Van az alapvetés, hogy minden színpadi művész kétszer hal meg. Egyszer, amikor visszavonul, és egyszer, amikor valóban. Ehhez jön még a Törőcsik Mari-féle axióma, hogy a színész akkor hal meg, amikor meghal az utolsó ember, aki még látta színpadon. Hozzászámolhatjuk még a színpadi halálokat, bár ez mezzoszopránok esetében nem tipikus. De Mildred Millernél még hozzájön az is, hogy az emberek többsége, ha egyáltalán eszébe jutott ez a név (nekem utoljára októberben, amikor a Brahms Altrapszódiát hallgattam vele), meg se fordul a fejében, hogy akit hallgat, még él. A lemez 1961-ben készült, Bruno Walter vezényel rajta, és Bruno Walter már akkor is régenvolt, legendás karmesternek számított, amikor először hallgattam őt a rádióban. Ehhez képest Mildred Miller halálhíre csak most járta be a világot. Ami, furcsa módon, nem azt jelenti, hogy most is halt volna meg, igazából már november végén eltávozott az élők sorából, csak valahogy elfelejtették értesíteni erről az érdeklődőket.

Csodálatos. Úgy értem, ha a halál időpontja ennyire rugalmas lehet, akkor még az is lehet, hogy Mildred Miller alapvetően még él. Gyorsan föl is tettem vele az Egy vándorlegény dalait, és tényleg él. Legalábbis énekel. Lehet, hogy akkor Bruno Walter is él. Mahler meg egészen biztosan.

Napra pontosan negyven éve történt, hogy elég vígan ültem a Zeneakadémián, Mozartot játszottak, a nagy g-moll szimfóniát. Annyira különleges hangverseny volt, hogy fölhívták a közönség figyelmét: lemezfelvétel készül. Az alkalomnak megfelelően igyekeztem kiöltözni, zakó volt rajtam, vagyis már nem volt rajtam, mert a Zeneakadémia akkoriban nagyon be tudott durranni, különösen akkor, ha tévéfelvétel is volt, nagy teljesítményű és nagy hőleadású lámpákkal. Szóval a zakót levetettem a koncert második részére, és szépen az ölembe fektettem, aminek az lett a következménye, hogy a zakó zsebében lévő egyetlen darab fémpénz a lassú tétel leghalkabb részénél egyszercsak csörr, kipottyant a földre és elképzelhetetlenül hosszúnak és hangosnak tetsző pörgéssel ért földet.

Nem mondhatom, hogy azt szerettem volna, nyíljék meg alattam a föld, mert a középerkélyen ültem, ha megnyílik, csak a földszinten pironghatok tovább. Utóbb aztán hiába kerestem a tízforintosom hangját a lemezen, ami nem is tudom, mit jelent. Talán annyira mégsem voltak érzékenyek a mikrofonok, vagy igaz, amit a szaksajtó pedzegetett: az, hogy koncertfelvétel, nem teljesen úgy értendő, hogy pont azt hallja a lemezvásárló, ami akkor este elhangzott.

A lényeg már megtörtént, a csata akkor már meg volt nyerve. ez volt ugyanis a Fesztiválzenekar bemutatkozó koncertje. A hivatalos eszme akkor még nem az volt, hogy Budapestnek kell egy új zenekar, hanem hogy hozzunk létre egy klasszikus zenei supergroupot, minden zenekarból jöjjenek a legjobbak, és évente álljanak össze két alkalomra és lemezfelvételre. Jó, de hát azok a zenészek, akik hétfőn unják a belüket az ÁHZ-ban, miért lennének csodálatos művészek szerdán a BFZ-ben? Már ha egyáltalán elengedik őket a szerdai fellépésre. És mi lesz abból, ha a harmadik pultnál ülő hegedűs azt mondja a koncertmesterének, hogy apukám, te nekem ne dumálj, én játszom a Fesztiválzenekarban, papírom van róla, hogy jobb vagyok nálad.

Megoldották így vagy úgy, ez most nem érdekes meg hosszú történet is. A lényeg az fél perc alatt kiderült. Fischer Iván intett, a zenekar elkezdte játszani a Ruszlán és Ludmilla-nyitányt. Hogy miért pont ezzel kezdtek, nem tudom, én akkor még nem is ismertem a művet. De jó keményen és hangosan koppant az üstdob, aztán elkezdtek száguldozni a vonók a húrokon, és az ember tudta, hogy ilyet még soha életében nem hallott a Zeneakadémián. Még hasonlót sem.

