Azt nem lehet mondani, hogy nem beszélünk eleget a halálról, mert elég csak kinyitni (bekapcsolni) az újságot, és halál halál hátán, háború, gyilkosság, közismert emberek természetes halála. Az se csoda, hogy igyekszünk körmönfontan beszélni a halálról, egyrészt érdekes, másrészt mégis azt reméljük, hogy valami távoli dologról van szó, ami nem érint sem bennünket, sem a hozzánk közel állókat, csak ettől a beszédünk is olyan különössé válik. Ahogy a magyar nyelv elveszített néhány szót, mert nem volt szabad azokat kimondani, a totemállatok jutnak elsőként az eszembe, nem tudjuk, hogy mondják magyarul a szarvast meg a farkast, mert mindig csak a jellemző külső tulajdonságaik alapján hivatkoztak rájuk, nem mondták ki a valóságos nevüket (ha jól tudom), szép lassan elfelejtődtek az eredeti szavak.  

Egy kicsit hasonlít ehhez a halál körüli kifejezések változása. Mihályi Győző váratlan és megrázó halálhíre juttatta az egészet az eszembe. Az emberek, hogy pontosan miért, azt nem tudom, de szeretik tudni, hogy egy halálnak mi az oka, nem mintha ettől bármi is változna, akár a megtörténtekkel, akár velük kapcsolatban, így aztán kialakult valamiféle haláloki kódrendszer. A „hosszantartó, súlyos betegség” többnyire rákot jelent, a „váratlanul” szívrohamot, a „tragikus hirtelenséggel” öngyilkosságot. Csakhogy az idők során változott a kód, hiszen a szívroham is hirtelen jön és tragikus, az egyik halálok elkezdte a másikat jelenteni. A generációs hovatartozás is megállapítható abból, hogy kinek mit jelent az ilyen hirtelenség. (Micsoda ostoba szó, de tényleg.) Nem tudom, hogyan, de valamit ezen változtatni kellene. Talán egyenesebben beszélni.

Azon kaptam magam, hogy már megint és még mindig Alain Delon jár az eszemben, többet gondolok rá, mint amikor élt, és ezért az ember szabadabban tudta utálni. El volt helyezve a megfelelő fiókban, az ember, akit szeretünk gyűlölni. De most mégis jön a kérdés, hogy miért is? Nyilván nem önmaga miatt, hanem a szerep, a filmszerepek, és nyilván ezektől nem függetlenül az életben eljátszott szerepe miatt. Hogy ő a rossz fiú, akinek minden sikerül, akinek minden összejön. Talán ezért akarta még a pálya legelején is a tehetséges Mr. Ripleyt játszani, és nem azt, aki a logikus (és eredeti rendezői) szerepválasztás lett volna, Dickie Greenleafet. Igaz, a Ragyogó napfényben Mr. Ripley épp nem ússza meg, de az valahogy nem számít, olyan, mintha megúszná vagy megúszhatná. Ezért volt, hogy A fekete tulipánban, ahol ikertestvérpárt játszik, sokkal vonzóbb, amikor a gonosz testvért játssza. Hogy rögtön egy kalandfilmben átadja az ifjú és lelkes kamaszoknak az életbölcsességet: nem érdemes jónak lenni. Bűnösnek kell lenni, és akkor szeretnek majd a csajok. Akkor érdekes leszel, talán még önmagad számára is.

Miért ez jön belőle, nem tudom. Ami miatt folyton angyalozzák, bukott angyalozzák vagy hideg angyalozzák, a kék szeme a sötét hajához, ez a halványan kettős nemi identitás, seprűs pillájú, női szeme van a határozott szemöldök alatt. Vannak, voltak modellszerű férfi színész sztárok, Pierce Brosnan is ilyen, de Delon nyugtalanítóbb. És egyértelmű, hogy nem csak egy szép férfi, bár az is, és szerencsésen is öregedett, és vigyázott is magára – bár annyira azért nem, hogy ne áldozta volna be a fogsorát a dohányzás oltárán. De hát ez is olyan delonos dolog. Vagy a korhoz illő dolog.

