetne eldönteni, hogy túl régen vagy épp csak tegnap nyitották volna meg az épületet, a klotyó leharcoltsága mellett a büfé nincs fölkészülve a hangversennyel járó érdeklődésre, a szendvicsek elfogytak már a koncert kezdete előtt, az emberek nem tudják, hol álljanak sorba, egy vagy két lehetőség van rá. És ez az asztal. Biztos nagyon szép, biztosan eredeti gondolat, hogy ugyanolyan magas a szék, mint az asztal, de van egy csalhatatlan módszer az ilyen berendezési tárgyak praktikusságának ellenőrzésére. Oda kell ülni rájuk illetve melléjük, és kipróbálni, hogy vajon milyen érzés. Ha a póz kényszeredett, akkor valamin változtatni kell.

A fej- és fülhallgatók varázsában töltöttem a délutánomat, csak valami alkatrészt kellett vennem, de ehhez varázsos banlieue-kön át vezetett az út, Törökbálint, Budaörs, tágas terek, kevés lélek, irodák és telepek. Közben meg azon járt az eszem, hogy mit is vár az ember a fejhallgatótól. Mitől jó, ha jó?

Nyilván az a kiindulás, hogy ezek a fülközeli eszközök lehetővé teszik a zenehallgatást a környezet zavarása nélkül, de nekem az egész nem így kezdődött. Az zavart állandóan, hogy elkalandozik a figyelmem, hogy csak ülök, és ábrándozok, miközben szól a zene, hogy nem vagyok elég közel a zenéhez, és azt reméltem, hogy a szó szoros értelmében vett közelséggel ezen lehet javítani. Így akkori kétségbeesésemben letettem a hangszórókat a földre, és közéjük feküdtem, egészen a fülemhez tettem a két dobozt, és az egész hatott. Azt is tudom, mi volt az, amit így hallgattam először, Beethoven-szonátákat Richterrel.

Utólag leginkább annak örülök, hogy nem szenvedtem maradandó halláskárosodást.

Mindenesetre a dolog működőképesnek látszott. Amit a fejhallgató ehhez utólag adott a walkman megjelenésével, a hordozhatóság, az majdnem hogy ellene dolgozott az eredeti tervnek, a futva, sétálva, súlyt emelve zenehallgatás pont nem az elmélyülést szolgálja. Ha jól tudom, a maratoni futóknál versenyen nem is engedélyezik a fülhallgatókat, nyilván nem azért, mert szegény Beethoven így nem kap kellő figyelmet, hanem mert esetleg túlzott és életveszélyes teljesítményre készteti a versenyzőt.

Nincs nagy tanulság, legfeljebb az, hogy ez az elmélyülés-vonal épp bukóban van, tegnap szó szerint ki kellett kapnom a hallójáratból egy igen jó minőségűnek mondott és teszteken nyertes fülhallgatót, amikor Haydnt akartam vele hallgatni, annyira torz vonóshangzást produkált. Nem baj, maratoni futó még lehetek.

Gondolom, centiről centire nem kell megfejteni William Kentridge video installációját, a lényeget értjük. Menetelünk valamennyien egy irányba, próbálunk vidámak lenni, bár sok okunk nincsen rá. Balról indul a menet, van benne minden, zenészek, akik azt hiszik, hogy csak temetési zenét játszanak, pedig a végén ők is ugyanabba a sírba hullanak, gyászolók, akik nem tudják, hogy magukat gyászolják. Betegek, akik infúziós állványt tolnak maguk előtt, azon infúzió, telefon, madár, miegymás. Politikusok, katonák, élők, halottak, élőhalottak. Nem kell tudni, kik ők. Nem kell tudni, kit visznek, kinek az antik jellegű portréit a vállukon, hiszen azt sem tudjuk, kik viszik. És a pocakos miért cipel egy kádat a vállán? A másik meg mit hordoz, írógépet? Mindegy. Csak az élet. Csak a halál.

