Valamitől elnehezül a szíve az embernek Az üvegcipő után, jó volna tudni, miért, mert különben szép az előadás a Vígszínházban. Molnár és Mohácsi, jó kettős, nincs is semmi különösebb meglepetés, legfeljebb annyi, hogy az első felvonás mennyire Molnár, és mennyire kevéssé Mohácsi. Aztán megjönnek a szokott arányok, a másodikra, nagy mulatás, hejehuja, benyögések és mellékszereplők, akik mindig annyira igaziak. Isten áldja meg kendteket, szegény édesanyám beteg, kiabálnak le az egyik páholyból, mire a rendőr fegyvert ránt, dögöljön meg a jó büdös édesanyád, és lőni kezdi a lakót. Welcome home, de ezért csak nem kell úgy elkettyenni.

Akkor a harmadik felvonás lesz az oka, a beteljesülő szerelem az ötvenhat éves Sipos Lajos és a huszonhárom éves Irma között, hogy ilyen nincs is, ne is legyen, ez valami molnári vágyálom, hogy legyen az ember mellett egy kis nőalak, akivel felmoshatja az előszobát, és ha az megvan, akkor a lépcsőházat vagy a járdát. Nincs ilyen, vagy ha van, akkor sem ilyen, nem teljesedik be, ha beteljesedik, akkor is csak bánat és bú. Vagy van ez a lehetőség, a Mohácsi-féle epilógus, hogy azzal mennek ki, a koffert mindig te fogod vinni, de aztán telik-múlik az idő, és átkerül a koffer Siposhoz. Vigye az, aki erősebb. Vigye a férfi. Vigye az öreg.

Fölmegy a háttér, kinyílik a színpad hátrafelé, ők mászkálnak jobbra-balra, elöl Irma, mögötte Sipos, bejárják az egész színpadot, esik a hó rájuk (nem mondom meg, milyen színű, legyen valami meglepetés), de azért az utcára nem mennek ki.

Talán ez a baj, ez a nagy kettyenés oka. Nekünk kell kimenni az utcára.

Tegnap volt Maria Callas századik születésnapja, és viszonylag meg is lett ünnepelve. Életrajzi és dokumentum-filmek, műsorok itt és ott, ami, persze, csodálatos dolog, de pontosan nem tudom, mit jelent. Tavaly volt Renata Tebaldi századik születésnapja, az senkit nem érdekelt. Nem beszélve, mondjuk Licia Albaneséről, akit személyesen is meg lehetett volna köszönteni a századikon (2009-ben), de kinek jutott eszébe. Ez a normális dolog, az istennők halnak, az ember él, ez az előadóművészek sorsa, aki nincs fönt a színpadon, hogy személyesen erősítse meg létezését a világ számára, az szép lassan elfelejtődik. Leszámítva Callast, akiről mindenféle életrajzi filmeket sugároztak, és közben készítenek is, egyáltalán nincs vége a történetének.

De ez most jó? Úgy értem, teljesen érvényes Callas-filmeket lehet forgatni egy hang opera nélkül is, elmesélni a kalandjait az első férjével és Onassisszal, meg lehet belőle faragni a művészi szabadság vagy a lelketlen férfiúság áldozatainak emlékművét. Érzékeny cikkeket lehet írni a kislányról, aki szeretetre vágyott, de pont azt nem kapta meg. Callas akkor is érdekes, ha nem énekel.

Megint kérdem: ez most jó?  

Minden rosszra el voltam készülve, hogy ez egy nagy pofavágós film lesz, amelyben Joaquin Phoenix két és fél órán keresztül depressziós arckifejezéssel sétál jelenetről jelenetre, vagy nagy emberek alsógatyában szándékkal bebizonyítják, mennyire nem nagy a nagy. Napóleonnál ez amúgy is adja magát, testmagasság vagy péniszhosszúság témakörben, jön egy Napóleon, akinek Napóleon-komplexusa van. Ennél időszerűtlenebb filmet elképzelni sem lehet. Volt már egyszer hasonló eset, a Nagy Sándor, a hódító, de azt Oliver Stone rendezte, és tényleg borzasztó volt.

