Modena már régen mögöttem, de nem tudok szabadulni Pavarottitól. Meg nem is akarok, inkább azon agyalok, amin 1990-ben, a három tenor koncert után agyaltak az emberek, hogy akkor most ki a legjobb: Domingo vagy Pavarotti? Ez a zeneiség, ez a lelkiség vagy az a hangszín, azok a magasságok. Az az áradás. 

Mennyi telt el azóta? Harmincöt év. Kicsit talán jobban látja az ember, hogy nem is itt volt a különbség kettejük között, inkább az élethez, és a színpadhoz való viszonyban. Úgy értem, Pavarotti is az a fajta énekes volt, aki eljutott a csúcsra, kitalálta önmagát, mindegy, hogy volt-e ebben segítője, menedzsere, akárkije, akármit nem lehet kitalálni. De megalkották ezt a jópofa, mosolygós olasz pasast, aki otthon színes ruhákban jár, de az igazi figurája a frakkos-szakállas, kezében a fehér kendővel. Amikor ez megvolt, már csak az volt a kérdés, hogy ezt meddig lehet eljátszani. Színes ing meg frakk van a végtelenségig, de a szakállat-szemöldököt egy idő után festeni kell. Festette. Amennyire tudom, festette mindhalálig.

Domingo végigélte az életet, párhuzamosan a színpadi életével, együtt öregedett a két énje, hősből apa lett, tenorból bariton, sötét hajú ifjúból előbb mákos hajú férfiú, mostanra őszapó. Elsőre persze ez tetszik jobban, de ha utánagondolok, Pavarottinak is volt ereje, kétségbeesése, szerelme hozzá, hogy kilépjen a kedélyes atya szerepéből, Domingo is hallgatja, hogy miért nem hagyja már abba, de megy tovább.

Mindenkinek máshogy nehéz, de azért nehéz.

Azt gondolom magamról, hogy a kevesek közé tartozom. Mármint azon kevesek közé, akinek mond valamit Tom Lehrer neve. Nem dicsekszem vele, véletlen szerencse, édesapám kapott egy Lehrer-lemezt valamikor Amerikából (vagy inkább Amerikában, aztán hazahozta), gyerekként meghallgattam, el is tettem, mert valaki vicceseket mondott angolul, az emberek nevettek. Ő meg zongorázott és énekelt. An Evening Wasted with Tom Lehrer – ez volt a lemez címe.

Nem csodálkozom, hogy nem volt nálunk a címlapokon a halálhíre. Pedig szellemes dalokat írt, arról, milyen jó szabadidős tevékenység megmérgezni a galambokat a parkban, vagy csak egymás után sorolta az elemek nevét arzéntól vanádiumig, nagyon jól is adta elő, saját magát kísérte a zongorán, pompás érzékkel, mindig hagyott időt a publikumnak, hogy kinevetgélje magát, és csak utána folytatta. De mindez az ötvenes-hatvanas években történt, Tom Lehrer 1967-ben visszavonult a pódiumtól, és azt csinálta, amit feltehetően jobban szeretett: tanított. Mert elsősorban matematikus volt, csak időtöltésből írt dalokat, amik túl jól sikerültek. Hanem a matematika a jelek szerint komolyabb dolog volt, legalábbis neki.

Néha elővették a dalait, az angol zenés színházi producer, Cameron Mackintosh, aki világsikerre vitte A nyomorultakat vagy Az operaház fantomját, összeállított egy Tom Lehrer-showt, az is siker volt, de Lehrer már nem hagyta magát kimozdítani a tanárságból. Legfeljebb annyira, hogy zenés színházat is tanított, nemcsak matekot. Azt persze nem lehet tudni, hogy egyszerűen elfogyott belőle az ötlet, vagy ha eszébe jutott egy jó dal, inkább gyorsan elfelejtette.

A nyolcvanas évek végén, amikor először voltam a veronai Arenában, az egyik nagy csoda a gyertyázás volt. Mindenki vehetett magának egy dobozból egy (vagy akárhány) tortára való gyertyát, amit aztán meggyújthatott az előadás kezdetén. A hagyomány a veronai operaelőadások kezdetéig, 1913-ig ment vissza, akkor még nem volt nézőtéri világítás, és ha valaki követni akarta a librettót, netán a partitúrát nézegette a színpad helyett, magának kellett gondoskodnia a világításról.

