Újra kell majd menni, az biztos. Mert az első benyomás az finoman szólva is vegyes. M.S. mester a Szépművészetiben, illetve nemcsak ő, hanem a kora is, Jagellók és Selmecbánya, ami összeszedhető volt a szárnyasoltárról, még Lille-ből is a Háromkirályok. Fontos dolgok, és a csodálatos ötévszázados átívelés, ők is ott éltek, ahol mi, ezek az atmoszférikus nyomás alatt meghajló lábszárcsontok, ezek a girbe-görbe-gurba ujjak, a préselt növények a kertben, a kemény és merev köpenyek és drapériák.

Hogy tud ez a végére így ellapulni. Talán mert valami eredményt is föl kellett mutatni? Megválaszolni a kérdést, hogy ki is M.S. mester?

Nem aludtam jól az éjjel, meg eső is esett, ezer oka lehet, de majd a fejem esett le a végére. Vagy talán a lantozás volt a baj, az aláfestő zene, vagy amit aláfestettek vele, a nem túl nagy fényerejű vetítővel sugárzott, nem túl jó minőségű képek, mindenféle meggyőző és kevésbé meggyőző összehasonlítások, hogy ha ezt a gyűrött csomót ő festette, akkor talán azt a gyűrött csomót is, ha ez a turcsi orr tőle van, akkor talán az a turcsi orr is tőle van. Hogy a végén lehulljon a lepel, megoldódjon a nagy titok, vagy majdnem megoldódjon: M.S. az valójában Michel Schröter, aki aztán abbahagyta a festést, és ingatlanokkal kereskedett. És ha igaz, akkor most közelebb kerültünk valamihez vagy valakihez? Mintha egy anti-Munkácsy kiállítást néznénk, abban a magyar világsikerről beszéltek, erre válasz a kiábrándító valóság, se nem magyar, se nem világsiker.

Ki lehet bírni.

Volt időnk megszokni, nem először, nem másodszor, nem tizedszer volt itt Grigorij Szokolov, tudtuk, mi lesz, sötétség éjjel, úgy értem, a lehetséges minimumára világított Müpa. Még azt is el tudom képzelni, hogy egyszer majd alvós szemkötőket osztanak ki, ne egymást, ne is a művészt tessék bámulni, sőt, semmit se tessék bámulni, a fülekhez szólnak.

Amikor az ember azt sem tudja, hogy minden éppen így igaz, vagy mindenben van még egy csavar, annyira és úgy közönségbarát, hogy úgy tesz, mintha egyáltalán nem volna közönségbarát.

Bizonyos szempontból nem közönségbarát. William Byrd az első rész, reneszánsz zene zongorán, teljes képtelenség, illetve dehogy. Glenn Gould is játszott egy lemeznyit tőle (és Orlando Gibbonstól), de Gouldnál ez is a dolog része volt, eltávolodni a hangszertől, vagy a hangzástól, csak a zene van, struktúra, kompozíció, okosság. Szokolovnál meg mindig is fontos a hangzás, hogy puha legyen, ha puhának kell lennie, peregjen, élvezet legyen.  

Élvezet is. Bár, gondolom, a legtöbben így vagyunk vele, a művek, ha össze nem is folynak, de mégis egyetlen műként hatnak, elkezdődik egy háromnegyed órás séta az ismeretlenben.

A második rész Brahms, négy ballada és két rapszódia, ismerősebb vidék, nekem pont Gould miatt ismerős, de nem hinném, hogy ez volna a koncert alapgondolata, tisztelgés Glenn Gould előtt. Byrd után Brahms még olyanabb, még titokzatosabb, még befelé fordulóbb. Semmi köze a két szerzőnek egymáshoz, Brahms zeneileg nagyon művelt volt, de William Byrdöt aligha ismerte, most mégis összepacsizik a két komponista: megszívattuk őket.

Én benne vagyok, ha Szokolov is. Más előadónak azért nem ajánlanám, hogy ilyen programmal kísérletezzen. De Szokolov meg ilyen: ha megteheti, meg is teszi. Ha meghallgathatjuk, meg is tesszük. Jövőre, vele, ugyanitt.

Lékai-Kiss Ramóna könnyeit nyelve énekelte Presser dalát A nagy duett című műsorban, a közönség és a zsűri eléggé vevő volt a pillanatra (megjegyzem, én is), Hajós András kevésbé. Erről pedig az jutott eszembe, hogy valaha a Csillag születik című műsorban Tabáni István is nyelte a könnyeit, nem akkora sikerrel, mint Ramóna asszony, mert ő el is akadt az énekléssel. Furcsa módon az is egy Presser-dal volt, a Fényév távolság, én arra is eléggé vevő voltam, de emlékszem, hogy Hernádi Judit valósággal ingerült lett a pillanattól, egy másodpercre sem hitt az őszinteségében, ne tessék itt a könnyzacskóknak játszani.

