Az emberiség történelmét meghatározó nagy találmányok közül voltaképpen a könyvnyomtatást értem a legkevésbé. Nem azt, hogy miért, hanem hogy miért olyan soká? Mi volt benne olyan nehéz? Mert ránézésre az egész olyannak látszik, mint a kerék (bár tudom, hogy a kerék sem volt meg mindenhol és mindenkinek) évezredek óta tudták, hogy ha valamit belenyomnak a homokba vagy enyhén ellenálló földbe, az nyomot hagy, ha színes gyümölcs nedvébe lépnek, akkor lenyomatot hagy a talp. Amikor már ismert volt a réz- és fametszés technikája, éppenséggel leeshetett volna, hogy képek helyett szöveget is lehet réz- és fametszeni.

Az utóbbi le is esett, ha jól tudom, Gutenberg előtt ezerháromszáz évvel már nyomtattak Kínában fába metszett szövegeket, persze, az bonyolultabb ábécé soktízezer jel kell egy hosszabb (vagy talán rövidebb) értekezéshez. Meg, persze, papír is kellett hozzá, ami keleten volt, nálunk a pergamennel vacakoltak. És akkor Gutenberg ötlete csak a mozgatható betűk volt, meg a festék, meg a sajtó, ami egyenletesen osztja el a betűkön és a papíron a festéket. De mégis furcsa, hogy az ókori Rómában, ahol éppenséggel lehetett igény plakátokra, mikor lesz a következő gladiátorviadal, ki játszik kivel, ilyesmivel nem kísérleteztek.

Ami meglepő számomra, az az, hogy ez keleten sem tört be. Vagyis, ha jól tudom, csak nem sokkal Gutenberg előtt. Igaz, voltak mozgatható betűs nyomtatások Koreában, de csak pár évtizedet vertek Európára, a 14. század második felében kezdtek el a szó mai értelmében nyomtatni.

Biztosan megvan ennek is mindenféle technikai oka, a fémművesség fejlődése, vagy hogy egyáltalán mekkora igény volt a könyvekre, hányan tudtak olvasni, hasonlók, de az ember mégsem tud jobbat mondani, mint hogy ekkor (akkor) jött el az ideje.

Más dolgunk sincs, mint vigyázni, hogy az az idő itt is maradjon.

A Virág Judit Galériában nemrég látható volt ez a Molnár C. Pál festmény. Sőt, valahogy két változatban is látható volt, furcsa módon ez volt a szemérmesebb változat, talán fotón meg lehetett nézni a borotválatlan aktot is. Milyen kár, hogy Molnár C. nem volt nagyobb festő, akkor lehetne ez is valami múzeumi sztárpár a Ruhás és Ruhátlan Maya mintájára, Borotvált és Borotválatlan Akt. (Azt akartam írni: Manci, de elvetettem.)

Nem is ez a lényeg, hanem a minta, a festészetben olasz-rajongó Molnár C. Pál nyilvánvalóan Mantegnától szedte az ötletet, a Krisztus siratása című képről, amit az ember művészettörténet órán megismer, aha, tényleg, nagyon merész, meglepő nézőpont és virtuóz technika, és meglepő módon több is ennél, mert a néző belekeveredik a történetbe, ott térdepel Jézus lábánál.  

Azt akartam csak mondani, mennyire hálás lehet az ember Molnár C. Pálnak, mert az ő, némileg blaszfém változata mégis felnyitja a szemét nemcsak arra, hogy milyen nagy festő Mantegna, hanem hogy mi a lényeg, mi a fontos pont a képen. Nem ugyanaz a kettőn, mert Molnár C. valahogy a csípőt hangsúlyozza, Mantegnát azonban leginkább nem a „nemző közép” foglalkoztatja, hanem a seb a talpon. A kimeneti nyílás. Nem a legszörnyűbb seb Jézuson, de az esik hozzánk legközelebb, és az ábrázolásban is van valami hűvös és tárgyszerű, ezt akartátok, ezt műveltétek.

Én nem, én nem.

Még mindig Evita, ezt éppenséggel tegnap is elmondhattam volna, ha eszembe jut, hogy van egy részlet a musicalben, amit úgy igazán soha nem értettem. Még az elején, amikor bejelentik Evita halálát, a kórus a Salve Reginát kezdi el énekelni, de pontosan nem tudnám megmondani, hogy miért. Talán Andrew Lloyd Webber tudja.

A Salve Regina középkori Mária-himnusz, éppenséggel temetésen is el lehet énekelni, de, amennyire tudom, nem szokás. Igaz, megemlítik benne Évát, ad te clamamus exules filii Hevae, a h betűs szó Éva, hozzád könyörgünk Éva száműzött fiai, de hát ez így nagyon laza összefüggés.

