Magyarországi bemutatóra készül a MÁV Szimfonikus Zenekar, Wynton Marsalis Trombitaversenye hangzik el pénteken a Zeneakadémián. A szólista Tarkövi Gábor.

• Te hoztad a művet?
• Igen.
• És nem bántad meg?
• Egyáltalán nem. Egy jó barátom írta...
• Ja, hogy te ismered Wynton Marsalist.
• Még a Berlini Filharmonikusoknál dolgoztam, amikor együtt léptünk föl. A koncert első fele Stravinsky Petruska volt, a második félidőben ment az ő Swing Symphonyja, ahol együtt csücsültunk a pódiumon. Nagyon jóban lettünk, utána is tartottuk a kapcsolatot. Aztán kiderült, hogy írt egy Trombitaversenyt. Ezt már többen játszották, én nem voltam benne az első szólistacsoportban.
• De ő maga nem játszotta, ugye.
• Nem is fogja. Ahhoz ő túl perfekcionista. De játszotta egy clevelandi trombitás, Michael Sachs, aztán Hakan Hardenberger, és Alison Balsom is, nagyon jól...
• Nagyon jól? Balsom játszott Pesten is, a Vigadóban, hát nem az volt életem trombitás élménye.
• A BBC zenekarral játszotta tavaly az Edinburgh-i Fesztiválon, elküldte a felvételt Wynton, és az szép. Nagyon szép. Nagyon muzikálisan állt a darabhoz, és nem technikailag, ami nagyon jót tett a műnek. Bécsben is előadták, ott találkoztam is Wyntonnal, szóval a mű eljátszása nekem nagy vágyam volt.
• És ilyenkor mi a teendő? Végigjárod a magyar zenekarokat: nem érdekel valakit a Marsalis Trombitaverseny?
• Csak egy valakit kérdeztem meg, Farkas Robit. Voltunk egy buliban három éve, rengeteget beszélgettünk. Ő ott tanult, azon az egyetemen, ahol én most tanítok, de nem ismertük egymást a buli előtt. Azt mondta, nagyon szívesen csinálna velem valamit itt, a MÁV zenekarnál. Aztán jött ez a darab, kérdeztem, nincs-e kedve hozzá. Óriási a zenekar, biztosan a kotta is sokba kerül...
• A Haydn Trombitaverseny egyszerűbb lett volna.
• Egyszerűbb, de azt már sokan játszották. Viszont várni kellett, amíg a megrendelői kör mind lejátssza a darabot. Csak tavaly lehetett egyáltalán megtudni, hogy mennyibe kerül a kotta.
• Nagyon nehéz a játszanivaló?
• Zeneileg nagyon sok szín van benne, és ha ezt a sok színt meg tudjuk mutatni, akkor a nehézsége talán nem tűnik föl. Mindenkinek nehéz, végül is trombitás írta, és iszonyatos technikája van Wyntonnak, de őt inkább a zene izgatta, a stílusok, a színek. Nagyon jó a darab, friss, és el lett már többször játszva, de nem mindig nagyon jól. Ami aztán nem tett jót neki, mert a szólisták azt hitték, nem éri meg nekik ezzel foglalkozni.
• Miért nincs a műből lemezfelvétel?
• Még nagyon új.
• Ennél jobban már nem lehet szárnyra bocsátani egy darabot. Wynton Marsalis írta és még trombita is – de akkor lehet, hogy ez sem elég.
• A lemezcégnek is kell akarni, ki kell fizetni a jogdíjakat, ami nem lehet kevés. És eladni a lemezt, az se könnyű.
• Miért nincs a világban több trombitaverseny? A 20. század első felében két hangszer jött divatba, a trombita és a szaxofon. Azt hinné az ember, hogy a zeneszerzők nekiálltak új műveket írni a két divatos instrumentumnak. Ehhez képest... Pont Alison Balsom mondta, hogy kétszáz éve nem írtak ilyen jelentős trombitaversenyt. Hummel után jött egy nagy lyuk, és most Marsalis.