Ezek a profik ilyenek. Olyanok, mint Moszkva, nem hisznek a könnyeknek.  Érdekes, mert ha az előadók  nevetnének, nem idegesítenének vele senkit, azt nem szokás elvárni, hogy a vicceket mosoly nélkül mondják el, többnyire jót tesz, ha az előadó is jelzi, hogy ez volt a poén. De sírni csak a győztesnek szabad. Vagy annak sem.  Mit is mondott Hajós András? A közönség sírjon, nem az előadó.

Ezt a színházi bölcsességet viszont pontosan tudom, mikor hallottam először. Marton Éva énekelte Turandotot az Erkel Színházban, Pitti Katalin volt Liú, és ő sírt a harmadik felvonásbeli ária alatt. Az Új Zenei Újságban elhangzott kritikában mondta, ha jól emlékszem, Kroó György, hogy nem a színpadon kell sírni, hanem a nézőtéren.

A helyzet nem volt ennyire egyszerű, látszott, hogy Pitti Katalin nem a meghatottságtól sírt, miközben az áriát énekelte, Marton odament hozzá, és valamit mondott neki, akkor tört el a mécses. Utólag az esetről szó volt a Film, Színház, Muzsikában is, hogy Marton azt súgta oda, son’io la Turandot, vagyis én vagyok Turandot, mintha a nemzetközi hírű, hangú, rangú, elismertségű énekesnő féltékeny lett volna a magyar kolléganőre – ez aztán biztosan nem így volt. Amennyire meg lehet utólag állapítani, Marton Évát egyszerűen csak bosszantotta, hogy Pitti kilépett a színpadi helyzetből, és bár Turandothoz kellene könyörögnie, egyszerűen hátat fordít neki, és mintha csak egy áriaest volna, egyenest a közönséghez címezi szavait. Én vagyok Turandot, nekem énekeljél.

Utólag, persze, teljesen mindegy. Legfeljebb annyi a tanulság, amit Kocsis Zoltán vont le, még akkor: akármit is mondott Marton Éva, igaza volt.  

Tulajdonképpen Peter Seiffertről akartam írni, nem is most, hanem már napok óta, német tenor, aki meghalt 71 évesen április közepén. Nem volt ismeretlen errefelé, a Wagner-napokon többször és több szerepben is előfordult. Én valamikor elég rejtélyes körülmények között is láttam, beszöktem a zürichi operaházba egy délelőtt, és a színpadon épp Seiffert próbálta Luciana d’Intinóval a Parasztbecsület kettősét.

Néha sajnálom, hogy az ilyen kalandokból már kiöregedtem.  

Persze, most nem ez a lényeg, hanem ha visszatekint az ember egy énekes pályafutására, hogy indult, miért indult, Seiffert esetében jött egy nagy hátszél, a felesége volt Lucia Popp, és hát ilyenkor mindenki arra gondol, amit hivatalosan nem mond ki senki, hogy biztosan azért volt ez a nagy szerelem, mert a fiatal, törekvő énekesnek kellett az a hátszél.

Még az is lehet, hogy így van, de elég gátlástalanul mondjuk. Például ezt hallotta és mondta mindenki Yusif Eyvazovról is, hogy Anna Netrebko nélkül nem volna sehol, mintha Anna Netrebko nem nézne ki elég jól ahhoz, hogy bárki beleszerethessen karrierépítési vágyak nélkül is. Mintha egy énekesnőbe nem lehetne beleszeretni csakis és kizárólag a hangja miatt. 

Lucia Popp is bájos volt, szép hangú, amennyire tudom, kedves is. Igaz, tizenöt évvel volt Seiffertnél idősebb, és az is igaz, hogy az első lemezen, amelyen Seiffert énekelt, Popp volt a főszereplő.

Még csak azt sem akarom mondani, hogy mi közünk hozzá, mert van közünk hozzá, mi nézzük és hallgatjuk őket, és ha egy kettősbe bele tudják énekelni a magánéletüket is, azzal lehet, hogy nyerünk.

