Nagyon kevés híján láttam tegnap a válogatott meccset, de eltántorított egy sevillai borbély. Pedig régi az előadás a Mezzo tévén, 2009-es a Covent Gardenben, a karmester Antonio Pappano haja még barna volt. Azért lehetett jól látni a színét, mert vele kezdődött a közvetítés, a függöny előtt mondta, hogy Joyce DiDonato lába megsérült, gipszelni kellett, és nem szabad terhelnie, ezért kerekes székből fogja elénekelni (és eljátszani – tette hozzá) Rosina szerepét. És tényleg így volt, jól játszott Joyce, és még fantasztikusabban énekelt, de a többiek is, talán az egy Figarót leszámítva, de hát nem kell minden előadásnak a címszereplőről szólnia.

De miről is kell szólnia? Nem állítom, hogy mindenki úgy ül be egy operára, hogy tudja előre, mi lesz a történet vége, de a közönség nagyobb hányada vagy visszatérő vendég, vagy tájékozódik előre az Operák könyvéből, de legalábbis az internetről. Vígoperánál még nehezebb a helyzet, mert nemcsak a történet ugyanaz, de a poénok is, most részegnek tetteti magát, most meg lebukik az álöltözete miatt. Mintha egy vígoperánál az előadások nagy hányada arról szólna, hogyan sikerül rásózni a közönségre a régi poénokat, ha nevetnek, akkor rendben van, ha tapsolnak, még nagyobb rendben van. A sevillai borbély esetében is csak egy olyan előadásra emlékszem, amely alapvetően új dolgokkal próbálkozott volna, a Kovalik Balázs által rendezett Se kanál, se villa címet viselő szegedi produkció, ott a zenemester egy dobszerkót húzott be maga után, ütni tanította Rosinát, és hasonló poénok mentek, teljes döbbenet volt, hogy ez is belefér, hogy ettől még az egész A sevillai borbély maradt. De a Covent Gardenben is nagyon nevettek tegnap, illetve tizennégy éve, és végül nem is tudom, hogy van ez. Az operai közönség eleve jóindulatú? Vagy az énekesek nyerik meg az előadásnak az embereket, ha szépek a hangok, akkor tetszenek a poénok? Vagy ez a nevetni vágyás voltaképpen a konzervativizmus, tudjuk, hogy jön a poén, és tényleg? Tudjuk, hogy nevettetni szeretnének, hát hadd örüljenek?

Akár jó hír is lehet, hogy a Tündérkert sorozat nincs olyan végtelenül messze a jól sikerül televíziós sorozattól, mint mondjuk a Kossuthkifli - ha még emlékszik rá valaki. De a rossz hír az, hogy mégis messze van a jóságtól, hogy bár azt ígérték, aki végignéz egy részt, alig várja a következőt, ehhez képest a dupla első rész második felében már álomba szenderültem. De hát se forgatókönyv, se főszereplő, akkor nem nagyon tudja az ember, hogy mit nézzen a sorozatban. Parti Nórát, mert buja szexnő. Szamosi Zsófiát, mert Szörnyella de Frász?

Tényleg erősebbek nőben, mint férfiban. A fiúk eleve inkább reformkori legényeknek néznek ki, akik konflisszerű kocsiban édelegnek a rámenősebb nőkkel, a Báthory Gábort alakító Katona Péter Dániel amolyan magyar Timothée Chalamet, de ő is messze van az eredetitől, pont a lényeget nem érezni benne, a személyiség erejét, hogy valaki öngyilkos lendülettel száguld át az életén, és ránt magával mindent és mindenkit. Hol itt a (Karinthy szavával) félliterköpő? Helyette egy Báthory Ödönkét kapunk az Éjféli operabemutató című réges-régi kabaréjelenetből. Az akciójelenetek profibbak a szokásosnál, de most már leszokhatnának arról, hogy egy kaszkadőr hosszan-hosszan ég, ezt valahogy a hetvenes években találhatták ki, akkor hatott is, most az ember rögtön egy forgatási helyszínen érzi magát, ahol pokróccal-poroltókkal fölszerelt munkatársak várják, hogy közbeavatkozhassanak. Nemes anyagból dolgoznak, jó a szándék, mindenki szeretné szeretni a Tündérkertet, de nem tudom, kinek fog sikerülni.  

