Elismerem és elfogadom, ez is a mozi feladata, szinte a kezdetek óta, hogy szép embereket mutasson lenge öltözékben, de mintha a komoly rendezők azon fáradoznának, hogy ezt a feladatot minél tartalmasabban és feltűnésmentesebben hajtsák végre.

Ha így vesszük, akkor Paolo Sorrentino nem komoly rendező, legalábbis a Parthenope című filmjében nem. Persze, ez is egy érdekes dolog, hogyan küzdötte le vagy át magát a korunk Fellinije szerepből a nyálcsorgató öregfiú szerepébe, de hát ilyeneket is tudnak ezek a szirének, megbolondítják az embert.

Meg az is érdekes, ahogy mintha Sorrentino is észrevenné magát a film készítése közben, és próbálja jelezni, hogy nem, nem, ez egy másik film, tele furcsaságokkal, eredeti jelenetekkel és különleges rendezői meglátásokkal, csak hát beszélhetsz, Paolo, ez már el van fuserálva.

Vagy nincs elfuserálva, csinos a főszereplő, káprázatos Nápoly, káprázatos Capri, és néha az ember rácsodálkozik, hogy Gary Oldman mennyire béna az elérhetetlen, vagy legalábbis Parthenope számára elérhetetlen, mert homoszexuális utazó szerepében. Oldman aztán eltűnik, átadva helyét egy másik problémának: vajon miért van az, hogy amikor a rendező érzi, hogy kicsi az anyag, rövid a téma, akkor erőnek erejével hosszú filmet készít?

Kérdés még akadna. De nem lesz tőle jobb film a Parthenope.

Rakosgatom a dolgaimat, s egyszerre a kezembe akadt egy kazetta. Polgár László és Schiff András játssza-énekli rajta a Téli utazást, Schubert dalciklusát. 1997 decemberében volt az esemény a Zeneakadémián, és aki ott volt, úgy emlékszik rá, mint a közelmúlt koncertéletének kivételes pillanatára. Aki nem volt ott, az is, de nekik könnyebb.

Ezzel már el is mondtam a tanulságot. Betettem a kazettát, kellő komolysággal, ünneplőbe öltöztetett lélekkel, és hááát, és sajnos… Nem túl jó. Vagyis jó, ahol számít rá az ember, a szép hang és  szép zongorahang, de egyáltalán nem érezni az előadók közötti nagy összhangot, hogy Polgárnak csak végig kellene sétálnia a szivárványhídon, amit Schiff játéka feszít ki alá, vagy hogy mennyire érdekes párbeszéd alakult volna ki a két előadó között. Schiff az elejétől hajtja a tempót, menjünk, menjünk, Polgárban végig érzékelhető a bizonytalanság, nem nyugodt és nem is tiszta az éneklése, de ez a nyugtalanság nem valami interpretációs nyugtalanság, a hős vergődése az életben, csak az énekes vergődése a dalokkal.

Aztán eljutnak az utolsó dalig, A kintornásig, és nem is tudja az ember, mi történik, rájönnek, hogy ennek vége, már nem kell izgulni, vagy bekapcsol valami előadói ösztön, ennek szépnek kell lennie, nem lehet élmény nélkül elbocsátani a közönséget, és a dal, ha nem is problémátlan, de súlyos, komoly, szép.

Most nem tudom, mit gondoljak. Koncert és hangfelvétel két teljesen különböző dolog? Vagy van egy közös közönségélmény, ha valamit jónak akarunk hallani, akkor azt jónak is halljuk, függetlenül a tényleges minőségtől? Egyáltalán: érdemes újrahallgatni egy koncertet, vagy mindig ez lesz a tanulság, hogy nem is volt olyan jó?

Babiloni hódoló egy fúvós hangszeren játszó ülő majommal, szárnyas napkorong előtt. Ezt a feliratot találtam a Szépművészeti Múzeum Mezopotámia kiállításán, és azért ez olyasmi, amire elismerően csettint az ember: jól be lehetett szívva a művész. Hiszen a napokban volt hír, hogy Egyiptomban is találtak hallucinogén anyagot tartalmazó edényt.