A hagyomány egyszer kihalt, de aztán visszajött a nyolcvanas években, reklámcélból a Vicenzi nevű keksz- és süteménygyár visszahozta a gyertyákat. Ha nagyon keresném, talán megtalálnám otthon az enyémeket.

Most megint kihalni látszik ez a hagyomány, nem láttam gyertyázókat, sok értelme nem is volna, aki világítani akar, előveszi a mobilját, de minek világítani, van fény, felirat is van már a színpad két oldalán. A színpadi erős fényekre gyertyákkal aligha lehetne válaszolni, szóval még csak az sincs, hogy így jelezhetnénk az előadóknak: veletek vagyunk.  

Mielőtt eljutnánk oda, hogy régen minden jobb volt, azért most van vécé, nem az antik mintára kvázi-nyilvános vizelés az egyetlen megoldás. Éljen a ma.

Minden tudásom a modenai nyelvjárásról vagy tájszólásról Luciano Pavarottitól származik, ő énekelte a Mamma című lemezén a La Ghirlandeina című dalt Modena harangtornyáról: Cuma t’e belá chera Ghirlandeina. Fura módon a toronynak egyéb operai vonatkozása is van.

Valamikor réges-régen hallottam először Réti József előadásában egy áriát Az ellopott vödör című Salieri-operából, amit sokáig nagyszerű példának tartottam arra, micsoda fatuskó volt Salieri. Ilyen című operát írni, ilyen szöveggel, hogy „megsértsem a lányát, és kérjem a vödröt, vagy kérjem a lányát, és sértsem a vödröt”. Nem az a csoda, hogy Salieri elfelejtődött, hanem hogy egyáltalán sikeres tudott lenni.

A dolog persze nem ennyire egyszerű. Az ellopott vödör tényleg (?) casus belli volt Bologna és Modena között, hogy pontosan miért, arról több elmélet is él, hogy a bolognaiak adtak egy kutat a másik városnak, de amikor összevesztek, hogy ki guelf és ki ghibellin, akkor a kutat nem tudták visszakérni, de a vödröt legalább ellopták, illetve, hogy a vödörben vitték el a modenaiak a másik város kincseit, és ha a kincsek nem is lettek meg, legalább a vödröt nem engedték mutogatni. Merem állítani, hogy ma már mindegy.

Mindegy volt már a 17. század elején is, amikor Alessandro Tassoni komikus eposzt írt a témáról, ezzel egyben föl is találva a komikus eposz műfaját, amiből nálunk újabb kétszázvalahány év múlva A helység kalapácsa meg A nagyidai cigányok lett. Ezt az eposzt zenésítette meg Salieri, ha marháskodás, akkor szándékosan az. Marhaságnak meg egész jó.

Pavarotti háza egy sehová, úgy értem sehová máshová nem vezető út végén áll, nem is Modenában, hanem pár kilométerrel arrébb. Rózsaszín ház, zöld ablaktáblákkal. Nem betegesen nagy épület, három szint, plusz alagsor, van benne lift, van benne tér, nagy konyha, sárga konyhagépekkel, zeneszoba, nappali, semmi különös. Vendégségben Pavarottinál. Kicsit más, mert gondolom, amíg élt, nem voltak kiállítva a jelmezei meg egy nagy, hawaii ing, mellette a fénykép róla, hogy valóban az övé, hordta is, legalább egy fényképezés erejéig.

Ami egy idő után feltűnik, hogy ez voltaképp nem is az ő múzeuma, hanem a második feleségéé, az első házasságnak még a nyomait sem látni, pedig abból is van három lány, de nincs róluk se kép, meg Adua Pavarottiról sem. Cserébe elolvasható néhány levél, amely mind úgy kezdődik, hogy kedves Nicoletta és Luciano. Az aláírók híres emberek, Diana és Charles, Sting, Celine Dion.

Nyilván ha lesz Sting és Celine Dion emlékmúzeum, azokban meg Pavarotti levelei lesznek kiállítva, elég hülyeség ez a celebvilág, vagy a művészélet celeb-oldala.

