Az elmélet azt mondja, hogy Liszt Christus oratóriuma a másik nagy négyévszakos oratórium (az egyik a Messiás), nem kell hozzá semmi apropó, hogy meghallgassa az ember, nem ünnepre íródott, hanem Krisztusról szól, ennek megfelelően a születéstől a feltámadásig tart. Jó, az azért nem valószínű, hogy kánikulában az ember pont egy sokórás oratóriumra, vagy annak nagy kórustételeire vágyódjon, de miért is ne. A Wagner-fesztiválok is nyáron vannak.

A gyakorlat ezzel szemben az, hogy az ember könnyebb szívvel kezdi a történetet az elején, bevezetés, angyali szózat, pásztorok imádása, háromkirályok, karácsony és vidéke. Ennek megfelelően ijedten tapasztalom magamon, hogy sokkal jobban ismerem a Christus elejét, mint a közepét vagy a végét.

A kérdés tehát az, hogy szabad-e a Talmud olvasása közben dohányozni. Vagy szabad-e dohányzás közben a Christus oratóriumot hallgatni. Mit gondolt Liszt? Aki belekezd, az fejezze is be, vagy mindenkinek örülünk, aki nekiveselkedik a Stabat mater speciosának? Ez az utóbbi a Christus oratórium komponálása idején szinte vadonatújnak számított, valaha együtt jelent meg a két Stabat mater, aztán a Dolorosa eljutott vagy száz (inkább több) megzenésítésig, a Speciosa meg elfelejtődött, míg 1852-ben újra ki nem adták Párizsban. De Liszt képben volt.  

Szóval: hogyan is legyen? A válasz egyszerűnek látszik, Liszt nem lemezre komponált, nem jutott eszébe, hogy otthon is meghallgatható lehet egy oratórium. Aki meg elmegy a koncertre, az gyűrje le a teljes művet. Mi meg itt válogatunk, melyik felvétel is legyen, Forrai vagy Doráti, esetleg James Conlon? Melyik részlet? Csak a karácsonyi?

Az talán fölment a lustaság alól, hogy a Christust sem egészben mutatták be. Előbb az elkészült tételeket játszották, a Hegyi beszédet, aztán az első részt, a karácsonyit, és csak 1873-ban játszották el az egészet. Nekem azt susogja Feri bácsi, csinálj, amit akarsz. Csak hallgasd.

Amikor a fát kellene díszíteni, akkor persze hihetetlenül érdekessé válik a tévéműsor, A varázsló megy Págerrel. Hirtelen eszembe jut, hogy Török Sándort voltaképpen kétszer ismertem meg, először gyerekként, amikor A varázslót láttam a moziban, és utána megkaptam könyv változatban is. Már tudtam olvasni, de nem nagyon biztosan, mert eleinte azt hittem, hogy A vadászló című könyvet kaptam meg ajándékba.

Aztán, már az egyetem alatt kölcsönkaptam két kötet Török Sándor elbeszélést, persze, ma már nem tudom, hogy melyik két kötetet, mert rendesen visszaadtam a könyvet. Egy időbe beletelt, amíg rájöttem, hogy nem névazonosságról van szó, hanem hogy a két Török ugyanaz a Sándor.

A két író is egy, de Török Sándor élete még több, mindenféle nehéz fizikai munkát végzett, már akkor is, amikor nem volt sokkal idősebb, mint azok, akik Kököjszi és Bobojsza kalandjait olvasták, aztán írt és újságot írt, antropozófus lett, az első magyarországi Waldorf-iskola alapításánál is ott volt, nyolcvan év alatt leélt vagy kétszázat. Inkább többet.  

Megnézem, nem maradt-e mégis azokból a kölcsönkönyvekből.

Nem ez a legrosszabb Herendi-film, ha ez számít, de ettől még se nem jó, se nem film. Nem is tudom. Lehet ma még jó film egy olyan, amelyben leszól a plakát a hirdetőoszlopról, és megmondja, hogyan kell élni, vagy ezeket a megoldásokat a hatvanas évek rajzfilmjeiben már elhasználták?

Talán csak az a jó, hogy másképp rossz, hogy van benne valami megmondási kényszer, hogy is kell élni, amit, szokás szerint azok mondanak meg, akik maguk egyáltalán nem tudják, hogyan is kell élni. Ez viszont a filmben is benne van, a párterapeutát megcsalja a férje. A jósnő meg váratlanul terhes lesz (ez nincs benne a filmben).