Addigra már rájöttem arra, amit elsőre nem értettem, hogy ennek a kiállításnak ez a lényege. Amikor először néztem, az volt a benyomásom, hogy ez voltaképpen két kiállítás, az egyik szól nekem, nekünk, akik bután nézünk Mezopotámiára, és szárnyas bikakolosszusokra vágyunk. Azokat nyilván nem hozták el, de itt a lépő oroszlán meg a viperafejű oroszlán, ámuljunk az Istár-kapu makettjén, és képzeljük magunkat oda. Ehhez jön az aprólék, ez a rengeteg-rengeteg pecséthenger, kis mütyür, de kinek van kedve, ideje, szeme, hogy végignézze, melyik milyen nyomot hagyott a puha agyagban?

Most úgy tűnik, ez volna a lényeg. Rengeteg kis metafora a művészetről, látszólag értelmetlen sűrítmények, pici hengerek, nem is lehet látni, mi van rajtuk, csak hogy össze vannak farigcsálva, de ha végiggörgetik az agyagon, kiégetik, és ott van a nyomuk, meg lehet látni az értelmet. Babiloni hódoló egy fúvós hangszeren játszó ülő majommal, szárnyas napkorong előtt.

Ha valaki jól forgatta a távirányítót, akkor az Abigél végén úgy tudott kapcsolni, hogy még egy jó félórát elcsípett A fekete városból. Ilyenkor szokás sóhajtozni, hej, amikor még készültek tévéjátékok. Nézem, nézem mindkettőt, különösebb nosztalgia nélkül, nincs is mire könnyes szemmel emlékeznem, az Abigél végét most látom először, gondolom, annak idején nem kötöttek le ezek a szürke ruhás, fonott copfos, túlkoros csajok.

Mindkét sorozatot Zsurzs Éva rendezte, ennek megfelelően mindkettőben szerepelt Zsurzs Kati, de élt valami jó ízlés vagy önkorlátozás, nem főszerepet játszott. Próbálok rájönni a titokra, de mintha nem is volna. Bénán bevilágított jelenetek, néha teljesen esetlegesnek látszó snittek. Ahogy Benkő Péter és Nagy Gábor vív A fekete városban, komolyan, általános iskolában is virtuózabban kezeltük a képzelt kardokat a szünetben.

Színészek. Básti Lajos az Abigélben, mintha bronzból öntötték volna az arcát, utolsó filmes szerepében, a hangja zengése, a szeme fájdalma. Bessenyei és Pécsi Sándor A fekete városban, azok is micsoda hangok, azok is micsoda tévedhetetlen vagy megkérdőjelezhetetlen biztonsággal mozognak a karakterükben. Mielőtt arra jutna az ember, hogy ehhez azért Zsurzs Éva nagyon értett, a nagy férfi szereplők kiválasztásához, rájön, hogy értett az ártatlan leánykákhoz is, Venczel Vera és Szerencsi Éva kortalanul szépek, ma is tetszenek mindenkinek.

A megfelelő sóhaj most az volna, hogy haj, ma már nem készülnek tévéjátékok, csak napi sorozatok, de hát készülnek. Most ment az Ők tudják, mi a szerelem. Körülbelül egy percig tudtam nézni, ahogy Blaskó Péter tátott szájjal téblábol a kamera előtt, és azt mondják rá, hogy ő Berlioz. Mi lesz abból ötven év múlva?  

Ahogy azt a Játék a kastélyban című darabban mondják:

• Mikor írhatta ezt Sardou?
• Nagyon öreg lehetett. Ilyen gyenge dolgot már csak röviddel a halála előtt írhatott.
• Vagy röviddel a halála után.

