Ha el nem romlik az erősítőm… vagy ha elromlik, de megcsinálják… vagy ha már megcsinálták, beüzemelem, és nem két hónap múlva jövök rá, hogy még mindig el van romolva… Tényleg van jó minden rosszban. Mert tegnap délután autóba kellett ülnöm, és bekapcsoltam a rádiót, és Andrew Lloyd Webber Requiemje ment… Na de mi ebben a jó?
Tényleg nem nagy mű, nem arról van szó, de azért bent maradtam már a szerviz előtt is az autóban, hogy meghallgassam László Boldizsárt, hogyan birkózik meg a Hosannával. Megbirkózott, vitézül, pedig a lemezen is hallható, hogy nem mindenkinek könnyű, Domingo elég rendesen fuldoklik a magasságokon. Közben arra gondoltam, hogy mennyire béna dolog az, hogy még ezzel a fura szórenddel sem tudok mit kezdeni, egyáltalán nem tudom, hogy magyarul miért úgy mondják, hogy „áldott, aki jön az Úr nevében”, és miért nem úgy, hogy „áldott, aki az Úr nevében jön”. Pedig nyilván van valami oka.
Aztán, ahogy az ember szereti kiterjeszteni a saját hülyeségeit vagy hibáit, arra gondoltam, hogy voltaképpen ilyen az egész mű, mintha a szöveg maga teher volna Lloyd Webber számára, sok-sok, de meg kell zenésíteni, holott ő csak annyit akar mondani, hogy Hosanna meg Pie Jesu. Kevés, amihez hozzá akar és tud tenni valamit, az is inkább a Jesus Christ Superstar és a Macskák világából, fölszimfonizálva, hogy ez most komoly dolog, apám emléke. Leginkább valami általános rettenetet akar közvetíteni, amiben, persze, igaza van, de amikor ezt hallja az ember, nem is érez mást, csak az általános rettenetet. A szó jó értelmében.
Biztos, hogy ez így nagyon kevés, nemcsak zenének, de szövegértelmezésnek is. Akkor meg miért maradtam bent a kocsiban a Hosannára?