Szeptember 30-án az Óbudai Zsinagógában Benjamin Appl és Villányi Dániel énekli-játssza Schubert dalciklusát, a Téli utazást.

Nagyon fontos dolog Appl művész úr, és még fontosabb Schubert és a Winterreise, de mindenekelőtt azt meséld el, hogyan ütött el majdnem Saoirse Ronan.

• Bambultam Londonban, ahol a közlekedés, ugye, fordított irányú, ráadásul végig a Google-be meredtem, úgy orientáltam magam, és amikor egy kicsit is magabiztosabb lettem, szélsebesen megsuhintott egy kerékpár.
• Nem is száz százalék, hogy ő volt?
• De száz százalék. Elnézést kért, és suhant tovább, de feltűnt, hogy nagyon szép a biciklije. Beírtam a nevét a keresőbe, meg hogy London és bike, és feljöttek a szép biciklivel a képek.
• Akkor ő egy olyan színésznő, akit csak a biciklijéről lehet azonosítani?
• Baseball sapkában volt, napszemüvegben, sportos ruhában.
• És miért is voltál Londonban?
• Mert lesz egy koncertünk Benjamin Appllel…
• De ezt már eleve nem értem. Benjamin Appl ma körülbelül a legismertebb dalénekes, te meg itthon sem vagy a legismertebb zongorista, szóval ez hogy jöhetett össze?
• A Winterreisét már többször is játszottam Clementis Tamással, és mindig is érdekelt, milyen lehet a darab eredeti nyelven. Közben pedig az Óbudai Zsinagógából is kaptam felkérést, hogy idén a deportálások nyolcvanadik évfordulóján volna-e valami ötletem, hogy mit játszanék el.
• De a Winterreise nem épp kézenfekvő választás…. vagy az? Tél van, és utaznak?
• Nem, nem. Az utazásnak ehhez semmi köze. De a pszichés szétesés, elmagányosodás, befordulás, izoláció, neurózis – azt éreztem, hogy az egyén vagy az áldozat szintjén ez összekapcsolódik. Sokrétűen és mindenestül.
• Ha ilyen határozott elképzelésed van a műről… Végül is te a kísérő vagy. Persze, mindig elmondják, hogy partner, meg közös zenélés, de az az érzésem, hogy ezt mindig csak úgy mondják.
• Mindig csak úgy mondják, de a magam részéről azért ragaszkodom, hogy ez nem kísérés. Folyton hiányérzetem van, ha úgynevezett kísérőkkel dolgozik az énekes, akik persze rettenetesen fontosak, kulturáltak, mindent tudnak a zenéről, de tudatosan a háttérben maradnak, kiszolgálják a szólistát. Nagyon fontos, amit csinálnak, de így az egész olyan, mintha azt mondanánk, hogy mindegy, melyik karmester vezényel el egy operát. A kíséret szó maga egy olyan attitűdöt sugall, amit nem tudok összeegyeztetni azzal az ambícióval, hogy az ember zenélni akar. Egyfelől nyilván segíted az énekest, de közben azzal, amit csinálsz, a pedál, a ritmus, a pulzus, a harmónia, a légzés mind támogatja az énekest, viszi előre, vagy fogja vissza. A frázist az énekes fogja elénekelni, de csak akkor tudja úgy elénekelni, hogyha annak megágyazol. Az összjáték a legalapvetőbb része a dolognak.
• De nem ugyanott tartotok Winterreise-ügyben.
• Kétségtelen. Benjamin Appl ezt a művet elénekelte vagy százötvenszer. Én meg közel sem ennyiszer játszottam.
• De ötször biztosan. Vagy tízszer?
• Ötször. És persze rettenetesen különbözőek is vagyunk. Mégsem volt gond már a próbán sem.
• Ezt tudtad előre, hogy ő ilyen? Vagy ugrás volt a nem is tudom, szakadékba, vulkán belsejébe?
• Tudtam, hogy tőle zenészként mire számíthatok. Azt nem tudtam, hogy amit ő tőlem kap, és amire nyilván nem számít, az belőle mit vált ki. De próba közben is, és az utólagos reakcióiból is az derült ki, hogy ez őt felvillanyozta.
• Még nem mondtad el, hogyan kerültél egyáltalán kapcsolatba ezzel a felvillanyozott emberrel.
• Ez úgy történt, hogy elmentem a szokásos újévi Haydn-koncertre, Fischer Ádám vezényelte A teremtést. Aki az Óbudai Zsinagógában a koncertet szervezi a deportálások emlékére, Erdős Judit. Aznap épp beszéltem vele, és mondtam, hogy este itt vagyok a Müpában. Ezért aztán ő is elkezdte nézni az előadás élő közvetítését, és kifejezetten Benjaminra tett megjegyzést, hogy neki ez mennyire tetszik.
• Benjamin azért minden nőnek tetszik. Vagy mondjuk a kilencven százaléknak.   
• Ehhez most nem szólok hozzá, de igen. Azért azon a koncerten tényleg ő volt a fő szám.
