Nem létező népművelői pályám legnagyobb  sikerének máig azt tartom, amikor a nyolcvanas évek elején egy század lövészkatonát sikerült rávennem arra, hogy nézzük a King's Singers budapesti koncertjének felvételét a tévében. Persze, nem enyém az érdem, én csak épp a kezdőlökést adtam meg, odaültem a tévé elé, a többi jött magától, szabolcsi és zalai legények megkövülten, nevetgélve, de egyre nagyobb érdeklődéssel nézték az adást, ezeket a furcsa, idétlen fazonokat, angol frizurákat, angol fogsorokat, fejhangon régi és újabb időkből éneklő, madárhangot utánzó férfiakat. 

Nem elégedetlenkedve a tegnapi fellépésükkel, meg tudomásul véve, hogy változnak az idők, meg unva a régi szépek emlegetését, mégis azt mondom: ezzel a tegnapi King's Singersszel valószínűleg nagyon hátba vertek volna a bajtársak, ha nem kapcsolok el fél percen belül.  

Kicsit talán megnyugtatóbb volna, ha a Magyarázat mindenre volna Reisz Gábor első filmje, az ember felhőtlenebbül örülne, hogy feltűnt egy új tehetség, még nem tudja egészen pontosan, hogy mitől jó, vagy mitől profi egy film, nem érzi, mennyit bír el a története és a mondanivalója, de megható elsőfilmes bajai vannak. Hosszú, hosszúcska, mert mindent el akar mondani a szereplőiről, átmenetileg elengedi a főhőst, hogy másokat is megmutasson, mások történetét is befejezze, vagy egyformán ne fejezze be mindenki történetét. Például kimaradhatott volna Fodor Tamás jelenete, de hogy mondták volna meg Fodor Tamásnak, hogy sajnos…

Első filmek jutnak az eszembe a Magyarázatról, de jó első filmek, Az én XX. századom és az Álmodozások kora.

Majdnem tele a mozi péntek este, ami nagyon megdobja az élményt, akkor nevetnek, amikor kell, és nevetnek, amikor kell, hálásak a nézők, hogy arról van szó, amiről szó van, olyan párbeszédeket hallanak a vászonról, amilyeneket ők maguk is folytatnak, amiből, legalábbis hivatalosan, már elegük van. Nem hivatalosan persze senkinek sincs elege a politikából, mert akkor miről beszélgetnénk, a Fradiról? Reigl Judit ecsetkezeléséről? Reisz Gábor filmjeiről?

Színészes film, sőt, új színészes film, és mindenki jó benne, ez tényleg nagy csoda, Znamenák István és Sodró Eliza nagyon, de az Ábelt játszó Adonyi-Walsh Gáspár is, akit én eddig csak reklámban láttam.

A csúnyaság szeretete. Azt hiszem, ez tetszik a legjobban a filmben. Hogy nem az égi mását látjuk, hanem a valót, mindenki, vagy majdnem mindenki elég bénán néz ki, nemcsak a lúzerek, de a vinnerek is. Ámbár itt szinte mindenki lúzer, csak a jövő szép. Amit meg nem szeretek, az a Képzelt riport-effektus, hogy elvben valami ellen beszélek, de épp azt használom. Látszólag az élet átpolitizáltsága a bajom, de azért nézik a filmet, mert át van politizálva. Vagy ha nem ezért nézik, akkor talán ezért tapsolnak a végén. Mert tapsolnak.

Nem ezzel kellene most foglalkozni, de hová lett A föld füle? Nem is A Föld füle, hanem az a másik, amit annyit néztem gimnazistaként, vizes mozgó szobor, plexi hasábban tálkák voltak több sorban egymás fölött, és amikor egy-egy tálka megtelt, leborult, kifolyt belőle a víz, aztán visszaállt, ment tovább a folyamat. Örökmozgó jellegű mű volt, persze nem magától mozgott, a vizet föl kellett szivattyúzni, de mégis megbabonázva nézte az ember, hogy van ilyen gondolkodás is a művészetről, nemcsak Sebastiano del Piombo.

Nem ezzel kell foglalkozni, épp öröm van, a Szépművészeti Múzeum Hantai Simont szerzeményezett, nagy kép, szép kép, most épp nem lehet vele sokat kezdeni, mert bizonyos ajtókon nem fér be, a Márványcsarnokban látható, inkább a szemben lévő ledfallal van érdekes kölcsönhatásban, semmint az apját saját tejével tápláló Peróval. Ez most érdekes kérdés, hol lesz az új Hantai, de addig is ott van a Márványcsarnokban, érdemes megnézni, eldönteni, hogy melyik az erősebb, a márvány, vagy Hantai sárgái.

