Mindenki ismeri ezeket az időutazásos fényképeket meg videókat. Egy nő sétál az utcán egy húszas években készült amatőr filmen, és mobiltelefonál, vagy legalábbis olyan, mintha épp a készüléket fogná a füléhez sétálás közben. Majdnem ilyesmiket műveltek Az oroszlán ugrani készül című emlékezetesen magyar filmben, amikor Dubrovnik utcáin az egyik titkosrendőr előkapott a zakója alól egy telefonkagylót, amin a másik beszélni kezdett a központtal. De hát arra ma azt mondják, hogy paródia. Van aztán a másik, némileg hasonló műfaj, amelyben különböző latin-amerikai műtárgyakkal próbálják meg bebizonyítani, hogy magasabb intelligencia képviselői jártak nálunk, a Nazca-sivatag vonalait használták leszállópályának (ezt értem, csak azt nem, hogy ha még nem szálltak le, akkor ki rajzolta meg a vonalakat), hogy a különféle istenábrázolásokon az istenek űrhajósruhát viselnek, égből jönnek, égbe mennek, mi lehetne ennél egyértelműbb. arra azért kíváncsi volnék, hogy Latin-Amerikában milyen űrlénybizonyítékokat használnak, nyilván ők a Góbi-sivataggal jönnek, Mongóliában pedig biztosan tudják, hogy vannak bizonyos szlovén kőtáblák, amelyeken űrhajósok láthatóak. És akkor nem is beszéltünk még a most felfedezett 75 ezer éves barlangrajzon látható hashtagről. 

Mindenesetre a Frida Kahlo kiállításon van egy figyelemreméltó mexikói kőszobor, amely ötvözi a az időutazásos műfajt a latin-amerikai űrlényekkel. Ez volna az. 

Nyilván mindenféle értelmezést ki lehet találni hozzá, de én nem látok meggyőzőbbet annál, mint hogy egy idegen kultúra táncdal énekesnője szórakoztatja az inkákat, mikrofonnal a kezében. Azóta sem tudunk leszokni az istenek ilyen jellegű tiszteletéről. 

Nagyon jó kis sznobéria Siri Hustvedt tizenöt éves regénye, az Amit szerettem, talán több is, majd kiderül. Egyelőre pancsolok az írónő műveltségébe, lassan olvasom, ha azt mondja, Pontormo, akkor pontormózok egy kicsit. Próbálom megfejteni az utalásait, eleve azt sem tudom időnként, hogy most utal-e vagy sem. A regényben szereplő festőt Billnek hívják, nejét meg Violetnek. Akkor ez most utalás Bill Violára vagy sem? Beírtam Bill Violat és Pontormót együtt a keresőbe, Firenze jött ki, egy kiállítás, ahol egy restaurálás alatt álló Pontormót mutatnak Bill Violának. Nagyon okosat nem tud mondani róla. Hanem ha Siri Hustvedt utal, miért utal? Azt is meg kellene fejtenem? Vagy ez valami New York-i heccelődés a nem New Yorkban élőkkel szemben? Végül is elég szép hagyománya van az amerikai műveltségnek és műveltkedésnek, amely az európaiakat szembesíti az európai kincsekkel. Hemingway vagy Woody Allen, nem olyan rossz társaság, hogy kínos lenne melléjük kerülni.  

A problémát mélyíti, hogy valaki van közöttünk, a könyv fordítója, Farkas Krisztina, aki hivatása szerint persze közvetítő, és nem tudom, mikor kell őt hibáztatni, ha kizökkenek a nagy ábrándból. Azt írja a főhős, épp egy képzőművészeti albumban nézegette Giorgione Judit és Holofernész című képét, amit a festő egy ajtóra festett. Miért festette volna ajtóra? Fatáblára festette,,és, amennyire én tudom, a fatábla nem szolgált ajtóként. Vagy rosszul tudom? Suhanjak ki gyorsan Szentpétervárra, megnézni a képet, van-e rajta kilincs? Vagy csak félrefordítás? A panel szó van valahogy ajtóvá változtatva? Vegyem meg angolul a könyvet emiatt? 

Mindegy, de kizökkenek. Pedig hálásnak kellene lennem a képért, a mosolygó fejért, ronda férfi, homlokán a szép nő lábával, és a levágott fej mégis mosolyog, az együtt eltöltött éjszaka az utolsó emléke a világból. 

