
1917-ben, mikor a világ többé-kevésbé lángokban állt, Maugham pedig Az ördög sarkantyúját írta, az író arra jutott, hogy egyszerűbb, ha nem fantáziából próbálja megoldani, hogyan is élt Gauguin Tahitin, hanem odautazik.
Meg is tette. Nem tudom, reménykedett-e előre, hogy talál majd ott hátrahagyott Gauguin-képeket, végül is a festő már tizennégy éve halott volt, de a végén talált, szóltak neki, hogy a közelben még maradt valami. Egy ajtó. Pontosabban három ajtó, üvegezett nyílászárók, de a háromból kettőről már lekaparták a gyerekek a festéket, maradt egy, viszonylag elfogadható állapotban. A tulajdonos emlékezett Gauguinre, a család ápolta betegségében, és hálából ő meg kipingálta az ajtókat, hogy valami nyomot hagyjon.
Megveszem, mondta Maugham.
Hát jó, mondta a tulajdonos, de akkor nem lesz neki ott ajtaja. Szóval ennyit kér érte, egy új ajtó árát, száz frankot.
Maugham odaadta a dupláját, és már jöttek is a csavarhúzóval, leszerelték, fölpakolták, kocsira tették, elhajtottak, még mielőtt a tulajdonos meggondolja magát.
Túl szép ahhoz, hogy igaz legyen? De hát az ajtó ma is megvan, talán túl szép ahhoz, hogy Gauguin legyen, vagy olyan, mintha félig Gauguin lenne, de alul mégis rózsaszín ágyékkötő, meg nyuszi van rajta. Csak hát mi értelme volna hazudni róla, ha egyszerűen nincs benne pénz, száz frankot kért a tulajdonos, nem milliót.
Igen ám, de negyvenöt év múlva a Riviérán kiraboltak egy éttermet, ami tele volt impresszionista festményekkel. A közelben élő Maugham megijedt, főleg, amikor mondták neki, hogy az ő háza a franciaablakokkal valóságos betörő csalogató. Biztosítani kellene a képeket, vagy… Maugham a vagyot választotta, eladta a gyűjteményét. Az ajtóért 37.400 dollárt adtak. Ma persze ez is nevetségesen kevésnek tűnik, de ha a beszerzési költséggel összevetjük, nem rossz pénz. Szóval: ha az egész történetet Maugham találta ki, hogy egy kicsit fölverje az ajtó árát – nagyobb író, mint gondoltam.