Amit mondani akarok, mégis inkább az, hogy elfogadjuk: az opera, maga a műfaj az európai kultúrának nemcsak a csúcsa (ezen lehetne még vitatkozni), de a szimbóluma is. Ha csak belegondol az ember, hány nagy, vagy legalábbis nagynak szánt film készült az operáról, amelyben az éneklés vagy az operajátszás szimbólumként szerepel… Fitzcarraldo, És a hajó megy, Találkozás Vénusszal. Nyilván van több is, most ezek jutottak az eszembe. Ehhez képest furcsa, hogy milyen kevés opera szól az operáról. Mozart, Az impresszárió, amennyire az opera, vagy egy kis jóindulattal a Bajazzók, de a szerzők alig használják ki, hogy egy olyan műfajjal dolgoznak, amely több önmagánál.  

Vagy az volna a halál? Az önmagáról szóló opera? De hát mennyi film szól a filmforgatásról, mégis készülnek újak.

Valaha nagyon csodálkoztam és csodáltam Erkelt és Egressy Bénit a Hunyadi László kezdetéért. Ennyire nyíltan Habsburg-ellenesek voltak? Rögtön azzal kezdenek, hogy a magyar vitézek azt éneklik: nem leszünk mi hű kutyái Árva László fajzatának. Árva László, az, ugye, V. László, aki Habsburg uralkodó volt, de a fajzata az a Habsburg-ház. És ezt így lehetett akkoriban, 1844-ben világgá kiabálni?

Aztán megjelent az opera eredeti (körülbelül eredeti) változata, és rögtön mást énekelnek, szóval ez csak a Nádasdy-Oláh-Radnai változatban volt így. 1935-ben. Mindegy, ha későn is, de jól megmondtuk a magunkét.

Tegnap kicsit néztem a befejezést, úgy értem a kicsit, hogy olvastam közben, mert tudtam, mi lesz a vége. Ha nem tudtam volna, akkor is elárulták a kvízzel, az volt a kérdés, mikor védte meg Nándorfehérvárt Hunyadi János. Szóval megvédte. Közben arra gondoltam, vajon Kádár L. Gellért is úgy jár-e ezzel a szereppel, mint Nagy Gábor Fabricius Antallal, elképesztő közismertséget hoz neki is, akkoriban készült egy fénykép egy újságos standról, és minden lehetséges képes újság címlapján Nagy Gábor volt látható. Aki egyébként bámulatos nyugalommal viselte, viseli, hogy abból a szerepből aztán már soha nem tudott kilépni.

Kádár L. Gellért meg igazán daliás Hunyai, szebb, mint az eredeti, csak a hangja… Érdekes, hogy a hang a régi hadviselésben mennyire fontos dolog volt. Persze, a maiakhoz képest a régi hadseregek csöndben harcoltak, néha dörrent az ágyú, csattogott a kard, de azért meg lehetett hallani egymást. Vagy meg is kellett. Sztentori hang. Valaha azt hittem, a sztentór az valami kikiáltó lehet a görög piacokon, ő mondja meg, hogy mennyiért lehet tojást kapni, de persze nem így van. Sztentór a trójai háborúban harcolt az akhájok oldalán és a nagy hangjáról volt híres, lelkesíteni és irányítani tudta a többieket. Ma ezzel a képességével legfeljebb az operában nyerhetne alkalmazást.

Valami új kellene. Ami, persze, régi. Úgy értem, hogy jó korán kezdődött idén a passió-időszak, már az elmúlt héten Máté-passió ment a Zeneakadémián, és meghallgattam közben lemezről a Jánost is, és van a Parsifal is, de most ezekből az idény-remekművekből nem lehetne valami mást, újat is hallani? (Persze a Parsifal nem idénymű, nyáron éppen olyan aktuális, mint nagypénteken, de ne vesszünk el a részletekben. Ha jobban utánagondolok, a passiókra sincs ráírva, hogy húsvétkor lejárna a szavatosságuk.)

Haydn Stabat matere lett az idei választás, persze jön a következő döntés: melyik felvétel. Olyan nagyon sok nincs belőle, és alapvetően a Pinnock-változatot szokták győztesnek kihozni, joggal, ahogy ott a kórus énekel, tisztán, finoman, pontosan és rengeteg árnyalattal, azt más nem tudja.

Jaj, az élet annyi nehéz döntés elé állít bennünket.

Végül Harnoncourtnál maradtam, nem is csak miatta, hanem Barbara Bonney kedvéért, mert amilyen tisztán, finoman, pontosan, rengeteg árnyalattal, azt meg a többiek nem tudják.