Lehet aztán mindezt a történelem megfelelő fordulatainak megfelelően tovább bonyolítani, hogy ez volt az első vagy egyik első jele annak, hogy eljön még a rendszerváltás a mi életünkben. Nyilván nem a kakas kelti a napot, de azért jó, ha kukorékol, hogy mindenki hallja, új nap kel föl. Jó, ha kukorékol, és a Ruszlán és Ludmilla-nyitányt kukorékolja.

Nem tudom, lehet-e ezt egyáltalán normálisan csinálni, valahogy azt érzem, hogy nekem nem sikerül. Hogy itt az év vége, és az ember nem, nem, nem állít névsort, hogy kiket veszítettünk el, de eszébe jut egy-egy kedves ember, aki meghalt. És még karácsony is van, legyünk lágyak, puhák és derűsek. És akkor arra gondoltam, hogy Corelli Karácsonyi concerto Rolláékkal. A Liszt Ferenc Kamarazenekarral, amikor még a köznyelvben Rolláéknak hívták őket, 1982-ben.

Nem tudom, mennyire volt sikeres album, 1982-es kiadás, már digitális felvétel, de közben ide is kezdett megérkezni, leginkább a rádió útján, a régihangszeres zenélés. A klasszikus kamarazenekarok, pontosabban az általuk előadott barokk repertoár kezdett kimenni a divatból. Piaci szempontból nehéz helyzet, van egy bejáratott társaság, egy brand, ahogy ma mondanák, adjuk mellé a legmodernebb technikát, de hiába, már a múltat próbáljuk eladni, nem előre megyünk.

Hát nézzük, tényleg van-e ilyen kettősség. 4. lemezoldal, azon van a Karácsonyi concerto. Előtte a D-dúr, No. 7. Csak azért mondom, mert éppenséggel lehet, hogy a teljes album alapján más végkövetkeztetésre lehet jutni. Az egy lemezoldal inkább csak a problémákat mutatja. A digitális hangrögzítés korai változatának van olyan hatása, mintha fémet sikálnának fémen, keménység és él, az interpretáció is valamiért lecsavartnak tűnik, mintha nem szívből játszanának. Leszámítva a csellista Frank Máriát. Van egy elvi nehézség is, kiírt díszítésekkel adják elő az ismétléseket, ami elvben nem barokkos hozzáállás. A gyakorlatban persze ennek a kifogásnak nincs sok értelme, hiszen lemezt hallgatunk, minden újabb lejátszáskor ugyanazok a hangok fognak megszólalni, mindegy, hogy le van írva a díszítés vagy valóban rögtönözték.

Lehetne ez is a végső következtetés, eljárt az idő felette, bár valamikor ez nemcsak árucikk volt, de népművelés is, ha nem is pont az volt, ami ment a világban, azért értékőrzés, Corelli, lehetőség annak, aki ezeket a műveket meg akarta ismerni. De ahogy a tegnap világa a tegnapelőtt világává változik, úgy válik a lemez, vagy akár csak a lemezoldal emlékművé. Emberemlékművé, és nemcsak az előadóké, hanem a hallgatóké is, ilyenek voltunk. Ne feszegessük, hogy mivé lettünk.

Elég régóta gyanítom, és egyre biztosabb vagyok benne: nincs fölösleges lemez.

Nem a kellemetlenkedni vágyás mondatja velem, vagy lehet, hogy mégis? Most már mindegy. A lényeg, hogy kedves üzenetet küldött a Vígszínház társulata, vagyis vélhetően kedveset, mert az a címe, hogy a Vígszínház karácsonyi köszöntője, de ha az ember rákattint, ez jön föl.

A kérdés csak az, hogy ez most jelent valamit? És szabad rá visszaírni azt, hogy viszont kívánom? 

