Van egy régi, irodalmi anekdota, soha nem ellenőriztem le, hogy vajon igaz-e, mert annyira jó, hogy nem szívesen kockáztatok. Rákosi hatvanadik születésnapjára irodalmi antológiát kellett összeállítani, és Weöres Sándort kérték föl a feladatra. Kibújni nem lehetett alóla, így aztán Weöres nagy kínnal végigjárta a barátait, rám sózták ezt a rettenetes feladatot, segítsetek már rajtam, ne hagyjatok cserben, írjatok valamit Rákosinak, Rákosiról. A többieknek volt szíve, megírták az utálatos verseket, Weöres köszönte szépen, az antológia megjelent, csak egy jelentős költő maradt ki belőle, Weöres Sándor. Hát ez meg hogy lehet, dühöngtek a költőbarátok. Ja, az ember önmagát nem válogathatja be, mondta Weöres szerényen.

Ez az a történet, amit biztosan nem mesélt el senki Balázs Jánosnak, amikor rábízták a Cziffra 100 fesztivál művészeti vezetését. Nem számoltam, hogy hányból hány, de úgy a meghirdetett események harmadában maga Balázs János lép föl. Lehet, hogy erről szólt már eleve a felkérés is, de akkor az nem volt jó ötlet. Így sok valahogy. Balszerencsés is vagyok, mert pont a Tompos Kátyával közös estbe kapcsolódtam bele, amely Cziffra éjszakai életét mutatta volna be, zongoraesteket a Kedvesben, sanzonok és elképesztő virtuozitással előadott darabok, átiratok, rögtönzések. Két zenei világ, lehet, hogy Cziffra mindkettőben otthon volt, lehet, hogy nem, ezt már nehéz volna ellenőrizni, de a műsort nézve azt érzem, hogy mi most épp egyikbe sem kaptunk meghívást. A virtuóz darabok nem makulátlanok, Tompos Kátya pedig hiába jól éneklő színésznő, azért csak színésznő, nem tölt ki egy egész estét, mindent egyformán énekel, és ha kiereszti vagy legalább kijjebb ereszti a hangját, akkor csúnyára öblösödik. Persze, ez is lehet egy módszer Cziffra zsenialitásának bemutatására: még utánozni sem tudjuk. Ha direkt rossz a koncert, akkor le a kalpaggal.     

Ahhoz a generációhoz tartozom, amelyiknek soha nem kellett elgondolkodnia azon, hogy vajon milyen költő Vlagyimir Majakovszkij. Milyen volna? Rossz. Utcát neveztek el róla, aztán végre visszanevezték, nem mintha a Király olyan nagyon ötletes név volna. Azért Majakovszkijnál jobb.

Tanár úr, mi lesz az órán? Majakovszkij, a Vers a szovjet útlevélről. Ó, az jó! Jóóóó? Hát, nem jó. Ennyit tanultunk. Összevitatkoztam egy rokonommal, hogy „pecsétek előtt hasra nem estem” vagy „nagy plecsnik előtt hasra nem estem”. Csak most néztem meg, hogy mindkettőnknek igaza volt, két változatot is készített a fordításából Képes Géza. Ehhez jött még Hofi, Ivan Kozirev öntőmunkás elbeszélése arról, hogyan költözött új lakásba.

Ennél azért bonyolultabbnak kell lennie a jelenségnek. Ha tényleg csak karrierköltészet, amiatt nem öli meg magát valaki. És nem hagy maga után tulajdonképpen vicces búcsúlevelet: „kérem, hagyják a pletykákat, a megboldogult az ilyesmit szörnyen nem szerette”.

Tisztáznunk kellene, hogy vajon mi sem szeretjük-e a megboldogultat.

Gondolom, van egy időszak minden gyerek életében, amikor régész szeretne lenni, aztán ez vagy elmúlik, vagy sem, de többnyire igen. De ha nem, akkor ilyesmiket is találhat, mint amit az Ásatás című, a Netflixen menő filmben. A többieknek marad a tanulság, amit azért lehet sejteni, hogy egy ásatás az nem feltétlenül Indiana jones és Tomb Raider, mégis filmre lehet vinni.