Tényleg, a kor, a hatvanas évek második felétől mondjuk 1980-ig. A fejemben maradt Baló Juli egyik kritikájának utolsó sora, azoknak ajánlja a filmet, akiket nem zavar, hogy a francia sztárnak krumplisodik az orra. Haha, a csúnyák és hétköznapiak bosszúja. De talán ezért nem gondoltam rá korábban, mert miért is, a Delon-jelenség elmúlt dolog, hiába próbálta meghaladni önmagát, már a Swann szerelmében is olyan gyengécske volt az alakítás, bár menő a vállalás, a nagy szívtipró a homoszexuális Charlus báró szerepében. Csak hát nem volt benne semmi érdekes, talán mert már nem volt nagy szívtipró. És az idő csak haladt, az utolsó szerepe majdnem méltánytalan, az Asterixben Julius Caesar, de nem méltánytalan, mert hogy elvállalta, bár igazán nem volt szüksége rá, de így meg fityisz az időnek, fityisz a múltnak. Mintha azt mondaná, nem én vagyok most érdekes, hanem aki valaha voltam.

Talán ezért nem hagy most nyugodni Alain Delon, mert az ember néha rájön, hogy az idő nemcsak azok fölött múlik, akiket a moziban lát.

Becsukott tegnap a Szépművészetiben a magyar fotóművészek Amerikában kiállítás, aki kimaradt, lemaradt, bár úgy néztem, olyan sokan nem maradtak le. Én legalábbis egy idő után már arra mentem, amerre volt még levegő, arra nem lehetett, ahol nem volt ember, mert mindenütt, de hát ez tényleg nem panasz. Klassz fényképek, és amikor már azt hittük, mindent láttunk, persze, a milicista halála, bár az nem Amerikában készült, Monroe a tengerparton, André Kertész minden mennyiségben, és kizárólag a legmagasabb minőségben, akkor, mintegy ráadásként ott van a kijáratnál Nickolas Muray portréja Frida Kahlóról. Akkor már tíz éve ismerték egymást, a szó bibliai értelmében is, ahogy mondani szokás (a mázlista, mázlista, mármint Muray), és biztosan van a képnek szakirodalma, valakik kikutatták, hogyan vette rá Muray Frida Kahlót a bajusztalanításra, mennyi ideig dolgozott a világításon, hogy a vége ez legyen. De mi is? A 20. század Mona Lisája? Könnyű valakiről festményt fényképezni, aki eleve úgy néz ki, mint egy festmény? Vagy épp ellenkezőleg? Címlaplányt készített Muray a festőről? (Amúgy tényleg címlaplány, az Artmagazin mostani számának ő van a fedelén.) Vagy pont így van rendjén? Amit Frida Kahlo magáról gondolt, azt megfestette, amit Muray gondolt róla, azt meg hagyta lefényképezni? Döntsük el, melyik kell belőle. Ez, az, mindkettő, egyik sem.

Jönnek föl a megemlékező filmecskék Alain Delonról, jönnek a hírek, eltemették és a gyászoló sokaság a birtok kapuja előtt elénekelte a Paroles, paroles-t, persze, ez is érdekes, mert a dalban Dalida énekel, Delon csak prózában szenvedélyeskedik, de így is különös, mennyi zene idéződik föl Alain Delon kapcsán. Kalandorok, A szicíliaiak klánja, Borsalino. Ami nekem először eszembe jut, az az Egy zsaru bőréért című film. Szerintem szörnyű filmnek is, ostoba történet,  a főhős figura is elég különös, ez a farmernadrágos, szürke zakós fazon. Delon első rendezése, nem is követte sok. De a zenéje!