• Voltak azért trombitaversenyek, de nem annyira jelentős zeneszerzők írták, így a nagyközönség nem ismeri őket. A franciák azért kaptak néhány versenyművet, Desenclos, Tomasi, és vannak kamaraművek. Ilyen nagy művet senki nem írt. Mi játsszuk a Ligeti Grand macabre-t, azt az őrült szopránáriát, amit átírt Elgar Howarth Bécsben, mert megbetegedett az énekes. Aztán Kurtág kapott egy felkérést a berliniektől – csak nem írta meg. Akkor lenne egy trombitaversenyünk egy nagyon jó zeneszerzőtől.
• Anyazenekarod, a Berlini Filharmonikusok nem tervezi ezt?
• Onnét én eljöttem, és rögtön elég messze kerül az ember – ez így is van rendjén.
• Miért jöttél el?
• Kaptam egy nagyon jó ajánlatot az egyetemtől, a berlini UdK-tól, de ötvenéves korom előtt alá kellett írnom a szerződést. Pont akkor volt egy nagy változás a zenekarban. Tizenöt évet játszottam Simon Rattle-lel, és akkor jött az új zeneigazgató, Kirill Petrenko. Gondoltam, hogy jó, akkor most én is váltok. Másfél évig dolgoztam mind a két helyen, de az nagyon sok volt. Így aztán fölmondtam a zenekarnál, és most már nagyon örülök neki. Imádok tanítani, van szabadidőm – jobb így.
• Van, hogy az ember már nem akarja elölről kezdeni egy új karmesterrel. Tényleg, te mindenkivel játszottál, aki ma nagynak számít, volt közülük kedvenced? Akire úgy gondolsz most, hogy hú, azért az nagy zenész?
• Többen is. Bernard Haitink...
• Akire kevesen gondolnak nagy tisztelettel.
• A zenészek imádták. Én is. Ő is minket. Elegánsan dirigált. Aztán Mariss Jansons, aki a Berliniek előtt a Bajor Rádió Zenekaránál volt a főnököm. Vele volt egy ilyen kelet-európai kapcsolatom. Amikor Berlinbe jött, mindig mondta, hogy jöjjön, beszélgessünk kicsit. Berlinben az a szokás, hogy a fellépő művészekkel időnként interjút készítenek a zenekari művészek. Mikor Jansonst kérdezték, hogy kivel beszélgetne, akkor mondta, hogy a Gáborral. De miről beszélgessünk? A darabokról? Sosztakovics és Bartók volt műsoron. Nem, nem, azt majd elolvassák a Wikipedián. A végén tényleg jót beszélgettünk a honvágyról. Mert mondtam neki, hogy ha Bartókot játszunk, akkor annyira elfog engem a honvágy, annyira a magaménak érzem a zenét, és hogy ő is ezt érzi-e valakivel kapcsolatban. Érdekeseket mondott a gyerekkoráról is, mert ő a rigai gettóban volt másfél évig. A beszélgetés végén Jansons azt mondta, hogy ha majd nem tudok trombitálni, elmehetek riporternek.
• Mondtad, hogy Rattle-lel is jóban voltál.
• Jókat tudtam vele játszani. A trombita az mégis olyan hangos hangszer, hogy ha az ember rosszul érzi magát egy karmesterrel, sok mindent tönkre tehet. Nagy szerencsém volt Simonnal, mert hagyott minket zenélni, ha nagyon kilógtunk a sorból, akkor szólt, hogy ezt mégse. De jó főnököm volt Lorin Maazel is, akit úgy csodáltam, hogy az első próbán alig tudtam belefújni a hangszerbe, mert remegtem az izgalomtól.
• Téged voltaképpen mi taszajtott a trombitához?
• A család. Egy sváb faluból származom, Csolnokról, a nagypapám zenetanár volt, aki mindent tanított. Összegyűjtötte a falu gyerekeit, megénekeltette őket, aztán kiválasztotta, hogy ki lesz dobos, ki felső szárnykürtös – ez volt a két véglet. Édesapám is trombitált, a bátyám is, volt egy családi lagzizenekarunk. Tizenkét éves voltam, amikor először játszottam a tsz-bálban Máriahalmon. Aztán nem vettek föl a konziba, Győrbe jártam, és onnét sem a Zeneakadémián folytattam, hanem a Tanárképzőben. Ami végül nagyon jó hely volt, mert Geiger György volt a tanárom. Vele nagyon jól jártam. Hatalmas példakép a mai napig.