• Kétségtelenül más minőséget képviselt, mint a többiek. Szerintem azért is, mert kifejezetten dalénekesként értelmezte a Haydn-oratóriumot, a szöveg, a szavak, azok kimondása…
• Számomra még fontosabb volt, amit ezáltal mondjuk így, hogy csomagként magával hoz. Másfajta intellektus, más zenei igényesség. Közben a koncert alatt kapcsolatban voltam Erdős Judittal, és viccből kérdeztem tőle, hogy na, elhozzam a zsinagógába? Amire ő csak egy szmájlit küldött. A koncert után viszont összefutottunk a folyosón Benjaminnal, aki éppen Kurtág György előtt térdepelt, a szó szoros értelmében, mert Kurtág kerekesszékkel közlekedik. Közben meg várták a rajongók. Ahogy felállt Kurtág mellől, és indult a rajongókhoz, odamentem hozzá, hogy húsz másodpercet kérek. Elmondtam, hogy van az évforduló, és Winterreise, mit szólna hozzá. Egyrészt iszonyatosan barátságos volt, másrészt azt mondta, hogy írjak az ügynökének. Írtam, küldtem magamról anyagot, nekik meg tetszett, rögtön igen volt a válasz, csak időpontot kellett egyeztetni. Ez lett szeptember 30. És mindez január elsején történt.
• Aztán kimentél Londonba…
• A terv az volt, hogy majd megjön Benjamin egy nappal korábban, és átjátsszuk a darabot. De azért én szeretnék próbálni, mondják meg, mikor és hol vannak Európában, odamegyek. Aztán jött a levél, hogy itt van ez a hét, ő Londonban van, és szívesen próbál, ha én valóban kimennék hozzá.
• És jött Saoirse a szürke biciklivel. Mondd, a Winterreise miért más, mint tetszőleges egyéb huszonnégy Schubert-dal. Mert ezt valahogy minden énekes el akarja énekelni. És miért alkalmas egy, a deportálások emlékére adott koncert programjának?
• Vannak olyan kiemelt művek, amelyek erre mind alkalmasak volnának. Az utolsó Beethoven-szonáta utolsó tétele. A Schubert B-dúr szonáta, vagy a Goldberg-variációk… Egyikben sem vagyok egészen biztos, de vannak művek, amelyeknek kiemelt státuszuk van, ilyenné lényegültek, mert talán a zeneszerzői ambíció is különbözik az esetükben. A Winterreise mindenképpen illeszkedik ebbe a sorba.
• Azt hittem, az a titok, hogy a sok dal együtt közelebb van az operához. Van benne valami szerepformálási felhívás.
• Nyilván van benne narratív lehetőség. Monodráma jelleg.
• Filmeket készítenek belőle. Az Örkény Színházban is ment.
• Elfriede Jelinek színdarabot írt belőle. Szerintem mindenki érzi a dolog kimeríthetetlenségét. Ha eléggé önazonos, ahogy hozzáállsz, akkor végtelenféleképpen is Winterreise marad a Winterreise, és ez nagyon csábító. Magadévá tehetsz valamit, ami jelentőségében egyértelműen túlmutat az előadáson.
• Ugyanakkor a mű mégsem teljesen egységes. Vannak a Winterreisében olyan dalok, amelyek kilógnak ebből az általános szomorúságból. Biztosan tudod, hogy amikor Schubert eljátszotta először a barátainak, azok megkövülten hallgatták, aztán az egyik kinyögte, hogy ez mind elég borzalmas, leszámítva A hársfát.
• Az a furcsa, hogy A hársfát mindenki ismeri és szereti. De én eredetileg ezt nem ismertem, nekem semmit se jelentett, ha azt mondták, hogy A hársfa, már a többihez képest.
• Nem tanultad énekórán?
• Nekem ez úgy, ahogy van, kimaradt. És a dalnak ezt a kiválasztódását most egyáltalán nem értem. Hogy ez volna a legjobb dal…
• Nem a legjobb, csak más. Neked olyan, mint a többi?
• Nem, de biztosan nem tartozik a kedvenceim közé. Hogy az egyik kedvencemet is említsem, egy másik dalénekes, Ian Bostridge mondta az első dalról, a Gute Nachtról, hogy mennyire hosszú, és repetitív, azt kell valahogy túlélni.
• Ezzel máris jelezve, hogy nem érti, mit is csinál.
• Mindenesetre nagyon különös.
• Mindig csodálkozom azon, hogy egy ilyen nagy műnek, a vele való foglalkozásnak sosincs vége. Nem jut el oda sem a hallgató, sem az előadó, hogy ez már megvan, ezt akartam elmondani róla, így kell játszani, nincs vele több dolgom. Ez nem idegesít téged?
• Gondolj bele, hogy ha ez a lehetőség benne volna, az milyen nyomást jelentene az előadónak. Pont ez benne a felszabadító, vagy legalábbis az alkatomnak a leginkább megfelelő. Nincs semmi, nem ismerek olyan dolgot, amire azt mondanám, hogy véglegesen és lezárva tudom. Talán a kelleténél is kevesebb dologról gondolom, hogy ez nem is lehetne másként.