Nem panaszként mondom, eléggé meg vagyok illetődve, el-elönt a hála, hányszor, tényleg hányszor indultam el úgy otthonról, hogy Vinceró! Ha lett volna a méretemben, meg is vettem volna pólón, de hiába Pavaroti Múzeum, mégis picike az XXL is.

De nem is ez az, amitől megilletődök, hanem az áldozat. Hogy van egy ember akinek meg kellett szűnnie, és Pavarottivá kellett válnia, még akkor is, ha ehhez semmi kedve nem volt, meg akkor is, amikor már régen ki volt öregedve ebből a szerepből. Akkor is festette a szakállát, kormozta a szemöldökét, kihúzta a szemét, fölvette a frakkot, kezébe vette a zsebkendőt. Mint a Bajazzókban, az operaénekes azt játssza, hogy operaénekes. Azt nem értem pontosan, miért hatja meg ez mindazokat, akik nem operaénekesek, de meghatja.  

Vicces, ha az ember nem ért valamit. Amikor a híradásokat olvastam a Tankcsapda zenekaron belüli meghasonlásokról, körülbelül sejtelmem sem volt arról, mit beszélnek. Elhagyja a társaságot Sidllovits Gábor, aki pedig olyan ikonikus számokkal járult hozzá a közös sikerekhez, mint az Alföldi gyerek vagy a Köpök rátok. Tekintve, hogy egyik számot sem hallottam, viszont mind a kettőnek elég vicces címe van, amikor felhívtam aznap az ismerőseimet, mindenkinek bemondtam a hírt, és nevettünk meg álszörnyülködtünk.

De hát visszajár a kacagás is. Elmentem Modenába, és azt hittem, körülbelül az emberek 80 százaléka azért megy Modenába, hogy lerója tiszteletét Luciano Pavarotti előtt. Tényleg rémes a szobor a színház árkádja alatt, nem tudom, mi az oka, hogy a köztéri bronzportrék mostanában ilyenre sikerednek, akár Pesten is lehetnénk, Ronald Reagan és Kovács Béla között. De itt van valahol Pavarotti múzeummá alakított háza is, így a katedrális mellett, bőséges felvágottazás után megkérdeztem a pincérlányt, mégis merre induljak. Hová? Kinek a házát keresem? Luciano Pavarotti. Értetlenül néz rám aztán odahívja két hasonló korú kollégáját, együtt gondolkodnak, kit és mit kereshetek. Azon már nem gondolkodnak, miért. Turisták...

Azért is jó olasz városokba visszatérni, mert az ember lefényképezheti újra ugyanazt. Többnyire ugyanúgy. Valahányszor Veronában járok, megilletődök a városkapunál, hogy Shakespeare-t idéznek rajta, mi mást, mint a Rómeó és Júliát. Hogy ez is mennyire érdekes, idegen szem vagy idegen gondolkodás kell ahhoz, hogy fölfedezzük, mennyire csodálatos helyen élünk. A felirat angolul és olaszul van, magyarul lehet választani, hogy kiben ki szól, Kosztolányi vagy Mészöly Dezső, az benne a vicc, hogy egyik sem tökéletes. Kosztolányi szerint:

Veronán kívül nincs nekem világ,

Csak tisztítótűz, gyötretés, pokol.

Egyrészt ez a gyötretés finoman szólva is erőltetett, másfelől a tisztítótűz a purgatórium helyett inkább a tisztulásra teszi a hangsúlyt, és nem a szenvedésre.

Mészöly Dezső szerint:

Veronán kívül nékem nincs világ,

Csak kínzatás, gyehennatűz, pokol.

Mészöly Shakespeare helyett is helyes sorrendbe teszi a fokozást, eredetileg a purgatóriumtól a pokolig haladunk, és közben van a kínzatás, de engem leginkább a gyehenna zavar, nem illik Rómeó szájába. Mindösszesen azért ez a jobb.

Mindegy, végül is csak le akartam fényképezni a feliratot a városfal belső oldalán, hogy mindenki meggondolhassa, mennyire vágyik elmenni Veronából, de nem lehetett. Javítják a kaput, és addig egy reklám takarja az építményt, amire az van írva: Genny. Remélem, nem magyarul.

