Tegnap azon gondolkodtam (ahelyett, hogy figyeltem volna), miközben Philippe Herreweghe vezényelte a Missa solemnist, hogy azért Beethovennek lenni sem lehetett könnyű. Majdnem olyan nehéz, mint most Cristiano Ronaldónak lenni. Úgy értem, az emberben dolgozik a meggyőződés, hogy ő a világ legjobbja, hogy ez a sorsa, a világ legnagyobbjának lenni, de közben van valaki, aki szintén a világ legjobbja. Hát mit csináljon Beethoven Mozarttal.

Egyrészt kicsikét fikázza, főleg szóban, hogy igen, Mozart nem volt olyan nagy zongorista, mint képzelnénk a zongoraversenyek alapján, mert még csembalón tanult meg játszani, és a billentése… Hát jó, de kit érdekel Mozart billentése, amikor már húsz éve halott. Akkor próbálja meghaladni, ha Mozart a Cosi fan tuttéban, Fiordiligi rondójában két kürtöt használt, akkor ő a Fidelio áriában hármat. De 1818-ban, amikor a Missa solemnist írni kezdte, már tényleg messze volt Mozart. Már nem kellett őt se fikázni, se meghaladni, csak a segítségét kérni.

Eddig soha nem tűnt föl, de tegnap igen, ahogy az üstdobos excellált a darab kezdetén, hogy hiszen ez ugyanaz. Ugyanaz, mint A varázsfuvola, még mielőtt ráfordulna a hegedűk lallallalallájára. Hogy ha valaki valami nagyot akar mondani az emberről meg a világról, akkor nincs jobb, mélyebb, igazabb, mint Mozart. Legfeljebb Beethoven.

Inkább Mozart, azt hiszem.  

Az Órák című operát közvetítették szombaton világszerte, a Metropolitan előadását. Lényegében semmit sem tudtam a darabról meg a szerzőkről, vagy legalább arról, hogy meddig tart az előadás, van-e szünet, így aztán odakerestem a színház honlapjára, ahol ez a felirat fogadott.

Másnap is. Most is, amikor ezt írom, szóval a helyzet súlyos.

Azt hinné az ember, hogy ilyen nincs. Mi értelme van megtámadni egy operaház honlapját, mi jó származhat belőle? Vagy ez valami tiltakozás volna, a világban olyan nagy a baj és a szegénység, hogy ne tessék itt drága pénzért csokornyakkendőben tenorokat meg baritonokat hallgatni? Egy elkeseredett néző így áll bosszút a félresikerült előadásokért?

De hát miért is kell ennyire negatívnak lenni? Nem lehet, hogy valakik ravasz és fondorlatos módon már nyomtatják maguknak a potyajegyeket a Traviatára?

Nem képzelem, hogy én oldom meg a Mácsai-rejtélyt, de valamire azért rá lehet ébredni a Kiscelli Múzeumban, Mácsai István kiállítását nézve. Azt se tudom, létezik-e ez a Mácsai-rejtély, vagy másokat egyáltalán nem is izgat a probléma, Mácsai Istvánt bedobják a képcsarnokos festő dobozába, évente százat festett, mindenféle csinoska csendéleteket, valamiből élni is kell. De mégis vannak portrék, amik nem illenek a képbe, arcok, amik mögé mindenféle életet képzel az ember, mi lehet velük, élnek-e, holtak-e. Élnek, ő például Gémesi Géza a Zeneakadémiáról, a fiam (mármint az ő fia) barátja. Aztán vannak elég idegesítő korszakok, amelyekben a festmény szinte karikatúrának hat, gondosan kidolgozott festménykarikatúrának, galambfészek a betört fedelű biztosítótábla előtt, vagy ezek a klasszikus idézetek, Velázquez Kiskunfélegyházán, Bruegel a Bajcsyn. Ha jónak látom, hirtelen nem tetszik, ha nem tetszik váratlanul mégis jó lesz. Legalábbis valaki, aki a maga feje után ment az úton, nem azt nézte, hogyan illik festeni, hanem hogy neki mi tetszik.

Az az érdekes a kiállításon, hogy Mácsai fényképeiből és filmjeiből is látni, és nagyon jól fényképezett, pedig csak amatőr szinten érdekelte az egész, vagy használati szinten, mintha jegyzeteket készített volna későbbi festményekhez. Meg persze, ott volt 56-ban, ahol lőttek, ruszkik, akik nem mentek haza, áldozatok átmeneti sírban, emberformák a föld alatt. Nem állította ki a képeit, nem vetítette a filmjeit nyilvánosan, nem kezdett egy párhuzamos karriert, költő és hadvezér, festő és fényképész. És, anélkül, hogy a saját fegyverét akarnám ellene fordítani, most itt látom a megoldást: mintha fényképész szeme lett volna, néhány kép kifejezetten fényképészeti gondolatnak látszik, folyosói rács és az árnyéka, fiatalok a Duna-parton. Hogy áll az a gitár az öltönyös kezében, kétnyakú, akusztikus, de a két nyak nem egy irányba néz. Most ez volna a megoldási javaslatom: Mácsai István túl jól festett ahhoz, hogy fényképész legyen, de fejben, világérzékelésben mégis inkább fotós volt.

