Ha mérni lehetne

Ha mérni lehetne

Míg mi itthon gruberovázunk, búcsúzkodunk, a világ másik felén egy tenornak örülnek. Javier Camarena a Metropolitanben énekel egy másik nagy Donizetti-szerepet, Az ezred lányából Toniót. Igen, azt a szerepet, amit a pék fia is, Luciano Pavarotti, az áriát a kilenc magas C-vel. Nem képtelenség, mármint nekik, Pavarotti előtt is énekelték, hogy mást ne mondjak, Réti József, Pavarotti óta is, hogy mást ne mondjak, Juan Diego Florez. Hogy az egészből mégis szenzáció lehet most, az az, hogy Camarena a közönség lelkes tapsait ráadással hálálta meg, így aztán a kilenc magas C-ből tizennyolc lett. Azért az tényleg meglehetős őrület, nem csak elénekelni, de végighallgatni is. 

javier.jpg

Március 2-án lesz a világközvetítés az operából és Camarenából, gondolom, akkor azért nem kockáztatja meg a ráadást, bár ki tudja. Aki nem bírja addig, annak létezik egy Camarena-lemez is, Cecilia Bartoli védnökségével, vagy hogy is mondjam, szóval ő is ajánlja meg énekel is a lemezen. De azért nem kellene az öreg Luciano szakállát ráncigálni, a magas C királyságában foglalt a trón. Viszont bőrnadrágos hercegnek lenni sem utolsó.  

Arthurius Görgey

Arthurius Görgey

p2080016.JPG

Nincs nagy okosság a Nemzeti Múzeum Görgei-kiállításán, én legalábbis azt érzem, hogy a bicentenárium ürügyén egy régen megnyert ügyet akarnak nem is újratárgyalni csak újranyerni. Görgei nem volt áruló, ezt azért ma mindenki tudja, és csak azt nem érti, hogyan is remélhették, hogy ki lehet csúszni az oroszok és az osztrákok közül. De hát ezért hősök a hősök, hogy ne törődjenek a kilátástalansággal.

Úgy jövök ki, ahogy bementem. Ezt pont le lehet mérni, van egy képernyő, amelyen kitölthető, hogy a kiállítás előtt mit gondolt az ember Görgeiről és mit gondolt utána. Pont ugyanazt. Legfeljebb most erősebben gondolom ugyanazt, vagy többet tudok a kémiai és kertészeti munkásságáról, el lehet olvasni egy őrült levelet, amelyben valami magvakért könyörög egy ismeretlen nagysádhoz, így csajoztak régebben az öregfiúk. És rendületlenül csodálja az ember, hogy viselte Görgei az igazságtalanságot, képes volt ezt az áldozatot is meghozni a hazáért, ha nektek egy elveszített harchoz tényleg árulóra van szükségetek, ám legyen. Legyek. Mielőtt nagyon odalennék érte (bár nagyon odavagyok), eszembe jut, hogy azért katona volt, aki fent váratta a dombtetőn a lovas csapatot az ellenséges tűzben, hogy imponáljon vele az ellenségnek. Azok  meg szépen meghaltak, fordulgattak le a lovak hátáról, ez ám a katonaélet. 

Megmarad a két szép szeme, amivel olyan rejtélyesen néz a távolba, nyilván nem függetlenül a rövidlátásától. Meg egy bejegyzés a Nemzeti Múzeum vendégkönyvében, hogy ott járt ő is, Arthurius Görgey, katonaiskolás korában. És nem is sejtette, hogy egyszer majd róla rendezik a kiállítást. 

Szemölcs és irodalom

Szemölcs és irodalom

karlove1.jpg

Megint Knausgard van műsoron itthon, a Harcom harmadik kötete. Játék a címe, és most úgy tűnik, hogy ez a legjobb az első háromból (van még lefordítatlan három), illetve úgy is tűnik, hogy most majd újra el kell olvasni a Halált, az első kötetet, elvan a szerző és az olvasó szépen, hosszan, együtt. Közben azért vannak amolyan apróbb örömök, például az ifjú Karl Ove szemölcsei. Ott vannak a kezén gyerekként, utálja őket, de attól még ott vannak, amíg egy szép napon azt nem mondja az apja, hogy le lehet azt szedni szalonnával. És gondosan bekeni a gyerek kezét szalonnával, aztán (most jön a lényeg) a szalonnadarabokat elássa a kertben. Azt hinné az ember, ez valami felvilágosult óvintézkedés, nehogy valaki megegye a szemölcsös szalonnát - bár ahhoz valószínűleg elég volna a szemetesvödör. 