• Akkor nem is kérdezem, mi taszajtott Németország felé, biztos az is a család, a sváb hagyományok.
• Annak idején, amikor végeztem, nem volt állás Magyarországon. Elmentem a Deák térnél a Zenei Könyvtárba, ott volt egy olyan újság, hogy Das Orchester, és abban benne voltak az álláshirdetések. Kiírtam az összes címet, ahol trombitást kerestek. Akkor is jelentkeztem már a Bajor Rádióba, nem mintha tudtam volna teljesíteni az ottani követelményeket, viszont jött egy meghívás Reutlingenből. Azt az állást elnyertem. Akkorra már fölvettek a Zeneakadémiára, negyedikbe. Ötödikben már kint dolgoztam, bár nagy honvágyam volt. Reutlingennel együtt négy német zenekarnál dolgoztam. A Berlini Szimfonikusoknál, a Bajor Rádióban, és aztán Berlini Filharmonikusoknál.
• Mentél szépen fölfelé.
• Gyakoroltam, és szerencsém is volt. Nagyon jó kollégákkal dolgoztam az összes zenekarban.
• Akkor hát minden megvan? Amikor elindultál a pályán, azt mondtad, ide szeretnék eljutni, meg oda, és aztán mind valóra vált?
• Nem voltak nagy igényeim. A feleségemmel együtt vagyunk 19 éves korunk óta, és mi mindig valami kedélyes, jó életet akartunk élni. De ahhoz, hogy kedélyes, jó élete legyen egy trombitásnak, rengeteget kell gyakorolni. A trombita nagyon hangos, aki rosszul kezd el trombitálni egy zenekarban, annak nincs jó élete.
• Hálátlan hangszer, mindenki észreveszi a gikszert.
• Gyakorolni kell. És ez a szorgalom kinyitott olyan kapukat, amilyenekről huszonegy évesen nem is álmodtam. Így kerültem Berlinbe is. Egyébként van ott egy másik, nagyon jó magyar trombitás, Velenczei Tamás. Ő még nem is volt ott, amikor hívtak kisegíteni, összebarátkoztam a többiekkel, amikor próbajátékot hirdettek. De én pont akkor kaptam meg a müncheni állást, el sem mentem a próbajátékra, amit akkor Velenczei Tamás nyert meg. Amikor a következő üresedés volt, mondták, hogy most már gyere, próbáld meg. Huszonöt jelentkező volt, szóval azért kellett teljesíteni. Eleinte nem is voltam annyira boldog, mikor elnyertem az állást, micsoda stressz lesz ez, de már többeket ismertem, és azok mondták, hogy nyugi. A kotta ugyanaz. Majd meglátod.
• És tényleg.
• Néha, amikor kimentünk, mondjuk a Waldbühnére, akkor azért éreztem, hogy szívesebben lennék máshol, de hát most itt a helyem, itt kell teljesíteni.
• Még egy kérdés a Marsalis-darabról: hogyan látod a jövőjét? Játszani fogják ötven év múlva, amikor a nagy és köztiszteletben álló Wynton Marsalis már nem lesz mögötte?
• Akkor fogják játszani, ha a fiatalok fölkarolják. Mi nagyon ritkán vagyunk abban a helyzetben, hogy megmondjuk, mit akarunk előadni. Ha a világ efelé tendál, akkor nem lesz sokat játszott darab, de nem lehet tudni. Ez nem olyan, mint a Wolfgang Rihm vagy Harrison Birtwistle-darabok, amelyeket nagyon nehéz eljátszani, és aztán csak ámul a közönség, hogy ezt most hogy rakja össze.
• Ismerem az érzést.
• Ehhez képest a Wynton darabja, mondjuk az a gyönyörű második tétel – meg lehet hallgatni. Persze, olyan kritikát is hallottam, hogy na, azért ez túl egyszerű. Szerintem, ha jól játsszuk, akkor könnyen befogadható, nagyszerű darab, ami mindenkihez szól. Ha jönnek a falumbeliek Csolnokról, nekik is tetszik majd.