Évek óta várom, vagy ha nem is várom, de föl vagyok készülve rá, hogy a Médiatanács közbeavatkozik, és leállítja az Észbontók című műsor adásait. Mert hogy kapcsolgatás közben akárhányszor tévedek oda, mindig alázzák benne az élet veszteseit, könnyű kérdéseket tesznek föl, amikre nem tudják a választ, és aztán röhögnek rajtuk. Nyilván lehet erre azt mondani, hogy így is lehet a műveltséget terjeszteni, nem jutalmazzuk a tudókat, hanem büntetjük a tudatlanokat, de nagyon kilóg a lóláb, ránk számítanak az alkotók, a kegyetlen közönségre.

Nem is kell csalatkozniuk. Ami azt jelenti, épp így érvényes lehet az is, hogy döntsön a nép, aki nem akar másokat kiröhögni, ne kapcsoljon oda, ez mégis demokratikusabb, mint betiltani vagy büntetni egy műsort, de úgy látszik, túl sok a frusztráció a társadalomban, túl sokan vagyunk, akiknek már az is megkönnyebbülés, hogy végre egyszer nem mi vagyunk a leghülyébbek.

Pedig hülyének lenni jobb, mint kegyetlennek.

Tegnap is átléptem a műsoron, épp két legény járt gondolati tévúton, és Szabó Zsófi röhögött rajtuk. És akkor arra gondoltam, hogy Szabó Zsófi? Szabó Zsófi ne röhögjön senkin, mert…

A gondolat itt véget ér, mert próbálom levonni magamra nézve is az Észbontók tanulságait, de azért Szabó Zsófi ne röhögjön mások butaságán.