Ha van hozzá Carey Mulligan és Ralph Fiennes.

A történet többé-kevésbé igaz, egy Edith Pretty nevű özvegynek gyanúsak voltak a birtokán látható halmok, hogy azokat emberek áshatták és tölthették föl valamikor, érdemes volna utánanézni. Elhívta a közeli ásatáson dolgozó, képesítés nélküli régészt, Basil Brownt, hogy mit gondol, és hogy volna-e kedve egy kicsit utánanézni a dolgoknak. Brown vállalta. 1937 volt, közeledett a háború, sietni kellett, kapott maga mellé két segéderőt, a kertészt és vadőrt. Amikor már veszni látszott a remény, Mrs Pretty azt mondta, hogy na, még azt a dombot nézzék meg. És a szárazföld közepén találtak egy jó nagy, 27 méteres hajót, benne egy sírkamrát. A kamrában csontokat nem leltek, de másfél kiló aranyat igen. Nem mondom el az egész filmet, de lehet sejteni, hogy erre a hírre bejelentkezett nemcsak a közeli Ipswich múzeuma, de a British Museum is, a végeredményt is sejtheti, aki ismerős a történetben, nem Ipswichbe mennek az emberek az arany sisakot megtekinteni.

A sisak egyébként nem ennyire szép állapotban került elő, száz darabból rakták össze, hogy ilyen nyugtalanító, keleties tárgy legyen belőle.

A történet vége már nem volt megfilmesíthető, a háború miatt a hajót, vagy ami megmaradt belőle, és ami leginkább homokba nyomott hajószellemnek tűnt, vissza kellett temetni, csak a hatvanas évek közepén fejezték be a munkát. Mrs Pretty akkor már régen nem élt, az eredeti ásatást vezető Basil Brown nevét elmulasztották feltüntetni a lelet mellett. Azóta pótolták.

Karácsony Iván fényképeiről ír a Telex, régi, azóta többnyire megszűnt boltokról, régi, és azóta többnyire meghalt boltosokról. Persze, Libál Emmikéről is, aki nem is volt igaziból Libál, Brassai Józsefnének hívták, és csodálatos néni volt. Egyetemistaként én is jártam hozzá, amikor újra szemüvegessé szerettem volna válni. Csináltattam is olyan bölcsészszemüveget, két korong drótkeretben, de nem vált be, mondta is előre, hogy el fog mozdulni az üveg, és ha az embernek cilinderes lencse kell, akkor azt folyton igazgatnia kell majd. Egy fiókban monoklik is voltak, de arra már nem vitt rá a lélek. Utána próbálkoztam még olvasószemüveggel is, a kirakatban volt egy aranykeretes példány, rá volt írva a kirakati cédulára Emmi néni szép, kacskaringós betűivel, hogy japán áru.

Nem lett jó vége a japán árunak, Balatonföldváron, az emelkedő előtt kanyarban a műszerfalra tettem a szemüveget, nyár volt, lehúzott ablakkal mentem, és az aranykeretes egyszerűen kirepült. A jogosítványomban viszont az volt akkor még, hogy „szemüveggel vezethet”, így aztán volt a kocsiban egy tartalék, ha a hatóság számon kérné, és néha számon is kérte. Aztán a tartalék bent maradt a járműben, azzal együtt vette meg a következő tulajdonos.   

Bocsánat, nem én vagyok a főszereplő, hanem Emmike. Csodálatos néni volt, picike, még annál is kisebb, amekkorának a pult mögött látszott, mert volt neki dobogója, és fapapucsban szolgált ki. Azt mondta az előlegre, hogy akontó. A Telex cikkében megemlítik a híresebb vásárlóit, köztük Lékai bíborost, akinek ott jártát tanúsíthatom. Emmi néni valamit igazított a szemüvegén, és a mennyivel tartozomra azt felelte, majd le tetszik imádkozni.

Sajnos leszoktam a szemüvegről, így később csak ritkán jártam arra, a Veres Pálné utcában, de a kirakaton át láttam, hogy ott van, dolgozik. Egy időben elterjedt, hogy kirabolták a boltot, és Emmi nénit leütötték, meg is halt. Megsirattuk. Komolyan. Szerencsére minden ok nélkül, még évekig láttam utána is.