Mozgó haláltánc. Úgy is mozog, hogy a tánc tényleg tánc, negyven métert lépkednek, vonszolódnak vagy táncolnak az árnyak a kivetítőn, úgy is mozog, hogy házhoz jön, volt már itt-ott a világban, most a Városligetben boldogítja-komorítja a nézőket.

A menet balról jobbra tart, szakadatlan, de az első pillanatban valaki jobbról balra pörög végig a vásznakon. Ki is? Loge? Vagy valami szikra, amely létrehozta az életet, a menetelők seregét? Nem tudom. De amikor elfogynak az emberek, kezdődik a vetítés elölről, és ez a szikra megint végigugrál jobbról balra. Nincs baj, amíg ki nem húzza valaki a vetítőt a konnektorból.

Nyugalom, vissza fog vonulni. Amikor úgy gondolja, majd visszavonul. Nem tudom megérteni, mitől van ez a dühödt sürgetés, egyre többen mondják, hogy Domingónak már vége, hogy miért nem tud elválni a színpadtól. Azért, mert erről szólt, szól az élete, ha valaki délelőtt próbál, este föllép, nem tud könnyedén átváltani arra, hogy mostantól csak tévét nézzen. Ezt értem. De miért van ez a kéjes tudósítás, hogy itt sem volt nagy siker, nem fogytak a jegyek, Veronában meg a zenekar nem állt föl a Turandot végén, mert nem érezték méltónak az aznapi teljesítményüket… Mihez nem érezték méltónak? Mindegy. Domingo úriemberként reagált, megérti, ha ők így érezték, még ha neki nagyon fájt is az eset, de reméli jövőre majd köszörülhet a csorbán. Rögtön jöttek a reakciók, vissza akarja könyörögni magát Veronába.

Ugyan már. Miért azt is mi akarjuk eldönteni, hogy mikor vonul vissza valaki? És főleg, mi nekünk ebben a jó? Hogy a visszavonult énekes rögtön legendává változzék, és elmondhassuk: mi még láttuk?

Van az a Leonardo-jegyzet, hogy az ember folyton vár valamit, télen a tavaszt, tavasszal a nyarat, nyáron, hogy véget érjen a hőség, és nem sejti, hogy egyre csak a saját megsemmisülését sürgeti.

Két katonának öltöztetett kamasz állt a folyosón. Nem most, negyven éve. Azt mondja az egyik, hogy ő verseket szeret olvasni, például Celan verseit… Micsoda, mondja a másik döbbenten. Paul Celant? Igen, igen. Te is hallottad a rádióban Németh G. Béla műsorát a Halálfúgáról? „Napkelte korom teje este iszunk és délben iszunk…” Nem, ő csak szereti olvasni, elő is húzta a zsebéből a papírkötésű kötetet. Én, mint a másik, aki hallotta Németh G. Bélát, nem is tudtam, hogy létezik Celan-kötet, csak a Halálfúgát ismertem, vagy hát azt se, mert például a rádióban a versmondó (talán Fodor Tamás, de ez tényleg régen volt) inkább az ismétlések hipnotikus erejét használta, szavakat értett az ember, félmondatokat, amelyekre rögtön ráismert, a halál némethoni mester. Ráismert akkor is, amikor a Kentridge kiállítás címét hallotta: Lágyabban játszd a táncot. Fúga, de nyilván nem érezni a többszólamúságot, az olvasás és vershallgatás a legtöbbünknek ilyen, egyszólamú tevékenység.

Közben katonák voltunk, eszemben sincs démonizálni a Néphadsereg nevű nem is tudom mit, de reggel mi is fekete tejet ittunk, valami furcsa kávét, bivalytejnek mondták, meg bikatejnek, nem úgy, hogy schwarze Milch der Frühe.

Amit mesélni akarok, az az, hogy az egész Celan-élményből mégis barátság kerekedett, hogy nincs annyi szenvedés és tragédia, amiből ne sülhetne ki valami klassz. 