Nekem viszont egy Knausgardtól viszonylag távoli irodalmi élmény jut az eszembe, a Tom Sawyer. Abban beszélget a két gyerek, Tom és Huck, hogy hogyan is lehet a kisebb szemölcsöket eltüntetni. Ifjú olvasóként engem is érintett a probléma, a bal kezem középső ujján, a legfelső percnél oldalt nekem is volt egy szemölcs a kezemen, nem zavart nagyon, de piszkáltam gyerekként. Piszkáltam, meg reszelgettem körömreszelővel, hátha elmúlik, kentem szerekkel, egyszer ki is égették, de visszanőtt. És akkor a Tom Sawyerben hirtelen erről beszélgetnek a talpraesett gyerekek. Hogy babbal leszedhető. Megvágják a szemölcsöt,hogy csak egy picit vérezzen, aztán hozzáérintik a félbevágott babot. Eddig rendben. Sajnos úgy folytatódik, hogy éjfélkor a keresztútnál elássák a babszemet, talán valami mondókát is el kell mondani közben. Reménytelen. Azt se tudom, itt a Belvárosban mi a keresztút, és még ásni is kellene, éjfélkor. 

A babkísérlet elmaradt, és a jelek szerint jó így, mert az elásás fontos része a folyamatnak, ha Norvégiában is ásni kellett. Egyébként Knausgard szemölcsei három hét múlva eltűntek. Egyébként az enyém is, de inkább három év múlva. 

Hilary a pótágyúval

Hilary a pótágyúval

hahn_2014_12_140626-1363.jpg

Le kellene szokni már róla, hogy Hilary Hahnra úgy gondolok, mint valami kislányra. Kétgyermekes anya, idén negyvenéves lesz, akkora pálya van mögötte, hogy az ember elképzelni sem tudja, merre lehet neki az előre. Közben meg mégis ő idézi föl a kislányt, most épp azzal, hogy lekerekített megint valamit, befejezte a Bach szonáták és partiták lemezét. Ez volt az első CD-je, egy másik kiadónál. Még húszéves sem volt, de gyorsan bevetette magát a mély vízbe, azt játszotta, amit mások a karrierjük csúcsán (vagy ott sem, mint Isaac Stern). Nem az összeset, mégsem dupla CD-vel kezdi valaki a pályafutását. Aztán eltelt annyi év, mint amennyi nullától az első Bach-lemezéig, és azt gondolta: most. 

És tényleg most, úgy értem, lehet látni a továbblépést, és jobban lehet érteni az első lemezt is, ami akkor egy-egy pillanatban iskolás megoldásnak tűnt, az ezen az új lemezen igazolva lett, tényleg ezt a tempót szereti, ami minden hangot élni és átélni enged, és most már végképp nem kell tartania attól, hogy a lassabb menetek miatt valakiben felvetődhet: annyira azért nem tud hegedülni. Annyira tud, hogy nem kell igazolnia magát. Közben más lett a kiadó, Sony helyett Deutsche Grammophon, más lett a hegedű, egy másik Vuillaume. 

Ez a történet önmagában is érdekes. Guarneri Cannone (ágyú, nyilván a hangereje miatt) nevű hangszerén Paganini játszott, és amikor a hegedű megsérült, Párizsba küldték javításra, Jean-Baptiste Vuillaume-hoz, aki nem csak megjavította a hangszert, de le is másolta. A másolat annyira jól sikerült, hogy állítólag Paganini sem tudott különbséget tenni a két hegedű között. A Cannone egyébként most is látható Genovában, én is láttam üveg alatt, átépítetlen Guarneri, ha jól emlékszem, és bélhúrok vannak rajta. Néha odaadják játszani, mert köztudott, hogy a hegedűnek nem tesz jót, ha csak áll. A másolat pedig most Hilary Hahné, ezen bachol. 

Azt persze nem állítom, hogy megismerném a két hangszer, mármint Hahn két Vuillaume-a között a különbséget, de az biztos, hogy van különbség a két Bach-lemez hangzása között. Lehet, hogy a mikrofonok voltak másként elhelyezve, lehet, hogy a vonókezelés változott, mindenesetre ez a sikamika most nem hallható, ahogy a vonó megy föl-le a húrokon. De amúgy az is hallható, hogy ugyanaz játszik, hogy a lány Hilary ugyanaz, mint az asszony Hilary. Mondjuk Bach se sokat változott az idők során.  