Az valamennyire szórakoztató, hogy a forgatókönyv elővigyázatlanul belekormányozza magát egy olyan helyzetbe, amit a maga közhelyes vígjátéki eszközeivel már nem tud megoldani, és akkor néznek, hogy most mi lesz. Valakinek meg kell halnia. Az sem segít, de legalább elvonja a figyelmet. Számomra szórakoztató volt a termékelhelyezés, virslievés és arckrémezés, ahogy annak idején Ötvös Csöpi mondta: gyerekek, aki erre tudja a választ, annak fizetek egy Olympost. Vagy Forgács Gábor kinyitotta a ruhásszekrényt, és az színültig volt sertésmájkrémmel. Bár ezt már viccnek szánták.

Itt a ruhásszekrény Lengyel Benjáminnal van tele, az se jobb. Aki nézi: Varga-Járó Sára. Csinos, de ellógta az egyetemen a beszédórákat.

De nem a Szenvedélyes nők a legrosszabb Herendi-film. Az csak a kérdés, hogy az már mögöttünk vagy még előttünk van.

A képen David Gilmour látható, a Pink Floyd gitárosa (szállnak az évek, nemcsak a darvak), arra emeli a poharát, hogy az együttes letaszította a Beatlest a trónról. Eddig a Beatles Sgt. Pepper albuma ugrotta a legnagyobbat az időben, és 50 év után lett újra első a lemezeladási listákon. Idén ezt javította meg a Pink Floyd a Wish You Were Here-rel. Ők is ötven év után lettek újra elsők, de néhány nappal vagy héttel több telt el a két elsőség között.

Tekintve, hogy idén ez már a Pink Floyd második No. 1 albuma, talán annyira nincs is minek örülni, megváltoztak a fogyasztói szokások, nem lehet nagyon acélos az új közönség részaránya, de azok, akiknek ezek a dalok eredetileg szóltak, még vesznek lemezt, pláne egy ilyen albumot, amin 25 bónusz van. Koncertrészletek, demók, vagy ami engem a legjobban földobott, a címadó szám egy másik változata.

A Wish You Were Here eleve félreértésen alapul, én biztosan félreértettem, amikor gimnazistaként ültem a sötét szobában, szólt a lemezjátszó, jóságos ég, micsoda lemezjátszó, micsoda szörnyű hangfalak, ment a dal, ami a magány és boldogtalan szerelem hősies elviselésének látszott. A lemezen úgy keverték, mintha a rádióból jönne a zene, pontosabban valaki csavargatja a keresőgombot, megszólal Csajkovszkij 4. szimfóniája (ezt akkor még nem tudtam), aztán valami gitárpöntyögés, amire rájátszik Gilmour, és végül elindul a dal.

A valóságban nem egy hűtlen vagy nem érdeklődő szerelmes a címzett, hanem a Pink Floyd egyik alapítója, Syd Barrett, aki mentális problémái miatt végül az együttest elhagyni kényszerült, de hiányzott a többieknek. Szép és hasznos félreértés a hallgatók részéről. Mire tisztázták, már mindegy volt.

Volt a dal körül egy másik legenda is, hogy az eredeti felvételen Stéphane Grappelli hegedült, aki épp Londonban vette föl Yehudi Menuhinnal a közös lemezét, de annyira nem passzolt a játéka a Pink Floyd zenei világába, hogy végül nagyon halkra keverték a szólamát. Annyira halkra, hogy én például egyáltalán nem hallom. Szerintem ott sincs. Grappelli neve nem is szerepelt a közreműködők között, bár a honoráriumát kifizették.

Most a bónuszok között hallható egy Grappelli-változat is. Mit mondjak: tényleg nem illik oda. Volt lelki erejük ezt felismerni.

Azért meghallgattam volna Yehudit is.  

Kemenes Fanni halálhíre eszembe juttatta, hogy egy másik, filmekben is nagy jelmeztervezőt is veszített a világ decemberben, a hónap elején meghalt Theodor Pištěk, aki az Amadeus-filmért volt felelős. Nemcsak felelős, de díjazott is, egy Oscart ért a sok selyemruha, a káprázatos Mozart-világ, amely olyan könnyű összeköttetést jelentett a 18. és a 20. század vége között.