Ez az imponáló mellkas Réthy Menottié volt a 19. század legvégén. Ő ma a Baross Gábor szobor szemből nézve baloldali mellékalakja, az ipar allegóriája, nagy kalapáccsal a kezében. A neve azért ilyen furcsa, mert az apja nagy negyvennyolcas volt, akkora, hogy Garibaldit kérte föl fia keresztapjának, aki el is vállalta a megtisztelést, és kérte, hogy a gyerek neve az legyen, ami Garibaldi elsőszülöttjének a neve: Menotti. Mert hát Garibaldi se volt normális, egyik gyerekének sem adott rendes keresztnevet, a fia egy kivégzett bajtárs vezetéknevét kapta.

A legnagyobb kiszúrás, hogy végül Garibaldi nem jött el a keresztelőre, Türr István képviselte.

Nem erről volt Réthy Menotti a leghíresebb, hanem sportzseniségéről, állítólag először fogott diszkoszt és gerelyt a kezébe, mégis legyőzött mindenkit egy nemzetközi viadalon, magasugrásban átvitte a 170 centit, pedig akkor még homokba ugrottak, és nem háttal, az első nyilvános labdarúgó mérkőzésen ő volt a csapat kapusa (Hajós Alfréd meg az egyik csatár), de leginkább birkózott. És modellt ült a Baross-szobor mellékalakjához Szécsi Antalnak. Azt hinné az ember, hogy ilyen adottságokkal jó esély van a hosszú életre, de Réthy Menotti alig negyvennégy évesen meghalt, és most jön az életét kísérő legendák közül a legszebb: özvegye a Baross téren bérelt lakást, hogy naponta többször is találkozzék bronzba öntött férjével.

Nem baj, ha nem igaz.   

Azt nem lehet mondani, hogy nem beszélünk eleget a halálról, mert elég csak kinyitni (bekapcsolni) az újságot, és halál halál hátán, háború, gyilkosság, közismert emberek természetes halála. Az se csoda, hogy igyekszünk körmönfontan beszélni a halálról, egyrészt érdekes, másrészt mégis azt reméljük, hogy valami távoli dologról van szó, ami nem érint sem bennünket, sem a hozzánk közel állókat, csak ettől a beszédünk is olyan különössé válik. Ahogy a magyar nyelv elveszített néhány szót, mert nem volt szabad azokat kimondani, a totemállatok jutnak elsőként az eszembe, nem tudjuk, hogy mondják magyarul a szarvast meg a farkast, mert mindig csak a jellemző külső tulajdonságaik alapján hivatkoztak rájuk, nem mondták ki a valóságos nevüket (ha jól tudom), szép lassan elfelejtődtek az eredeti szavak.  

Egy kicsit hasonlít ehhez a halál körüli kifejezések változása. Mihályi Győző váratlan és megrázó halálhíre juttatta az egészet az eszembe. Az emberek, hogy pontosan miért, azt nem tudom, de szeretik tudni, hogy egy halálnak mi az oka, nem mintha ettől bármi is változna, akár a megtörténtekkel, akár velük kapcsolatban, így aztán kialakult valamiféle haláloki kódrendszer. A „hosszantartó, súlyos betegség” többnyire rákot jelent, a „váratlanul” szívrohamot, a „tragikus hirtelenséggel” öngyilkosságot. Csakhogy az idők során változott a kód, hiszen a szívroham is hirtelen jön és tragikus, az egyik halálok elkezdte a másikat jelenteni. A generációs hovatartozás is megállapítható abból, hogy kinek mit jelent az ilyen hirtelenség. (Micsoda ostoba szó, de tényleg.) Nem tudom, hogyan, de valamit ezen változtatni kellene. Talán egyenesebben beszélni.