Hacsak nem az történt, hogy volt egy kész Salve Regina megzenésítése Webbernek (végül is nem ez az egyetlen példa, hogy latin szöveget zenésített meg, írt egy egész Requiemet), amit nem akart veszendőbe hagyni, és beépítette a musicalbe. Eredeti formájában is, meg ebből lett a Don’t Cry for me Argentina, meg, persze, Che belépője, az Ó, milyen cirkusz, ó milyen show. Takarékos ember, megbecsüli a dallamait.

Meg is nyugodtam volna ebben a megoldásban, amikor megnéztem Evita eredeti nevét: Eva Maria Duarte. Szóval lehet, hogy mégis bonyolultabb az eset.

Az Evitán agyalok, most ment a Margitszigeten, nem mondhatnám, hogy nagyon fölemelő előadásban, persze, előjött az emberből a „régen minden jobb volt” érzés. 1980-ban, amikor még Kováts Kriszta meg Szakácsi...

Hát, nem tudom. Ha nem is a 80-as, de egy 85-ös parkszínpadi előadás fent van a neten, láthatólag szorongatták az anyagi lehetőségek az alkotókat, fóliákat lebegtettek, meg hasonló megoldásokkal voltak kénytelen beérni.

De nem is ezen agyalok, hanem Miklós Tibor szövegein, ha jól tudom, ez volt neki a második musical-fordítása, a Jézus Krisztus Szupersztárral kezdett, és az ember, ha ismeri az eredeti sorokat, egy kicsit berzenkedik, hogy de hát ez nem is azt jelenti, túl szabad a fordítás.

Lehet. De hogy csak egy alapvető sort nézzünk: Don’t cry for me Argentina. Ez nyilvánvalóan nem azt jelenti, hogy Mért kell, hogy sírj, Argentina. De amíg az ember próbál alternatívákat keresni, rájön, hogy minden más rosszabb, rosszabbul énekelhető. És ha még tovább gondolkodik, arra is rájön, hogy voltaképpen az eredeti sem különösebben értelmes, nem is oda való, ahol elhangzik, Evita beszéde Perón elnökké választása után, ez egy külön szám, aminek megtalálták aztán a helyét, illetve a pontos helyét nem találták meg, de a színház szabályai végül is felülírják a józan ész szabályait.

Minden úgy jó, ahogy van.

1478-ban volt a Pazzi-összeesküvés, amikor a két Medici-fivért, Lorenzót és Giulianót megtámadták a Dómban. Giulianót megölték, Lorenzót azonban csak megsebesíteni tudták, ő meg bemenekült a sekrestyébe. Mint kiderült, a Pazzi család alaposan elszámította magát, nem állt melléjük Firenze, a gyilkosokat, már akit értek, rögtön felakasztották, aki elmenekült, azt keresték. Az egyik összeesküvő, Bernardo Bandini Baroncelli egészen Konstantinápolyig menekült, azt hinné az ember, hogy ott azért már biztonságban van, Konstantinápoly jó messze van, és különben is: hogy derülne ki, hogy az ott elegáns idegenként élő olasz férfit égre-földre keresik a Medicik.

Kiderült. A szultán kiadta Baroncellit, Firenzébe vitték, és ha már kialakult ez a szép hagyomány, hűek maradtak hozzá: őt is felakasztották a Palazzo Vecchio ablakában. Ez már másfél évvel később volt, 1479 decemberében.

Egy ifjú művész is pont arra sétált, ahol az ítéletet végrehajtották, meg is örökítette az ablakból lógó holttestet. Annyi látszik, hogy Baroncelli is elég sovány, elég elgyötört az arca, de legalább nem vetkőztették meztelenre, sapka van a fején, harisnya a lábán. Leonardo tükörírással gondosan följegyezte a rajz mellé a színeket is, a kabát kék, harisnya fekete, a sapka barnásvörös. Talán azt remélte, hogy jó pénzért freskót készíthet belőle, így jár minden összeesküvő címmel.

Hát, ennyit a művészek rettentő nagy érzékenységéről.

