Tudja az ember, hogy mediterrán országokban később kezdődik az élet és tovább tart, persze a hőség miatt… Ámbár a hőség miatt éppenséggel kezdődhetne az élet előbb is, fölkelhetnének az olaszok hajnalok hajnalán, és fél négy és fél nyolc között élhetnék a világukat. Amint tudjuk, nem így tesznek, de azért, főleg régebben, mindig meglepett, hogy a Bajazzókban Canio a közönséget tizenegy, pontosabban 23 órára hívja, akkor kezdődik a tragikus végű előadás. Tizenegykor? De hát gyerekek is nézik az előadást. A magyar fordításban persze az van, hogy „ha hét lesz az óra”, meg pontosan hétre, nálunk tizenegykor már az utolsó ajtót is bezárják az utolsó művész után is.

Az egész csak azért jutott eszembe, mert a 23 óra most megint szerephez jutott, Európában egy időben tartották a parlamenti választásokat, és többnyire reggel hattól este hétig lehetett szavazni. Kivétel Olaszország, ahol csak 23 órakor zárták le az urnákat, unió ide vagy oda, nem leszünk bolondok sziesztaidőben kereszteket húzogatni mindenféle szavazólapokra. Így aztán este hét és tizenegy között Európában nem is történt semmi más, mint hogy vártak az olaszokra, mikor lesz már náluk is vége a választásoknak.

Az már másik kérdés és másik olasz sztereotípia, hogy az eredmények még másnap estére sem érkeztek meg, mert a szavazatok feldolgozásához beszerzett program nem indult el a régi számítógépeken.  

Valaki azon problémázott az interneten, hogy vajon miért változnak meg idővel a zeneművek címei. Mendelssohn 3. szimfóniája ami nálunk rendületlenül Skót szimfónia, angolul egy ideig Scotch Symphony volt, aztán valamikor a hatvanas évek végén átálltak arra, hogy Scottish Symphony. Nyilván nem függetlenül attól, hogy a scotch egyre inkább a whiskyt jelentette.

Ha változik is, érthető.

Mendelssohnnál maradva, de hazajőve, az is érthető, hogy az a bizonyos nyitány, amit mi Hebridák-nyitánynak hívunk, másutt, főleg angol nyelvterületen más címmel fut. Nem az érthető, hogy másutt más, hanem hogy nálunk miért inkább Hebridák, hiszen az eredeti címe az, hogy Fingal barlangja. De vannak tényleg értelemzavaró, és szépen meggyökeresedett címek, amelyek esetleg csak egy kicsit térnek el az eredetitől, mégis mást mondanak. Pavane pour une infante défunté. Magyarul azt mondjuk, hogy Pavane egy infánsnő halálára, de Ravel nem erre gondolt, hanem hogy Pavane egy halott infánsnőnek. Ha az infánsnő nem volna amúgy is régi korokat felidéző szó, éppenséggel lehetne egy kis zavar az emberben, vajon melyik infánsnő halálára írta Ravel a művet. És persze ott az örök példa, a Kék rapszódia, Rhapsody in Blue, ami egészen biztosan nem kék, a szerzői szándék aligha valami hanggal színezésre irányult, inkább a blues vagy a blue note-ok koncerttermi bevezetésére utal. Vagy bármire, de aligha a kékre. Persze, az még talán elvárható, hogy a magyar közönség Rhapsody in Blue-ként emlegesse a művet. De a Pavane-t aligha lehet észjátszás nélkül franciául mondogatni.  Fingal barlangját meg jobb elfeledni.

Mást sem lát és tapasztal az ember a világban és maga körül, mint széthúzást, megosztottságot, őket és minket, és akkor eljött egy pillanat, egy rettenetes, nemzetegységesítő pillanat: Tompos Kátya betegségének és halálának híre. Nem látok, nem hallok, nem tapasztalok mást, mint döbbenetet, ijedséget, gyászt, és ezt nem mint megfigyelő mondom, hanem mint a dolgok részese, átélője, mint ijedt és gyászoló. Van olyan, hogy nemzeti egység, hiszen Tompos Kátya neve azoknak mond valamit, akik itt élnek, itt beszélnek és hallgatnak. Ők pislogtak, ők jajdultak föl, hogy ne, hiszen olyan fiatal. Olyan ártatlan. Ne csináld ezt, édes, jó Istenem.