Ez meg Ridley Scott, és nem olyan szörnyű. Lehet, hogy nagyobbnak volt szánva, lehet, hogy csalódik, aki azt képzelte, megfejtést kap arra nézve, ki volt ez az ember, és miért lett belőle az, aki, vagy talán alkotói hozzáállásnak túlságosan is szerény azt mondani, hogy „nem tudom”, de ha egyszer nem tudja. Szürke ruhás fazon, aki tudja, hová kell elhelyezni az ágyúkat, és ezzel a tudásával meghatározott egy egész évszázadot. Ha nem kettőt. Talán nem hármat.

Ha jobban belegondolok, Tolsztoj sem értett belőle sokkal többet.

Az igazi meglepetés a filmben az a pillanat, amikor Napóleon belép egy terembe, ahol valaki a Mazsola és Tádé zenéjét játssza. Ez is nyilván generációs dolog, nekem a Mazsola zenéje, másoknak csak valami pimpilimpi, Francois-Joseph Gossec D-dúr gavottja. Nem anakronizmus, Gossec Napóleon kortársa volt, de az életműve többé-kevésbé elfelejtődött, vagy meg sem jegyződött, hogy miért lett épp Gossec a Mazsola zenéje, azt sem tudom, de annyira jó, hogy valaki egy életen át írja a szimfonikus műveket és operákat, még egy másfél órás Requiemet is, és mind megy a feledésbe, leszámítva ezt a kis hülyeséget, amit együtt hallgatunk Napóleonnal.

Hirtelen megszaporodtak a Mona Lisák, pedig van, akinek az az egy is sok, annak a léte is annyira intenzív, hogy képtelen festményként tekinteni az eredetire, a Leonardóra. Pedig nem lehetetlen, én legalábbis nagyon jól emlékszem, amikor először jártam a Louvre-ban, már akkor is hatalmas volt az érdeklődés, az idegenvezető éppen egy amerikai csoportot látott el a szükséges és szükségtelen információkkal, hogy került a kép Franciaországba, és hogyan ölelte át a király Leonardót a halálos ágyán. A húsz perces monológ végén jött a szokásos befejezés, van-e valakinek kérdése. Az egyik idős úr föltette a kezét: ő csak azt szeretné tudni, ki festette ezt a képet.

Lehet rá friss szemmel nézni, csak addig behunyt szemmel kell járni a világban.

De a lényeg, hogy Magyarországon hirtelen két új Mona Lisa aspiráns is feltűnt. Előbb a Kieselbach Galéria vezette be a decemberi árverése sztárját, Rippl-Rónai Kalitkás nő című képének első változatát azzal, hogy ez volna a magyar Mona Lisa. Nyilván ehhez azért kell némi fantázia, ez profilban van, fehér bőrű, madárleső nő, nekem nem jutna eszembe a Mona Lisához hasonlítani, nem is azért teszik, mert valóban emlékeztet rá, hanem hogy egy kicsit hecceljék vele a pénzes embereket, potom áron tiéd lehet a világ legismertebb festménye. Már ahhoz képest potom, amennyire ismert.

Nehéz volna eldönteni, hogy a Virág Judit Galéria embereinek véletlenül jutott eszébe ugyanez a gondolat, vagy csak a szomszéd üzletét akarják rontani, mindenesetre ők is a magyar Mona Lisával álltak elő. A festő Gulácsy Lajos, és az elnevezés talán indokoltabb, olasz donna hárfával, és ha szörnyű idétlenül, de azért mosolyog, meg a kezét is úgy tartja, mint az eredeti, mégis összeszorul az ember szíve tőle. Tényleg ennyire béna helyre születtünk, hogy ezt nevezik nálunk Mona Lisának?

Valamikor a nyolcvanas években még hosszan vitatkoztak a szakemberek arról, hogy áru-e a kultúra. Úgy tűnik, a kérdés eldőlt.

Mennyire menő városban élünk! Legalábbis zenei szempontból. Két héten belül három Goldberg-változatok koncerten, egy héten belül a három tenor két még élő tagja koncertet ad, egy napon belül két nagy-nagy búcsúkoncert. Carreras az Arénában és Manhattan Transfer a Müpában.