Ezt a történetet ajándékba kaptam valakitől, amikor arról volt szó, hogy az emberek sokszor nem tudják, mit is énekelnek.

Szomorú történet a mosolygó nővérről. Vagy az éneklő apácáról. Akit úgy hívtak, Jeanne-Paule Marie Deckers, és domonkos rendi apáca volt. Szép hangja volt, szeretett énekelni, gitáron kísérte magát, és szinte véletlenül írt egy akkoriban nagy slágert, a Dominique címűt. Dominique a rendalapító Szent Domonkos, aki csak ment az úton, szegényen, énekelve, és ha megállt, a Jóistenről prédikált. A dala slágerlistán első lett Amerikában. A franciául tudók meg röhögtek, hogy Dominique–nique-nique, mert a nique dugást jelent.

A különös siker szomorúan folytatódott, az éneklő apáca meghasonlott, kilépett a rendből, összeköltözött egy barátnőjével, bár hangsúlyozták, hogy kapcsolatuk nem szexuális jellegű, nehezen éltek, nélkülöztek, végül közösen öngyilkosságot követtek el 1985-ben.

Gyorsan megnéztem, mi van a mi időnk éneklő nővérével, Suor Cristinával, aki az olasz The Voice-ban tűnt föl. Ő is kilépett azóta a rendből. Remélem, itt megáll.

Nem lebeszélő, nincs is nagyon kit lebeszélni a filmről, hatalmas teremben néztük összesen öten a Mágikus, merész, meseszép utazást. Az eredeti cím egyébként nem idézi a Beatlest és a Magical Mystery Tourt, Big, Bold, Beautiful Journey. B-vel nem sikerült alliterálni, nem Babits volt a fordító.

Szóval olyan, amilyen, de legalább megpróbáltak valahogy másképp sikerfilmet forgatni, ötlettel, mondanivalóval. Csak az ötlet önmagában kevés, a mondanivaló meg lapos, közhelyes, ostobácska – van ilyen. A férfi autót kölcsönöz, de valami furcsa körülmények között, nem is lehet tudni, hogy ez most kölcsönzés, vagy casting, az asztal mögött Kevin Kline, akit meg sem ismertem a pihés, ősz hajával. Az autó megvan, a főhős beül, elindul, hallgatja a magnót és énekel. De mit?

Nem vagyok benne biztos, hogy mindenki (mind az öten) felismerték: A Chorus Line. Ötven éve mutatták be a musicalt, akkora siker volt, hogy háttérbe szorította a Chicagót. Aztán megfonnyadt az idők során, míg a Chicago beérett, az A Chorus Line nem tudott átjönni Európába, Magyarországra végképp nem, akkor szerintem nem is tudtuk még, hogy mi az a casting, nagymenő színészeknek is próbát kell énekelni-táncolni? Nem attól nagymenők, hogy erre semmi szükségük nincsen?

Ötven éves az A Chorus Line, volt nagy ünnepi előadás, az összes főszereplő bepipiskedett a színpadra. Előtte volt persze nagy próba, nagyon vicces, ahogy megvastagodott, visszavonult táncosok tornagatyában emelgetik a lábukat, billegtetik a kalapjukat – már akinek van.

 https://www.tiktok.com/@nypl/video/7535871174568316173

Voltaképpen tetszik az új Capella Savaria lemez, már csak azért is, mert ránézésre olyan, mintha ennél fölöslegesebb dolgot kitalálni sem lehetne. Bach zenekari szvitek, de nem is az összes, hanem amennyi egy CD-re ráfér: a négyből három. Miért ne?

Miért igen? Mérhetetlen mennyiségű felvétel készült a művekből az elmúlt száz évben, korhűen és korhűtelenül, félig korhűen, és egészen elszálltan. Nem lehet mit kitalálni velük kapcsolatban. Egy halom zenekar többször is fölvette, és, mondjuk a St. Martin in the Fields úgy, hogy el sem hinné az ember, ugyanaz a zenekar játszik, ugyanazzal a karmesterrel.