Az a furcsa, hogy a mű annyira nem kínálja magát. Nincs is nagyon sok lemez belőle, pedig valaha a leghíresebb Haydn-darabok közé tartozott, rendszeresen együtt játszották Pergolesivel Párizsban. Ezt már Vashegyi György tavalyi koncertjének ajánlójából tudom. A koncertet kihagytam, fejem csapdosom az ajtófélfához, bár ki tudja. Ha elmentem volna, lehet, hogy akkor is a fejem csapdosnám.  

Nem adja magát könnyen a mű. Elég hosszú, körülbelül egy óra. Nem a leghosszabb Stabat mater, mert közben jött Dvořák, de elkér egy darabot az életünkből, pláne, ha valaki úgy csinálja, hogy újra és újra meghallgatja – mert a mű nem adja magát. Lassú tételek sora, érthető okból, bár már a kezdete is zseniális. Hiába van kórus, mégis tenorária a kezdet. Ez az alaphelyzet, a magány, Szűz Mária fájdalmával, a szemlélő az együttérzésével, félelmével és reményével.

Na de hogyan tovább? Mert mégis idényzene, most elteszem, és akkor jövőre már egy kicsit közelebbről indul neki az ember? És mi lesz Dvořákkal?

Ha már nagycsütörtöki musical-bemutató, akkor logikusabb lett volna a Jézus Krisztus Szupersztár, de végül is a Hairben is emlegetik Jézust: My hair like Jesus wore it, hallelujah, I adore it, hallelujah, Mary loved her son, why don't my mother love me?

Nem ez a baj. A baj az, hogy ez nem musical-bemutató, csak szcenírozott musical-koncert, a Hair dalai, nem is az összes, álhippi álruhába öltöztetett, rövid hajú fiúk, a hippizmus érdekében sokan kapnak fejpántot. Nem csalás, ez is van kiírva, koncert és tánc show. Mondjuk a show elemet annyira nem érzékeltem, ugrabugra.

Nem, még ez sem baj. Angolul énekelnek, na, ez már baj, mert megváltozik az összehasonlítási alap, az ember fülében még ott vannak a Hair-felvételek, filmzene, original Broadway, vagy a későbbi Broadway, és akkor tényleg az az alapkérdés, hogy az előadók ennyire bátrak, vagy ennyire nincs fogalmuk a saját képességeikről. Mert kevés kivételtől eltekintve, ez haj, de gyenge.

Vagy ez valami nagy, nyilvános gyónás? Ennyit tudunk, legyen ez ide elég. Bereczki Zoltán, akiről szívesen meghallgatom, hogy mennyire gondos, megszállott, maximalista, de ennyi hanggal mi volna, ha nem volna maximalista? Fekete Giorgio, mint a korszak másik nagy, közös mozgókép-élményéből ideverődött Rózsa Sándor. A lányok, a lányok. De hamis, de harmatos, aki a Frank Millst énekli, de csúnya énekhangja van Schoblocher Barbarának. Hogy volt ez az egész elképzelve? Majd úgyis elviszi a darab, az emlékek, meg valami közös, téves tudat, hogy fiatalok voltunk, és szabadok?

Nem vitte el. Öregek vagyunk és rabok, autóval járunk, és még a parkolási díjat sem érte meg ez az egész.

Könnyen lehet, hogy erről már volt szó, de most újra aktuális lett, hogy mindjárt véget ér a Hunyadi-sorozat. Nem sikerült rácsatlakoznom, az embernek sokszor van dolga esténként, meg valahogy az egész nekem olyan volt a tévében, mintha valami számítógépes játékot nézegetnék, rajzolt fejek a sötétében szövik a cselt. Közben így is eszembe jutott a régi felismerés, nyilván mert most a műfaj is hasonló, mozgóképi, hogy ez a történet, mármint a Hunyadiaké meglepően hasonlít egy másikra, a Corleone-család kalandjaira. A Keresztapában is ugyanez játszódik. Jön a semmiből don Vito, létrehozza a szervezetet, megalapítja és sikerre viszi a családot, aztán nem tudja átadni a bizniszt az idősebbik fiának, mert azt elkapják és megölik, de az alacsony termetű fiatalabbikról kiderül, hogy igazi tehetség, és még följebb viszi a családot, törvényesíti a hatalmát. Mindkettőnek M-mel kezdődik a neve: Michael és Mátyás. Aztán egyik sem tudja továbbadni a hatalmát, Mátyásnak nincs törvényes fia, Michaelé meg operaénekesnek áll. Ha kicsit népszerűbb a világban a Hunyadi László, a Keresztapa harmadik részében azt is énekelhette volna a tenor Anthony.