Gyötrődve az utóbbit választottam. Aztán már nem gyötrődtem, bár értelemszerűen fogalmam sincs, mi történt Carreraséknál, de a Manhattan Transfer csodásan búcsúzott. Az első perctől, a Tuxedo Junctiontől az utolsóig, a Birdlandig. Tiszteletreméltó aggok, fehér hajú nők, ritkás hajú férfiak, és nehéz megfejteni a titkukat. A hangok jók, de szólistának nem mennének el – ettől még énekelnek szólókat. Vagy talán annyi a titok, amennyit az elején mondtak: amikor kitalálták, hogy mit akarnak csinálni (ötven évvel ezelőtt) fogtak öt számot (köztük a Tuxedót is), és hónapokon át csak próbáltak és próbáltak. És ötven év múlva is azt éneklik. Meg mindenféle mást is, mert azért volt itt néhány megújulás, brazil album, rap, pop, Chanson d’Amour.

Valamikor biztosan el kellett dönteni, hogy ez személyes együttes, addig énekelünk, amíg vagyunk, vagy intézmény, tagcserékkel, aztán az élet eldöntötte, meghaltak az alapító atyák. Most úgy tűnik, a maradék is visszavonul, szép volt, jó volt, elég volt.

Nem volt elég, de mit lehet tenni?   

Nem is tudom, miben nem bíztam és miért nem. Vikingur Ólafssonban nem bíztam, hogy ő majd olyan Goldberg-variációkat játszik, amit nem felejt az ember. Hogy miért nem? Talán mert túlságosan begombolkozott zongorista, a szó szoros értelmében is, de átvitten is, amolyan jól megfésült tehetséges Mr. Ólafsson. Eljátszik majd minden hangot, de hol lesz a hangok mögötti kozmosz, a jeges űr, amelyben talán mégis fölfedezhető az Isten arca. Vagy legalább Isten arcának hiánya.

Végül is teljesen mindegy, mit vár az ember előre, ahhoz képest, hogy mit kap. Még a kozmoszt is, hiszen a nagy tapsban ácsorogva úgy hárítja el a művész a ráadáskérést, hogy ezután a naprendszer után nem lehet ráadni, vagy ha van ráadás, az már benne van a darabban, amikor visszatér az ária. Szerintem ugyan nem erről van szó, de ez is teljesen mindegy.

Ami nem mindegy, az maga a koncert, hogy milyen szépen szól a mű, hogy ez is a része a darabnak, a telivér zongorázás, ami már azért is érdekes, mert eredetileg mégis csembalóra íródott a Goldberg. És része a sok ismétlés, amit Vikingur Ólafsson mindig úgy tud eljátszani, mintha nem játszaná el, úgy értem, be van fejezve a variáció, és aztán mégis jön az ismétlés, és amikor rájön az ember, hogy tényleg eljátszik mindent, akkor kiderül, hogy… Hogy tényleg eljátszik mindent. És hogy tényleg ária, és harminc változat, de megőrzi az egyetlen mű érzetét is azzal, hogy a zongorista nem ugrik neki minden változatnak, most jön a tizedik, most jön a tizenegyedik, hanem néha csak átcsúszunk a következő részbe, akkor is, ha azt várja az ember, nagyon megüti most az indulást, mondjuk a 16. változat elején. Megüti majd, de nem az elején, hanem az ismétlésnél.  

Aztán hopp, vége a műnek, ott vagyunk, ahonnét indultunk, az ária visszatér, és ha most az a kérdés, hogy láttuk-e a Jóisten arcát – nem tudom. De valamilyen arcot láttunk, és mosolygott.

Vajon elolvasta valaki a Semmelweis című film forgatókönyvét a forgatás megkezdése előtt? És ha igen, akkor mi lehet az oka annak, hogy Klein doktor a rövid (igazából nagyon hosszú) két óra alatt kétszer is rájön arra, hogy ő maga okozta a leánya halálát?