Néhány nappal ezelőtt meghalt Reiner Goldberg, akinek annyit néztem az árialemezét az NDK Centrumban, de aztán soha nem vettem meg a korongot. Talán erről lehetne egy sorozatot indítani, muzsikusok, akiknek a megjelenése a lehető legjobban félrevezeti az embert. Ivan Moravec, aki kifinomult és nagyszerű zongorista volt, de ránézésre leginkább úgy festett, mint aki lakások bérbeadásával foglalkozik Prága központi kerületeiben. Reiner Goldberg is gond nélkül befért volna a keretbe, szemüveges, keresztbe álló szemű, de szépen zengő hőstenor, bár valamiért Solti (vagy ha nem ő, akkor a rendező Peter Hall) kitette Bayreuth-ból. Pár év múlva visszatért, megmenteni a Tannhäusert, és akkor már maradt is tíz évig.  

Semmi bizonyítékom nincs rá, de mindig azt gondoltam, hogy ő a modellje Szabó István filmjében, a Találkozás Vénusszalban a keletnémet tenoristának, aki az éneklés mellett autóalkatrész-kereskedelemmel is foglalkozik, de aztán felnő feladatához az Opera Europában.

Nem csodálatos, hogy azelőtt ilyen filmeket lehetett forgatni?

Tudom, hogy van ezer dolog, ami vitatható a Műcsarnokban látható Reigl Judit kiállítás körül. Nagy, de talán túl nagy, sok, de talán túl sok, változatos, de talán túl változatos. Hogy az egymás mellé lógatott kisebb méretű képek kioltják egymást, és az ember hirtelen úgy érzi magát, mintha el akarnák neki adni ezeket a képeket. Sétál bent a látogató, és eljátszik a gondolattal, minek örülne a legjobban, ha otthon nézegethetné, mondjuk ötven éven keresztül. Én A fúga művészete sorozatból választanék, de talán csak azért, mert ezek nemcsak fogantatásukban zeneiek, (Reigl Judit A fúga művészetét hallgatta, arra sétált és közben festett a műteremben, amikor a képek készültek), hanem mert a végeredmény is zenei, mintha valami kotta-titkosírással készültek volna a művek. Mire megfejteném, le is telne az ötven év.

Tudom, hogy nem illik ilyet mondani, de nekem Maiwenn elég nyomasztóan néz ki. Amivel nem volna semmi baj, de pont ő játssza a maga rendezte Jeanne du Barry címszerepét. Így aztán meg is van a válasz, hogy vajon miért nem találtak dubarrysabb megjelenésű főszereplőt – nem erről van szó. A film elszánt csatakiáltás a kurtizánok mellett, akiknek csak a testük maradt eszköznek ahhoz, hogy megvalósítsák önmagukat. Nem tudom, szebb lett-e azóta a világ, legalább ebből a szempontból, mindenesetre nem árt, ha látjuk az éremnek ezt az oldalát is. Van néhány lehetőség rá, Traviata, Nana, és ez a csodálatos történet.

Mert amúgy tényleg csodálatos, hogy milyen utat járt be Madame du Barry. A film nem pontos, itt-ott egyszerűsít, nem az a du Barry gróf vette feleségül Jeanne-t, akivel szerelmi viszonya volt, hanem az öccse, és a történet egy idő után véget ér, mondhatni éppen ott, ahol du Barry kalandjai még fantasztikusabb fordulatokat vettek. Ellopják az ékszereit, Angliába utazik, hogy előkerítse azokat, emiatt megvádolják, hogy kémkedik és összejátszik a forradalom ellenségeivel, aztán tisztázzák, visszakapja az ékszereket, végül mégis guillotine, két hónappal XVI. Lajos és a főellenség, Marie Antoinette után.

Ehelyett szerelmi történetet kapunk, még ha az embernek vannak is kétségei Madame du Barry önzetlen és lángoló érzelmei felől. Igaz, Johnny Depp a király, akinek viszont úgy írták meg a szerepét, mint annak idején Arnold Schwarzeneggernek a Terminátort, lehetőleg minél kevesebbet kelljen beszélnie, mégis furcsa, hogy a francia király akcentussal beszéli az anyanyelvét. Depp így is jól vágja a pofákat, dühösen villámlik a szeme, és fáradtan az égre néz. Ha mégsem neki örül a legjobban az ember, az csak azért van, mert egy kisebb szerepben feltűnik Pierre Richard is, a magas szőke férfi. Nem szőke, és nem felemás a cipője.