Az is szörnyű volt, bár valószínűleg csak filmzenének nem volt alkalmas, Bensonhurst Blues, és egy ember kétségbeesetten, mint akinek a gigáját kötéllel szorongatják, kiabálta, hogy bububu-bujbubu. Az a furcsa, hogy a dal aztán a folytatásban is feltűnik, A zsaru szava című alkotásban, pedig azt már nem is Delon rendezte. Beül a kocsiba, bekapcsolja a rádiót, ez a Bensonhurst Blues szól benne. Kapcsold ki, ez borzalmas, mondja, és gázt ad, amiről arra következtetek, hogy bár nem is gondolná róla az ember, de Delonnak azért volt némi öniróniája.

Néhány napja téma volt a Hungária körúti kettős gyilkosság, felderítetlen szörnyűség a múlt század hetvenes éveiből, amely során a tettes kilétének megállapítását tovább nehezítette, hogy az akkor már halálra ítélt Soós Lajos egy ideig azt állította, ez a gyilkosság is az ő lelkén szárad. Soós tette legalább érthető, vagy gyanítható értelmű, talán azt gondolta, neki már úgyis mindegy, és azért vállalta magára a gyilkosságot, vagy épp ellenkezőleg, azt gondolta, neki sem mindegy, ha ezzel az üggyel is elkezdenek foglalkozni, akkor talán még néhány hetet, hónapot élhet.

Hozzá képest Shaun Greenhalgh esete egy kicsit nehezebben fölfogható. Persze, ennek az előzménye is bonyolultabb. 1977-ben árverésen eladtak egy különös, bőrre festett képet, a szakértők véleménye szerint 19. századi, német munka, lány profilból, reneszánsz ruhában. Nem volt szörnyen olcsó, 22 ezer dollár. Egy galériás megvette, aztán tíz év múlva eladta, gondolván, hogy valamennyit azért csak fölmehetett a kép értéke. Az új vevőnek az azért feltűnt, hogy a mű nem néz ki sem németnek, sem 19. századinak, megmutatta néhány művészettörténésznek, akik, ha nem is egybehangzóan, de megkockáztatták, hogy talán egy ismeretlen Leonardót sikerült fogni, így viszont már tényleg potom áron. De a szakértők azért nem voltak egyöntetűen és egyértelműen ezen a véleményen, még az után sem, hogy a képen fölfedeztek egy ujjlenyomatot, méghozzá ugyanannak az ujjnak a lenyomatát, amely Leonardo befejezetlen Szent Jeromos képén is megtalálható.

2015-ben aztán megjelent a hivatásos képhamisító, Shaun Greenhalgh önéletrajzi könyve, amelyben elmondja, hogy a képet ő festette, még 1978-ban, amikor egy áruházban dolgozott. A modell az egyik áruházi kolléganője volt.

Engem meggyőzött volna, bár az azért elbizonytalanított volna, hogyan lehet egy képet egy évvel az elkészülte előtt árverésen megvenni, de Leonardót eleve csak nagy rábeszéléssel fogadtam volna el, a lány pedig tényleg úgy néz ki, mint valami alsó-középosztálybeli angol lány, mint mondjuk az Igazából szerelemben a titkárnő. De hát vannak szakértők is a világban, mintát vettek a festékből, és megállapították, hogy az minimum 250 éves, így aztán akárki is az alkotó, az biztos, hogy Shaun Greenhalgh nem lehet.

De akkor ennek a hamis önvallomásnak vajon mi lehetett az értelme?

Beírtam a Spotifyba, hogy Gonda János, és kijött, hogy egy követője van, és hogy, idézem: semmi sem történt mostanában. Valószínűleg ez nem az a Gonda János, akire én gondoltam, mert az egy követő is szörnyű kevés, de hogy semmi sem történt, az biztosan nem igaz. Megjelent Szántó T. Gábor A jazzprofesszor című könyve, ami Gondáról szól, az ő elég nehéznek látszó életéről. Regény, bár ahhoz azért nincs nagyon szépen megírva, de azért regény. Néha eszembe jut, hogy vajon egy ilyen könyvet, amelyikkel ugrálunk az időben, mint Billy Pilgrim, azt a szerző is úgy írta meg, hogy ugrált közben az időben, vagy megírta az élettörténetet az elejétől a végéig, aztán az egészet betette fejezetenként egy dobozba, jól megrázta, és úgy rakosgatta egymás mögé a fejezeteket.