Mint minden film, amit az ember nagyon vár, a Maestro is csalódást okozott. Nem nagyot, és az ember tudomásul veszi, hogy ez voltaképpen nem neki készült, aki nemcsak a fő-, de a mellékszereplőket is ismeri, hanem azoknak, akikben egy kicsit már elmosódott, hogy ki is volt Leonard Bernstein, West Side Story, ugye? Nahát, és vezényelt is? Azokat a kérdéseket, amelyek engem foglalkoztattak, lehet, hogy föl se lehet tenni egy filmben, vagy épp csak érinteni lehet, mint ebben, hogy miért is van ez, a 20. századtól a zenei tehetségek leginkább előadói tehetségek, mintha a környezet is arra szorítaná őket, hogy ne új zenét írjanak, hanem a régit adják elő. Már Mahler is küzdött ezzel, de ő megoldotta, nyáron komponált, amikor színházi szünet volt. Ma már nyáron sincs színházi szünet, egymást érik a fesztiválok, Mahler is nagy bajban volna. De a probléma előkerül minden jelentős muzsikusnál, Bernstein, Boulez, Kocsis, Eötvös Péter és nyilván nincs vége a sornak.

A Maestro egyébként nagyon elegáns átverés, hiszen elsősorban nem Bernsteinről szól, hanem a feleségéről, Felicia Montealegréről, hogyan dolgozza föl, meddig viseli el, hogy a férje folyton megcsalja, ráadásul férfiakkal. Hogyan lehet elviselni egy zsenit a lakásban, és hogyan lehet kibírni, hogy az egyik családtag elképesztő tehetsége rátelepszik mindenkiére, mindenki a papa kapcsolt része.

Hogy lehet kibírni? Körülbelül sehogy.

Bradley Cooper mindenesetre megtesz minden tőle telhetőt, alakot vált, még a fülcimpáit is úgy nyújtották meg öregkorára, hogy hasonlítson az eredetire, eltanult minden lehetségest, mozgást, cigarettázást, hanghordozást, vezénylő mozdulatokat. Állítólag egy évig készült a nagy jelenetre, amikor Bernsteinként Mahler 2. szimfóniáját vezényli, ezt ugyan nem hiszem, de jól hangzik. Az biztos, hogy egy pillanatra sem tudja azt az érzést kelteni, hogy most tényleg az ő mozdulataira reagál a zenekar. Aztán a film legvégén, kissé öngyilkos módon odateszik a valóban vezénylő valóban Bernsteint. Hang nincs is hozzá, és mégis, mégis, mégis.

Maradtak Bernsteinnek megfejtetlen titkai.

A végzet hatalma. Nem ezt hallgatom, ez ért utol, de nem panaszkodom, karácsony előtt karácsonyi dalokat hallgat az ember, még akkor is, ha megfogadja, hogy soha többé. Aztán mégis. Mintha minden évben egyre több ilyesmi jelenne meg, holott már most is van vagy fél méternyi karácsonyi zene a polcon, és ebbe nem számítom bele a Karácsonyi oratóriumot meg a Liszt Christust, csak a tinglit meg a tanglit.

Az idei talán legérdekesebb tingli pedig Cher, mondjuk nem tudnám pontosan megmondani, miért olyan érdekes, de mégis az. Talán hogy valaki szisztematikus munkával afgán agárrá tudja magát változtatni. És még énekelni is tud. Mert hát azt tényleg tud, meg a hangja is olyan dögös, és időnként alkalmazzák még azt a különös torzítást, ami új fordulatot adott a pályájának a Believe idején. Amúgy meg jó az egész, klasszikus karácsonyi dalok és újak, klasszikus partnerekkel, mint Stevie Wonder vagy Cyndi Lauper, akinek még mindig olyan gyerekhangja van, és újak, mint bizonyos Tyga. Igazából az album legelső dala az érdekes számomra, az vadonatúj, DJ Play A Christmas Song a címe, körülbelül ez a tartalma is, de látja belőle az ember, hogy hogyan pogányosodik vissza a karácsony, hogy az elmélyülés meg a család helyett menjünk már emberek közé, és ugrabugráljunk egy hatalmasat.

Ámbár lehet, hogy ezen csodálkozni csak nálunk szokás, a Bohémélet második felvonásában sem karácsonyfát állítanak a bohémek, hanem elmennek, és jól bevacsorálnak. Éljenek a pogányok.