Hasonló az élmény. Ha nem is röviddel, de negyvenhét évvel a halála után Maria Callas mégis eljutott Budapestre. Sőt. Egy jelenetben elsétál a róla elnevezett étterem előtt is. Egy igen gyenge dologban, a róla szóló filmben.

Nem mondom, hogy nagy meglepetés, ez sem sikerült. Van és nyilván lesz is még néhány hasonló, tulajdonképpen szép, hogy Maria Callas ennyire izgatja a forgató- és színműírói fantáziát, de egyelőre rendületlenül kudarcosok a végtermékek. Lehet hajókázni a tengeren, meg fürödni a tapsviharban, meghalni magányosan, de hiába. Mindaz, ami Maria Callasban igazán érdekes, az operaszínpadon történt, ami filmre vagy színre vihető, az meg közhelyes, és nem is miatta érdekes, hanem Onassis miatt, ettől meg mintha Callas mellékszereplője volna a saját életének, aki várja, egyre várja a halált, amíg az meg nem jön.

Hát ez unalmas.

Tényleg borzasztóan unalmas, pedig amit lehet, azt Angelina Jolie megteszi az ügy érdekében, ügyesen veszi le Callas mozdulatait, gesztusait, hasonlóra lehet festeni, az orrát megoldják a sminkesek. A kezén nem lehet segíteni, eres és hihetetlenül hosszúak az ujjai, mintha egyszerre nézné az ember a Callas-filmet és a Nosferatut.  

Ilyenek ezek a muzsikusok, többnyire visszapattannak a megfilmesítési kísérletekről, ami igazán fontos, az nem az életben történik velük. Ami Callasban fontos, különös és időnként felfoghatatlan, az ott esett meg vele a színpadon, és elmulasztották filmre venni, csak a Tosca második felvonása van meg vele. Ha megvolna, sem volnánk sokkal előrébb, Bernsteinnek mekkora videóhagyatéka maradt, mégsem lett jó a róla szóló film. Pedig abban is mennyi orrgyurmát használtak föl.

De ha már itt tartunk, a zenészből lett mozihősöknél, nem különös, hogy itt él közöttünk Sass Sylvia, aki mindkettőt ismerte, sőt, az egyik társaságában látogatta meg a másikat?

Rossz szokás, próbálok lejönni róla. Igazból már le is jöttem, van körülbelül három arasz karácsonyi CD-m a polcon, jó, ha kettőt meg tudok hallgatni évenként, fölösleges újakat beszerezni. Nem is szerzek, de azért mindig érdekel, mik a fejlemények karácsonyi dalokban, de erre jók a szolgáltatók. Szóval azért szorgalmasan hallgatom az újdonságokat.

Az ember tudja, hogy nem lesz ezekből csoda, trillili-trullulú, jingle all the way, közben meg annyira árulkodóak az albumok. Minden évben meghallgatom José Carrerast, hogy miért, magam sem tudom, de minden évben elcsodálkozom azon, hogyan adhatott ki ilyesmit, primitív alászintetizátorozás fölött ordít, mint a fába szorult féreg, mint Edward király fülében a walesi lakoma, csak ő átkok helyett azt szórja, hogy Stille Nacht. Vagy Kiri Te Kanawa, akinek a karácsonyi lemezein voltaképpen a szakmai életút is végigkövethető, hogyan lett vidám és érdekes énekesből óvatos szopránná, akinek már van mit veszíteni, de ő nem akar veszíteni. A két album között van egy harmadik is, mert a King’s Singers lemezén is közreműködik, egy vicces Mozart parafrázissal, ami mégsem annyira vicces, pont félúton van a két szélső állapot között.  

Az idei csalódás Lise Davidsen volt, a norvég óriáslány, de jó volna élőben is hallani, annyira meggyőző a Metropolitan-közvetítésekben, hatalmas és szép a hangja. De ha ezt a hatalmas és szép hangot karácsonyi dalokra eresztik… Buta és unalmas éneklés, persze fantasztikus magasságokkal fölerősítve, de hiába, akkor is bele kell pusztulni, megáll az idő, de rossz értelemben: ennek soha nem lesz vége.