Most derült ki számomra, a cikkből, hogy már aligha fogom, vagy legalábbis nem a Veres Pálné utcában. Tavaly igazán meghalt, 103 éves korában.  

Bár már a Wikipédia szócikke is fölhívja a figyelmet rá, azért a Dali-könyv (Egy zseni naplója) fordítójának csak sikerült elkövetnie egy visszatérő fordítási hibát. Dali a könyv elején mondja, hogy Keresztes Szent János verseit ő azelőtt csak Lorca szenvedélyes előadásában ismerte, azért a magyar nyelvű könyvben az áll, hogy Lorca Keresztelő Szent János verseit szavalta volna. Ami szép teljesítmény volna tőle, hiszen Keresztelő Szent János, miközben a pusztában élt sáskán és vadmézen, nem foglalkozott költészettel, gondolom, írni sem tudott. Bár ez önmagában nem kizáró ok. A tévedés leginkább azért kínos, mert nem valami zugkönyvészek termékéről van szó, a Helikon a kiadó, a kötet amúgy szép, keménybe kötött, arany betűkkel a borítón.

A versíró Szent János azonban Keresztes volt, San Juan de la Cruz, 16. századi karmelita szerzetes, költő, misztikus, egyháztanító, nem mondom tovább, mire való a Wiki. Az egészben az az igazán érdekes, hogy ez a hiba csak magyarul követhető el, spanyolul a két szent San Juan el bautista és San Juan de la Cruz, de minden egyéb nyelven, amit legalább látásból ismerek, elválik a két név, és nem csak két vagy három betű a különbség. Szent János csak magyarul keresztel, másutt tudják, hogy a szó használata az ő esetében anakronizmus, amikor ő vizet öntött Jézus fejére, még szó sem volt a keresztről, amikor az ő fejét levágták Salome miatt, Jézus még élt. Ámbár az is lehet, hogy egy ilyen időelcsúszás Dalinak tetszene.  

Ha az ember Kaposvárra megy színházba, akkor látja az út menti táblán: Igal. Ekkor szokott eszembe jutni Igaly Diána, különben sajnos nem, vagy eddig így volt, de hát ő 2004-es olimpiai bajnok. Akkor már régen nem néztem az olimpiai versenyeket, 1988, Szöul volt az utolsó, utána a sport iránti érdeklődés szinte teljesen kihunyt bennem, lehet, hogy mi vagyunk a foci világbajnokok, csak én nem tudok róla. De most, az esti kapcsolgatáskor csak rájöttem, hogy ő az, amikor izmos karú lányok-asszonyok durrogtattak a képsorokon. A közvetítés nagyon vicces volt, vagy lett volna, ha nincs aktualitása, mert a riporternek körülbelül annyi fogalma volt a skeet lövészetről, mint bármelyik nézőnek, kénytelen volt jobb ötlet híján annak szurkolni, hogy csak rontsanak az ellenfelek, illetve a nehezen kicsiholt szellemességeket ismételni. Ilyesmiket, hogy nem szeretnék agyagkorong lenni, amikor Dia kezében a fegyver, mintha volna más olyan helyzet az életben, amikor az ember agyagkorong szeretne lenni.

A baj vagy talán jó az volt az egészben, hogy kénytelen voltam végignézni a versenyt, nem azért, mert így emlékeztem a régi, szép időkre, hanem mert így is izgalmas volt. Hiába tudta az ember a végeredmény, valahogy lehetett izgulni, mint a színdaraboknál, nem csak azon, hogy ki nyer, hanem azon is, hogyan nyer. Mindenki hibázott előbb-utóbb, de vajon fog-e Igaly Diána hibázni, vagy tényleg rommá lövi a korongokat. Vagy amikor tudja, hogy már vége, már megnyerte, de még mindig jönnek a korongok, lesz-e amelyiknek megkegyelmez, vagy enyhül-e benne a koncentráció, mert már nem kell annyira-annyira figyelni.