Mindketten betöltötték a 93-at.

Pištěk látványosabb életet élt, aminek legfőbb oka az volt, hogy ő csak kényszerből jelmeztervezett, ahhoz képest elég sikeresen, de állítása szerint tényleg csak a megélhetésért, alapjában vége festő volt. Meg autóversenyző. Szerencsés esetekben ezt a két mániáját sikerült összeegyeztetni, és sportautókról festett hiperrealista vásznakat. De nemcsak azt, ez talán a leghíresebb képe, az Ecce homo, mondhatni, hogy kissé átértelmezte a bibliai jelenetet.

És a jelmeztervezés sem ment rosszul, nemcsak a filmekben, de a valóságban sem, Pištěk tervezte Prágában a díszszázad egyenruháját, de még a fakabátokat is, ahová beállnak a boldogtalan katonák az eső elől. Versenyeznek a művek, melyik lesz maradandóbb.

Az történik, amit szerettem volna elkerülni. Nem hibavadászat, de bizonyos gyanakvás vagy figyelés, hogy ez most tényleg az, amit olvasok, vagy csak eltévesztette az író, és nem javította a kiadó. Így olvasom Nádas Péter Halott barátaim című könyvét, és ha így olvassa az ember, akkor könnyen jön a bizonytalanság. Tegnap például azt írta, hogy Kodelkáné, mi van a kosárban? Kodelkának keze, feje, lába. Nem néztem most újra meg, de mintha a vesszők is hiányoznának a második mondatból, ez sem növeli a bizalmat. A lényeg persze nem ez, illetve amit mondok, az sem lényeg, de a dal eredetileg úgy van, hogy Lédererné, mi van a kosárban? Kodelkának keze, feje, lába. Mert hogy ez egy híres gyilkosság volt száz évvel ezelőtt, illetve, mivel januárban történt, most már inkább százegy évvel ezelőtt. Léderer Gusztáv és felesége, született Schwartz Mici, megölték és feldarabolták Kodelkát, a hentest, de lebuktak, amikor a földarabolt hentest cipelték a Duna felé. Film is készült belőle, rendezte Szász János.

Léderert kivégezték, Lédererné, úgy tudom, tizenöt év után szabadult. Én még láttam őt, nevezetesség volt a Rákóczi út vidékén a hetvenes években, én meg arrafelé jártam iskolába.

Lesz dolog a második kiadással.

Van egy háromperces ijedelem az előadás elején a Radnótiban, hogy akkor most tényleg így fognak énekelni? Aztán elmúlik, és nem tudom, hogy csak azért, mert megszokja az ember, vagy ők egy kicsit belejönnek. A zeneileg nehezebb részek azért hallgatóilag rendületlenül nehezebbek, de nem számít. Az a fontos, ami történik.

Pedig nem először látom a Parasztoperát. ennek megfelelően vannak részek, amelyeket elfelejtettem, és de jó újra hallani, más részeket meg kifejezetten várok, és de jó újra hallani. A szemünk láttára született klasszikus, és még biztos, hogy nincs vége a történetének, még mindig várom, hogy az Opera is vesz egy nagy levegőt, és műsorra tűzi. Addig így énekelnek, ahogy, addig nézegeti az ember a színészeket, hogy László Zsolt egyre jobban hasonlít Újlaki Déneshez, Kováts Adél meg idegen test a saját maga által igazgatott színházban, tényleg, mintha az igazgatónak nem kellene próbára járnia, így kimarad az egységes játékstílusból, eltartott ujjal játssza az anyát, pedig nincs rá különösebb oka. Mindegy. Bata Éva a varázslatos füleivel, Pál András a zörgő hangjával – nagyon jók.

Majdnem olyan jók, mint a darab, ami tényleg paraszt, tényleg opera, és szörnyű, szörnyű, szörnyű. Úgy indul, mintha csak ennyi volna, szörnyű, hogy lehet így élni, tornanadrágban és melegítőben, szeretet nélkül és állandó idegfeszültségben. Részegen – de ez a jobbik eset. Aztán kiderül, miért az állandó feszültség, hogy mi a bűn és mi az ősbűn, és jó reggelt, eljött az ítélet napja. Az ítélet azt mondja, hogy holnap is lesz nap, és akkor is élnetek kell. Közben a Parasztopera története visszamegy a régmúltba, Ádámhoz és Évához, Oidipusz királyhoz. Van, aki ilyet tudott írni a 21. század elején, Pintér Béla és Darvas Benedek.

