Talán az volna az ideális, ha az ember megpihenhetne egy ilyen zenei-előadói élmény után, mint a Verdi Requiem, várhatná, hogy leülepedjen benne a hatás, elhelyezné, nemhogy a nagy koncertélmények, de mondjuk a nagy Requiem-élmények között, hol is volt ez a tegnapelőtti, milyen, mondjuk a Scala…
Ez képes rá. Csak kicsit kerülgetni kellene és győzködni, de annyira szeret énekelni, hogy ha valaki nagyon tudna hatni rá, akkor alighanem rá lehetne venni Rolando Villazónt, hogy elénekelje a János vitézt. Magyarul. Ő volna a pásztorok királya, legeltetné nyáját.
Jó, lehet, hogy nem, de nekem ez…
Haldoklom a gyönyörűségtől.
Valószínűleg ez a helyes hozzáállás és végeredmény, bár a koncertnek van egy nagyon egyszerű megfejtése is. Rolando Villazón mindenféle hangi bajok után itt kötött ki, talált magának olyan műfajt, amelyben jó tud lenni a maradék hanggal is. Ebben sincs egyébként semmi…