Aztán az elmélet gyakorlattá válik, fölteszi az ember a lemezt, és az igazolja magát. Nem talál ki semmit, nincs új megvilágítás, soha nem hallott megoldás, mégis ismerős az egész. Mondjuk, hogy magunkra ismerünk. A kísérőszöveg, Szabó Balázs kifejezetten jó munkája, idézi Goethét, aki a D-dúr szvitet zongorázó Mendelssohnt hallván azt mondta: valósággal maga előtt látja a fényesen öltözött rokokó társaságot, amint egy széles lépcsősoron lépdel lefelé. Jó, hát Goethének sem lehetett könnyű, mindig mondani kellett valami bölcsességet. A borító tervezőjét is mintha ez fogta volna meg, csak sajnos nem talált rokokó jelenetet, így 19. századi táncosok illegetik magukat a képen. Az viszont jó, hogy zenekar és a kísérőfüzet írója sem egyeztetett, ami a lemezen van, az olyan, mintha váratlan földrengés rázta volna meg a széles lépcsősort, morajlik az üstdob, szanaszét szalad a fényes társaság. És utána az Air, szemérmesen, nehogy túlságosan kimutassuk az érzelmeket, szép ez a dallam, sőt, nagyon szép, de mennyivel izgalmasabb az, ami a kíséretben pönög.

Nem a legábrándosabb, nem a legszebb felvétel. De igaz.

Valószínűleg a petrezselyem iránti mélyről jövő, és most már változhatatlannak tetsző ellenszenvem az oka. Nem szeretem se a föld alatti, se a föld fölötti részét, és emlékszem, micsoda boldogságot jelentett, amikor Muriel, a nálunk lakó francia cseregyerek elkerekedett szemmel kérdezte: ti megeszitek a fehérrépát? Miért, ti nem? Mi a nyulaknak adjuk.

Éljenek a franciák.

Szóval a fehérrépa az oka, de már előbb is gyanút fogtam. Picasso verseit akartam megismerni, de az ajánlás is olyan érdekes. Nem Picasso, hanem a kötet szerkesztője írja a fordító szerint, hogy „szívből köszönöm… a szerkesztőmnek, Mireille Paolininek, hogy neki köszönhetően megszülethetett a kötet…”

Most ő fogalmaz ilyen furcsán, vagy a fordító? És ha a fordító, melyik az, mert hárman vannak.

Mindegy, nézzük a verseket. Valószínűleg tényleg nézni kellene, mert szépek, de nyomtatva nehezebb jóban lenni velük. A fehérrépa miatt. Az 1935 november 8-án írt vers például azt írja, hogy „elkápráztatja a rossz lőrét jóféle petrezselyemgyökér- és hideg répavérrel”. Hát, ez a petrezselyemgyökérvér nem valami szép szó. Nem találtam meg az eredeti szöveget, csak valaki elmondja a verset a párizsi Picasso Múzeum oldalán, a mester a navet szót használja.

Franciául könnyebb verset írni, mint magyarul.

Amikor figyelmesebben kezdtem zenét hallgatni, azt mondták, öt nagy Mozart-opera van, Szöktetés, Figaro, Don Giovanni, Cosi fan tutte, Varázsfuvola. Aztán ehhez jött az idők során a Titus kegyelme, de mintha mégis öt nagy Mozart-opera maradt volna. Hová lett a Szöktetés? Nem tűnt el, de átalakult, a vitathatatlan darabok közül a problémásak közé került. Mert hogy a történet mégis olyan kellemetlen, hiába nagy lélek Szelim basa, azért elég erőszakos, nem beszélve Ozminról, aki nem nagy lélek, mégis erőszakos. Szóval előítéletes a cselekmény, ráadásul a gyakorlatban is problémás a színrevitel, ma már rendes operaház nem játszik, csak eredeti nyelven, de akkor kellene egy német színész, és a magyar operaénekeseket is meg kellene tanítani valami németszerű kiejtésre.

Persze ugyanez elmondható A varázsfuvoláról is, az mégis őrzi a helyét. Vannak ilyen darabok, minden zenei értékük ellenére kimennek a divatból. Együtt nőttünk föl, és ők valahogy elkeveredtek útközben. Tegnap eszembe jutott egy másik, a Parasztkantáta. Lehet, hogy a furulyázni tanuló gyermekeknek még el kell fújniuk a nyitó kettőst, de nem is emlékszem, hogy az elmúlt időkben koncerten játszották volna a darabot. Jó, a szövege ennek sem túl elmés, a magyar szöveg meg még kevésbé, te jó szántóvető, és viruló rózsatő. Az eredetiben a parasztok kitűnő földesurukat, bizonyos Dieskaut ünneplik, ezért is szórakoztató, amikor Dietrich Fischer-Dieskau a basszus szólam, ő saját magát köszöntheti, es lebe Dieskau und sein Haus, ellentétben az adószedővel, aki nyúzza a földművest.  Ez is milyen régi trükk, már Tinódi is az udvarbírát szerette a kulcsárok ellenében. Tény, hogy a Parasztkantáta nem épp a legégetőbb társadalmi problémákat dolgozza föl zenés változatban, de azért hiányzik. És, ahogy nézem, hiányozni is fog egy ideig

Augusztus elején jött a hír: meghalt Martin Klietmann. Aztán nem sokkal később az is, hogy meghalt Bártfai-Klietmann Éva.