Van az a nem is tudom, mi ez. Nem nyelvtörő, mert nem nehéz kimondani, csak az értelem tud elveszni mondás közben: Ádám bátyám lábát rántván, pávát látván, pávává vált. Tudok hasonlót angolul is: how much wood would a woodchuck chuck if a woodchuck would chuck wood.

Maradjunk Ádámnál. Hogy talán meg kellett volna kérdezni Nádasdy Ádámtól, változtat-e az ember, irodalmi ember viszonyán Az ember tragédiájához, ha őt magát is Ádámnak hívják. Szerintem egy kicsit igen, én jobban bírtam Toldli Miklóst, mint János vitézt, de biztosat csak Nádasdy tudna mondani. Öt sorral ült előttem az Embtrag bemutatóján, de az ember ilyen hülyeséggel nem támad le valakit.  Viszont elhagyva pávát és mormotát (woodchuck), még mindig megmarad a fóka. Az ember tragédiájában valahogy a fóka válik az ember végcéljává, és ez voltaképpen nagyon különös. Úgy értem, ha ma írták volna a darabot, akkor nyilván nem kihűlt volna a Föld, hanem túlmelegszik, de Madách még a kihűléstől tartott. Van egy Vonnegut-regény, talán a Galapágos, de nem vagyok egészen biztos benne, amelyben az emberek szépen visszaszoknak a tengerre, egy genetikai hiba miatt visszanövesztik a bundát, alá a zsírréteget, és a vízben élnek, nyers hallal táplálkoznak. Ember voltukra már csupán az emlékeztet, hogy amikor szép sorban, egymás mellett fekszenek a szárazföldön, süttetik magukat a nappal, és valamelyik szellent egyet, akkor többiek valami nevetésszerű hangot hallatnak. Mint régen.

Ádám bátyám fókává vált.

Kicsit jobban kellene szeretni az Embtragot, a Katona József Színház kísérletét, hogy maivá, élővé, frissé tegye a klasszikust, Nádasdy Ádám kiegészítéseivel és átírásával. Viszonylag hamar kiderül, mennyire Madách az, amit játszanak. Eléggé, de valahol a harmadik perc táján azt mondják, hogy „ugyanazt a lemezt játsszák”, ezt biztos nem Madách írta. És ha nem volna vinil-megújhodás, akkor lehetne éppenséggel ez is a múltból behívott kép. Szinte-klasszikus

Kicsit kevésbé kellene szeretni az Embtragot, mert túlkényezteti a közönséget. Tényleg, már Madáchot is nehéz volna követni? Érdemes azt, hogy „űrt érzek, mondhatatlan űrt” arra cserélni, hogy ürességet érzek? Hamarosan Petőfi következik, a tél dere már megüté fejemet le lesz cserélve arra, hogy őszülök?

Ezek csak az elméleti, vagy lelkiállapot hozzáállások, teljesen mellékesek ahhoz képest, ami a színpadon látható. Meg ahhoz a fontos rendezői (Székely Kriszta) felismeréshez képest, hogy Az ember tragédiájának nem kell feltétlenül történelmi tablóvá válnia, ahol a néző valahol a középtájon elkezd visszaszámlálni, hogy mennyi van még hátra, mikor lesz végre sok az eszkimó, hanem egy korba belefér mindegyik, vagy majdnem mindegyik kép, demokrácia és jó szándékú zsarnokság, kéjelgés és vallási düh, kiábrándultság. Főleg a kiábrándultság, ez is lett a legjobban sikerült szín, a prágai. Ami meg nem fér bele az egyetlen korba, az ki is marad, mint a párizsi szín.

Jobban szeretném, ha mindennek ellenére nem unnám mégis, nem érezném, hogy sokat énekelnek, hosszan táncolnak, nem minőségi a csere, szöveg helyett Fender gitár. Kevésbé szeretném, ha nem látnám a vagányságát, meg a nagy léptéket, a szép díszletet, a három Ádámot és két Évát, egy Lucifert. Zavarban vagyok az egész előadással kapcsolatban, de lehet, hogy az egyáltalán nem baj.  

Nem létező népművelői pályám legnagyobb  sikerének máig azt tartom, amikor a nyolcvanas évek elején egy század lövészkatonát sikerült rávennem arra, hogy nézzük a King's Singers budapesti koncertjének felvételét a tévében. Persze, nem enyém az érdem, én csak épp a kezdőlökést adtam meg, odaültem a tévé elé, a többi jött magától, szabolcsi és zalai legények megkövülten, nevetgélve, de egyre nagyobb érdeklődéssel nézték az adást, ezeket a furcsa, idétlen fazonokat, angol frizurákat, angol fogsorokat, fejhangon régi és újabb időkből éneklő, madárhangot utánzó férfiakat. 