Félek, hogy erről csak ostobaságokat tudok mondani, nem is mondok tovább semmit, csak ez legyen itt, a Sem emlék, sem varázslat. Rémes az eléje tett ragtime-zene, rettenetes, hogy 2016 az évszám, ha jól tudom, még minden szörnyűség előtte volt. Azért színésznő, hogy át tudja élni és életni az érzést, és nem azért, hogy egy vad hajnalon arra ébredjen, hogy minden összeomlott. Vagy legalább ne most, nem akkor, majd, majd, majd.  

Nagyon szép kiállítás nyílt a Budapesti Történeti Múzeumban, ráadásul történeti is, úgy értem, a Fővárosi Képtár történetét is meg lehet ismerni belőle. A Fővárosi Képtárt a 19. század végén hozták létre, eredetileg azzal a céllal, hogy nevének megfelelően fővárosi dolgokat gyűjtsenek össze benne, budapesti látképeket, főpolgármesterek portréit, de aztán szárnyakat kapott az ötlet, és mindent gyűjtöttek. Mármint művészetben mindent. Annyira jól sikerült a gyűjtés, hogy 1957-ben főként az itteni anyagból és a Szépművészeti Múzeum magyar gyűjteményéből hozták létre a Nemzeti Galériát. A Képtár megszűnt, de újraindult, most már a Budapesti Történeti Múzeum részeként gyűjtött mindent, ami szép, sőt, olyat is, ami nem szép, de valamiért fontos volt. A műtárgyakat a Kiscelli Múzeumban őrizték és állították ki, amíg lehetett, de most már évek óta nem lehet – vagyis létrejött egy titkos gyűjtemény, amit csak a múzeumi dolgozók láthattak.

Ennek lett most vége. Nem a teljes gyűjtemény költözött föl a Várba, és nem is maradnak ott véglegesen a kiválasztott tárgyak, de eltart egy ideig, amíg végigsétál az ember a termeken. Ráadásul, mint az a történetből sejthető, különféle koncepciók és koncepciótlanságok alapján gyűjtötték össze a kincseket, így aztán erőteljes kurátori jelenlétre van szükség ahhoz, hogy valahogy rendet vágjanak a rendetlenségben. A jelenlét és közreműködés meg is van, tulajdonképpen a rend is, néha az ember erőltetettnek érzi a kép- és képzettársításokat, de a legtöbben azért úgyis a művekért megyünk múzeumba, és nem a kurátorokért.

Ez például a legkisebb tárgy a kiállítottak között, egy kitűző, rajta egy akt, szabad szemmel még azt sem könnyű megmondani, hogy fiú vagy lány a meztelen.

Ez a másik még csak nem is a legnagyobb, de azért szeretjük: A Sztálin szobor egy darabja. szabad szemmel azt sem tudom megmondani, melyik darabja, lehet, hogy élnek emberek az országban, akik áldarabokat hegesztenek össze, és a Sztálin-szobor részeként értékesítik? Mindenesetre ez hiteles, és a maga módján csodálatos, hogy van ilyesmi: egy önmagában nem értékes fémdarabból kincs lesz, és nem azért, mert szobor lett belőle, hanem mert ledöntötték.

Hazáig gondolkodtam, hogy kire is hasonlít Aude Extrémo, a francia mezzoszoprán, aki tegnap a Zeneakadémián adott áriaestet, de szerintem rájöttem a megoldásra: Toni Collette-re.

Nem mintha ez lett volna az este legfőbb tanulsága.

De az igen, hogy Aude Extrémo jó énekesnő, nekem nem lesz a kedvencem, mert nagyon élesek a magasságai, de elfúj bármit, nem nyomja el a zenekar, pedig néha vaskosan játszik a Concerto Budapest. A lényeg a repertoár. Nem mondom, hogy csupa újdonság, meg az is tanulság, hogy többet kellene koncertre járni, és akkor nem először hallanám Saint-Saëns A sárga hercegnő című operájának nyitányát, de azért abban bízok, hogy másnak is új szerző Joncieres vagy Holmés. Ilyenkor persze nem tudja az ember, hogy ez nagy és nemes vállalás, megmutatni, miről marad le a világ azzal, hogy csak egy Saint-Saëns operáról vesz tudomást, csak két Massenet-ről, és nulla d'Indyről, pedig az egyiknek az a címe, hogy Várj rám a szilfák alatt, vagy így el lehet kerülni az összehasonlítást, majd, ha elénekel egy jó Carment, elhiszem, hogy nagy énekes.