Ötven oldallal később Sziénai Szent Katalin úgy szerepel a könyvben, mint akinek Catherine Benincasa volt az igazi neve, ami már tényleg fájdalmas marhaság, tessék rákeresni máskor, hogy középkori olasz szentek angolosan írták-e a nevüket. Nem nagy ügy, csak előttem van még néhány száz oldal, és nem akarom saját kedvemet sem elvenni. 

Nyolcvannyolc évesen meghalt Walter Mischel pszichológus, akinek sok szakmai érdeme van, de a nagyközönség úgy emlékszik rá, ha emlékszik rá, hogy ő találta ki a Marshmallow testet, vagyis a pillecukor tesztet. A teszt egyszerűen gyönyörűséges, négy és hat év közötti gyerekeket betesznek egy szobába, előttük egy tányéron egy kis pillecukor (nem csak pillecukorral lehet megcsinálni, de ha egyszer ez adta a kísérlet nevét, maradjon ez), és azt mondják nekik, hogy ha nem eszi meg addig, amíg visszatér a kísérletet végző személy, akkor kapnak még egyet. Néha kaptak segítséget, ellenállási technikákat, ne nézz oda, ne gondolj rá, néha nem, ezek már a finomításhoz tartoznak. A lényeg az, hogy (nem tudok jobb szót) meg kell zabálni őket.

A kísérlet célja persze nem az volt, hogy szadizni lehet a kisdedeket, hanem aztán megnézték, hogy a gyerekek az életben évekkel vagy évtizedekkel később hogyan teljesítenek, és arra a többé-kevésbé előre várható eredményre jutottak, hogy akikben volt türelem, önfegyelem, józan belátás, akik ellent tudtak állni a kísértésnek, azok az életben is jobban teljesítettek, jobb munkahelyekre jutottak be, többet kerestek, nem híztak el, és így tovább. A probléma csak az, hogy Mischel doktor nem elég nagy csoporton végezte el a kísérletét, így a következtetés is kissé elkapkodottnak tűnik, azóta készültek olyan tesztek is, amelyek egyáltalán nem igazolták az elméletet. Ami viszont magát Walter Mischelt illeti, nála tökéletesen bevált a Marshmallow test, tizennyolc éves korában ellenállt, és nem lépett be a nagybátyja esernyő-bizniszébe, így aztán olyan munkát végzett, amely élete végéig izgatta, örömmel és sikerrel dolgozott évtizedeken át, és remélhetőleg nem is keresett vele rosszul.   

Valaki, még a bemutató idején azt mondta, hogy a Mamma Mia! 2. részének az az egyik nagy trükkje, hogy sikerül egy teljesen fölösleges szereplőt becsempészni a történetbe, ráadásul úgy, hogy sokkal nagyobb sztárnak állítják be a kollégáinál. Részben igaz, persze, a Cher játszotta nagymama nem sokat lendít az események menetén, csak hát miről szólna az egész film, ha nem róla. Egyébként nem csak a kamera előtt, de a kamera mögött is, ahogy Pierce Brosnan mondta: milyen különös, hogy egy forgatáson mindig vannak betegek, lógósok, valaki, akit épp nem találni sehol, de amikor Cher először állt a kamera elé, akkor hirtelen mindenkit meg lehetett találni, senki nem volt beteg, és akinek aznap egyáltalán semmi dolga nem volt, az is ott téblábolt a helyszínen, csak hogy lássa az öreglányt. 

Van ilyen. Akiben benne van a képesség, érdekes marad, és még csak azt sem érzem, hogy ugyanaz volna helyzet, mint a Chernél csak négy évvel idősebb Paul McCartney esetében, hogy úgy, ahogy van, egy múltbuborékot képvisel, bár az a szeretet, ami iránta megnyilvánul,időnként tényleg megdöbbentő, legyen az Carpool vagy Jimmy Fallonnal az Elevator Surprise (bocsánat, ha valaki számára értelmetlen dolgokat mondok, de mind megkereshető és megnézhető). Cher valahogy elevenebb, talán mert nyíltabban művi az egész megjelenése, nem ő az, hanem valami régi baba, felújítva, amíg föl lehet újítani. És nézzük őt, felújítatlanok, van, aki olyan szeretne lenni, mint ő, van aki minden szeretne lenni, csak olyan nem, mint ő - mindkettő egész jó viszonyítási vagy viszonyodási alap. 