Lehet Ruskin nélkül élni

Lehet Ruskin nélkül élni

Nem Puskin! Ruskin. John Ruskin, akinek holnap lesz a kétszázadik születésnapja, és, úgy nézem, aki nélkül tökéletesen jól elvan a magyar művészettörténet. Emiatt aztán mi is azt hisszük, hogy jól elvagyunk nélküle, pedig ez benne az egyik lényeges: nem vagyunk nélküle. Aki például olvasta Mary McCarthy számomra csodálatos esszéjét, a Velence közelről címűt, talán emlékszik rá, hogy emlegetnek benne egy Ruskin nevű embert, aki képes volt létrát kérni, és fölmászni valamelyik templomban az egyik síremlékhez, hogy megnézze: valóban csak az az oldala van kifaragva a síremléken látható szobornak, amelyik a nézők felé néz. McCarthy másik nagy olasz város-esszéje a The Stones of Florence meg Ruskin három kötetéről kapta a címét, a Velence köveiről.

Szóval velünk van egy kicsit, bár, ha jól tudom, a Velence köveit több mint száz éve adták ki utoljára magyarul, és aligha volna ma nagy könyvsiker; három kötet, 1300 oldal. Az előszóban Ruskin sajnálkozik, hogy túl sokszor kellett leírni azt a fordulatot: nem vagyok benne egészen biztos, bár ahol tehette, ott személyesen méricskélt mert nem bízott meg az olasz adatokban. Ennek ellenére néha kompromisszumokra kényszerült, de hát mit csináljon. Tizenhét év anyagát dolgozta bele a könyvbe, úgy, hogy őt azért a hegyek,a fák, a felhők és a festészet éppen annyira érdekelte, mint az építészet. (A felhőkről egyébként tényleg írt egy könyvet, azzal meglehetősen modern meglátással, hogy az iparosítás lényegesen megváltoztatja az időjárást és a környezetet.) 

john_ruskin.jpg

Ruskin a fentiek értelmében nem csak művészeti író, de egy halom egyéb is, szépen sorolja még a magyar Wikipédia is: író, műkritikus, művészettörténész, filozófus, festő, szociológus, egyetemi oktató, költő, irodalomkritikus, építész. Mint olyan ember, aki nagyon sokat tud, és ettől nagyon biztos a dolgában (ahogy a Szezámok és liliomok, a másik magyarra fordított könyvének előszavában írja: mivel elértem az ötvenedik életévemet, és nem nagyon valószínű, hogy a véleményem bármilyen fontos kérdésről megváltozzék...) őt is utolérte a végzete, egy idő után már semmit sem értett a világból, és hiába kezdte Turner bajnokaként a műkritikusi életét, a végén hüledezve nézte az impresszionistákat, pedig, ugye, azt hinné az ember, hogy logikus a kettő között az út. Az idegek roppantak, roppantgattak, az utolsó években az unokahúga gondoskodott róla. Nyolcvanévesen érte a halál, 1900-ban. 

A bicentenárium talán némi újrafelfedezést vagy legalább felfedezést hoz. Velencében márciusban nyílik a kiállítás a rajzaiból a Dózse Palotában.  

ruskin2.jpg

Jean Guillou

Jean Guillou

guillou2.jpg

Ilyenkor derül ki, hogy a nagy, magyar orgonaforradalom még befejezetlen. Már az, ami Varnus Xavértól indult, hogy az emberek vegyenek tudomást az orgonáról és az orgonistákról. Van Xavér és van Fassang László, de nem úgy látom, hogy Jean Guillou halálának híre nagyon megrázta volna a honi közvéleményt. 

Pedig Guillou tényleg jelenség volt, miközben tényleg orgonista is volt, meg zeneszerző, átdolgozó és orgonaépítő vagy tervező is, de hát ez a sokoldalúság az orgonistáknál megesik. Zeneszerzőként valószínűleg a La revolte des orgues a legmegdöbbentőbb műve, kilenc orgonára és ütőhangszerekre. Ha valaki azon csodálkozna, hogyan lehet egy terembe kilenc orgonát elhelyezni, annak megoldom a rejtélyt: a kilencből csak egy nagy orgona van,a többi nyolc csak pozitív orgona, amolyan sípláda. Ez pedig itt az egyik leghíresebb terve, az Alpe d'Huez-i orgona, Isten keze, 1978-ból. 