Többet nem mesélek a történetből, maradjon valami meglepetés is, ami egyébként sincs sok, legfeljebb az, hogy az osztrákok utálják a magyarokat, sőt, az utálatuk a németajkú kisebbségre is kiterjed. Csak így meg azt érzi az ember, hogy valami el van csúszva, igyekszik a filmre koncentrálni, miközben az alkotók érezhetően nem csak a filmre koncentráltak, hanem egyéb szempontjaik is voltak. Látványos legyen, nagy, hosszú, és hazafias. Egyikkel sincs semmi baj, legfeljebb a hosszúval, mert egy viszonylag rövid idő alatt lezajlott dolgot kell elmesélni, nem a teljes Semmelweis életrajzot (ámbár Semmelweis élete nem volt hosszú). Ő már tudja, mi a baj, a többiek meg nem hisznek neki. Ezt dolgozzuk föl viszonylag nehézkesen. És hozzá szerelmi szál.

A film azonban szép, feltűnően szép, barokkban nyomja, mindig bejön a fény valami oldalablakból, mint Vermeernél, és csillognak a szemek. Ilyenkor veszi észre az ember, hogy a legtöbb filmben mennyire nem használják ki a színész szemét.

Vecsei H. Miklós rajongóinak kötelező, Semmelweis Ignác rajongói valószínűleg csak idegesek lesznek tőle, hogy igazából nem is így történt, de hát Petőfi sem a Nemzeti Múzeum lépcsőjén szavalta el a Nemzeti dalt, a mítoszteremtés is szép munka.

A szokottnál egy kicsit most jobban értem, miért vagyunk ennyire kevesen Piotr Beczala koncertjén az Operaházban: a műsor ránézésre nem elég kívánatos. Ez, persze, menő dolog, ha az Operába operát hozna, áriákat és olasz dalokat, akkor talán nem volnának üres székek és üres páholyok, de ő arra használja az ismertségét, amire a hasonló kaliberű énekesnek használnia kell: népnevel. Nemcsak olaszokat és németeket lehet énekelni, de Rachmaninovot és Csajkovszkijt.

Nem példátlan, amit tesz, Anna Netrebko is hasonló programmal jött, de ő a jelek szerint a vonal fölött van, mindegy, csak ő legyen. Beczala meg nem mindegy, ha jól látom.  

Peches, aki nem hallgatta meg. Persze, az emberben dolgozik a képmutatás, bevallja, hogy ő is jobban örült volna valami népszerűbb programnak, vagy játssza azt, hogy én már annyiszor hallottam mindenféle Levéláriát, hogy sokkal szívesebben hallgatok egy csokor Karlowicz-dalt. Azt se tudom, ki az a Karlowicz, pedig egyébként nagyon érdekes figura, talán az egyetlen zeneszerző, aki síelés közben halt meg, eltemette egy lavina.

Igazából aztán nincsen semmi belső lelki tusára szükség, tényleg szívesebben hallgatom a Karlowicz-dalokat, mint a Levéláriát, nem a dalirodalom gyöngyszemei, de ez csak akkor derül ki, amikor Beczala Dvořákra vált: ez tényleg más kategória, izgalmasabb zongoraszólam, súlyosabb szöveg, vagy legalábbis súlyosabbnak tűnik, ha ezt kell énekelni hozzá. De Piotr Beczala lelkesedéssel és odaadással énekli Karlowiczot is, Moniuszkót is, pedig ott a szöveg… „Anyám, árván hagytál, amikor meghaltál.” Ez majdnem olyan, mint Troppauer Hümér verse: Anyám, te vagy árva fiad csillaga.

Egyébként is: ki jár azért dalestre, hogy a szöveget figyelje?

Még van min lelkendezni, a második rész Csajkovszkij- és Rachmaninov-románcain, meg azon, mennyire másképp énekel Beczala operát, mint dalokat, mert azért becsúszik egy Anyegin-ária, egy Ruszalka, a ráadásban meg a Carmen, hogy mennyire szép és jó állapotban van a hangja, mennyire vigyáz a hangképzésre, rakosgatja a torkában a megszólaló magasságokat, de szépen és tisztán szól minden. Szép az este és nagyszerű az énekes, és ha van kifogás, csak ezen túl kezdődik, hogy miért nem elsöprő a zenei személyiség, miért ennyire visszafogott – de mintha ez volna a Beczala-jelenség lényege. Hogy nem jelenség, hanem énekes. Első osztály. De inkább szuperior.   