Ez is a streamelés előnye: de jó, de jó, hogy legalább pénzt nem adtam érte.

Fadíszítés közben ment a tévé, oda se nézős műsor, Bing Crosby a White Christmasben. De hiába nem néztem oda hivatalosan, azért egy pillanatra mégis, és döbbenten álltam meg, kezemben a Diótörővel: George Chakiris volt a képernyőn. Nem egyedül, egy szőke nő énekelt, körülötte pedig négy fekete garbós táncos lejtett, és az egyik volt George Chakiris.

Aki nem tudná, ki az, ő volt a West Side Storyban Bernardo. Mármint az eredeti, ha lehet ezt mondani szóval a régi filmváltozatban, a Cápák főnöke, Maria bátyja. Azért a szerepért Oscar-díjat kapott. De hogy ennyire lent kezdte, tánckari művész, akinek ki sem írják a nevét a stáblistára?

A jelek szerint ennyire, vagy még ennyire lent, hiszen szerepelt már A nagy Carusóban is, Mario Lanza mellett. Bár A nagy Caruso nem is ezért kedves az ember szívének, hanem mert Jávor Pál is benne van. Szóval ez is egy döbbenet, a világban vannak még olyan színészek, akik Jávor Pállal játszottak együtt. Mert George Chakiris él, kilencven vagy kilencvenkét éves, az én tippem az utóbbi, inkább lecsalt valamit az életkorából, mint hozzáadott volna.

Ami Chakiris pályáját illeti, elég meglepő, ezzel a külsővel és ezzel a tánctudással végül is nem lett akkora az ív, a West Side Story volt a csúcs, de az is szinte véletlenül jött össze. Már elhagyta Hollywoodot, hogy inkább New Yorkban próbáljon szerencsét, így került a West Side Story színpadi változatába, de akkor még mint Riff. Csak a film idején vették észre, hogy a sötét bőre és haja miatt jó lesz puertoricóinak is. Az Oscar után is elmaradt a nagy folytatás, kisebb és még kisebb filmekben játszott nagyobb és kisebb szerepeket, az utolsó ilyesmi körülbelül harminc évvel ezelőtt történt vele. Azóta békés, remélem békés nyugdíjas éveit éli, és nem üti a guta, hogy miért csak ennyi jutott.

Befutott a Vígszínház karácsonyi köszöntője, nyolc perc, de jó nyolc perc, mindenkinek ajánlom, mert pont az, aminek lennie kell. Közösségépítő film, mintha valóban volnának közös dolgaink az előadásokon kívül is, mintha egy családhoz tartoznának ők is, mi is. Még az is lehet, hogy tényleg egy családhoz tartozunk. De akár igen akár nem, föl lehet mérni a családtagokat ennyiből is. Ki mit visz a fa alá, emlékeket, darabot a szívükből. Vagy, hogy elrettentő példát mondjak, Lukács Sándor például mindezt az új könyve reklámozására használja föl, nem szerencsés megoldás, de ennyire futotta. Nyilván nem akartak rászólni.

Ahogy az igazi családokban, itt is előkerülnek a halottak, a régiek, akik a folyamatosságot biztosítják, ugyanez a színház volt Várkonyi idejében, ugyanez a színház, amikor még Börcsök Enikőt nézhettük, ez így szép. Na de Ruttkai Éva! Előkerül és előkerül újra, tárgyakat hoznak, ami még az övé volt, és biztosan az övé. Feltehetően csak véletlen, de most azt érzi az ember, hogy ő a legerősebb kapcsolat valami legendás nagysághoz és múlthoz, hogy az ő színészsége nem kopott meg, sőt, legendásabb és vígszínházibb, mint valaha.  

Ismerek embereket, akik nem tudják, ki volt Greta Garbo (igazán), és biztosan vannak, akik nem tudják, ki volt Ruttkai Éva, és egyre többen és többen lesznek, de az egész nem a vígszínháziakon fog múlni.  