Aztán vagy igaz, vagy nem.

Ha én hamisító lennék, pénzhamisító, de nem ilyen mezei, színes fénymásoló, hanem római pénzérmék hamisítója, akkor biztos olyasvalakit tennék az érmékre, akit mindenki ismer. Marcus Aurelius fejét. De Sponsianust biztosan nem.

Csak azért mondom, mert ez az apró, mondhatni lélektani érv évtizedekig nem jutott az emberek eszébe. A Sponsianus-érméket Erdélyben találták 1713-ban, szép arany korongok, furcsa módon nehezebbek, mint az akkoriban szokásos aranyérmék voltak. De nemcsak ez volt gyanús bennük, hanem maga Sponsianus, akiről senki sem hallott, mégis koronás főként díszeleg a pénz egyik oldalán. Az érmékből néhányat azért el tudtak adni, messzire kerültek, Glasgow-ba, de a 19. század során szakértők megvizsgálták, és megállapították, hogy szánalmas hamisítvány. Egyrészt egy Sponsianus nevű ürge van rajta, márpedig ilyen nevű császár nem volt a Római Birodalom történetében, másrészt az érme hátlapja egy köztársaság korabeli érme hátlapját másolja. Mindegy, azért nem olvasztották be, mégis szebb egy ilyen érme, mint egy arany göböcske.

Nemrég újra megvizsgálták az érméket, nem függetlenül attól, hogy közben kiderült, ha nem is volt Sponsianus császár, azért Sponsianus nevű valaki, talán trónbitorló, talán hadvezér, esetleg trónbitorló hadvezér mégiscsak volt. A pénzérméket mindenféle vizsgálatnak vetették alá, és legalább annyi kiderült, hogy ha hamisították, nem úgy, ahogy mindenki tenné, hogy egy kicsit reszelgeti, tapogatja, hogy kopjon rajta a felirat, hanem tényleg huzamosabb időt, talán századokat töltött az arany a föld alatt. Ha a hamisítók összejátszottak, akkor generációkon át ívelő a kaland, elásom ezt a pénzt a földbe, és csak az ükunokám áshatja ki.

Nem is tudom, mi a tanulság, talán csak annyi: semmit nem szabad kidobni. Remélem, Sponsianus főszereplésével már készül valami történelmi regény és sorozat.

Pillanatnyilag jó ötletnek látszott, hogy miután átszáguldottam a Mozart-szonáták felén Kocsissal a bakon, átkéredzkedjek a Ránki-szánra, és átszáguldjak a kimaradt Mozartokon. Végül is ez ugyanazon iskola, egy szellemiség, akármekkora eltérések vannak a két pianista között, Mozart mindkettőnek Mozart, mindketten arra törekednek, hogy minél hívebben, pontosabban, blablabla.

Most meg itt ülök, azzal a tanulsággal, hogy tovább kellene már lépni, de nincs szívem hozzá. Nem tudom, miért tűnt könnyebbnek Kocsis, értette az ember, hogy ő ilyen, nem ideális Mozart-pianista, úgy értem, nem hal bele valami kellemes, lágy, andalításba. Most el is akadtam, tényleg az az ideális Mozart-pianista, aki belehal az andalításba?

Mindegy, nem ez a bajom, hanem hogy nem sikerült a mesterterv, nem sikerült átismételni az összes Mozart-zongoraszonátát, mert föltettem Ránki első lemezoldalát, két szonáta, az F-dúr és az Esz-dúr. Az előbbi valaha (1965-ben) nagyot ment Magyarországon, Richter játszotta a Zeneakadémián, és valami történhetett ott a második tételnél, mert minden kritika azt emelte ki. Egyébként meghallgatható a koncert felvétele, a Richter in Hungary album hatodik CD-je ezzel indul. (Mármint a szonátával, nem a második tétellel.) Fent van a léc Ránki Dezsőnek, ő meg… nem is tudom. Nem ezzel foglalkozik. Csak játszik. Látszólag egyszerűen, elegánsan, szépen, választékosan, és mégis minden sokkal bonyolultabb, mert nem tudom levenni a korongot a lemezjátszóról. Valahányszor odaülök, hogy most már tényleg, gyerünk, hallgassunk valami mást, mindig az jut eszembe, hogy de hát ezzel nem vagyok még kész, ezt kell újra és újra. Teljesen meg vagyok akadva, nem panaszként mondom, hanem boldogságként, hogy az ember soha nincs kész. Előbb vagy utóbb azért lekerül a lemez, vagy felkerül valami más, vagy CD-re váltok, arra is megvan minden okom, de közben itt marad ez az első lemezoldal a két szonátával, ahová nemcsak vissza lehet menni, de vissza is kell, mert végtelen a történet.   