alpe.jpg

Guillou amolyan enfant terrible volt a hangszer mellett, sokak számára túl színes vagy közönséges, de azt senki nem vonta kétségbe, hogy orgonálni tud. Az ízlés meg ízlés dolga, mondjuk azt nehéz volna megmagyarázni, hogy bizonyos sípok csak azért vannak hangszeren, hogy legyenek, de meg se szólaljanak. Másfelől meg azt is nehéz megmagyarázni, hogy ha ilyen sípok nem voltak egy Bach-orgonán, az nem számít, most vannak. Szóval ez a szokásos, örök játék, ki számít, a komponista vagy az előadó, de Guillou meggyőző volt, ha játszott. Volt Magyarországon, legalább kétszer, mert emlékszem még zseniális tudóst játszó külsejére a Zeneakadémián, és fellépett a Müpában is. Igazán lehetett szeretni. 

 

Hülye járások Bolerója

Hülye járások Bolerója

p2030003.JPG

Hatkor csatlakoztam az idei maratonba, kicsit így a lényeg kimarad, a szédület, hogy a napját az ember egyetlen (jelen esetben kettő) zeneszerzővel tölti, Debussyvel és Ravellel. Másfelől meg éppen a lényeg nem maradt ki, mert aztán mindenki a Kelemen Barnabás által játszott Blues-tételről beszélt, ami tényleg egészen kivételesen jó volt, blues is meg klasszikus is, tökéletes biztonsággal találva meg a keskeny ösvényt, ahol mindkettő érvényes marad, szép is, jó is, peng is, vonódik is, ha valakinek egy vasárnap ilyen öt perc adatik meg, az nem panaszkodhat a sorsára. 

Ha mégsem ez maradt a legfontosabb az egész maraton során, akkor az azt jelenti, hogy végképp nem panaszkodhatunk a sorsunkra. Mert az utolsó szám a 9-kor kissé nehezen kezdődő zenekari koncert volt, a La valse és a Bolero, jó lesz, azt azért lehetett sejteni. De annál sokkal jobb lett. A La valse nagy zenekari dübörgés, azon a szinten, amit az ember ha el nem is vár, de remél a Fesztiválzenekartól. Aztán a Bolero. Hol fognak itt táncolni? Mert látom, hogy van egy olyan méter vagy másfél méter széles átjárás a nézőtér és a zenekar között, de az semmire sem elég. 

Vagy mindenre elég. Frenák Pál koreográfiája kicsit olyan, mint egy divatbemutató, jönnek a táncosok, tüllszoknyás férfiak és nők, alapvetően balról jobbra, kitekerve, széttekerve, megtekerve, vonulnak szerterepülő végtagokkal, és egyre jönnek csak, jönnek, miközben megy a nagy fokozás, fuvolától a tomboló zenekarig. A nagy fokozás pedig szinte orgiává válik a pódiumon, hiszen nyilván erről beszél mindenki, amikor a Bolero erotikus voltáról beszél, hogy több és több, egészen a csúcspontig. És nem hiszem el, hogy tudják még fokozni, úgy szól minden, de tökéletesen van beosztva az akusztikai erőnlét is, meg a koreográfiai erőnlét, állnak a fehér táncosok  a végén a karmester előtt, és azt hallani, amit látni, vagy azt látni, amit hallani, teljes őrület, és egy pillanatnyi obszcenitás sincs, legyen már vége és soha ne legyen vége, ezt kívánja az ember. És ez is történik. Vége lesz és megmarad. 

Hú. 

p2030022.JPG 

Alagna levezet

Alagna levezet

alagna.jpg

Amikor először hallottam Roberto Alagnát, lemezről hallottam, a Gianni Schicchiből énekelte Rinucciót, és rögtön meg is írtam az élményt. Hogy klassz hang, de kissé brutálisan közelít a szerephez. Rákosi Péter, aki az EMI-nál dolgozott, nem a Deccánál, ami a Frenis Tritticót forgalmazta, utána azt mondta: ő hallotta Alagnát Bécsben, és ezzel az ítélettel nagyon mellélőttem.  

Azóta, persze, én is tudom. 

Huszonöt év telt el, Roberto Alagna még mindig énekel, még mindig gyönyörű a hangja, de az ember nem vár már sokat egy Carmentől. Vagyis tudja, mi lesz ebből, miért van, az idősödő tenor miért adja ki magát éretlen tizedesnek, így támogatja nejét, Aleksandra Kurzakot, aki ebben az előadásban Micaela, úgy sok bajt nem csinálhat, de vannak kételyeim a hamarosanra ígért Cso-cso-szánt illetően. 