A végén elénekel egy jó Carment, vagyis a ráadással együtt kettőt. Elhiszem, hogy jó énekes.

Közben jut arra is idő, hogy az ember elgondolkodjék a mélyebb női hangok és a nemzeti hagyományok összefüggésein. Az olaszok számára a női mélység inkább anyát jelent, szinte mindenképpen mellékszerepet, inkább időset, mint fiatalt, dadát, komornát, társalkodónőt. A franciáknál meg (legalábbis a koncert alapján) a mély hangban benne van a dög, a csábítás és a pusztítás, jobb dolguk van a francia mezzóknak, mint az olaszoknak.

Plusz az ezernyi kivétel.

Van egy titkos remekmű, hiába Haydn, szinte soha nem játsszák, de még lemez sincs belőle annyi, amennyinek lennie illendő volna. Azért van, én Dorátiba helyeztem a bizalmamat, nem csak miatta, de az énekesei miatt is, és nem bántam meg. A mű a Tóbiás visszatérése, Haydn korai oratóriuma. Hogy miért nem népszerűbb a darab, arról valószínűleg maga Haydn tehet, a két késői oratórium (A teremtés és Az évszakok) mellé valamiért nem fért oda ez az olasz nyelvű mű. Talán a szöveg is hibás, nem igazi profival íratta, hanem Boccherini testvérével, akiről nem lehet azt mondani, hogy feltűnő drámai érzékkel rendelkezett volna, a darab elég hosszú is, vinilben mérve nyolc lemezoldal. De hát az ifjú Barbara Hendricks csak úgy szórja a magasságokat, Philip Langridge énekli Tóbiást, ő azért kínlódik néha, de nem nagyon. A történet bibliai, Tóbiás visszatér, miután megvakult apja letétbe helyezett pénzét visszaszerezte. Az úton Rafael arkangyal (őt énekli Barbara Hendricks) volt a társa, de ezt Tóbiás nem tudta, mert az angyal álnéven mutatkozott be neki. Tulajdonképpen ezért mesélem el az egészet: az álnév, amit az arkangyal használt, most mindenkinek ismerős: Azaria.

Hogy azért a történetet is befejezzem, az út a Tigris folyó mellett vezetett, ahol egy hal el akarta kapni Tóbiás lábát, de ő (illetve ők) partra húzták az állatot, egy kicsit ettek belőle, a többit besózták, és kivágták a hal szívét, máját, epéjét. Mindegyik résznek jó hasznát vették, de az epéből kenőcsöt csináltak, amivel megkenték a hazatértük után Tobit szemét, és…

Ez már Giovanni Gastone Boccherini találmánya. Nem az történt, hogy Tobit visszanyerte a látását, köszönöm, istenem, Rafael, Azaria, Tóbiás és mindenki, hanem az öreg szenvedett a fénytől, pörölt a fiával, hogy minek kente ezt az epét a szemébe. Napszemüveg még nem volt, de valami hasonlót találtak ki, előbb vastag fátylat tettek az öreg fejére, aztán vékonyabbat és vékonyabbat, így fokozatosan mégis hozzászokott a fényhez.

Teljes hepiend, hatalmas kórusfúga.

Rómaiak, dicső ősöknek unokái!

Kis híja, hogy sosem nőtt föl országotok,

Dido bűbája, lám, nem eléggé hatott

futni makacs hívét marasztani sokáig.

De ha ez a Dido jut, e hely dísze itt,

Karthágóban a trónra,

érette megveti hősünk isteneit,

és akkor pusztaság ti szép honotok ma.