A csarnokban írás van a falon, Ars longa, vita brevis, az élet rövid, a művészet örök (hosszú). Azért jutott csak az eszembe, hátha a plexi mobilszoborra ez nem vonatkozik.  

Nem tudom, mindenkinek beugrik-e elsőre, hogy ki is Julia Ormond. Angol színésznő, egy időben úgy tűnt, ő lesz a második vagy másik Julia Roberts. Ott is volt, a tűz közvetlen közelében, a Sabrina remake-ben vagy a nagyszabású, bár végül sikertelen Mihalkov-filmben, A szibériai borbélyban. Aztán eltűnt.

Most itt van, pereli ő is Harvey Weinsteint, a  részletekbe nem is megyek bele, annyira rondák. Nem is az jut az ember eszébe, hogy miért most, majdnem harminc évvel az események után fordul a bírósághoz, hanem hogy minek. Weinsteint 21 évre ítélték New Yorkban, és 16 évre Los Angelesben, az egyik büntetést a másik után kell letöltenie, nem lesz már szabad ember akkor sem, ha nem csapnak még hozzá három évet a börtönéveihez. Ennyire fontos az igazság?

Vagy épp az igazságtalanság volna ennyire fontos? Nem arról van már szó, hogy a bűnt kövesse bűnhődés, mert Weinstein esetében követi, hanem hogy az ember érteni akarja, mi történt vele. Miért lett csak majdnem Roberts az Ormond. Maga Julia Ormond azt mondja, hogy miután panasszal élt Weinstein ellen, lebeszélték a pereskedésről, figyelmeztették, hogy a karrierjének a perrel vége lesz, és annak ellenére, hogy végül nem adott be keresetet, egy új, tapasztalatlan ügynök gondjaira bízták. A pályája végül tényleg el is akadt.

Az egészben leginkább az a szörnyű, hogy mit kellett átélniük azoknak, akiknek nem akadt el a pályája. Joe Eszterhas könyvében idézi Sharon Stone-t, aki egyszer kitör, mennyi mindenen kellett átesnie, kétszer az üveghegyet is meg kellett másznia. Fogalmam sincs, szexuális értelemben ez mit jelent, nem is találkoztam még olyan emberrel, aki tudta volna, de úgy hangzik, mintha nem érte volna meg.

Az az érzésem, hogy Mácsai István egy kissé túlnyerte magát a Kiscelli Múzeumban rendezett nagy kiállítással, túlzott az érdeklődés, túlzott az elfogadás – de furcsa, hogy ilyen is van Magyarországon. De a végén mintha az lett volna a tanulság, hogy mekkora tehetség veszett el a politikai szorongattatásban, és hogy még így, elveszve is mennyire szépen vall a világról, a pesti szomorú emberekről, meg a művészet által megemelt valóságról.

Nem biztos, hogy igazam van, de ezt a hősies elemet nem látom Mácsai István művészetében, még azt az eszelős tehetséget sem, amit elpazarolt volna, vagy elnyomott volna benne a létező szocializmus, vagy akármi. Azt festette, ami benne volt, és ha nem volt benne épp semmi, akkor ezeket a préselt vázákban lévő préselt virágokat, és nem az embertelen hatalom szorongatta, hanem a nagyon is emberi világ, ez azóta sincs másképp, aki elsősorban eladásra dolgozik, annak engedményeket kell tennie. Nem kívánom, hogy éhező művészek vegyenek minket körül, vagy hogy meg nem értett zsenik hordozzák vállukon a világ terhét (hordozzák akkor is, ha nem kívánom), de nincs mit tenni. Ha valaki a démonait festi, szembe kell néznie azzal, hogy más emberek nem akarnak a szobájuk falán idegen démonokat nézni. Elég nekik a sajátjuk.

Arra gondoltam, hogy létre kellene hozni egy Mácsai István-díjat. Azok kapnák, akik tudnak, de hiába, festenek, de nincs mit, piacra dolgoznak, mert hová máshova. Hogy a díjat elismerésnek vagy figyelmeztetésnek fogják föl, az már az ő dolguk. Az első jelöltem Orr Máté, akinek épp a Várfok Galériában van kiállítása. Síkok meg terek, cicák és nyuszik, de azért van valami mélyebb vacakolás is bennük, a kandúr üvegbúra alatt van, kedélyes szűrreál, vagy micsoda, nincs messze Mácsai szellemétől.

Szeretettel gratulálok.

Van egy Facebook-paranoia, hogy lehallgatják a beszélgetéseink, és aztán azoknak megfelelő célirányos reklámokat helyeznek el a Facebookon.