Tegnapi hőseink, talán nem is várható el, hogy sokan emlékezzenek rájuk, de bizonyos emberek, a nyolcvanas évek lemezhallgatói persze nagyon tudják, kikről van szó. A nyolcvanas évek a világban a régizene-játszás boldog világa volt, már túl vagyunk a nagy úttörésen, nem kell senkit sem győzködni arról, hogy Bach és Handel nagy és még nagyobb műveinek előadását közelíteni kell a szerzők idejében elvárt hangzáshoz, régi hangszerek, kontratenor énekesek, gyermekszopránok, kisebb hangerő, kevesebb vibrato, ha egyáltalán, ritmikusabb formálás az ideális. A lemezcégeknek kialakult a maga csapata, vagy akár több csapata, és ehhez kapcsolódott a Hungaroton is. Capella Savaria, Nicholas McGegan vezényletével, Zádori Mária a szoprán, Martin Klietmann a tenor.  Énekes és tanár Grazból, inkább koncerténekes, mint operai fellépő, az akkor készült oratóriumfelvételek Evangélistája.

Egy ilyet hallgattam az ő emlékére, Händel Brockes-passióját, nagy örömömre ugrott a lemez a negyedik oldalon, ami arra utal, hogy nemcsak a megszépítő messzeség mondatja, hogy elég sokat hallgattam akkoriban, hanem a sérült mikrobarázdák is.

Mai füllel más az élmény, mondjuk, hogy egyenetlenebb, nem mindenki énekel olyan odaadással, biztonsággal és biztos ízléssel, mint Klietmann és Zádori, bár sokszor az is szórakoztató, hogy Bándi János a tenoráriákban megcsillantja későbbi Otellójának hangszínét. A kórus meg gyönyörű, de nem saját érdem, Stadtsingechor Halle.

Nagyjából ennyi a mondandó, hogy el is múlt, meg nem is múlt el, negyven éve készült a felvétel, volt egy koncert is a Zeneakadémián, a Brockes-passiót nem fedezték föl eléggé azóta sem, de hát örülünk, ha valamelyik Bachra el tudunk menni nagyhéten. De amikor Martin Klietmann nevét kimondom, először nem is a passió jut az eszembe, hanem a szólólemeze, Schütz, Fux, Bruhns. Mennyire büszke voltam, hogy nekem Johann Joseph Fux neve mond valamit, nemcsak azt, hogy valami osztrák komponista fazon parókában, hanem legalább egy művét el tudom kezdeni énekelni. Azt, hogy Paluita, sonat tuba.

Aztán rájöttem, nem magamra kell büszkének lennem, hanem Martin Klietmannra. És nem büszkének, csak hálásnak.

Van egy jelenet a Butch Cassidy és a Sundance Kid című filmben. Butch elviszi biciklivázon Ettát, aztán hazateker a lánnyal. Sundance kijön a házból, álmából fölébredve. Mi történik? Semmi. Lopom a nődet. Sundance álmosan megvakarja a hátát, aztán legyint. Vidd.

Milyen szépen berendezett világ. A nőnek, aki Katharine Ross, Paul Newman és Robert Redford között kell választania. Valahogy megoldja. És, persze, fontos a nő, de nem annyira, hogy a férfiak barátságát megronthassa.

Milyen szépen berendezett világ. 1978 nyarán a kertmoziban néztem A keselyű három napját, és arra gondoltam, hogy na, valahogy így kellene kinéznie az embernek. Nem lehet olyan bonyolult. Szemüvegem nekem is van, kék inget találunk, még egy halszálkás tweed zakóra volna szükségem, és minden megvan. (Huszonöt évvel később a Kémjátszma forgatásán már tudatosan használták ezt a ruházatot Redfordon, így néz ki egy rendes kém.) Még gimnazista sem voltam, egy kicsit korai lett volna a zakó, de ha majd eljön az ideje, szereplője, sőt főszereplője leszek egy tökéletesen berendezett világnak.