André Kertész-kiállítás van a Capa Központban, egy jó hűvös szobában lehet megnézni a polaroidokat, gondolom, a hűvösség a képek konzerválását célozza. Ezek a késői alkotásai, amikor már a felesége meghalt, Kertész alig hagyta el a lakását, de a szeme, agya, keze működött fáradhatatlanul. Kinézett az ablakon, fényképezett. Polaroiddal. Az ablakpárkányra elhelyezett különböző tárgyakat, üvegszobrokat, vázákat, miegymást, és bár az egész teljesen reménytelennek látszott, mégis szép dolgok születtek belőle. Van egy BBC film is, amin erről beszél, de magyar forgatócsoport is járt akkoriban nála, ha jól emlékszem, Kepes Andrásék forgattak, és nekik mutatta, hogyan készül egy ilyen kép. Volt egy törött üvegvázája, azt tette ki az ablakba, állítgatta, nézegette, aztán megnyomta a gombot. Látta az ember a szépség születését, mert tényleg lassan előjött a kép, és tényleg. Nem is ez volt az érdekes, hanem hogy előjött a kép, Kertész meg azt mondta, á, nem olyan lett, amilyet akartam, majd megcsinálom még egyszer.

Az ember nem csak azt nem értette, hogy miért igen, hanem azt se, hogy miért nem.

Azért kíváncsi volnék, mire jutna Kertész egy mobiltelefonnal.

Soha véget nem érő könyv Ross Kingtől A firenzei könyvárus, de, persze, a szó jó értelmében. Csak egy példa, a 20. oldalon (összesen 400 fölötti a lapszám, jegyzetek nélkül) megjelenik egy bíboros, Giuliano Cesarini, aki fölkarolná a majdani könyvkereskedőt, fedezné tanulmányai minden költségét, ha papnak áll. A kereskedő (Vespasiano da Bisticci) kér egy kis gondolkodási időt, aztán dönt: nem akar pap lenni. A bíboros fájó szívvel tudomásul vette Vespasiano döntését, ám ennek ellenére is fölajánlotta, hogy ha bármiben segítségére lehet a fiatalembernek, rajta nem fog múlni. Sajnos, teszi hozzá Ross King, a bíboros nem tudta beváltani az ígéretét, mert néhány év múlva elesett egy törökök ellen vívott csatában, Kelet-Bulgáriában.

Na, várjunk csak. Kelet-Bulgária? Akkor ez alighanem a várnai csata lehetett, szóval mi is erősen érintettek vagyunk az eseményekben. És valóban. Cesarini bíboros Várnában esett el november 10-én, a holtteste nem is került elő. Ha az ember utánanéz, akkor kiderül, hogy maga Cesarini nem is véletlenül keveredett Kelet-Bulgáriába, mondhatni, igen nagy szerepe volt a csata bekövetkeztében. Mert a várnai csatát éppenséggel meg is lehetett volna úszni, abban az évben, júniusban megkötötték a drinápolyi békét, a szultán a Koránra, a magyar király a Bibliára esküdött, hogy tíz évig békén hagyják egymást. Erre jött Cesarini bíboros, aki tudta, hogy Anatóliában felkelés tört ki, most kell megütni a törököt, hajrá, Hunyadi. Hajrá Ulászló. (Ez is mennyire érdekes dolog, hogy magyarul van egy név, amelyet a jelek szerint kizárólag királyok viselnek, én legalábbis soha nem találkoztam, nem is hallottam Ulászló keresztnevű emberről.) Cesarini pápai felmentést adott az eskü alól – utólag ezt alighanem megbánta.

Mire Várnához értek, az anatóliai felkelést leverték, a törökök létszámbeli fölényben voltak, a magyaroknál meg kicsit sokan voltak hadvezérek. Cesarini bíboros azt javasolta, hogy maradjanak a huszita harci szekerek mögött (ő maga egyébként ott volt 1415-ban, ahol Husz Jánost megégették), és őröljék föl az ellent. Hunyadi ennél kreatívabban állt a helyzethez, szétzúzni a szárnyakat, aztán nekimenni a középen állomásozó janicsároknak. Hogy így megnyerhető lett volna esetleg a csata, az nem derült ki, mint tudjuk, a király maga próbálta meg ötszáz lovassal megverni a janicsárokat, akik nem hagyták magukat, levágták a koronás főt, a csata elveszett.  

Addigra már Cesarini bíboros halott volt, a jobb szárnyon zajló harcokban a vezetők taktikai hibát követtek el, túl hamar kezdték el üldözni a törököket, és a felbomlott sorokat az ellen szétverte.

És ez csak a huszadik oldal, ott is csak egy mondat.

Szeptember 10-én közvetítik a Covent Gardenből a Figaro házasságát, és a gróf szerepét Huw Montague Rendall fogja énekelni. Huw Montague Rendall ifjú bariton-csillag, egyre sikeresebb a világban, már szerződést kötött vele az Erato, ebben az időben, amikor tényleg ritka, hogy a lemeztársaságok valakit le akarnának kötni magukhoz, annyira rosszul mennek az eladások. Azért ez valaki.