Nem kegyelmez. Mint valami operaénekes, akinek a függöny összecsapódása előtt is énekelnie kell, nem mondhatja, hogy most már mindjárt vége, ezt a hangot már megspórolom a következő előadásra, ő úgy lőtt, úgy szálltak a korongokból a festékszemcsék, talált, megint talált, mindig talált. És ez ugyanúgy nem volt csak lövöldözés, ahogy az éneklés nem csak kornyikálás, nem mintha tudnám, hol van a kettő között a határ. De talán fölismerem.   

A múzsafi vagyok, der Musensohn, aki sétál az erdőben, és közben Rilkét szaval. Na jó, ebből legfeljebb annyi igaz, hogy miközben a fákat bámulom, eszembe jut egy érdekes fordítási probléma. És érdekes fordítási problémákat a legkönnyebben Rilke verseiben találni, még azok sem sikerült fordítások, amelyeket sikerül elfogadni és elfogadtatni, közkinccsé tenni, megszerettetni, mint például az Archaikus Apolló-torzót. Pedig Tóth Árpád, ha ő sem bír vele, akkor senki, de ez az „élted” a sor és a vers végén annyira keresett, annyira csak a lehetséges legjobb, de nem az, aminek lennie kellene, hogy az ember csak legyint. Meg kell tanulni németül. Nekünk ezt mondja az Archaikus Apolló-torzó.

De hát nem is az Apolló-torzó foglalkoztat a fák alatt, hanem az Angyali üdvözlet, a szobába lépő angyal, aki újra és újra azt mondja Szűz Máriának, hogy Du aber bist der Baum. „Ámde te vagy a Fa”, mondja Garai Gábor, és a fát nagybetűvel írja, hogy jelezze, nem a tüzelőre gondol, hanem a kezdetre, eredetre, amiből kihajt majd a levél, virág, termés. Talán pontosabb volna, ha azt mondaná, hogy „de a fa te vagy”, de ha pontosabb is, mégis reménytelen, szárazan csattan így is, úgy is, nem ezt mondja az angyal, nem ezt irigyeli vagy legalábbis tiszteli. Nagybátyám, Farkasfalvy Dénes úgy próbálta lágyítani, hogy „de te a lombos ág”, ami tényleg szebb, ezért is jutott eszembe a lombos vagy lombosodni készülő fák között. Csak hát ez sem megoldás, mert már egy körrel beljebb van, egy másik körrel meg kijjebb, egyrészt már terem, másrészt már nincs a földben, hogy úgy mondjam, nem az ős, a kezdet, hanem az eredmény, vagy legalábbis köztes állapot. De talán ez minden fordítás legfőbb értelme, jelezni, hogy egy egyszerű mondat miért nem egyszerű.

Ma van Doráti Antal születésnapja. Sokadik, már nehéz volna azt mondani rá, hogy „még élhetne", 1906-ban született, másfelől meg még él, és még élnie kellene, de látom, hogy felejtődik, meglep, ha egy mű legjobb felvételei közé odakerül egy Doráti-lemez. Pedig, ha csak a saját emlékeimet számolom: életem legjobb Beethoven Hetedik szimfóniáját tőle hallottam a Zeneakadémián. Jó, ez csak emlék, azzal nehéz vitatkozni, de a Liszt Christus-oratórium is az ő tempóival tűnik érvényesnek. Pedig úgy a hosszabb.

Lehet, persze, hogy eleve rossz az irány, karmesterek jönnek és mennek, övék az este dicsősége (bár Doráti pont nem ilyen karmester volt, mindig hosszú távra tervezett és dolgozott, nem egy estére, hanem egy zenekar jövőjére), de száz évre és tovább csak zeneszerzők tervezhetnek. Doráti zeneszerző is volt, bár erre is csak legyinteni szokás, komponáló karmester, addig dirigálja más műveit, míg maga is kedvet nem kap. Mi volna, ha ennek szellemében Mahlerre is legyintenénk, ugyan már, csak szabadidejében írt egy-egy szimfóniát. Mutatok egy Doráti-művet, még csak nem is szimfonikus, mondhatni, épp ellenkezőleg, egyetlen oboa játszik, A tücsök és a hangya a címe. Lehet, hogy újra kell gondolnunk a Dorátihoz való viszonyunkat.