Amúgy meg látom, hogy alapos munka, néha ráismerek a forrásokra, ezt az interjút én is láttam Pernye Andrással, amikor panaszkodik, hogy Kőrössy János hat órán át játssza a legjobb felvételeket, de ha szólni merészel, hogy bocsánat, ki kellene menni pisilni, akkor azt mondja, hogy ja, öregem, én neked ilyesmiket mutatok, és te erre ezzel jössz, akkor nem tudok veled mit kezdeni.

Olvasom tovább, most csak az a lényeg, hogy Gonda nincs elfelejtve.

Tudtam, hogy előbb vagy utóbb ezt is le kell majd írnom, mert Berczelly Istvánnal viszonylag gyakran futottam össze az utcán. Beszélgettünk, persze szigorúan szakmai alapokon, énekesekről, művekről, mondta, amikor még nem volt közhír, hogy „megkaptam a Kossuth-ot”. Szép szál ember volt, aztán láthatóan fogyni kezdett, nem, nem beteg, volt kivizsgáláson, mindent rendben találtak.

Aztán egyszer mondta, hogy találtak egy foltot a tüdején. Jaj, mondtam, és a szokásosat, hogy ilyenkor már a rák (vagy bármi) lassan, remélhetőleg nagyon-nagyon lassan...

Nyolcvanöt éves vagyok. Már minden az enyém.

Nem volt félős ember.

Ha jól emlékszem, Kurt Moll helyett énekelt valami fesztiválos koncerten, akkor tűnt föl, hogy hát azért ez nagyon jó. Egy percig sem azon gondolkodott az ember, hogy ki helyett énekel, hanem hogy mennyire jól szól ez a hang. És aztán, el se kezdem sorolni, Verdi, Wagner, Kékszakállú. Nem is énekes-élmény volt, hanem ember-élmény, kemény és rendíthetetlen, amilyen csak a színpadon van. Vagy szembejön az utcán, és lehet vele beszélgetni, szigorúan szakmai alapokon. De a színpadon úgy tudott szólni a hangja, hogy azzal nehéz volt vitatkozni. Eszembe jut egy Aida-próba, a karmester leintette a zenekart, de ő még énekelt, énekelt. Aztán megállt. Szóljatok, ha már nem kell, mert én itt csak nyomatom.  

Amikor utoljára láttam, kértem, hogy hadd fényképezzem le. Eszembe se jutott, nem, nem igaz, eszembe jutott, de könnyű volt elhessegetni, annyira derűs volt. Szervusz-szervusz alapon voltunk, de igazából mindig azt akartam mondani neki: tiszteletem.

Talán ez is valami nemzedéki betegség, mondjuk csapás, de nem nagy csapás, vissza is vonom, hogy az embernek néha eszébe jut Váci Mihály. Szerintem a negyven év alattiaknak már soha nem jut eszébe, és nem tudják, mennyire fárasztó volt színésznőnek készülő iskolatársak előadásában meghallgatni, hogy nem elég a jóra vágyni, a jót akarni kell. De nem is ez jut az eszembe, hanem az, hogy Mondd, kedvesem, milyen, milyen a tenger. Ami azért mégis jó sor. Tapasztalati alapon is annak kell lennie, mert életemben egyszer hallottam, nyáron, a balatoni kicsi, fekete-fehér televízióban, és megmaradt. Még az is megmaradt belőle, hogy milyen lesz gyönyörű léptű utódunk, ha majd falánk éheit legyőzi rendre. Annyira ifjú voltam, hogy még nem a saját utódomra gondoltam, hanem magamra, bár gyönyörű léptűnek már akkor sem számítottam.

Ami a kettő között van, azt újra kellett olvasnom, ha már eszembe jutott, és nem nagyon érte meg a fáradságot, bár jóindulattal és néha meglepően szép szavakkal van megírva. Ez is amolyan korból fakadó előny (vagy hátrány), valamit még mond a név, Váci Mihály, született Nyíregyházán, meghalt Hanoiban, 1970-ben, negyvenhat évesen.  