Ő meg visszavonulások és búcsúturnék után a hónap végén új lemezzel jön ki, ABBA-dalok, az ember csak néz, mennyi mindent ki lehet ebből még hozni, nem csak a film, de néhány évvel ezelőtt a svéd mezzoszoprán Anne Sofie von Otter is kihozott egy albumot, mondjuk dögunalmas, tavaly Benny Andersson zongorázott a Deutsche Grammophonnak, azt se gondolta soha, senki. A két szám alapján, ami a Cher-albumról meghallgatható, neki is néha meg kellett kínlódnia a dalokért, nem mintha annyira nehezek volnának, de hetven fölött talán minden nehéz. Szeretnék én úgy énekelni hetven fölött, mondanám a szokásos fordulatot, de ez azért kicsit sem igaz. Azt viszont szeretem, hogy Cher így énekel. Vagy egyáltalán. hogy énekel.  

Caravaggio ismét moziba ment, ami érthető, ha valakinek ilyen élettörténete van, nagy hullámverésekkel, sok kalanddal, sok rejtéllyel, gyilkossággal, korai halállal. Az 1986-os Derek Jarman-film ugyan nem volt egyértelmű siker, de néha érezhető a hatása a most futó olasz filmre, amely azért józanabb, művészettörténészek beszélnek a képekről, a modellekről, a fogadtatásról. A végén kiírják, melyik képet hol lehet megnézni, facsarintják az ember szívét, egyrészt az eredeti környezetekkel, Rómával, Milánóval, másrészt azzal, hogy hiszen itt voltak, a főművek közül is sok lógott itt vendégségben a Szépművészetiben, megnéztem őket kétszer, háromszor talán négyszer, de miért nem hetvenszer? 

Lehet azt mondani, hogy túlságosan drámai a történet és a képek feldolgozása, játszik a fény a képeken, minden szinte megmozdul, vagy nem is szinte, pezseg a bor Bacchus kezében, pedig nem ezért szeretjük a festészetet. Vagy mégis? Túldrámázzák, de aluldrámázni még rosszabb volna, mégis Caravaggio a romantikus művészfelfogásunk megalapozója, akinek pokolra kell menni. Igaz, azt nem szoktuk elvárni, hogy esetleg másokat is pokolra küldjön. Vele kezdődik a művészeti kettős mérce, hogy van, akinek szabad bizonyos dolgokat elkövetni, mert nagyobb érdek fűződik az életéhez és az alkotáshoz, mint a törvény előtti egyenlőséghez. Valaki menedéket ad neki a gyilkosság után, szaladhat Nápolyig, hogy ott is legyen Caravaggio-festmény. Onnét tovább, Máltára.  

Végre nem csak az albumokban is előforduló képeket lehet alaposabban megnézni, de a máltaiakat is, a nagy Keresztelő Szent János lefejezését, ahol beszorul a kard a csigolyák köz, és a hóhér épp a tőrét rántja elő a nagy, véres elfoglaltságában. És a kérdések, amelyekről nem is tudta, hogy kérdések, mindig meg voltam győződve, hogy a Szent Máté elhivatásán a szakállas férfi Szent Máté, aki a mellére teszi a kezét, és döbbenten bámul a fénybe: én lennék az? Közben meg lehet, hogy nem a mellére teszi a kezét, nem önmagára mutat, hanem a mellette ülő fiúra, aki észre sem veszi a kiválasztottságát, csak számolja a pénzecskét. Hogy nem az a kérdés: én?, hanem az, hogy ő? És akkor az is rögtön kérdés, hogy melyik a nagyobb kiszúrás, kiválasztottnak lenni, vagy nem kiválasztottnak lenni. 

Ritkán kap az ember ennyire gyors megerősítést. Miközben a Marton Énekverseny indulóin agyaltam, és hogy mennyire más közönségnek lenni, mint zsűritagnak, mennyire másképp kell hallgatni az egyiknek mint a másiknak, Nicolas Namoradze szép csöndben megnyerte a Honens Zongoraversenyt. Viszonylag fiatal versenyről van szó, 1991-ben alapította egy kanadai asszony, Esther Honens, aki ötmillió dollárt különített el a vagyonából a zongoraverseny céljára. Calgaryban zajlik a verseny háromévente, és igazán gáláns pályadíjért szaladgálnak az ujjak a billentyűkön, százezer (na jó, kanadai) dollárért. Ezt a versenyt nyerte a grúz Nicolas Namoradze, aki zongorista és zeneszerző, és mivel elég sokáig tanult Budapesten, rengeteg lehetőség volt őt hallani, versenyeken, vizsgakoncerteken, normális fellépéseken. Ha nem is sokat, de hallottam is, és eszembe nem jutott, hogy ilyen fordulatok várnak még rá. Jó kezű, légypiszkot is lejátszó pianistának tűnt, aki elboldogul majd a képességeivel a nagyvilágban, de meg sem fordult a fejemben, hogy ő egy százezer dolláros (jó, kanadai) zongorista volna. Ő azonban elkötelezett volt, ment tovább, innét is elment a Juilliardra Emanuel Axhoz, nem ült le siránkozni, hogy miért nem fedeznek föl, most épp Amerikában tanul, még mindig tanul, de közben szépen be is fut, ahogy kell. 