Azon kaptam magam, hogy már megint és még mindig Alain Delon jár az eszemben, többet gondolok rá, mint amikor élt, és ezért az ember szabadabban tudta utálni. El volt helyezve a megfelelő fiókban, az ember, akit szeretünk gyűlölni. De most mégis jön a kérdés, hogy miért is? Nyilván nem önmaga miatt, hanem a szerep, a filmszerepek, és nyilván ezektől nem függetlenül az életben eljátszott szerepe miatt. Hogy ő a rossz fiú, akinek minden sikerül, akinek minden összejön. Talán ezért akarta még a pálya legelején is a tehetséges Mr. Ripleyt játszani, és nem azt, aki a logikus (és eredeti rendezői) szerepválasztás lett volna, Dickie Greenleafet. Igaz, a Ragyogó napfényben Mr. Ripley épp nem ússza meg, de az valahogy nem számít, olyan, mintha megúszná vagy megúszhatná. Ezért volt, hogy A fekete tulipánban, ahol ikertestvérpárt játszik, sokkal vonzóbb, amikor a gonosz testvért játssza. Hogy rögtön egy kalandfilmben átadja az ifjú és lelkes kamaszoknak az életbölcsességet: nem érdemes jónak lenni. Bűnösnek kell lenni, és akkor szeretnek majd a csajok. Akkor érdekes leszel, talán még önmagad számára is.

Miért ez jön belőle, nem tudom. Ami miatt folyton angyalozzák, bukott angyalozzák vagy hideg angyalozzák, a kék szeme a sötét hajához, ez a halványan kettős nemi identitás, seprűs pillájú, női szeme van a határozott szemöldök alatt. Vannak, voltak modellszerű férfi színész sztárok, Pierce Brosnan is ilyen, de Delon nyugtalanítóbb. És egyértelmű, hogy nem csak egy szép férfi, bár az is, és szerencsésen is öregedett, és vigyázott is magára – bár annyira azért nem, hogy ne áldozta volna be a fogsorát a dohányzás oltárán. De hát ez is olyan delonos dolog. Vagy a korhoz illő dolog.

Tényleg, a kor, a hatvanas évek második felétől mondjuk 1980-ig. A fejemben maradt Baló Juli egyik kritikájának utolsó sora, azoknak ajánlja a filmet, akiket nem zavar, hogy a francia sztárnak krumplisodik az orra. Haha, a csúnyák és hétköznapiak bosszúja. De talán ezért nem gondoltam rá korábban, mert miért is, a Delon-jelenség elmúlt dolog, hiába próbálta meghaladni önmagát, már a Swann szerelmében is olyan gyengécske volt az alakítás, bár menő a vállalás, a nagy szívtipró a homoszexuális Charlus báró szerepében. Csak hát nem volt benne semmi érdekes, talán mert már nem volt nagy szívtipró. És az idő csak haladt, az utolsó szerepe majdnem méltánytalan, az Asterixben Julius Caesar, de nem méltánytalan, mert hogy elvállalta, bár igazán nem volt szüksége rá, de így meg fityisz az időnek, fityisz a múltnak. Mintha azt mondaná, nem én vagyok most érdekes, hanem aki valaha voltam.

Talán ezért nem hagy most nyugodni Alain Delon, mert az ember néha rájön, hogy az idő nemcsak azok fölött múlik, akiket a moziban lát.

Becsukott tegnap a Szépművészetiben a magyar fotóművészek Amerikában kiállítás, aki kimaradt, lemaradt, bár úgy néztem, olyan sokan nem maradtak le. Én legalábbis egy idő után már arra mentem, amerre volt még levegő, arra nem lehetett, ahol nem volt ember, mert mindenütt, de hát ez tényleg nem panasz. Klassz fényképek, és amikor már azt hittük, mindent láttunk, persze, a milicista halála, bár az nem Amerikában készült, Monroe a tengerparton, André Kertész minden mennyiségben, és kizárólag a legmagasabb minőségben, akkor, mintegy ráadásként ott van a kijáratnál Nickolas Muray portréja Frida Kahlóról. Akkor már tíz éve ismerték egymást, a szó bibliai értelmében is, ahogy mondani szokás (a mázlista, mázlista, mármint Muray), és biztosan van a képnek szakirodalma, valakik kikutatták, hogyan vette rá Muray Frida Kahlót a bajusztalanításra, mennyi ideig dolgozott a világításon, hogy a vége ez legyen. De mi is? A 20. század Mona Lisája? Könnyű valakiről festményt fényképezni, aki eleve úgy néz ki, mint egy festmény? Vagy épp ellenkezőleg? Címlaplányt készített Muray a festőről? (Amúgy tényleg címlaplány, az Artmagazin mostani számának ő van a fedelén.) Vagy pont így van rendjén? Amit Frida Kahlo magáról gondolt, azt megfestette, amit Muray gondolt róla, azt meg hagyta lefényképezni? Döntsük el, melyik kell belőle. Ez, az, mindkettő, egyik sem.