Volt nekem két nagybátyám. Hogy pontos legyek, összesen négy nagybátyám volt, de kettő közülük nemcsak külföldön élt, de rendszeresen találkoztam is velük. Az egyik Bécsben lakott, és úgy nézett ki, mint egy tipikus osztrák. Nyilván ebbe belejátszott az öltözködése is, kockás zakó, csíkos ing, meg a hajviselete, a bécsi fodrászok megújuló erőfeszítése, de az arca valahogy ettől függetlenül is bécsies volt. A másik Amerikában élt, és nem mondom, hogy tipikus amerikainak látszott, mert azt is nehéz megmondani, ki a tipikus amerikai, John Wayne vagy Woody Allen, de nem tudott úgy végigmenni a Váci utcán, hogy ne fürtökben lógjanak rajta a cséndzsmanis emberek. Pedig az öltözéke puritán volt, műszálas zakó, galléros póló. Az egész jelenségben mégis volt valami amerikás. És akkor arra gondoltam, hogy hiába testvérek, hiába hasonlítottak egymásra gyerekként, ez elmúlt, mert (most jön a nagy elmélet) a nyelv, amit használnak, megváltoztatja az arcukat. Azok a hangzók, amelyeket évtizedeken át képeznek, nem maradnak hatástalanok az arcberendezésre sem, az izmok másképp fejlődnek, és szép lassan osztrákizálódott vagy amerikanizálódott tőle az arcuk is. Annak ellenére, hogy mindketten tökéletesen és akcentus nélkül beszéltek magyarul.

Az egész arról jutott eszembe, hogy nemrég láttam a Paradis Paris (Párizsi párbeszédek) című filmet, és néztem, hogy ezek a francia színészek valahogy másképp mosolyognak. Látszik az alsó fogsoruk is. André Dussolier esetében ez még lehetett volna az alakítás része is, mert televíziós személyiséget alakít, aki kényszerből mosolyog, de nem csak ő, Alex Lutz is így mosolygott. Vagy most, ha előkerül egy-egy Alain Delon kép, amelyiken véletlenül mosolyog, és nem ezt a jaj, de érzéketlen és kőkemény vagyok arcot vágja, neki is látszik az alsó fogsora. Kicsit vicsor, kicsit fenyegető, de valószínűleg nem akar az lenni, csak a francia nyelv ilyenné alakította az arcizmaikat.

Vagy véletlen az egész.  

Tartok tőle, hogy a spanyolviaszt találom föl, de hátha másnak sem volt világos, amire tegnap jöttem rá. Mindenki ismeri Ali Baba és a negyven rabló meséjét, illetve ez túlzás, de egy részét nyilván mindenki ismeri, jönnek a rablók, megállnak a látszólag érintetlen sziklafal előtt, elmondják a varázsigét, szézám, tárulj, és szétnyílik a szikla, be lehet menni a kincsesbarlangba. Hogy mi az a szézám, arról azt hittem, mondjuk ötven éven át, hogy a barlang vagy az ajtó neve, ahogy Öveges professzor azt mondta, Heki, úgy mondták a rablók, hogy szézám.

Na de most elolvastam a mesét, és úgy megy tovább, hogy előbb bemegy Ali Baba, aztán bemegy az öccse (vagy bátyja?) valamivel később, akit úgy elkápráztat a sok kincs, hogy elfelejti a varázsigét. Azt még tudja, hogy valami, tárulj, de mi is volt az a valami? És elkezdi mondani a lehetséges megoldásokat: árpa, tárulj. Nem ez az. Csicseriborsó, tárulj. Ez sem az. Nem is jön rá a megoldásra, és nem szívesen spoilerezek, de ebből még baj lesz.

Hanem a lényeg az, hogy a szézám és a szezám ugyanaz. A barlangnyitás, tehát nem egy megszólítás és egy felszólítás, hanem egy haszonnövény és egy felszólítás.

Tegnap óta ábrándosabban eszem a zsemlét.