Sajnos nem vagyok fent, nem tudom ellenőrizni, de mesélik, akik mesélik, hogy az életben egyszer, egyetlenegyszer társalogtak a tésztakészítő gépről, és három perc múlva megjelent egy reklám a felületükön, hol kapható, és mennyiért. Tegnap egy barátommal a puha talpú tornacipőkről beszélgettünk, és egy perc múlva puha talpú tornacipőt ajánlottak neki Facebookon.

De ez semmi. Tegnap vagy hatszor meghallgattam Barbra Streisanddal a Being Alive című Sondheim-dalt, és este a Yentl ment a tévében. Már a kábeltévé is lehallgat.

Sajnos hiába, most sem tudtam végignézni. Értem, hogy ez volna a Hegedűs a háztetőn női változata, az ötlet is jó, a történet is szép, Barbra is csodálatosan perfekt, ahogy a hangját valahogy az orrnyergébe tudja küldeni, hajlítgat és elhalkul, aztán megküldi, de valahogy az egész irtó röhejes, amikor azt képzelik, hogy a szállongó hajával most úgy néz ki, mint valami litván (litván?) zsidó lány, aztán az idétlen parókájával és a rúzsos szájával meg úgy, mint egy litván zsidó fiú, aki valamiért angolul énekelget. Szóval nem jó, ha valaki önmagát rendezi, mert folyton arra ügyel, hogy elég jól nézzen ki a vásznon-képernyőn, és minden csak utána jön.

Ma Yehudi Menuhint fogom hallgatni, kíváncsi vagyok, mivel készülnek a tévében.

Ma már minden Presser-koncert életmű-koncert, és akármilyen hosszú, biztos, hogy rövid, úgy értem, valaki biztosan panaszkodik, hogy nem játszotta el ezt vagy azt a kedvencét. Arra, persze, van esély, hogy ez vagy az a kedvenc elmúlt negyvenéves, és aki erre fogékony, figyelheti, Presser hogyan őrzi a dalait. Hogyan adja át újabb és újabb generációknak, új hangszerelés, új énekesek, tegnap például Vitáris Iván és Sena Dagadu képviselte az ifjakat.

Nem én figyelem a naptárt, ő figyeli. És mondja, hogy ötvenéves a Bummm!, nyolc nap alatt vették föl, és mennyi öröm volt benne. Különös módon a Bummm! ha nem is újkorában, de majdnem újkorában is klasszikus volt, 1978-ban a Kék asszonyra búsongani épp olyan távoli múltba tekintés volt, mint ma. Csak akkor ötéves volt a távoli múlt, most meg ötven.

És most azt mondja Presser, hogy neki már nincs kivel ünnepelnie az album születésnapját. Vagyis a másik három zenész már nem él. Azt nem ő mondja, csak én, hogy a színházzal egy kicsit jobb a helyzet, a Képzelt riport… lemez-főszereplőiből Almási Éva, Balázs Péter, Ernyei Béla akár ott is lehetett volna a koncerten. Tahi-Tóth…   

Szóval elmegy az ember, némi kajánsággal a szívében, hogy na, a vén mikulás miben mesterkedik, hogyan építi saját jövőjét és utókorát, aztán szépen megfagy a vére, de fölenged a szíve. Nem mesterkedik. Azt csinálja, amit mindannyian: él. És élni akar.

Él. Ez volt a második koncert a Budapest Arénában, de nyilvános volt a főpróba is, háromszor 12 ezer ember énekelte a Neked írom a dalt. Jó, tegnap csak 11 999, de nem számítottam bele a színpadon állókat-ülőket. És lehet izélni, hogy ha neki tényleg annyira fontos A siker című dal szövege, akkor miért nem úgy énekli, hogy legalább egyetlen mondatot érteni lehessen belőle, de lehet, hogy a többség azt is tudja kívülről. Akit érdekel, otthon meghallgatja. 

Ma van a zene világnapja, lehet, hogy nagybetűvel kell írni, A Zene Világnapja, amihez soha nem értettem, hogyan is kell viszonyulni. Ma zenét kell hallgatni? Menni fog. De ha valaki mindig zenét hallgat, akkor hogyan ünnepelje meg épp ezt a napot? Ne hallgasson zenét? Olyan ez, mint amikor a vegetáriánusnak böjtölnie kell, ha péntek van, akkor ma ne egyen húst. De ha különben sem eszik húst, akkor ma egyen, hogy valahogy a hússal mégis kifejezzen valamit? Mintha régen lett is volna ilyen szabály, akinek orvosi igazolása van, hogy minden áldott nap húst kell ennie, az böjtben pénteken nem ehet halat – de nem vagyok benne biztos.