Még mindig Nádas Pétert olvasom, és az ő halott barátait, és erre a mondatra akadtam: „Olyan volt, mint Melis György az ápolt visegrádi kertjében a mindenféle neves vendége körében, akik mind élénken beszélgettek és csicseregtek egymással, miközben Melis nemhogy nem figyelt rájuk, mit össze nem locsognak és nevetgélnek ezek a civilek, hanem nyugtalanul járkált a kerti utcácskákon a rózsái között, bensőségesen mosolygott, és miközben szórakozott mozdulatokkal megérintette növényeit, minduntalan felénekelt valamit a csodálatos basszusán.”

Mondatremeklés, bár nem tudom pontosan, mi az a kép, amit felidéz, jelenet valami portréfilmből vagy az írói képzelet szüleménye. Nem is ez most a lényeg, hanem hogy bariton. Bariton, nem basszus. Nem kell mindenkinek tudni, még Nádas Péternek sem kell tudni, de a szerkesztőnek nem ez volna a munkája? Hogy az ilyesminek utánanéz, megjelöli és kijavítja a szerző beleegyezésével?

Fölmentem a kiadó honlapjára, Sárközy és Társai, ahol ezt írják: Sárközy Bence csak azokat a könyveket jelenteti meg, amelyekről teljeskörűen gondoskodni tud.

Még szerencse.

Krasznahorkai László köszönetnyilvánításában nemcsak embereknek adott hálát, de hangoknak is. Ha elfogadjuk, hogy a hangok most ebben a minőségükben nem emberek hangjai, vagy nem is tudom, értelmesen mondom-e. Szóval nem énekeseknek köszönte meg a munkásságukat, hanem a hangoknak a színüket és a hatásukat.

Csak női hangoknak, három szopránnak és három mezzónak, Dessay, Caballé, Kirkby, ők a szopránok, Baltsa, Larmore, Berganza, ők a mezzók.

Persze, egy ilyen felsoroláson nincs mit vitatkozni, ők azok, akik jókor voltak jó helyen, gondolom, leginkább Krasznahorkai lemezjátszójában. A legérdekesebb talán az, hogy mennyire nem hasonló hangkarakterek, mennyire máshogy énekelnek, Caballé a végtelenségig kifinomultan és a legapróbb rezdülésig kitaláltan és csiszoltan, Kirkby meg egyenes, tiszta, gyerekes hangon, kitátotta a száját, és ez a hang jött ki belőle. Alighanem Larmore a legkevésbé ismert, meg is kellett néznem, hogy aktív-e még, de igen, Berlinben énekelte az öreg szipirtyó grófnét a Pikk dámában. Vannak hiányzó nevek, nekem hiányzóak, nem Krasznahorkainak, Callas, Bartoli, Kiri, Marton, Zádori Mária. Másnak meg más, minél többet gondolkodik az ember, annál többen hiányoznak, de hát kinek a pap, kinek a papné. Krasznahorkainak ezek a papnék.

Mintha mindig lettek volna, de most egyre többen jönnek. Életrajrzi filmek muzsikusokról. Nagy Caruso (Jávor Pállal), Doors, Elvis, Elton John, Queen, Neil Diamond. Az utóbbinak annyira nem ismerem a művészetét, hogy még a film címadó dala sem volt meg. Csak a Sweet Caroline, meg a Beautiful Noise.

Igaz, nem is róla szól a Song Sung Blue, hanem egy tribute zenekarról, amelyik Neil Diamond számait játszotta, és eléggé verte a társaságot, egy házaspárt a sors. Alapvetően talpon maradtak, bár ez nem egészen pontos kifejezés. Azt nem mondom el, hogy találkoznak-e a film végén Neil Diamonddal, ez legyen az újságírói gyönyörűség, én már láttam, ti meg legjobb esetben is a jövő héten.

Kate Hudson és Hugh Jackman, jól énekelnek, és szuper idétlenül néznek ki, főleg Jackman. Kate Hudson igazán jó színésznő. És egyre jobban hasonlít az anyukájára.

Megfogalmazás kérdése, hogy takonykenegetés vagy lepottyanó könnyek rejtegetése. Vagy mindkettő, az egyik a másiknak álcázva. És már közeledik Michael Jackson is.