Mindig azt hittem, hogy az emberek között a legerősebb szervezete a körzeti orvosoknak van. Hát hogyne. Egész nap a betegek között vannak, kiteszik magukat a fertőzéseknek, lehet minden, megfázás, influenza, covid, ami betegség csak éri az embereket. Ők meg se rezzennek, vagy ha megrezzenek, akkor is csak pillanatokra, aztán folytatják a munkát, mentik az életeket.

Mindezt fenntartva most mégis azt hiszem, hogy az operaénekesek ezt még jobban bírják. Elénekelnek egy négyfelvonásos operát, lelki teher, testi gyötrelem, aztán, amikor már mehetnének haza, ott vár rájuk a rajongósereg. Maroknyi, rendben van, de a világ különböző részéből jönnek, különböző bakteriális környezetből, és nem kímélik az ideáljukat. Csak nézem Anna Netrebkót a Scala művészbejárójánál, nem is csak nézem, magam is zaklatom, írja már alá ezt vagy azt, de ez semmi, ahogy jönnek mások, nyakába ugranak, ölelik, csókolják, ha oroszok, akkor csak még jobban ölelik és csókolják, de tényleg meglepően hosszú ideig tartják az énekesnő nyakát a karjaikban, ő meg nemcsak hagyja, de mintha örülne is neki. Kőkemény asszony.

Néhány héttel ezelőtt, mikor hullott a hó, föltett magáról egy fényképet, hosszú bundában megy a hóesésben, azt írta alá, hogy Russian girl doesn’t afraid of the snow. Nyilván nem ismerte a magyar verset Szergejről, aki nem fázik, hogyha hideg van, hát tornázik…

„Non c’é Filippo” – szól le valaki a földszinti páholyból a zsöllyébe, és nem tudom, hogy az előadást, vagyis a Don Carlos első felvonását jellemzi vele, vagy csak az unokaöccsének elmaradásáról beszél. Ezek az olaszok ilyen szerencsések, mindenkinek vagy majdnem mindenkinek olyan neve van, mintha egy klasszikus operából érkezett volna.

Nincs Fülöp. Ez persze egy kicsit túlzás, Fülöp van, Michele Pertusi, de Fülöpnek tényleg nincsenek mélységei. Ez néha válságos pillanatokhoz vezet, néha csak oda, hogy hát jó, nincs mélysége, de azt hősiesen tartja, valami a távolból, csöndben azért szól, jelzi, hogy volna itt énekelnivaló, ha hang is volna hozzá.

Ami a zenét illeti, majdnem ez az egyetlen kifogás. Persze, mindig lehet különb énekeseket mondani, főleg, ha a régmúltat is hadba vethetjük, de végy hat énekest, és megvan a Don Carlos. Végy négyet, és még mindig megvan. Ha zenekar és karmester is van hozzá.

Most van hozzá, Riccardo Chailly vezényletével úgy szól minden, ahogy nekünk álmodni se érdemes róla, sok mélyvonós, sok üstdob, nagy dörömbölések. Ez egy sötét színű opera. Mintha a rendező is ennyit értett volna meg belőle, fekete háttér előtt fekete ruhás emberek élik az életüket, de a négy legfontosabb szépen énekel. Elina Garanca, Francesco Meli, Luca Salsi. Melit, a tenort valaki ellensége kifütyüli az erkélyről, de nincs igaza, és Meli elegánsan viseli a méltánytalanságot, csókot dob vissza az ordibálónak.

A három mellé a negyedik Anna Netrebko, nem kezd nagyon jól, a magasságai fáradtnak tűnnek, de szépen, sötéten zúg a hangja alul. Aztán eljön az opera utolsó felvonása, és Netrebko szárnyakat kap, lassan, gyönyörűen, tartalmasan énekel, egyszerre elfog a nézőtéren az ijedség, jaj, mindjárt vége az egész operának.

Aztán tényleg vége.

Vannak a nézőtéren magyarok. Az egyik a koncert után kapacitálja az énekeseket, jöjjenek el hozzánk is. Luca Salsi azt mondja, szívesen, még soha nem volt Budapesten. Francesco Meli azt mondja, látja ott azt a magas embert? Ő az ügynököm, vele kell megbeszélni. Anna Netrebkónak nem kell külön szólni, jön februárban.