Bocsánat, ha túl nyilvánvaló dolgot mesélek, de úgy vettem észre, hogy a mindennapokban gyakran összekevernek két embert, Frankensteint és Frankenstein fiát. Úgy értem, ha valakinek kockafeje van, vagy nagy öltések az arcán, akkor azt mondják rá, hogy tiszta Frankenstein, pedig Frankenstein nem ő a történetben, hanem a tudós, aki mesterséges módon hoz létre életet, összevarrogatja a szerveket, áramot vezet a testbe isteni szikra helyett. Aztán viseli a következményeket, sok szempontból ugyanazokat, amelyeket istennek is el kell viselnie. Az öntudatos lény társra vágyik, és egyéb követelései is vannak, boldog akar lenni.

2011 óta látható az Urániában a londoni előadás, két változatban, hiszen két változatban ment az Olivier Theatre-ben is, vagy Benedict Cumberbatch Frankenstein, és Jonny Lee Miller a teremtmény, vagy fordítva. Tegnap végre láttam, Benedict volt összeeszkábálva, teljes csoda, ráadásul veszélyes csoda. Nem azzal játszanak, hogy van két híres, filmekben is szereplő színészünk (egyébként több is van), hanem kockázatvállalós színház. Hosszú-hosszú néma jelenettel indul, a lény születésével, áttöri a test a burkot, és aztán csúszik, mászik, kapaszkodik, megpróbál fölállni, esik, kel, a végén csak két lábra áll, és elindul. Nagyon kell tudni hozzá, hogy se unalmas, se nevetséges ne legyen, de nagyon tudnak is. A rendező Danny Boyle.

Akit csak egy kicsit is érdekel a színház, a film (mert ebben a formájában film is), a saját vagy a mások élete, annak látnia kell. Pedig ez az előadás még a mesterséges intelligencia kora előtt készült. (Érdekes fölfedezni egyébként, hogy a Kincsem című film alkotóit is érdekli a színház meg az élet, mert gond nélkül merítettek az előadásból.)

Nem is ezt akartam elmesélni, hanem hogy az előadás után hazamentem, a tévében épp a Paris Saint-Germain játszott az Aston Villával, a kapuban Gianluigi Donnarumma, akinek decemberben beletalpaltak az arcába. Így néz ki. Tiszta Frankenstein.

A Fantasztikus szimfóniát játszotta tegnap a Fesztiválzenekar nagy sikerrel és nagy hatással, ami arra utal, hogy jó kellett legyen az előadás. Mert a Fantasztikus szimfónia a hatás kedvéért komponálódott, zeneszerzőkkel ez előfordul: olyan darabot kell írni, hogy beléjük szeressen a kiválasztott nő.

Hiszen ez fordítva is így volt, Berlioz látta a színpadon Harriet Smithsont, és beleszeretett. Én azt gondolnám, hogy veszélyes a terep, a színésznő nem azonos a szerepével, de Berlioz ezen túl tudott lépni. Inkább megnézte Smithson kisasszonyt más szerepekben is. Előbb Oféliaként, aztán Júliaként meg Desdemonaként. És közben írta a leveleket, találkozzunk.

Nem találkoztak.

Mit csinál ilyenkor egy felhevült szerelmes? Öngyilkossággal fenyeget. Berlioz a kérdést kreatívabban oldotta meg, szimfonikus öngyilkossággal fenyegetőzött, megírta a Fantasztikus szimfóniát, amelyben beveszi a főhős az ópiumot, előbb csak visszaemlékezik a régi időkre, bálokra, meg hajnali kószálásokra a mezőn, aztán jön a vérpad és a boszorkányszombat.

Mindhiába. Mire Berlioz elvezényelhette a szimfóniát, Smithson kisasszony már nem is volt Párizsban.

Két évnek kellett eltelnie, hogy Harriet Smithson visszatérjen, és végre meghallgassa a Fantasztikus szimfóniát (és a folytatását, a Léliót). Csodák csodájára a mű hatására beleegyezett a randevúba, egy évre rá össze is házasodtak, fiuk is született. Aztán ők is rájöttek, hogy nemcsak a színésznő nem azonos a szerepeivel, de a zeneszerző sem azonos a műveivel, elhidegültek, elváltak. Éljenek a normálisok.  

Liszt Ferenc, aki az esküvői tanú is volt, Harriet Smithson halála után azt írta Berlioznak, hogy megihletett téged, te megénekelted őt, és ezzel munkája elvégeztetett. Ferenc, Ferenc, ilyet ma már nem illik mondani.