Senki nem tudja pontosan, mi a jó reklám és mi a rossz, illetve van ezer szempont, mi az, amit szeret a néző, mi az, amit jó elkészíteni, mi az, ami hat is. A három nem feltétlenül esik egybe. De azon néha elgondolkodom, hogy tényleg nagyon meg kell-e fizetni a reklámban szereplő színészt, amikor ő esetleg nem csak azt kapja a fellépéséért, hogy ég a nagyvilág előtt, vagy „pénzért mindent” és „van annyi, amennyiért korpásodik a hajam” hírbe hozza magát, hanem valódi és széleskörű ismertségre tesz szert. Mindenki tudta, aki szerette a jó színházat, mekkora kincs Stefanovics Angéla, de a legszélesebb közönséghez az arca meg a hangja csak a Budapest Bank hirdetésével jutott el. Aki esetleg elfeledte volna, ő volt „köszönjük, Emese”, aki szerelmes volt a banki alkalmazott Zoltánba. Ott voltam az egyik bankfiókban, amikor az ügyfél odament az ügyintézőhöz, és melegen gratulált neki a hirdetéshez, mintha bármi köze is lett volna a pult mögött ülőnek Emeséhez.  

Igazából most az foglalkoztat, hogy ez az egész visszafelé is működik-e. Tönkreteheti-e a színészi pályát egy rosszul megválasztott reklám. Mert most éppen ez megy a tévében, Telekom (ugye?) Stefanovics Angélával és egyebekkel, a magam részéről sokszor nem is nagyon értem, miről van szó, mert nézni kellene hozzá a Marsra, magyar című sorozatot, tudod, ki. Az abban lévő karakterek tűnnek föl, elég utálatos népség, és köztük van Stefanovics Angéla is, hogy csapjon már valaki az asztalra, meg ötkilós telefon, és ehhez hasonló jól megírt sorok. Borzadok, borzadok, de egyébként is, Stefanovics Angéla különlegesen rosszul mondja a magáét, nem tudom, hogy így tiltakozik-e a világ ellen, amely ilyen munkákra kényszeríti, vagy valami elállítódott benne. Mindenesetre érdekel, hogy van-e innét visszaút.   

Ez lesz a decemberi intellektuális mozik sorsa és főtémája: a műorr. Vagy hogy mondják:  orrprotézis?  A Bernstein-filmben (Maestro) Bradley Cooper visel műnózit, a Golda Meir-filmben (Golda) Helen Mirren. Mirren egyébként pechesebb, neki mindenféle egyebet is a fejére meg a testére szereltek, álpofazacskót, pulykanyakat, csípőtágulatot és oszloplábakat, hogy hasonlítson a volt izraeli miniszterelnökre. Tényleg eljut az ember addig, hogy ha ennyire sokat kell dolgozni a sminkeseknek, akkor nem lett volna egyszerűbb egy született vastaglábút alkalmazni? Judi Dench?

Lehet, hogy megkeresték őt is, csak neki jobb volt a szimata. Mert a Golda nem jó film, valószínűleg politikai szempontból sem, de nézői szempontból semmiképpen. A szerep nagy benne, de a színésznő folyton takarásban van, a sok műtestrész mellett még állandóan cigarettázik is, nem függetlenül a megformált alaktól és a megformált korszaktól. Szinte csak a szeme játszik, a szeme él – az persze tényleg él. De a film igazi izgalmai a stáblistával kezdődnek. Mert hogy megnéztük, drukkoltunk, minden össze is jött, megértük Camp Davidet, és akkor azt írják ki, hogy Golda Meir megmentette a népét, de megítélése hazájában ellentmondásos. Az hogy lehet? Mi az, ami nincs benne a filmben? Mi az, amit nem tudunk?

Semmit. Rendben van, de néha azért megyünk moziba, hogy ezen változtassunk.