Bármilyen furcsa is, ezt a verset Napóleon írta, amúgy nem nagy költemény eredetiben sem, így meg pláne nem az, alig lehet megérteni, mi is a mondanivaló, és ha megérti az ember, akkor rájön, hogy nem kellett volna annyit strapálnia magát. Nem is ez a lényeg, tudjuk, hogy Napóleon nem az irodalomban lett nagy (pontosabban az irodalomban is, de nem saját tolla által), hanem a címzett, Madame Saint-Huberty, aki Didót énekelte Strasbourgban az ifjú tüzértiszt füle hallatára. Nem azt a Didót, akire esetleg gondolnánk, nem Purcellt, hanem Piccinni operájának címszerepét. Ez volt Madame Saint-Huberty legnagyobb sikere pályafutása során, egy másik uralkodó is látta, XVI. Lajos, és rögtön kiutalt neki évi 1500 arany járulékot – persze, nem tartott sokáig.

Furcsa módon a primadonna és leghíresebb rajongója, mármint Napóleon később is találkozott, kevésbé kellemes körülmények között. Saint-Huberty, nemcsak a király pártfogása miatt, de második férje, d’Antraigues gróf miatt a forradalom ellenségeként menekült Velencébe, onnét Triesztbe, ahol 1797-ben elfogták őket, és Milánóban Napóleon személyesen hallgatta ki egykori bálványát.

Nem volt nagy egymásra találás, ha nincs Josephine, lehet, hogy ott véget is ér Saint-Huberty és családja története, így viszont végül elengedték a házaspárt és a gyereküket, ők meg végigköltözték Európát, éltek Grazban, Bécsben, Drezdában, végül Londonban.

Tényleg a vége lett London, ahol 1812-ben egy Lawrence nevű komornyik megölte a házaspárt, majd önmagával is végzett. Hogy ki bérelte föl Lawrence-t, ha egyáltalán fölbérelte valaki, az máig titok, ha esetleg Napóleon lett volna, akkor túl komolyan vette a Kill your idol felszólítást.

Pedig a bálványok ledőlnek maguktól is, ezt Napóleon aztán igazán tudja.

Nem akarok teljesen elakadni a Mefisztóland előadásnál a Katonában, és főleg nem annak a betétdalánál, ami nem is Mefisztóland betétdala, hanem a Fame című musicalé, de van a dalban egy sor vagy kettő: „hogy azt mondhassák rám, ez ám színész, egy ifjú Jason Robards, sőt, De Niro”.

Egy pillanatra el kellett gondolkodnom, hogy melyik is az a Jason Robards? Aztán eszembe jutott, az a lóképű öreg manus, aki a gonosz és homofób főnököt alakította a Philadelphiában. Tényleg ez akar lenni egy pályakezdő színművész Amerikában?

Persze, nálunk van egy sokkal közismertebb és szeretettebb szerepe is, ő volt Cheyenne a Volt egyszer egy vadnyugatban, csak nem olyan könnyű fejben összehozni a két arcot. Igaz, volt közben egy súlyos autóbaleset, kényszerű plasztikai műtét is.

Ami Robards történetét illeti, nem indult könnyen. Bár az apja is színész volt, de elég sikertelen ahhoz, hogy ne tegye nagyon vonzóvá a pályát a fia számára. Meg világháború is volt közben, Robards a tengerészetnél szolgált, és a hajó könyvtárában olvasgatva jutott arra, hogy talán mégis ez az ő sorsa. De a sors elég nehezen ébredt rá, hogy mihez is kezdjen Jason Robardsszal, kevéssé vonzó szereppel kezdte a pályát, ő volt a tehén hátsó része egy gyermekelőadásban. Lassan ment előre, annyira lassan, hogy ő is elunta, és az Eljő a jeges (Eugen O’Neill) próbái alatt kért egy külön meghallgatást a rendezőtől, hogy felolvasná Hickey monológját. Felolvasta. Illetve nem olvasta föl, mert tudta kívülről. Aztán kiment a szobából, a rendező meg rohant utána.

Robards elsősorban színházi színész volt, filmet csak a pénzért vállalt, és hogy utána mehessen vissza a színházba. Ehhez képest azért összejött neki két Oscar, és legalább itt is tudjuk, hogy kiről van szó a Fame-ben. Vagy a Mefisztólandban.