Az ismerős és tökéletes világ, és annak szereplői. Akik aztán szépen, lassan, vagy inkább csúnyán és gyorsan eltűnnek. Ami a filmet illeti, ismerek olyat, akinek Alain Delon volt az, akinek a halálával eltűnt az otthonosság. Tudom, hogy van, akinek Robert De Niro az, aki nélkül másik, barátságtalanabb bolygón élünk. És nyilván van, akinek Robert Redford vitte magával a világát. Ami engem illet, most azt mondanám: Woody Allen. De Woody Allen meg azt mondja az Annie Hallban, amikor az autogramvadászok felismerik, csak a nevére nem emlékeznek, és kérdezik, hogy hívják: Engem? Robert Redfordnak.

Az egész úgy kezdődött, hogy meghalt egy zenész, Tom Shipley, a Brewer and Shipley duó másik fele is. Nem voltak különösebben vagy extra módon sikeresek, trapézgatyás fiúk gitárral a nyakukban, de azért írtak egy nagy slágert. Nem azért lett sláger, mert annyira eredeti lett volna a muzsika, a szokásos két gitár fölött bégetés. Hanem a szöveg. One Toke Over The Line.

Nem mintha tudtam volna, hogy mit jelent, de mozgósítottam az amerikai kapcsolatokat, akik megegyeztek abban, hogy ez amolyan füvezős szleng, amikor az ember egy kicsit túl sokat szív, túlszívja magát, nagyon be van állva. A kifejezést még Amerikában sem ismerték általánosan 1970-ben, így a dal nagy sláger lehetett, sőt, még föl is dolgozták néhányan. Például van ez a változat, fehérbe öltözött, vidám és rendes, becsületes embereknek játszó rendes, becsületes duó adja elő. A végén a bemondó azt mondja, hogy lám, egy modern spirituálé születésének lehetünk a tanúi – nyilván megtévesztette őt a sor végén elhangzó „sweet Jesus”.

Régebben nagy nemzetközi sikere volt egy nyelviskola hirdetésének. Beszáll egy tipikus, nagyon kispolgári család a nagyon kispolgári kocsijába, az apukán kalap és szemüveg, hátsó ülésen a két gyerek, bekapcsolják az autórádiót, amiből a legvadabb és legtrágárabb rap szól, ők meg mosolyogva hallgatják, ujjukat felemelve élvezik: milyen csodálatos ez a szép, fiatal zene. Tanuljunk nyelveket.

Tanuljunk nyelveket? Minek?

Teljes sikerrel játszották és vetítették a Müpában A Generálist, a leghíresebb Buster Keaton-filmet, ami alkotóját, ha nem is csődbe, de valami hasonlóba döntötte. Nyilván nemcsak ez, hanem a közeledő hangosfilm is, nem mindenkinek sikerült az átállás. Azért vannak jelentős kivételek, Chaplin vagy Greta Garbo, bár az utóbbi…

Nem is ez az érdekes, önmagában talán A Generális sem volna az, fent van az interneten, vicces is, izgalmas is, a végén győznek a jók… Ja, nem, éppen hogy a rosszak győznek, a déliek. Ez is érdekes feldolgozása a múltnak. A történelmet mindig a győztesek írják, kivétel az amerikai filmtörténet, amelyben a polgárháborúról szóló két legismertebb filmalkotás, A Generális és az Elfújta a szél alatt a néző a délieknek drukkol.

De még csak nem is ez az érdekes, nem emiatt kellett a Müpáig menni, hanem Szüts Apor zenéjéért, aki zenekari kíséretet komponált a műhöz. Méghozzá jót, illusztratívat és szórakoztatót, végig szinkronban is tudták tartani a képsorokkal, ha puska dörrent, akkor a dob is dörrent, vagy a megfelelő ütőhangszer. A végén óriási siker, az ember csak ámult: nem szokott kortárs zenei koncert végén ilyen nagy és zajos siker lenni, éljenzik a szerzőt és az előadókat. Igen, tudom, nemcsak őket, Buster Keatont is, de mégis: nem lehet, hogy valamit elhibáztak zeneszerző eleink?