Csak azt akarom mondani mindezzel, hogy az Alagnával kapcsolatos tévítéletek és előítéletek nem múlnak el olyan könnyedén. Mert Alagna lehet, hogy túlkoros, hogy őszülő, ritkuló, hosszacska haja nem éppen tizedesi, de egy pillanatra sem dobja a szerepet.Nem is hal bele, azt azért nem mondom, de a második felvonás végén a kórus fölött megfújja a magasságot, és tartja, tartja. Amire az ember magában azt mondja, hogy szép tőle, de vajon minek is tartja, senki nem szokta, még a nagy, színpadi belehalók sem, mert csak gyilkolja a hangszálakat, pedig hátravan még két felvonás, úgyis szól kórus, zenekar, minden, a hatás megvan, és nem egy nagy szólójelenet, hogy megismerhetnénk belőle a főhős lelkét és annak finomságait. 

Roberto Alagna viszont azt mondja a szünetben, hogy ezt ki kell énekelni, mert ugyanaz, mint amikor a torreádor énekli, hogy l'amour t'attend, hogy a szerelem vár rád, Don Josét meg a szabadság várja, ami, persze, nagyon boldoggá nem teszi (ezt már én mondom), de ez a fordulópont, a fejes az ismeretlenbe, nem szabad lenyelni vagy megspórolni azt a magasságot. 

Lehet őt szeretni. Meg kell is. 

Michel, a nagy

Michel, a nagy

legrand.jpg

Milyen benzin legyen? Szuper. Ezt éneklik nagy átéléssel a Cherbourg-i esernyőkben, valaha ezt iszonyatosan viccesnek találtam, ma inkább meghatónak, hogy lehetett ennyire is hinni a zene hatalmában, nem lesz röhejes, ha énekelget a benzinkutas és a szép asszony. Úgysem nevet majd senki, mind bőgnek a nézők, hogy így találkozik a két szerelmes. 

Talán neki volt igaza, Michel Legrand-nak, bár nem tudom, hányan nézik egyáltalán ma végig a filmet. Oscas-díjas alkotás, és ilyenkor persze jól jön az Oscar, lehet vele méltatni az elhunyt zeneszerzőt, hármat is kapott, egyet ezért, egyet a Yentlért, és egyet a Thomas Crown-ügy eredeti változatáért, amelyben Steve McQueen a főszereplő. 

De hát sokkal több oldala volt Legrand-nak, mint a filmek, nagyon jó jazz-lemezt készített Miles Davisszel, de kísérte Kiri Te Kanawát és Natalie Dessay-t is, élete utolsó évtizedében pedig, ahogy illik, a halhatatlansággal kezdett kacérkodni, és klasszikus vagy legalábbis klasszikus szándékú műveket írt, zongoraversenyt meg csellóversenyt. Soha nem kellett egy lépésnél messzebbre állnia a zenétől, és valószínűleg ilyen a leghasznosabb élet. De a legboldogabb biztosan. 

 

A szexuális helyzet fokozódik

A szexuális helyzet fokozódik

A világban Charles Dutoit miatt áll a bál, akit meghívtak Párizsba vezényelni, mondván, hogy jobb Berlioz-karmestert nem találtak. Közben Dutoit még nem tisztázta magát a szexuális visszaélések vádja alól, tudom, hogy ez nem is könnyű, még az ártatlanoknak sem. Ilyenkor az ember fölsóhajt, be jó is a periférián élni, azon még nem hőbörgött senki, hogy február 21-én Pesten is Dutoit vezényli a MÁV Szimfonikusokat, vagy legalábbis ő van meghirdetve a Kékszakállú karmestereként. Mondjuk azzal már nehéz volna nálunk védekezni, hogy jobb Bartók-karmestert nem lehet találni a világban, de majd mindent meglátunk. 

Közben Michiganben letartóztatták David Danielst, a kontratenor énekes sztárt és a férjét, mert a hatóság megalapozottnak találta a gyanút, hogy a pár elkábított és megerőszakolt egy Samuel Schultz nevű énekes növendéket. Danielsék nem tagadták a szexuális kapcsolatot, minden mást viszont igen. Közzétették a rendőrségi fényképeket. 

david-daniels.jpg

A baloldali David Daniels. Ijesztő. Néhány éve még így nézett ki. 

daniels.jpg

Bocsánat a hülyeségért, de az jutott eszembe, hogy remélem, bűnös, mert ártatlanul ennyit szenvedni elég nagy szemétség volna.