Próbálom hasznossá tenni a rám törő karácsonyi lemezhallgatási lázat, és nem kizárólag a White Christmast és a Stille Nachtot pörgetni a készülékben, ez a lemez meg mindig tetszett. Ráadásul használtan vettem, és ez most nem a lemezmentési sorozatból került elő, nem volt rajta celofán, és a kísérőfüzeten is látszik, hogy forgatta már az eredeti tulajdonos is, szóval valaki ismeretlennel, vélhetően elhunyt ismeretlennel is kapcsolatba lépek, akinek a lemezgyűjteményét elvitték az antikváriumba a boldog örökösök. Plusz Velencével is, hiszen ez a lemezkoncepció: ilyen lehetett egy karácsonyi mise a San Marcóban a 17. században. A teljes énekelt szertartás, nemcsak Cipriano da Rore miséje, de a kisebb énekelt szövegek is, többnyire Giovanni Gabrieli zenéjével, plusz még a nem állandó részek, olvasmány és evangélium.

A helyszín nem eredeti, nem a Szent Márk székesegyházban vették föl a zenét, nyilván nehéz lett volna megoldani, hogy emiatt bezárják a dómot, és még csönd is legyen. Meg hát kinek van olyan erősítője, hangfala, hogy azt is meghallja, ahogy a hangok mozaikról mozaikra verődnek?

Voltaképpen azt érzem, hogy értelmetlen az egész vállalkozás. Jó hosszú a lemez, de mégsem annyira, mint egy régi karácsonyi szertartás, ami, ha lehet hinni a történészeknek, két órával napnyugta előtt kezdődött, és az éjszaka közepén fejeződött be. Hogy bírták és hová pisiltek a régiek, azt nem lehet tudni, közel a lagúna, de talán mégsem. És nem vagyunk ott, hiába csukom be a szemem, mert talán ez volt akkor a lényeg, nem csukták be az emberek a szemüket, hanem bámultak az égre föl, próbálták megfejteni a képeket, elolvasni a feliratokat, azonosítani evangélistákat és prófétákat. Talán vetíteni is kellene magam köré, megkérni és beöltöztetni az ismerősöket, gyűljünk össze, lökdösődjünk, tátsuk a szánkat az ég felé.

Most nem ment. Jöhet a White Christmas.   

Úgy van vége Milánóban A végzet hatalmának, hogy a haldokló Leonóra feje fölött kivirágzik a fa. Nyilván az embernek, nézőembernek, és feltehetően a rendezőembernek is a Tannhäuser jutott az eszébe: nincs olyan reménytelen helyzet, amelyben nincs benne a megváltás reménye és lehetősége. Hiába mondja a pápa, hogy ahogy a kezemben nem virágzik ki a pásztorbot, úgy nem váltható meg az, aki a Vénusz-barlangban járt, mert aztán szaladhatnak Tannhäuser után.  Szabó István ezt a motívumot használta a Találkozás Vénusszal című filmje végén, a Tannhäusert vezénylő karmester kezében kivirágzik a pálca. Nem állítom, hogy nem giccs, de emlékezetes.

Nekem legalábbis emlékezetes. Mert meglepő módon, amikor a hónap elején a sajtóban beszámoltak Niels Arestrup haláláról, megemlítették a híres szerepeit, és egy szót sem ejtettek a Találkozásról. Pedig ő volt benne a karmester, Szántó Zoltán, és vannak a filmnek azért erényei is. Hogy mást ne mondjak, azon ritka pillanatok közé tartozik, amikor Kiri Te Kanawa Wagnert énekelt, hiszen ő volt Glenn Close énekhangja. Másik pillanat nem is nagyon jut az eszembe a Siegfried énekesmadarán kívül.  Vagy a tenor, aki a szünetben használt autókkal és alkatrészekkel kereskedik. Nem jó film, de elfelejteni mégsem illik. Mert akkor mi az, amire emlékszünk?