Gimnazistaként nagyon tetszett Reiner Kunze A Beethoven-vivők című verse.  

Kivonultak, hogy elvigyék Beethovent

mindenkihez

És mivel volt egy lemezük is

lejátszották a gyorsabb megértés céljából

az V. (c-moll) szimfóniát (opus 67)

Ez csak az eleje, a lényeg az, hogy valaki tiltakozik Beethoven ellen, nem bírja a zajt, de erre hangszórókat szerelnek az ablaka alá, becsengetnek, beteszik a lábukat az ajtórésbe, ő meg merőkanállal támad rájuk. Elítélik, hogy az V. (c-moll) szimfóniát kelljen hallgatnia (opus 67). Meghal, és a ravatalánál a gyerekei kérésére eljátsszák az V. (c-moll) szimfóniát, (opus 67).

A vers a Koncert című válogatásban jelent meg 1977-ben, még épp időben, mert abban az évben Reiner Kunzét megfosztották kelet-német állampolgárságától, kénytelen volt Passauba költözni, ahol egyébként ma is él. 91 éves.

Azt persze gimnazistaként nemigen értettem (voltaképpen ma sem értem), hogyan nem lehet szeretni az Ötödik szimfóniát, de az üzenet többi része azért átjött.

Csak azért mesélem az egészet, mert mostanában két Ötödik szimfóniát is hallgattam koncerten, és mindkettőnél elcsodálkoztam, hogy Beethoven mennyire nem hagyja békén a zeneszerzőket sem. Mahlernél talán érthető, ő mégis Beethovennel konkurált, és lassan, úgy tűnik, át is veszi a szerepét a koncertéletben és a szimfónia történetében, ő lesz a legfontosabb szimfóniaszerző, talán már nincs messze az idő, mikor a szerző nélkül, csak sorszámmal megnevezett szimfónia nem Beethovent, hanem Mahlert jelent majd. De amikor a saját Ötödikjéhez ért, neki sem volt jobb ötlete a kezdéshez, mint hogy ta-ta-ta tamm. (Találós kérdés: mi játssza a híres motívumot a Beethoven-szimfónia legelején? A válasz általában az szokott lenni, hogy minden és mindenki, aki a zenekarban megtalálható, üstdob, rezek, aki csak van. A valóságban azonban csak a vonóskar és a klarinét.)

Csajkovszkij meg olyan, mint aki nem felejtette el, amit a zenetörténet órán tanítottak, hogy Beethoven Ötödik szimfóniája azért olyan koherens, mert ez a nyitó motívum megjelenik minden tételben, ebből a négy hangból jön létre az elkövetkezendő bő fél óra. Akkor ő is így komponál majd, és nem is leplezi még annyira sem, mint Beethoven, ő ugyan nyolc hangból dolgozik, de az kendőzetlenül, jól felismerhetően ott van minden tételben.

Nincs különösebb tanulság, megyek, meghallgatom az V. (c-moll) szimfóniát, (opus 67). Nem lennék a saját szomszédom.

Azt soha nem gondoltam volna, hogy egyszer a Katona József Színházban Miklós Tibor szövegeivel fogok találkozni. A soha az azért egy kicsit túlzás az utóbbi évek Csinibaba-produkciója után, de az nem a színházban ment. Most meg elindul a Mefisztóland, és a nagy füstben egyszer csak Mészáros Béla nem a saját hangján elkezdi énekelni, hogy „ha valaki művész”. Nem ugrik be, hogy mi ez, csak hogy már hallottam, de hol is? Miért is? És aztán elér ahhoz a sorhoz, hogy „sőt, De Niro, minden terhet bíró”, és ez már tényleg biztosan Miklós Tibi-fordítás, és akkor erről már eszembe is jut, hogy a Fame-ből van. (Fémből van.) Az eredeti egyébként úgy szól: De Niro playing tragic hero.

A darab vége meg a Les misérables fináléja, még gondolkodom, mit is jelent ez, hogy erre jut a hevületből, vagy épp ellenkezőleg, még egy ilyen tingli is kibontott zászlóvá tud lenni, esetleg egyszerre jelenti mindkettőt. Nekem Miklós Tibort jelenti, szia, jó, hogy mások sem tudnak elfelejteni.