Utólag, persze, bánom, hogy nem hallgattam többet. Másfelől meg annyira jó így tévedni.  

Zajlik a Marton Éva Énekverseny, a második elődöntőbe néztem vele, az, ami várható, vannak jó hangok, akik még nem tudják pontosan, mire is való ez az egész, vannak, akik tele vannak mondanivalóval, csak épp a hang vagy épp az éneklés nem elegendő. Egy Liszt-dal és egy ária a lehetőség, kettővel kell megmutatni, hogy döglik-e a légy. Ez is egy tanulság, hogy mennyire kegyetlen a pálya, mennyi mindennek kell együtt állnia ahhoz, hogy valakiből ha nem is Marton Éva, csak legalább pályaalkalmas legyen. Persze, ez tényleg szakfeladat, az ember beül, és képtelen arra figyelni, hogy kiben mennyi lehetőség van, kiből mi lesz, csak azt hallja (szerencsés esetben), hogy kiben mi van. Mennyire készek a produkciók, melyik van közelebb a készhez. De már három vagy négy produkciónak is van közös tanulsága vagy közös élménye. A frissesség. Ez az, amit befutott énekesektől nagyon ritkán kap meg az ember. Szédületes produkciókat hallhatunk jó esetben, csodálatosan kicsiszolt, kikísérletezett pillanatokkal, amelyek ezerszer beváltak, így ezeregyedszer is beválnak, amikor épp mi halljuk, nekünk éneklik. Ezek az ifjú énekesek azonban még nem énekelték ezerszer el a dalaikat. Nem biztos, hogy ez jó, az se biztos, hogy baj, de ha valaki nem merev az izgalomtól, esetleg együtt csodálkozunk rá egy hang, egy harmóniai fordulat meglepő voltára. 

Tudom, ez az élvezkedő hozzáállása, nem a versenybíróé. Nekik a jövőt kell figyelniük vagy meghallaniuk. A jelen a miénk.  

Megmondom úgy ahogy van: nekem a halas-pecás irodalom Az öreg halász és a tenger meg a Pisztrángfogás Amerikában, de lényegében egyik sem a halacskákról és azok kifogásáról szól. Így aztán nem tudnék pontosan számot adni arról, mi vitt tegnap a könyvbemutatóra. Nem űzöm a halakat, és nem is ismerek senkit, aki horgászna. Mondjuk nem is vadászok, mégis tudom értékelni a vadászirodalmat, talán csak ennyiről van szó. Vagy a szerencséről. 

A könyvbemutatón ugyanis Matula Gy. Oszkár kötetét ismertették, illetve azt pont nem tették, mert inkább őt beszéltették, nagyon helyesen. Lenyűgöző nyolcvanéves ember, aki jól is beszél, könnyedén és érdekesen, meg eszében sincs a múltat szépíteni. Ez mégis olyan szokatlan. Párttag voltam, román párttag, aztán kirúgtak, de amikor visszahívtak, visszamentem. Meglepő egy olyan országban, ahol kész rejtély, hogy annak idején ki volt kommunista. Talán Frankel Leó, de inkább ő sem. 

Beszél, beszél, és igazán annyira jó beszélőkéje van, hogy az ember biztos abban, jó irókája is van, és tényleg, mert itthon rögtön elkezdtem olvasni ezt A folyók hátán érkezik a fény című novellaválogatást. Elég ronda szóismétléssel kezdődik, de az csak az előszó, vagyis az Előszó helyett, aztán jönnek a történetek, pecáznak, márnát fognak egy olyan helyen, ami már nincs is, és megint csak azt kell mondjam, azt se tudom, mi az a márna, se fogni, se megérinteni, se megenni nem szeretném, és mégis olvasok róla, mert könyvben érdekes. Érdekes a folyó meg a csónak, a víz és a szomszéd horgász, akinek pepita nadrágja van. Nem érzem azt sem, hogy holnap kimegyek a napfelkeltét megnézni, azt viszont igen, hogy ott vagyok így is, és ennyi most pont elég. 

Azt mondta még Oszi bácsi, bocsánat, hogy így hívom, de mégsem mondhatom Matula úrnak vagy Matula bácsinak, szóval azt mondta még Matula Gy. Oszkár, hogy neki vérnyomása van, és tudja, hol szeretne meghalni, melyik folyó melyik kanyarulatában. Hanyatt esve, hogy utoljára még az eget lássa.  