De várjunk csak. Huw is és Montague is, azért ez nem lehet véletlen. Akkor ez a fiú már járt Magyarországon, csak nem tudott róla. Valószínűleg nem tudott még semmiről. 1991-ben a Fesztiválzenekar Mozart Idomeneo című operáját játszotta a Zeneakadémián, egymás után mondtak le az énekesek, de csodálatos módon mégis sikerült megmenteni az előadást. És épp Huw Montague Rendall két vezetéknevének a segítségével: az utolsó utáni pillanatban beugrott Diana Montague és David Rendall. Az előbbi mezzoszoprán, az utóbbi tenor. Azért voltak szabadok, mert mindössze két hónappal volt Diana Montague a szülés után, a gyereket nem is tudták kire bízni, hozták magukkal. Csak hát a kéthónaposnak nem volt még útlevele, ott rostokoltak a repülőtéren, amíg valahogy mégis sikerült megoldani a beléptetést.

Az ember erről persze semmit sem tudott, de az angol énekesnők iránti rajongásom (mára azért ez valamelyest mérséklődött) által vezetve rájuk kopogtam az előadás után a zenekari öltözőben, jaj, nagyon szép volt, jaj, gratulálok, jaj… Ez a kicsike gyerek az önöké? Hogy hívják? Huw. Csinálhatok egy fényképet? Persze.

Megcsináltam, aláírattam, még csak nem is nagyon kellett keresgélnem harminchárom év után, ez az. Persze, hogy az aláírás mennyire hiteles rajta, azt majd megnézem, ha személyesen is erre jár. Addig meg találkozunk a moziban.  

Tulajdonképpen szép tőlük, bár nem tudom, mire számítottak. 3 – 7 – 30. Ennyi év telt el a Beverly Hills-i zsaru folytatásai között, ha valami megnyugtató van, az a következő rész meglehetős távolsága, de másban nem is nagyon reménykedhetett az ember. Volt egy jó első rész, egy rosszabb második rész, egy még annál is rosszabb harmadik, most meg Netflixen egy reménytelen helyzetből nem is nyerő negyedik. Megvénültek a főhősök, mindenki olyan nagydarabbá vált, az új szereplőket leszámítva, és még irigyelhetjük is őket, hogy mennyien megvannak még a régiek közül, mert Judge Reinhold (vagyis Rosewood felügyelő) hangja eredetileg Kaszás Attila volt. Mintha a forgatókönyvet is úgy írták volna, hogy aggkori demenciában szenvedők is megértsék, a rolexes zsaru a rossz ember. Ezzel az erővel egy cédulát is ragaszthattak volna rá: bad guy.  

Unalmas is, lassú is, el is tűnt mögüle a világ, hiszen az már nem járható, hogy jön egy nagypofájú, csúnyán beszélő rendőr északról, és rendet tesz délen. Észak és dél megvan, de ma már a bentlakó Beverly Hills-i rendőrök is épp olyan rondán beszélnek, mint a vendégek.

Vagy lehet, hogy ez a tanulság? Megvénülünk, meglassulunk, de azért még ellenállhatunk az f, p, b betűs szavaknak.

Pihent agyú ostobaságokon tűnődtem, most épp azon, hogy vajon a karmesterség és a bajusz miért egymás ellenségei. Szakállas karmesterek vannak, Ernest Ansermet, Kertész István, Riccardo Chailly, Alberto Erede, de bajuszosak? Leszámítva az elég jelentős kivételt, Arturo Toscaninit.

És akkor eszembe jutott Lehel György. Neki is volt  bajusza, nem mindig, de egy időben határozottan bajuszos karmester volt, ritka példány. De hogy hová lett? Miért csak így jut az eszembe, mint bajuszos karmester? Próbáltam késői pótlásként meghallgatni vele valami lemezt, egy barokk zenei album akadt a kezembe, a borítója elég jól kifejezi a színvonalat: Handel Tüzijáték-zenéje van rajta, és a fényképen egy csillagszóró látható.

Tényleg körülbelül így viszonyul az előadás is a műhöz, épp csak egy kicsit hasonlít, lassú, vonszolódó végtelennek tűnő, nagyon közel a kibírhatatlanhoz.

Tudom, nem ez volt Lehel György zenei világa, bár azt akkor sem értem, hogy vajon ez kinek lehetett a zenei világa.

Aztán, szerencsére, eszembe jutott egy harmadik bajuszos karmester is, Adrian Boult, így a kézirat itt megszak…