Az embernek az az érzése, hogy valakik a film ellen dolgoznak. Talán többen is. Ott van mindjárt a címe: Átjáróház. Olyan, mintha ezeknek a humorosnak szánt magyar filmeknek a sorába akarna illeszkedni, a Kölcsönlakást már láttam, köszi, az Átjáróházat már nem kérem. Aztán a plakát, rajta addig retusálták Rujder Vivient, amíg úgy nem nézett ki, mint Xantus Barbara, pedig nem ő. Aztán nyakukon az Avatar, ha valaki egy filmet néz meg decemberben, az aligha az Átjáróház lesz.

Pedig lehetne. Lehetne a forgatókönyv miatt, ami egyszerre horror és mese, de ennek a műfajnak vannak hagyományai Jancsi és Juliskától a hamelni patkányfogóig, és tovább. Rendben, ők is bedőlnek a boncmester szónak, pedig, ha jól tudom, a boncmester csak vág és kozmetikáz, de nem égeti a holtakat. Van világa, egyszerre van benne az időben, tudjuk a szereplők születési évét, és lóg az időn kívül, ami a ruhákat vagy a buszokat illeti. Vannak színészei, újak és régiek, Kulka és Kútvölgyi, Rujder és Bárnai Péter. És bár ódzkodom attól, hogy egy számomra idegen embert Istinek nevezzek, de a rendező, Madarász Isti tényleg szép munkát végzett. A magam részéről drukkolok, hajrá Isti.

Igazából négy. Vagy hat. Ma van Hantai Simon századik születésnapja, ma nyílik a kiállítás a Szépművészeti Múzeumban, de tegnap volt a megnyitó. Ahogy szokás, beszéltek, viszonylag hosszan, ahogy nem feltétlenül szokás, zenéltek, Hantai három fia is zenész, sőt régi zenész. Annyira azok, hogy én elég sokáig nem tudtam a csembalista Pierre Hantairól, hogy „ő a fia”, nyilván gyanús volt, hogy valakinek Hantai a neve, de az i-n két pont van (ezt nem tudom leírni, azt hiszem), amitől nem lesz annyira egyértelműen magyar a szó megjelenése. Persze, azért van a két pont, hogy ki kelljen mondani az i-t, hogy ne „anté” legyen, hanem legalább „antai”. Azért egy kicsit Hantai Simon úgy marad meg nekem, hogy „ő az apja”, majdnem mint a klasszikus Mendelssohn-helyzetben, ahol a bankár papa, a filozófus és a zeneszerző között azt mondta: fiatalon az apám fia voltam, mostanra a fiam apja lettem.  

A megnyitón tehát zenéltek, hogy hogyan, azt nehéz volna megmondani, mert a múzeum román csarnoka visszhangzik is, nagyon magas is, a fuvolából fölszállt a hang a magasba, aztán valami bugyogásként tért onnét vissza. Nem baj, nem is ez volt a lényeg. Harminc év múlva úgy emlékezünk majd vissza, hogy csodálatos élmény volt. 

Lemaradtam a Kirstie Alley-alapvetésekről, és, gondolom, most már így is marad, nem láttam a sorozatait, se amiben játszott, se amiben önmagát játszotta, hogy vajon le tud-e fogyni. Amennyire tudom, sikerült neki, de aztán vissza is tudott hízni. Azt a meggyőződést, hogy Kirstie Alley csodálatos színésznő volt, voltaképpen egyetlen filmre alapozom, egyetlen film egyetlen jelenetére, az Agyament Harryben arra, amikor megtudja, hogy a férje megcsalta az egyik pszichológiai páciensével. Miközben épp a szó szoros értelmében a férje torkának ugrik, megérkezik egy másik paciens, ő összeszedi magát, bevonulnak a rendelőbe, a férfi vallani kezd, de persze a nőben forrnak az indulatok, kimegy egy kicsit üvölteni, visszajön, gyógyszert vesz be, megint kimegy, megint üvölt. 

(Ez az a jelenet, amibe egy kicsit bele kellett nyúlnia a magyar fordítónak, Woody Allen azt mondja, azért vált el az első feleségétől, mert éjszaka, amikor a hold rásütött, olyan volt, mint Max Schmeling. A magyar néző meg nem tudja, ki az a Max Schmeling, így a szövegben azt mondja, úgy nézett ki, mint Sammy Davis junior.)

Szuper vicces a jelenet, Kirstie Alley csodálatos, egyébként Bánsági Ildikó is csodálatos a magyar szinkronban, és most azon gondolkodom, szabad-e ilyenkor röhögni. De ha nem szabad, akkor is muszáj.