Nem elégedetlenkedve a tegnapi fellépésükkel, meg tudomásul véve, hogy változnak az idők, meg unva a régi szépek emlegetését, mégis azt mondom: ezzel a tegnapi King's Singersszel valószínűleg nagyon hátba vertek volna a bajtársak, ha nem kapcsolok el fél percen belül.  

Kicsit talán megnyugtatóbb volna, ha a Magyarázat mindenre volna Reisz Gábor első filmje, az ember felhőtlenebbül örülne, hogy feltűnt egy új tehetség, még nem tudja egészen pontosan, hogy mitől jó, vagy mitől profi egy film, nem érzi, mennyit bír el a története és a mondanivalója, de megható elsőfilmes bajai vannak. Hosszú, hosszúcska, mert mindent el akar mondani a szereplőiről, átmenetileg elengedi a főhőst, hogy másokat is megmutasson, mások történetét is befejezze, vagy egyformán ne fejezze be mindenki történetét. Például kimaradhatott volna Fodor Tamás jelenete, de hogy mondták volna meg Fodor Tamásnak, hogy sajnos…

Első filmek jutnak az eszembe a Magyarázatról, de jó első filmek, Az én XX. századom és az Álmodozások kora.

Majdnem tele a mozi péntek este, ami nagyon megdobja az élményt, akkor nevetnek, amikor kell, és nevetnek, amikor kell, hálásak a nézők, hogy arról van szó, amiről szó van, olyan párbeszédeket hallanak a vászonról, amilyeneket ők maguk is folytatnak, amiből, legalábbis hivatalosan, már elegük van. Nem hivatalosan persze senkinek sincs elege a politikából, mert akkor miről beszélgetnénk, a Fradiról? Reigl Judit ecsetkezeléséről? Reisz Gábor filmjeiről?

Színészes film, sőt, új színészes film, és mindenki jó benne, ez tényleg nagy csoda, Znamenák István és Sodró Eliza nagyon, de az Ábelt játszó Adonyi-Walsh Gáspár is, akit én eddig csak reklámban láttam.

A csúnyaság szeretete. Azt hiszem, ez tetszik a legjobban a filmben. Hogy nem az égi mását látjuk, hanem a valót, mindenki, vagy majdnem mindenki elég bénán néz ki, nemcsak a lúzerek, de a vinnerek is. Ámbár itt szinte mindenki lúzer, csak a jövő szép. Amit meg nem szeretek, az a Képzelt riport-effektus, hogy elvben valami ellen beszélek, de épp azt használom. Látszólag az élet átpolitizáltsága a bajom, de azért nézik a filmet, mert át van politizálva. Vagy ha nem ezért nézik, akkor talán ezért tapsolnak a végén. Mert tapsolnak.

Nem ezzel kellene most foglalkozni, de hová lett A föld füle? Nem is A Föld füle, hanem az a másik, amit annyit néztem gimnazistaként, vizes mozgó szobor, plexi hasábban tálkák voltak több sorban egymás fölött, és amikor egy-egy tálka megtelt, leborult, kifolyt belőle a víz, aztán visszaállt, ment tovább a folyamat. Örökmozgó jellegű mű volt, persze nem magától mozgott, a vizet föl kellett szivattyúzni, de mégis megbabonázva nézte az ember, hogy van ilyen gondolkodás is a művészetről, nemcsak Sebastiano del Piombo.

Nem ezzel kell foglalkozni, épp öröm van, a Szépművészeti Múzeum Hantai Simont szerzeményezett, nagy kép, szép kép, most épp nem lehet vele sokat kezdeni, mert bizonyos ajtókon nem fér be, a Márványcsarnokban látható, inkább a szemben lévő ledfallal van érdekes kölcsönhatásban, semmint az apját saját tejével tápláló Peróval. Ez most érdekes kérdés, hol lesz az új Hantai, de addig is ott van a Márványcsarnokban, érdemes megnézni, eldönteni, hogy melyik az erősebb, a márvány, vagy Hantai sárgái.

A csarnokban írás van a falon, Ars longa, vita brevis, az élet rövid, a művészet örök (hosszú). Azért jutott csak az eszembe, hátha a plexi mobilszoborra ez nem vonatkozik.