Egy idő után azért utazunk (nem mindenki, tudom), hogy felidézzük a régi élményeket. De mindenre nem lehet felkészülni, például erre az illatra sem, ami vihar után terjeng Veronában, gyantás fenyőillat lengi be a szép vidéket, vagy soha nem esett, amikor itt voltam, vagy nem ennyire, vagy nem ekkor, de belekábul az ember. Szegény Shakespeare, hogy ezt nem tapasztalhatta meg. Mert látatlanban is nagy Verona-rajongó volt, próbálok utánaszámolni, legalább három dráma játszódik itt, míg Velencében csak kettő, az Othello és A velencei kalmár.

Nem adom fel rejtvénynek, hogy melyik három, ami nekem eszembe jutott, az a Romeo és Júlia, A makrancos hölgy és a Két veronai nemes. Van még?

Kincses Gyula képeit mutatják az Újlipótvárosi Klub és Galériában, hát ezzel gyorsan végzek, ezt érzem belépve. Mert amúgy szép képek, jó képek, amatőr képek. Legalábbis ami a portrékat illeti. Ráismerek a magam által készített képekre, ő is tud örülni egy mosolynak vagy egy gondterhelt pillantásnak, Cserhalminak, ahogy elneveti magát, de közben úgy néz ki, mintha a harmadikról dobtak volna a fejére egy parókát, Esterházy kék szemének. Őt is az izgatja, hogy ki van a képen, nem az, hogy ki az, aki a képen van, ha érthető így. A hátterek esetlegessége. Hogy a fények csak akkor jók, ha színpadi a felvétel, elvégezték a munkát a világosítók. Szerintem az ilyen képeknek örülnek a profi fotósok, igazolva vannak, hogy amit ők csinálnak, az mégis egy szakma, nem a gomb megnyomása, és aztán hajrá, minden javítható a számítógépen.

De hát ki ez a Kincses Gyula?

Azért ez nem mindennapi, mert ha az ember keresgélni kezdi, csak nagyon nehezen találja nyomát a fotózásnak. A Magyar Orvosi Kamara elnöke volt. MDF alapító, aztán vezető politikai valami két kormány (balkormány és jobbkormány) idején. Fotózott, majd letette a gépet, mert nem volt elég ideje a sötétkamrában pepecselni, aztán újra fölvette, amikor digitálisan is lehetett fényképezni, nem kellett spórolni az anyaggal, és lehetett utómunkázni a számítógépen is. Van honlapja, de pokoli rendetlen, a legtöbb link nem vezet sehová. Azt írja magáról: magánember.

Az más. Akkor klassz.

Most már befejezem, túl vagyok a felén Arthur Rubinstein önéletrajzának első kötetének (Ifjúi éveim), de erős a gyanúm, hogy semmi értelme nincs. Amúgy vidám és vastag kötet, és megérti az ember a történet lényegtelenebb részét, hogyan lett a lvovi kisfiúból aranyifjú, vagy valami hasonló, elegáns, szivarozós, fátermörder-galléros, frakkos úr, mennyire hosszú volt az út, amíg odaért a Savoyba vagy a Carltonba (egyébként nem is volt annyira hosszú), de ami a lényeget illeti, azt nem mondja. Talán ő sem tudja. Hogy miért pont ő, mi az, amitől ő tudja, hogyan kell Mozartot, Grieget, Chopint játszani, hogy mi az, ami benne megvan, és a többiekben nincs. Írja, hogy mit evett, mit ivott, kivel hált, mi ment a színházban, hogy énekelte Caruso a Kacagj, bajazzót. Úgy, hogy könnyek szöktek az ember szemébe. Ki gondolta volna.

Nyilván ez a nagybetűs élet, pezsgő és kaviár, de egy idő és párszáz oldal után az egész végtelenül unalmassá válik. Marad a tanulság: ő sem tudja, hogy miért pont ő.

Legalábbis elmondani nem tudja. Amire lehet az is a magyarázat, hogy ha el tudná mondani, nem tudná elzongorázni.