Jönnek föl a megemlékező filmecskék Alain Delonról, jönnek a hírek, eltemették és a gyászoló sokaság a birtok kapuja előtt elénekelte a Paroles, paroles-t, persze, ez is érdekes, mert a dalban Dalida énekel, Delon csak prózában szenvedélyeskedik, de így is különös, mennyi zene idéződik föl Alain Delon kapcsán. Kalandorok, A szicíliaiak klánja, Borsalino. Ami nekem először eszembe jut, az az Egy zsaru bőréért című film. Szerintem szörnyű filmnek is, ostoba történet,  a főhős figura is elég különös, ez a farmernadrágos, szürke zakós fazon. Delon első rendezése, nem is követte sok. De a zenéje!

Az is szörnyű volt, bár valószínűleg csak filmzenének nem volt alkalmas, Bensonhurst Blues, és egy ember kétségbeesetten, mint akinek a gigáját kötéllel szorongatják, kiabálta, hogy bububu-bujbubu. Az a furcsa, hogy a dal aztán a folytatásban is feltűnik, A zsaru szava című alkotásban, pedig azt már nem is Delon rendezte. Beül a kocsiba, bekapcsolja a rádiót, ez a Bensonhurst Blues szól benne. Kapcsold ki, ez borzalmas, mondja, és gázt ad, amiről arra következtetek, hogy bár nem is gondolná róla az ember, de Delonnak azért volt némi öniróniája.

Néhány napja téma volt a Hungária körúti kettős gyilkosság, felderítetlen szörnyűség a múlt század hetvenes éveiből, amely során a tettes kilétének megállapítását tovább nehezítette, hogy az akkor már halálra ítélt Soós Lajos egy ideig azt állította, ez a gyilkosság is az ő lelkén szárad. Soós tette legalább érthető, vagy gyanítható értelmű, talán azt gondolta, neki már úgyis mindegy, és azért vállalta magára a gyilkosságot, vagy épp ellenkezőleg, azt gondolta, neki sem mindegy, ha ezzel az üggyel is elkezdenek foglalkozni, akkor talán még néhány hetet, hónapot élhet.

Hozzá képest Shaun Greenhalgh esete egy kicsit nehezebben fölfogható. Persze, ennek az előzménye is bonyolultabb. 1977-ben árverésen eladtak egy különös, bőrre festett képet, a szakértők véleménye szerint 19. századi, német munka, lány profilból, reneszánsz ruhában. Nem volt szörnyen olcsó, 22 ezer dollár. Egy galériás megvette, aztán tíz év múlva eladta, gondolván, hogy valamennyit azért csak fölmehetett a kép értéke. Az új vevőnek az azért feltűnt, hogy a mű nem néz ki sem németnek, sem 19. századinak, megmutatta néhány művészettörténésznek, akik, ha nem is egybehangzóan, de megkockáztatták, hogy talán egy ismeretlen Leonardót sikerült fogni, így viszont már tényleg potom áron. De a szakértők azért nem voltak egyöntetűen és egyértelműen ezen a véleményen, még az után sem, hogy a képen fölfedeztek egy ujjlenyomatot, méghozzá ugyanannak az ujjnak a lenyomatát, amely Leonardo befejezetlen Szent Jeromos képén is megtalálható.

2015-ben aztán megjelent a hivatásos képhamisító, Shaun Greenhalgh önéletrajzi könyve, amelyben elmondja, hogy a képet ő festette, még 1978-ban, amikor egy áruházban dolgozott. A modell az egyik áruházi kolléganője volt.