Bizonyos kor fölött szerintem mindenki úgy van vele, hogy az idei karácsony más lesz. Nem szaladgál a boltokba, nem hagyja, hogy elkereskedjék tőle az ünnepet, hanem vagy kivonul a társadalomból, vagy megpróbál a lelki tartalmakra koncentrálni. Esetleg a kettő együtt.

Aztán nem megy. Az idei is olyan, mint a tavalyi volt, szólnak a karácsonyi dalok. Nem mintha bármi bajom is volna a dalokkal, inkább tetszik, hogy vannak ilyen zeneművek, egy hónapig virulnak, aztán tizenegy hónapig pihennek. Mintha valami különös teremtmények volnának, amelyek tavaszi-nyári álmot alszanak. Nem volna szabad megunnunk őket, hiszen arról szólnak, hogy élünk, még mindig élünk.

De azért vannak köztük utálatosak. Úgy értem, olyanok, amelyeknél túlságosan is átlátszó a szándék, vacak kis zengemények, csak beleteszik a varázsszót, hogy christmas, és ezzel rákerülnek mindenféle válogatásra és számítógépek által kevert áruházi meg vásári mixekre. Súlyosabb a helyzet, ha az előadó igazi sztár, így aztán persze, hogy megy a dal, ha egyszer Freddie Mercury az előadó, vagy John Lennon. Ők ketten az idei főellenségeim. De nem hagyom, hogy elrontsák a kedvem. Inkább arról mesélek, hogy bent voltam egy divatáru üzletben Milánóban, és mentek a dalok, és egyszer csak odaértek, hogy All I Want For Christmas, Is You, és az egész zsúfolt bolt dalra fakadt. Nem kórusban, csak ahogy mentek az emberek, mindenki dúdolt, mindenki rázta egy kicsit a fejét, két percig senki sem lökdösődött, vagy ha mégis, a lökdösöttek föl se vették, testvér lészen minden ember.

Ezt múlja fölül este Anna Netrebko, ha olyan ügyes.  

Élményt kell ajándékozni. Már régebb óta mondják, és nem tudom, mennyire gondolják komolyan, de nekem most épp élményt ajándékozott valaki. Lehet, hogy nem karácsonyra szánta, csak elküldte, azzal a kísérőszöveggel, hogy: Beszarás. Richter főleg. Amire csak azt tudom mondani, hogy á, dehogy. Mind a ketten.

Richter és Dietrich Fischer-Dieskau. Richter persze Richter, de néha azt érzem, hogy az utóbbit nem árt védeni, hogy volt vagy van egy idő, amikor azt mondták, csak német bariton, ezzel a száraz, világos hanggal hogyan is állna meg a nagy bölömbikák mellett. Tény, hogy ez Fischer-Dieskaut is foglalkoztatta, meg néha mások is betették olasz operákba, olasz szereposztásba, vajon ott hogyan boldogul. Az emberek sokszor utálták, utálják ma is, ez nem Rigoletto, pedig mennyire parádés a Kubelik-lemez egyébként, ez nem Falstaff, pedig stb. Egyébként lehet, hogy mindkét esetben ez volt a szereposztás lényege, legyen egy idegen elem az olasz operai világban, Rigoletto sem olyan, mint körülötte a többiek, és Falstaff sem.

Mindenesetre ez egy Schubert-dal, Im Frühling a címe, Dietrich Fischer-Dieskau legotthonosabb otthona, és mégis Richter a beszarás. Így is van elkészítve a film, Richtert mutatják, kicsit úgy, ahogy a filmekben a zongorázó színészeket szokás, a keze nem látszik, csak a karja, ahogy matat, meg ő maga, ahogy dülöngél a széken. Tényleg benne van az egész dal, az egész zene, minden, az énekszólam már csak ráadás. Egy ideig azt hittem, a készítők is megakadtak itt, Fischer-Dieskau talán ott sincs, de aztán tágul a kép, ott van, tényleg énekel, tényleg óriás, testi értelemben is jó magas, és szól az Im Frühling, idill és elveszett idill, minden elmúlik, csak a szerelem nem. De a boldogság helyett megjött a bánat.

A kamerát kitolják a szobából, egyre messzebb kerülünk tőlük, vége a dalnak.

Most ez arról szól, hogy minden elmúlik, vagy hogy semmi sem múlik el?