El vagyok szánva, hogy egy nap nekiülök, és végighallgatom az összes lemezemet. Mármint a vinyl lemezeket, és nyilván nem egy nap alatt, csak hogy ne maradjon a szobában olyan lemez, amin nem tudom, hogy mi van. Kell hozzá előkészület, vagy ha az nem, legalább egy lemezjátszó, semmi különös, csak legalább olyan, amelyen egy tartott hang végig ugyanabban a magasságban szól. Meg erősítő. Meg hangfal. Nem szidom a sajátot, legalább forog, és valami kijön belőle, hiszen épp ennek örültem tegnap.

Szó sincs hifizmusról vagy valami elitista zeneélvezetről, egyszerűen vannak olyan zenék, amelyek máshogy ma nem hallgathatóak meg. Mozart-szonáták, Kocsissal. Persze, lett belőle CD, és a fénykép ugyanaz, mint a régi albumon volt, de biztosra mentek, csak a Török indulós A-dúr szonáta van rajta, meg a c-moll a fantáziával együtt. Az albumban meg még van hét. Nem tudom, ki döntött úgy, hogy melyik cédésíthető, és lesz-e még változás. 1980-ban jelent meg a lemez, és akkor az volt a nagy vállalás (akkor azt hittem, nagy), hogy a téli iskolai szünetben meghallgatom az összes szonátát. Már ami rajta van, mert ez albumpár volt, amit nem Kocsis játszott, azt Ránki, kék ingben.

Egyébként érdekes, mennyire nem LP-barát egy ilyen kiadvány, akárhogy ügyeskedtek, végül mégis lett egy olyan lemezoldal, amelyen egy teljes szonáta sincsen, a 7. lemezoldalon az egyik szonáta utolsó két tétele van rajta, és a következőnek az elsője.  

Mindegy, főleg úgy, ahogy most hallgattam, mert ami régen egy szünidőre való vállalás volt, az most egy délután, raktam és fordítottam a lemezeket, amíg egyszerre csak eljött az utolsó oldal. Mind a műfaj, mármint a vinyl, mind a zene, mind a magántörténelem tökéletesen alkalmas lett volna egy nagy nosztalgiaparádéra. Ahogy Csáth Géza írta, amikor összeszedte, hogy mik a jó dolgok az életben: napfényes délelőtt könnyű lázzal Mozartot zongorázni. Akkor mennyire jó, ha az embernek még láza sincs. És nem is ő játszik, csak hallgat.

A lényeg mégis az, hogy egy pillanatra sem éreztem ezt a múltba révedést, hogy fiatalok voltunk, meg beh szépek is voltak a régi karácsonyok. Ez Kocsis. Vagy ez is. Nem állítom, hogy tökéletes, amit csinál, hol kapkodós, hol kemény, hol elmegy valami mellett, nyilván szándékosan, talán provokál is, de soha nem engedi, hogy ez valami múltról szóló előadás legyen. Még akkor sem, amikor maga az előadás is a múltból jön. Attól, hogy meghalt, még él.    

Tudom, hogy vannak, akik megőrülnek Händeltől, és nemcsak a tudatlanok között, de muzsikusoktól is hallottam már, hogy nem lehet kibírni, folyton bejönnek valami nők, és visonganak. Nincs igazuk, de értem, mire gondolnak.

Viszont itt van Lea Desandre, aki bejön és visong, épp egy áriát a Semele című operából. Mikor utoljára (és először) láttam a darabot, Cecilia Bartoli énekelte ezt az áriát, miközben párnákat vágott Jupiter fejéhez, megesküdtél, hogy megmutatod magadat teljes valódban. Jupiter meg a fejét fogja, mert tudja, hogy mik lesznek a következmények. Még csak nem is ez a leghíresebb ária a Semeléből, legalább három sokkal többet énekelt is van még a darabban. De ez tényleg milyen csodálatos. Nemcsak azért, mert milyen zene, mekkorát kell visongani benne, hanem mert az egész teljesen mai szituáció, a csalódott nő nekitámad a férfinak, közben fenyegetően díszítgeti a szólamát, ötven év se kell hozzá, és ebből lesz az Éj királynőjének áriája, bár nem tudom, Mozart látta-e a Semele kottáját. Ahogy Lea Desandre énekli, úgy benne van az ötven év, és benne van még kétszázötven év, kényelmesen érkezünk meg a mába, a mozdulat, az indulat teljesen mai, a hangzás meg, a sikálás, az ember eszébe juttatja, ahogy a DJ-k sikálnak a vinyl lemezekkel. Hello, Händel cimbora.

Tulajdonképpen nem mondani akartam, hanem kérdezni: hogy lehet valami ennyire-ennyire jó?