A Financial Times azt a nagyon értelmes kérdést tette föl a csellista Yo-Yo Mának, hogy játszana-e Donald Trumpnak a halálos ágyán (mármint Trump halálos ágyán). Furcsa módon Yo-Yo Ma nem azt mondta az újságírónak, hogy na, szedje össze a cuccát és menjen a bánatba, hanem átgondolta, és azt felelte, hogy nem, mert bár mindenki meg tud változni, azért vannak emberek, akik nem tudnak megváltozni. 

Mondanám, hogy jaj, de hülyének tetszik lenni, ilyesminek beugrani, de nyilván nem erről van szó. Yo-Yo Mának nemrég jelent meg az új lemeze, harmadszor is fölvette a Bach-szviteket, és még csak azt sem lehet mondani rá, hogy ugyan minek. Nem lett jobb, mint az előző felvétel, de éppenséggel rosszabb sem, vannak meglepő húzások (ez most, csellóról lévén szó, talán nem a legjobb kifejezés), érdekes tempók, nem visz messzebbre az új felvétel a művektől, még ha talán közelebb sem. De különös, hogy ilyesmire rákényszerülhet egy muzsikus, végiggondolni, hogy a rajongói vajon mit akarnak hallani tőle, és aztán azt válaszolni, hátha növekszik az eladott példányszám. 

Egyébként a probléma akár érdekes is lehet, én tökéletes bizalommal vagyok, ami a zene vigasztaló erejét illeti, de nem tudom, hogy ez azt jelenti-e, a zenészek orvosok is egyben. Mert ha igen, akkor talán kötelességeik vannak, ahogy a tömeggyilkosnak is sínbe kell tenni a törött karját, és nem lehet engedni, hogy hadd fájjon, úgy talán a zenével vigasztalónak is játszania kell az ellenszenves politikus halálos ágyánál. 

Még szerencse, hogy a probléma elméleti, Trump elnök úr aligha kérne csellistákat az ágya mellé az utolsó napján. Igaz, a nemrég elhunyt John McCain temetésén Renée Fleming énekelt. De az már az utolsó utáni napon volt.  

Tarkovszkijt néztem az este, a Nosztalgiát, aminek már címét sem értem pontosan. Úgy értem, Nostalghiának van írva, de az olasz szó Nostalgia, h nélkül, ejtsd nosztaldzsía. Mondjuk ez legyen a legnagyobb baj. 

Ennél sokkal jobban megrémített a film vége felé a nagy jelenet, az Erland Josephson által játszott figura, Domenico ott áll a téren, a Capitoliumon, beszédet mond a nem túl nagyszámú és nem túl érdeklődő közönségnek, és közben Marcus Aurelius lovasszobrán áll. Lehetséges, hogy az eredetin? A beszéd végén Domenico benzint locsol végig magán, és csattint az öngyújtóval, rögtön lángba is borul. Nem kell különlegesen edzett mozinézőnek lenni, hogy az ember viszonylag közönyösen nézze a jelenetet, tudjuk, hogy van ez, nem véletlenül van kabát rajta, kaszkadőrmutatvány, elő is kúszik szegény ember, már a talapzat mögül, és elég hosszan ég, de azért nem annyira, hogy igazán rettegni kelljen, snitt, tudjuk, hogy ilyenkor rohannak a többiek a pokrócokkal, és eloltják. Itt az egész jelenet attól lesz hátborzongató, hogy maga a szobor is meggyullad, arra is kerül anyag, Marcus Aurelius háta, válla lángol. Lehetséges, hogy megtörtént. Hogy engedélyt adtak a forgatáshoz, és a stáb kicsit túllőtt az engedélyen, túlgyújtogattak? Végül is, Tarkovszkijnak volt már hasonló ügye, az Andrej Rubljovban teheneket gyújtottak föl, állítólag amikor megtudta a falu, hogy mit műveltek a tévések, rohantak a vasvillákkal, menekültek az alkotók. 

Biztos, hogy nem a téren most is látható másolatot gyújtották meg, egyrészt mert az még most sem annyira zöld, mint az eredeti és mint ami a filmen van, másrészt az még nem is volt kész a nyolcvanas évek második feléig.Az egyetlen biztató dolog az évszám, a szobor eredetijét 1981-ben vitték el restaurálni, a Nosztalgia pedig 1983-as film. Tovább nem jutottam a kutatásokkal, de van remény.