Az egész vállvonogatással vigyázni kell, emlékszem még, ifjú kritikus koromban fölhívtak egyszer a rádióból, hogy körkérdést tartanak, ki mivel ünnepli a Zene Világnapját (most akkor kis a vagy nagy A?). Nagy lendülettel és szájjal azt mondtam, hogy semmivel, majd vettem a levegőt, hogy elmagyarázzam, ez a nap nekem miért nem más, mint a többi, de a vonal végén annyit mondtak: semmivel? Nagyszerű, köszönjük szépen, mi is erre számítottunk, viszontlátásra.

Vegetáriánusnak lenni egyszerűbb.   

Lehet, hogy nincs igazam, mert a technikai feltételekkel egyáltalán nem vagyok tisztában, de mindig úgy érzem, hogy szörnyű mulasztást követtek el a két világháború közötti évek rádiósai, amikor nem rögzítették a nyugatosok hangját. Miért nem hívták be őket szavalni, vagy ha behívták őket, miért nem rögzítették a versmondásukat? Babitsot biztosan rádióztatták, megvan vele az Esti kérdés, elég döbbenetes, mert látszik, hogy a leggondolatibb költő sem gondolati, ha a versét mondja, fejhangon kántálja a sorokat, szinte függetlenül az értelmüktől, zeneként értelmezi a saját versét. De milyen lehetett Kosztolányi? Valahol mintha azt olvastam volna, hogy raccsolt, de nem tudom, tényleg így volt-e. Vagy József Attila. Mekkora kincs volna ma, ha fölveszik vele A Dunánált.

A hatvanas évektől ez már nem volt probléma, ha csak a saját lemezeimet nézem, Tandori, Vas István, Illyés, Nagy László mind szavalt, és legfőképpen Pilinszky szavalt, ő igazából olyat tesz, ami szinte már túlbuzgásnak tűnik, másokat is szavalt. Pedig nincs igazi színészi tehetsége (na, várjunk csak, Pilinszky játszotta a Psychében Kazinczyt) a hangja is magas és fakó, szereti megnyújtani az s-eket, mint aki meg akarja könnyíteni a parodisták dolgát. A válogatásában alig van meglepetés, halottas versek, legfeljebb az a különös, hogy két Kosztolányi is van köztük, és három a Hölderlin, igaz, abból kettő ugyanaz, Az élet édességeit elmondja németül is. 1981-ben jelent meg a lemez, valakik már akkor is tudták, hogy Pilinszky a főköltő. Ahogy Reigl Judit emlékezik vissza a római találkozásukra: csak bele kellett nézni a szemébe, és tudta az ember, hogy ez egy költő. 

 Más világban élünk, nincs kötelezettsége se rádiónak, se lemezgyárnak, de ha volna: vajon ki volna ma a főköltő?

Eszemben sincs a műveletlenségemmel dicsekedni, de tényleg szinte semmit sem tudok Harry Potterből. Még körülbelül sem. Nem olvastam, és a filmváltozatból is csak egy részt láttam, annak alapján arra jutottam, amit korábban is sejtettem, hogy nem nekem való. Így aztán meg vagyok kicsit döbbenve, hogy a híradások túlnyomó többsége, és nemcsak nálunk, azt írja Michael Gambon halálhíre kapcsán, hogy elhunyt Mr Dumbledore. Mintha Páger Antal halálakor arról szólt volna a sajtó, hogy Csilicsala bácsi nincs többé.

Annál azért többről van szó, vagy legalább másról is, bár kétségtelen, hogy ebben is van rengeteg érdekesség, mármint abban, hogy angol (Michael Gambon egyébként ír volt) színészek gyakran másodvirágzanak Amerikában, a teljesség igénye nélkül: Helen Mirren, Ian McKellen, Alan Rickman (ő talán másfeledvirágzott), Peter O’Toole, Richard Harris, Derek Jacobi. Megvan ennek a késői sikernek az ára, többnyire mindegyikükre öregemberként emlékezik vissza a nagyközönség, nem mintha ez nagy baj volna, de tény.

Szóval az idő elleni személyes tiltakozásként annyit tudok csak mondani, hogy számomra Michael Gambon nem Dumbledore, nem is tudom, hogy abban a Potter-filmben, amit láttam, ő volt-e már Dumbledore, vagy még Richard Harris, hanem leginkább Albert Spica A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője (nem lehet jobban magyarítani, hogy a tolvaj felesége és a feleség szeretője) című Greenaway-filmből. És azért fontos, hogy egy ideig nálunk forgatott, itt vettek föl egy Maigret-kísérletet, ő volt a pipás felügyelő. Akkoriban még voltak kulturális műsorok, őt is meginterjúvolták, hogyan közelít a szerephez, azt mondta, próbálja a kellékeket minél kevesebbet használni, magyarul nem pipázott állandóan. Nem is lett siker a sorozat.