Engem meggyőzött volna, bár az azért elbizonytalanított volna, hogyan lehet egy képet egy évvel az elkészülte előtt árverésen megvenni, de Leonardót eleve csak nagy rábeszéléssel fogadtam volna el, a lány pedig tényleg úgy néz ki, mint valami alsó-középosztálybeli angol lány, mint mondjuk az Igazából szerelemben a titkárnő. De hát vannak szakértők is a világban, mintát vettek a festékből, és megállapították, hogy az minimum 250 éves, így aztán akárki is az alkotó, az biztos, hogy Shaun Greenhalgh nem lehet.

De akkor ennek a hamis önvallomásnak vajon mi lehetett az értelme?

Beírtam a Spotifyba, hogy Gonda János, és kijött, hogy egy követője van, és hogy, idézem: semmi sem történt mostanában. Valószínűleg ez nem az a Gonda János, akire én gondoltam, mert az egy követő is szörnyű kevés, de hogy semmi sem történt, az biztosan nem igaz. Megjelent Szántó T. Gábor A jazzprofesszor című könyve, ami Gondáról szól, az ő elég nehéznek látszó életéről. Regény, bár ahhoz azért nincs nagyon szépen megírva, de azért regény. Néha eszembe jut, hogy vajon egy ilyen könyvet, amelyikkel ugrálunk az időben, mint Billy Pilgrim, azt a szerző is úgy írta meg, hogy ugrált közben az időben, vagy megírta az élettörténetet az elejétől a végéig, aztán az egészet betette fejezetenként egy dobozba, jól megrázta, és úgy rakosgatta egymás mögé a fejezeteket.

Amúgy meg látom, hogy alapos munka, néha ráismerek a forrásokra, ezt az interjút én is láttam Pernye Andrással, amikor panaszkodik, hogy Kőrössy János hat órán át játssza a legjobb felvételeket, de ha szólni merészel, hogy bocsánat, ki kellene menni pisilni, akkor azt mondja, hogy ja, öregem, én neked ilyesmiket mutatok, és te erre ezzel jössz, akkor nem tudok veled mit kezdeni.

Olvasom tovább, most csak az a lényeg, hogy Gonda nincs elfelejtve.

Tudtam, hogy előbb vagy utóbb ezt is le kell majd írnom, mert Berczelly Istvánnal viszonylag gyakran futottam össze az utcán. Beszélgettünk, persze szigorúan szakmai alapokon, énekesekről, művekről, mondta, amikor még nem volt közhír, hogy „megkaptam a Kossuth-ot”. Szép szál ember volt, aztán láthatóan fogyni kezdett, nem, nem beteg, volt kivizsgáláson, mindent rendben találtak.

Aztán egyszer mondta, hogy találtak egy foltot a tüdején. Jaj, mondtam, és a szokásosat, hogy ilyenkor már a rák (vagy bármi) lassan, remélhetőleg nagyon-nagyon lassan...

Nyolcvanöt éves vagyok. Már minden az enyém.

Nem volt félős ember.

Ha jól emlékszem, Kurt Moll helyett énekelt valami fesztiválos koncerten, akkor tűnt föl, hogy hát azért ez nagyon jó. Egy percig sem azon gondolkodott az ember, hogy ki helyett énekel, hanem hogy mennyire jól szól ez a hang. És aztán, el se kezdem sorolni, Verdi, Wagner, Kékszakállú. Nem is énekes-élmény volt, hanem ember-élmény, kemény és rendíthetetlen, amilyen csak a színpadon van. Vagy szembejön az utcán, és lehet vele beszélgetni, szigorúan szakmai alapokon. De a színpadon úgy tudott szólni a hangja, hogy azzal nehéz volt vitatkozni. Eszembe jut egy Aida-próba, a karmester leintette a zenekart, de ő még énekelt, énekelt. Aztán megállt. Szóljatok, ha már nem kell, mert én itt csak nyomatom.  

Amikor utoljára láttam, kértem, hogy hadd fényképezzem le. Eszembe se jutott, nem, nem igaz, eszembe jutott, de könnyű volt elhessegetni, annyira derűs volt. Szervusz-szervusz alapon voltunk, de igazából mindig azt akartam mondani neki: tiszteletem.