A hónap végén megszűnik egy műfaj, a dísztávirat, vagyis, ha jól értem, a nem dísz távirat is, tényleg nem volt már semmi értelme, nem emlékszem, mikor adtam fel utoljára táviratot, ha egyáltalán valaha is. De azt tudom, mikor kaptunk sokat, legutoljára a húgom születésekor, jövőre lesz ötven éve, mert hát ez volt a dísztávirat lényege. Rendet rakott a rendetlen időben, a fontos időpontokat megjelölte, születés, halál, házasság, jöttek a gyász- vagy egyéb virágos képek, tele volt velük a postaláda, néhányat el is tett belőlük az ember, egy Gratulálunk az újszülötthöz feliratút most is őrzök, feladója Vali és Laci. Már nem élnek.

Nemcsak ez volt jó a táviratban, hanem a kíméletessége is, nem kellett a feladónak sokat kínlódnia, hogy megfogalmazza létező vagy nem is létező érzéseit, hogy együtt érez vagy gratulál, veled örül és veled búsul, ha volt is szöveg, keveset számított, az üzenet maga a médium volt, veled történik valami nagy jelentőségű, ők meg ezt észlelik. Ennek van most vége, legalábbis most már hivatalosan is, jöhetnek az SMS-ek és Facebook bejegyzések, azokhoz nem kell fákat kivágni. Kíváncsi vagyok, mikortól kell majd csillaggal megjelölni a regényekben, lábjegyzetben elmagyarázni, hogy mi is az a távirat.

Nem Michelangelo látható egy korai fényképen, de egy majdnem olyan szerencsés ember, mint ő. Aki ennyire közelről láthatta a Sixtus-kápolna freskóit. Nem csak ők vannak, ilyen közel mehettek azok is, kik az állványokat építették és bontották, vagy Daniele da Volterra, aki néhány izgalmasabb hajlatra és domborulatra drapériákat festett, mégse pucér fenékkel röpködjenek a lelkek a templomban. Szóval a képen az ember Gianluigi Colalucci, aki az 1980-ban kezdődött Michelangelo-restaurálásokat vezette. Tulajdonképpen az a csoda, hogy túlélte az egészet, szép, magas kort ért meg, 91 évesen halt meg. Mert a restauráció a jelek szerint ugyanolyan idegtépő dolog egy ilyen mű esetében, mint, mondjuk a politika, mindenkinek van róla véleménye, és alapvetően mindenkinek rossz a véleménye. Tönkretett egy évszázados remekművet. Ez a minimum. De vannak, voltak, akik bölcsebben szidták Colaluccit, vagy akár a restaurációra engedélyt adó II. János Pált, mondván, hogy tényleg piszkos volt a freskó, de a piszok is hozzátartozott a műhöz, hogy megszoktuk a repedéseket Ádám és az Úr között, mondhatni, még csak nem is jelentés nélküli repedések voltak. Ki az a Michelangelo, hogy megmondja, milyennek kell lennie a képnek? Embermilliók nézték, tudták, hogy milyen, és akkor kiderül, hogy nem is olyan.  

Még én is azt tanultam rajz és műalkotások elemzése órán Ottilia nénitől, hogy tessék, mennyire látszik, hogy Michelangelo szobrász és nem festő, nem érdeklik a színek, csak a körvonalak, Jeremiás próféta egy homályosabb, fekete-fehér képen lehetne a Mózes előtanulmánya is. És ebből lesz ez a vidám kifestőkönyv?  

Tizennégy évig tartott a restauráció, ami azért is rettenetesen nagy szám, mert a festés csak tíz évébe került Michelangelónak. Közben folyamatosan fújták az Utolsó Ítélet trombitáit, hogy vége a világnak, vége a Sixtus-kápolnának, a barbárok tönkreteszik vagy már tönkre is tették. Mára, ha jól sejtem, beletörődtünk. Nem hiszem, hogy vannak, akik ragaszkodnának a füstölő gyertyákhoz, tessék visszakormozni a képeket, az volt az igazi. Vagyunk elegen így is, beleheljük a kápolnát, aligha kell ötszáz évet várni a következő restaurálásra.