Augusztus közepén meghalt Sándor Anna, a Liszt Ferenc Kamarazenekar csellistája, és azóta is egyre azon vacakoltam, mit is mondjak róla. Mondjak-e róla bármit is. Nekem ő fontos szereplője az életemnek, játszott a legelső klasszikus zenei hangversenyen, amelyen (önszántamból, de talán egyáltalán) részt vettem. Hangverseny délidőben, a Nemzeti Galériából a rádió is közvetítette A négy évszakot, de én ott voltam, láttam, hogyan is történik ez, és láttam, hogy érdekes. Láttam Sándor Annát, a csellisták második sorában ült egyedül, alapjában véve mindig ott ült, akkor Kelemen Pál és Frank Mária mögött. Sokkal később tudtam meg, hogy az alapító atya, Sándor Frigyes karmester lánya, ja, hogy biztos azért… de nem, nem állt meg semmi ilyen kajánkodás. Helyes asszony volt, és valahogy azt is látni lehetett, hogy egy kicsit másképp játszik, mint a többiek, hogy mintha nemcsak teremtené, de hallgatná is a zenét.

Cserélődtek a csellisták a zenekarban, ő maradt, aztán ő is nyugdíjba ment, ez az élet, de nem ismertem, nem tudtam, hogy beteg, és akkor egyszer csak azt írják, hogy meghalt… hogy van ez? És akkor most mi a teendő? Hallgassak több régi Liszt Ferenc Kamarazenekar-lemezt, hátha másképp szól, hátha kihallatszik valahogy, valamikor, valami? Ugyan mi?

Tegnap végre eszembe jutott valami. Valaki. Haydn és a Búcsú szimfónia. Valószínűleg a leginkább félreértett Haydn-szimfónia, de épp ez a félreértés tartja a felszínen a művet (mondhatni a szó mindkét értelmében). Van a híres anekdota, hogy az Esterházy-muzsikusok szabadságra akartak volna menni, de túl jól muzsikáltak, a herceg nem engedte őket, és akkor Haydn megírta ezt a szimfóniát. Négy helyett öttételes, illetve négy az, de az utolsó tétel két részből áll, a normális finálé után még jön a búcsú, lassú tétel, egyre fogynak a szólamok, és az ősbemutatón a zenészek, ha végeztek, fölálltak, elfújták a gyertyát, és kimentek a teremből. Esterházy Miklós a jelek szerint nálam sokkal értelmesebb volt, mert ennyiből én rá nem jöttem volna, hogy szabadságra akarnak menni, azt hittem volna, hogy ez csak valami játék.

Másfelől a zene egyáltalán nem játékos, bonyolult, zaklatott, furcsa tematikus megfelelésekkel a tételek között, és mindennek a végére még jön ez a sírós-nosztalgikus dallam, az az érzés, ami most is benne van a levegőben, hogy vége van valaminek, nyárnak, világnak, az előbb még itt volt két kürt, most már csak egy van, az imént még játszott a nagybőgő, most meg becsukta az ajtót maga után. Az előbb még valaki csellózott a második pultnál.

Kérdezzétek ezt a vén kacért, hová tevé  boldog és boldogtalan fiait.

Augusztusban olasz környezetvédelmi aktivisták a Laokoón szoborcsoporthoz ragasztották a kezüket, amelyben felirat volt: nincs gáz, nincs szén. Jó, jó, de ha odatapasztják a kezüket, akkor lesz? Vagy mit akar ez jelenteni? Ugyanez a csoport júliusban Firenzében a Botticelli Primaverához ragasztotta magát, ha jól emlékszem, akkor felirat nélkül, de nyilván hasonló üzenettel, hiszen a csoport neve is az, hogy Utolsó Generáció.

Rongálásról szó sincs, a Primaverát üveg védi, Laokoónnak pedig csak a talapzatát ragasztózták össze, de a kettő együtt mégis kicsit világosabbá teszi, miről is van szó. A tavasz egyre inkább eltűnik a négy évszak közül, Laokoón pedig hiába beszélt, hogy ne vigyék be a trójaiak a falovat a városba. Még a dárdáját is a lóra hajította, de aztán Poszeidón közbelépett, és küldte a két kígyót, akik nemcsak Laokoónt, de a két fiát is megfojtották, biztos, ami biztos.

Az a baj, hogy Trójánál én a görögöknek drukkoltam.